HERVAY GIZELLA

Nosztalgia
Aki az asztalt kigondolta...
Három hangra
A szobor
Reggeltől halálig
Átalvető
Ítélet
Űrlap
Mennyei felvonulás
Öregasszonyok
Szó
Emléktelenül
Ikerdió, kamillavirág
Nem tudom, milyen a krokodil szája kitátva...
Mibe döglök bele?
Mosónők
Menekültek
Táj WC-ülőkével
Kiskatona
Vaságyon
A kékiringó kihallgatása
A kékiringó bealkonyul
Virágok ellenforradalma
Isa por és homu párban
Utolsó levél Szilágyi Domokosnak (I)
Utolsó levél Szilágyi Domokosnak (II)
Végrendelet (I)
Végrendelet (II)


Nagy Imre: Hervay Gizella(Sz. 1934, Makó, megh. 1982, Budapest) költő, író, műfordító. Zilahon középiskolás, 1952-ben színművészeti főiskolára megy, de a Bolyai egyetem bölcsészetén folytatja tanulmányait. 1956-os diplomázás után a Napsugár c. gyermeklaphoz, majd a bukaresti Ifjúmunkáshoz kerül, később tanít is, kiadói alkalmazott, ismét újságíró. 1976-ban Magyarországra települt, a Móra Ferenc kiadónál is dolgozott. Igen jelentős költészete, amelynek eddigi legteljesebb hozzáférhető tára Az idő körei c. 1999-ben megjelent, összegyűjtött verseket tartalmazó kötet, Balázs Imre József gondozásában. Gyermekíróként kiemelkedőt alkotott kisfiához, az 1977-es romániai földrengésben tragikusan elhunyt Attilához írt mesefüzére, a Kobak könyve, majd Kobak második könyve, amelyekkel sajátos mesetípust honosított meg a magyar gyermekirodalomban. Első férje a híres erdélyi lírikus, az ugyancsak tragikus utat bejárt Szilágy Domokos, aki 1976-ban önkezével vetett véget életének. Az ő és fiuk, Attila elvesztése pótolhatatlan veszteségeket jelentettek az ember és alkotó számára, néhány év múlva követi őket. Költészete a személyes kapcsolatok belső világának, erőterének titokzatos mozgásait, alakváltozásait kutatja és képzi le eredeti, az asszonylírán messze túlmutató módon. Sokat fordított a kortárs román költészetből is.


Nosztalgia


Egy nap hazamegyünk fapados vonaton,
nem viszünk mást, csak a régi szavakat,
majd rajzolunk az ablakra és énekelünk
és visszaköszön mindenki, aki leszáll;
egy nap hazamegyünk, senki sem néz ránk,
csak tudják: ott vagyunk,
nem kell szégyellnem a kezem,
hogy kifordítva ölembe hull;
egy nap hazamegyünk,
hazavisz mindenkit a fájdalom,
szemek alatt a karikák szembeköszönnek,
torkunkban az ismerős víz íze;
egy nap hazamegyünk, két maroknyi szóval,
és egy krumpliföldön előrebukunk.


Aki az asztalt kigondolta...

Aki az asztalt kigondolta,
nemcsak enni akart rajta.

Nagyon hontalan lehetett,
egész világnak terített.

Nem jutott tányér térdire,
könyökölt hát a semmibe.

S ahogy a semmibe könyökölt,
eszébe jutott egy fatönk.

Gondolatban rákönyökölt,
alátámasztotta a tönk.

Megtámasztotta életét,
teli tányért s asztalt remélt.

Asztalt, terített szavakat:
„Ülj le, érezd otthon magad!”

Egy deszkalap, valami láb,
ácsolt magának hazát.

Aki az asztalt kieszelte,
a világot köré ültette.

Nagyon messzire láthatott:
asztalainkra ráhajolt.



Három hangra

Három szerelem az életem.
Semmim sincs ezen kívül.
Rád gondolok: évek rácsai közt
az emlék elfeketül...
Jaj, szívem, olyan sovány vagy,
meg ne szánjon a halál!
Homlokod mögött a világ
elfehérült szájjal kiált. -
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.
Testednek tiszta menedék:
a csók a léleknek nem elég.
Nem elég három szerelem:
három árvaság idebenn.
Három homlok is kitaszít.
Fehér a magány, mint az ing.
Fehér az ing, fehér a halál.
Csak az él, aki társra talál.
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.



A szobor

a szobornak
nem volt árnyéka

lopott magának
lovat

most már
csak a tér
hiányzott

lebontatott
egy utcát

az utca
tiltakozott

végül
az egész város

a szobor
árnyéka lett



Reggeltől halálig

Szabad vagyok! -
Reggeltől halálig ezt kiabálom.

Szabad vagyok! -
Napfény rácsait rázom.

Szabad vagyok -
Halál rácsa a számon.

Szabad vagyok -
Szögesdrót-szerelem szememben.

Szabad vagyok -
Századok sziszegnek szívemben.

Szabad vagyok -
Ellenem vonul a félelem.

Szabad vagyok -
Éles kard kivont életem.

Szabad vagyok -
Napfény rácsait rázom.

Szabad vagyok -
Reggeltől halálig ezt kiabálom.



Átalvető

A csíkos átalvető
lecsusszan
a salakra.
Dudorai közt a hegyes váll hegye.
A sín mentén
kínlódó kövirózsa lehelete.
Fáradt.
A tarisznya
egy halom hazai bánat.

Csíkos.
Hajnal - éj.
Hajnal - éj.
Harmat és izzadságcseppek
érdesre keményítették.
A madzag összehúzza
néhány száz év
bánatát-örömét,
bánatát-örömét.

Egy csík születés, egy csík halál.
Az élő a vonat mellett megáll.
Hátára veszi a zsákot:
a madzaggal jól összehúzott,
vállához igazított,
érdesre keményedett világot.



Ítélet

Szájam tele földdel,
szavam tele csönddel,
otthonom csak kellék,
csak a szerelem kell még,
csak az utak jönnek
szobámba konok földnek,
napom elsötétült,
magam maradtam végül,
sorsom csak kísérlet,
a kín is csak megkísértett.
Nem vigasz, hogy értem:
életem feléltem,
túléltem halálom,
napjaim nem számlálom,
nem kapaszkodok földbe,
a halál sem vesz ölbe,
ítélet sem lesz - félek,
csak amit magamra mérek.



Űrlap

Felnőttem, ugye. Vagyis írjuk csak át
a káderlapot. Túl sok csavargás volt
árvasággal egybekötve, és
kevés volt az egy főre eső otthon.
Ezt átírjuk. Igenis itthon vagyok.
Teremtek tájat magamnak. Szavakból
természetesen. Jó tartós szavakból.
Lehet negyvenkettes is, csak bakancs
legyen. Bakancs nélkül nem lehet
nekivágni a háborúnak. Ami elmúlt
persze. A télikabát is fontos
ebben a tájban. Biztonságos, mint
egy gyermekkor. Ami nem volt.
Hosszabb is lehet. Majd
felhajtjuk. Kinövi az ember, mire
a végére ér. A versnek természetesen.
A többit törölni. Tessék törölni.
A lényeg maradhat. Diktálom:
Születtem, mint más. A felelősséget
vállalom. Közép-európai
számítás szerint.
Kérem a másolatot.



Mennyei felvonulás

Itt vagyunk hát a mennyben, amiben nem hiszünk,
s ami nincs is egyébként, hiszen tudjuk.
De itt vagyunk és ehhez kétség nem fér.

Fáradt villanykörte lóg
felettünk,
beesteledik.

Az angyalok éjjeliszekrényre
rakják a glóriát reggelig.

Egy másik égen
anyánk kiáltozása.

Vonulunk a mennyei
látomásban.

Fel, hisz itt csak
felfelé mehetünk.

Fordított lift
zuhanó életünk.

Jelzőtáblán a „Jövő”.
Boldogok vagyunk,
voltunk, vagy leszünk.

Itt vagyunk a mennyben, amiben nem hiszünk.



Öregasszonyok

lebontott kapualjak alól
a hanyatló napra hunyorogva
csoszognak elő
a kicsi öregasszonyok;
kicsi kosárban lassan barnuló
kenyerekkel,
jönnek az égő képzeletben
bennégők -
összetöpörödve,
életük leltárát motyogva
egy árva átmenekített
mosollyal,
foghíjas harangszóval
a fejük fölött,
jönnek összeterelni
a szétszaladt villamosokat,
tíz ujjon megszámlálni
az emeleteket -
megvannak-e még -
hát az utakat
ki vezeti haza,
ha nem ők?
jönnek fekete-fehérben,
ünnepi ingben
- hátha szembejön
a halál -
egyre csak jönnek
kihagyult kötényben
süllyednek lassan
az aszfalt alá.


Szó

Egyetlen szóval
meg tudnánk ölni egymást.

Annyira szeretsz.
Annyira szeretlek.

Szólsz hozzám - már nem te vagy.
Szólok hozzád - nem én vagyok.

Hangodban hallgat a válaszod.

Ne is mondd, hogy ezért meg azért!

Már attól a szótól sem félek,
amivel meg tudnánk ölni egymást!



Emléktelenül

Emléktelenül
ebben a húszezeréves jelenben
agyonnyomott a kő-világ,
követ vettem a kezembe,
reám zuhant az ég-világ,
kék eget vettem kezembe,
tündöklő nap megvakított,
nap, hold, világok szememben,
fából napkereket faragtam,
nézz rám, hasonlít szemedre.

Emléktelenül
ebben a húszezeréves jelenben
szétzúzott halál kereke,
holtjaim körbe temetve,
bakancs-halál agyontiport,
fegyvert vettem a kezembe,
gyilkoltam, szültem, káromkodtam,
virágot vettem kezembe.

Emléktelenül
ebben a húszezeréves jelenben
rám omlott a hegyről szerelem,
hegyeket vettem kezembe,
fájdalom-áradat elsodort,
tengereket vettem kezembe,
rám szakadt harag harangja,
csengettyűszó szólalt szívemben,
szívembe közönykés akadt,
villogó szenvedély szívemben,
megfojtott hazugság kötele,
villog az értelem kezemben,
testem a halálban fennakadt,
halál hálója kezemben.

Emléktelenül
ebben a húszezeréves jelenben,
kezemben kő volt, atomok,
atomok nyitott kezemben,
sugárzó kezem, merre vagy?
sugárzó világ kezemben,
sugárzó bolygóm, merre vagy?
sugárzó szerelem, te ments meg!



Ikerdió, kamillavirág

Ikerdió, kamillavirág,
dombon fel, hajnalon át,
lipinkán le-fel ártatlanul...
Almafák közt a nyár vonul.
Almalopósdit játszik a szemed,
savanyú almát reggelizek.
- Ipics-apacs, itt vagyok! -
Szarkaláb, lila szemérem
szomorú szára kezedben.
Elszomorodok, eldobom,
szememet, szemedet
józansághoz szoktatom.
Megáll a csók a levegőben:
leszakíthatatlan alma.
Megáll a szó is születőben,
belefagyva.



Nem tudom, milyen a krokodil szája kitátva...

Nem tudom, milyen a krokodil szája
kitátva.
Az állatkertben csak messziről láttam,
s az állatkertben nem olyan,
hiszen világos, hogy nem olyan
a krokodil szája kitátva,
mint a krokodil szája kitátva.

Nem tudom, hogy milyen a szemed.
Hetente egyszer láttam,
külön erre a célra, hogy lássam
a szemed.
S hetente egyszer nem olyan,
hiszen világos, hogy nem olyan
a szemed,
mint a szemed.

Biztosan nagyon ronda vagyok
veled,
amilyen ronda egy elvadított,
hetente hatszor elvadított
ember lehet,
amilyen a krokodil szája
kitátva.



Mibe döglök bele?

Hidd hát, hogy szabad vagy!
Nesze, itt az illúziód, ragaszd a falra!
Ha neked jó az ilyen szabadság,
amibe beledöglök.

Ha neked jó. - Persze, véd a telefon
meg az udvariasság meg a diszkréció meg minden.
Senki sem tudja, hogy rohadt gyarmat vagyok,
mert neked illúzió kell,
mert neked eleged van a felelősségből
meg a kötelességből
meg az „egész nap azt kell tenni, amit más akar”-ból.
Hát csináld azt, amit akarsz!
Amire éppen kedved szottyan.
Ne törődj vele,
hogy beledöglök.

Az istenit! Ha ennyit se lehet,
hát otthagysz,
és abba beledöglök.

Világos, hogy otthagytam a pasast
és most beledöglök.



Mosónők

Állnak a mosónők a szélben,
zuhogó időben,
térdig születésben-halálban.

Állnak a teknő előtt,
szólítja őket a szennyes ruha,
felsír a szappan,
állnak, a szoknyájuk csupa lucsok,
dörömbölnek a parányi lábak odabenn
lucskos szoknyába szorítottan,
állnak a mosónők,
úszik a teknő előttük
a dédanyáktól a nagyanyákig,
a nagyanyáktól az unokákig,
úszik a teknő, úsznak utána a kezek,
feketék, szélhez szokottak,
barnák, repedezettek,
úsznak kis pisztráng-kezek,
halacska-ujjak, játékosak,
úsznak püffedt, fehér halak,
kifordulnak, a víz színére fölbukkannak,
holtan a folyón lebegnek,
fuldokló lila kezek
görcsösen a teknő után kapnak,
s a teknők és a kezek
égi örvényben forognak,
a tejút lecsüngő ágán
fönnakadnak.

Állnak a mosónők a szélben,
lábuk a vízben,
hideg rémületben,
lábuk a jegen,
síkos iszonyaton,
lábuk a vízben fölpuffad,
kidagadnak az erek,
gyökeret eresztenek a víz alá,
lábuk a jegen elfeketedik,
hanyatt vágódnak,
rájuk zuhan a szennyes ég,
lábuk az egész földet felsebzi.

Állnak a mosónők a szélben
kicsi lavór fölé hajolva,
meggörnyednek az erdők,
lehull kezükről a ruha,
állnak, elmossák kezüket,
és kéz nélkül csak nézik a lavórt,
lepattogzik róla az élet.

Állnak a mosónők a szélben,
zuhogó időben,
térdig születésben-halálban.



Menekültek

Menekültek a föld felszaggatott útjain,
egymás fölött és alatt a föld rétegeiben,
az idő rétegeiben.
Legfelül a háború menekültjei,
kezükben elképzelt kenyér,
moziban látott mozdulattal
szorítják a szívük fölé,
és kitalált fájdalomtól vonaglik az arcuk,
mert a többiek a valódi fájdalmakba rég belehaltak,
és virágcserepeket menekítenek
horpadt gyerekkocsikban,
mert a gyerekek a háború erkélyeiről kizuhantak,
és csíkos dunyhákat vonszolnak az utakon,
a szerelem dohos emlékeit,
és mindenféle emléket cipelnek:
konzervdobozokat, falábakat, muskátlikat,
kulcsokat, eleven kezeket,
fiókokban éjszakákat és nappalokat,
lombfűrészeket és érettségi bizonyítványt
és soha el nem küldött leveleket
és szilánktól szétrepesztetett gondolatokat
és egy napot a jövőből, mikor valóságos kenyeret esznek
és vizet isznak rá,
és lesz kezük, amivel megfogják a poharat,
és örülni tudnak majd neki.
És még mindig ugyanaz a horpadt gyerekkocsi,
húsz évvel hamarább és száz évvel hamarább,
és ugyanaz a csíkos dunyha
századokon át vonszolódva a sárban.
Csak a felszaggatott utak valóságosabbak,
és valóságosabb a fájdalom is a menekültek arcán,
mert ők a jövő elképzelhetetlen meneküléseit nem ismerik még,
amire mi már emlékezni se tudunk,
ők még csak a múlt felszaggatott útjait ismerik,
és nekik még látható a gyilkosság és a halál,
és az életük még áttekinthető itt a menekülők végtelen útján -
de még mindig ugyanaz a horpadt gyerekkocsi
és ugyanaz a menekülő mozdulata,
de ezt a mozdulatot színházban tanulták még,
mert még nem találták fel a mozit,
és ugyanaz a tompaság a lábakban, agyakban, az esőben,
az esőt is úgy cipelik, mint a válluk, karjaik,
esik, esik, mint a fájdalom, olyan reménytelenül,
de felvillannak a különböző korokban
a kis rózsaszín bilik,
mosolyognak,
az eső alá tartja őket az ártatlan remény,
s a végtelen iszonyat mentén itt-ott
kis langyos tócsa kerekedik.

A virágok könyörtelenül benövik a háborúk nyomait,
a menekülők útjait,
nem látszanak már ki a remény foltjai.
Ne nézzétek a virágokat!
Nézzétek mindig az újabb menetelőket,
ők emlékeznek a régiekre és a reményre.
Ne nézzétek a virágokat,
egyformán kinőnek
a kétségbeesés és a remény fölött.
A legújabb menetelőket nézzétek,
a képzelet fölszaggatott földjén menetelőket:
kezükben valóságos kenyér, és úgy szorítják magukhoz,
mint a halottak a képzelt kenyeret,
amit a moziban tanultak,
és amit a halottak halottai a színházban tanultak.
A legújabb menetelők a gondolat aknái közt,
kezükben kis rózsaszínű emlék,
valami ártatlan remény,
az eső alá tartják őket.
Bennük megismétlődik az iszonyat minden útja
és minden menetelés
és minden elképzelt és valóságos fájdalom
és minden elképzelt és valóságos remény.
De még mindig ugyanazok a horpadt gyerekkocsik,
bennük a képzelet virágcserepei,
mert az örömök a háború ablakaiból kihulltak,
arcukon a fájdalom minden eddigi fájdalomra emlékszik,
és ugyanazok a csíkos dunyhák
a képzelet sáros útjain vonszolódva,
és ugyanaz a moziból tanult színpadi mozdulat,
amit a halottaktól tanultak,
és ezért minden póztalan mozdulatnál valóságosabb,
és ugyanaz a tompaság a lábakban, az elképzelt utakon.
Menekültek korszerűtlen menete árad gondolataimban
valóságosabban, mint egy haldokló menet,
mert halottaik halálát is itt cipelik kis batyukba kötve
reszkető fejjel,
és itt menetelnek mind, akik a rettegés elől menekültek,
és íme, itt lépdelnek a jövőben: gondolataimban,
és valóságos kenyeret esznek és vizet isznak rá,
és van kezük, amivel megfogják a poharat,
és örülni tudnak neki.
És itt jönnek az éhezők, spárgán húzzák maguk után
az elképzelt tyúkokat, libákat,
és most e vers napsütésében
egy zöldre festett padhoz kötik őket,
hogy füvet csípjenek.
És jönnek sokan, csak jönnek gondolattalanul,
és a szüleik és a nagyszüleik is gondolattalanul,
akiket minden űzött már, mint a harangszó és a sziréna,
mert semmi mást nem tanulhattak,
csak robotot, és se este nyolckor,
se reggel nyolckor, se fél kilenckor
nem tudtak még meghalni se,
csak belerobotoltak az elmúlásba,
és most a képzelet felszaggatott útjain,
a gondolat bombatölcsérei között itt haladnak.
És elképzelem gondolataikat,
amiket megsejteni se tudtak,
és elgondolom életüket-halálukat,
mert életük se volt,
haláluk se volt,
csak robotoltak.
Lassan egész életemet elborítja ez a menet.
Enni se tudok már másképp,
csak arra a mozdulatra emlékezve,
a halottak mozdulatára, kezükben az elképzelt kenyérrel,
amint a szívükhöz szorítják mozikból tanult mozdulattal,
színházból tanult mozdulattal,
mikor a mozit még fel se találták.
És vizet se tudok inni, csak ha arra a napra gondolok,
a halottak képzeletbeli napjára a jövőben,
ami nekem múlt már,
mikor ők valóságos kenyeret esznek,
és valóságos vizet isznak rá,
és van kezük, amivel megfogják a poharat,
és örülni tudnak neki.
És semminek se tudok örülni már,
amikor a menekülők iszonyata ne vegyülne,
és eszem a haláluk ellen,
és iszom a haláluk ellen,
és örülök elképzelt örömükért.
Itt menetelnek a jövő felszaggatott útjain,
és még mindig ugyanaz a horpadt gyerekkocsi,
tolom benne a múlt muskátliscserepeit,
mert gyermekkorom kizuhant a háború ablakából,
és csíkos dunyhát vonszolok
a szerelem útjain át,
századok dohos emlékét
és mindenféle emlékeket cipelek,
konzervdobozokat, falábakat,
kulcsokat, eleven kezeket,
fiókokban éjszakákat és nappalokat,
lombfűrészeket, érettségi bizonyítványt
és soha el nem küldött leveleket
és szilánktól szétszaggatott gondolatokat
és egy napot a jövőből,
mikor emléktelen kenyeret eszek,
és emléktelen vizet iszok rá,
és a kezem nem emlékezik halottak mozdulatára,
mikor megfogja a poharat,
és örülni tudok majd neki.

Menekültek a föld felszaggatott útjain
egymás fölött és alatt a föld rétegeiben,
az idő rétegeiben.
És még mindig ugyanaz a horpadt gyerekkocsi,
és még mindig ugyanaz a horpadt gyerekkocsi,
és még mindig ugyanaz a horpadt gyerekkocsi...



Táj WC-ülőkével

A ház elé dobott WC-ülőkét
belepi a hó
a lyukas széket
s a karácsonyfát,
amiről cafatokban csüng az ezüstpapír,
még egyszer körbecipelik a gyerekek,
aztán este lesz.
Sálat húznak az emberek
a szájuk elé.
Liftbe szállnak csókolózni
a szerelmesek,
s a lépcsőházban
a fűtőtestre ülnek
az anyjukat váró gyerekek;
ki-kiszaladnak,
s előrugdossák
a WC-ülőkét
a hóból.



Kiskatona

Áll a kiskatona a tűzoltóautón,
behajlított könyökkel, mereven,
mint a jelvényre festett sportolók,
áll buggyos nadrágban, óriás bakancsban,
pici fejjel - mesebeli harmadik fiú -,
áll pelyhes veréb-fejjel,
orrig lötyögő sisakkal,
állig mereven, riadó-röhögéssel,
ártatlan röhögéssel, fültől fülig,
áll röhögés-gyűrűben,
autóhoz lapított jó vicc,
orra kikandikál, mint a csattanó,
áll a tűzoltóautó oldalán
az indulás előtti remegésben,
rázkódik a fején a sisak,
rázkódnak a kiskatonák a röhögéstől
s hátul becsapódik sötéten,
mint a kiismerhetetlen jövő,
a garázskapu.


Vaságyon

Mint aki nem is létezett,
úgy nézünk vissza magunkra,
amikor még azt mondtuk egymásnak:
jóreggelt -
és azt gondoltuk:
jóreggelt -
Akkor még belerúgtunk
a bádogdobozba dühünkben,
mert még elgurult a doboz,
ha belerúgtunk.
Most mozdulatlanul
idecövekelve
már meg se próbálunk mosolyogni,
úgyse látja meg senki.
Csak a ránk leukoplasztozott
reklámnevetés vigyorog rajtunk
éjjel-nappal szolgálatkészen,
s már azt se tudjuk, mit gondolunk,
mikor azt mondjuk:
jó reggelt.



A kékiringó kihallgatása

kihallgatták
a kékiringót

a halántékuk lüktetett

és mosolygott
a tövis



A kékiringó bealkonyul

a kékiringó bealkonyul
kisemmizettek napja fenn
lenn az árvíz egy sulykoló
elnyújtott hangon énekel

elöl egy púpos biciklironcs
mögötte félpár gumicsizma
elég hogy elnyűtt képzeletem
kopár virágát eldadogja



Virágok ellenforradalma

legelhető virágok ellenforradalma
kirakat a nyárban pöffeteg
árvacsalán magánindulója
durva lázadása dér
korai dér hajadon



Isa por és homu párban

ahogy érkeztem úgy megyek haza
lehajtott fejű napraforgó
mindkét szemem kipereg
kiszáradt kút szomjat sem oltó

ami maradt a puszta lét
kiporciózva napra nap
isa por és homu párban
éltem és írtam mint a rab



Utolsó levél Szilágyi Domokosnak (I)

már fél tíz van és senki se jön
otthonról csak én megyek
de nélküled nem mehetek

írógépemen tulipán
és olyan egyedül vagyok
mint látók között a vakok

emlékszel mikor Páll Laji
csak mondta mondta a verseket
faltól falig és elesett

mikor a versekből kifogyott?
kihűlt a krumplipaprikás
és este lett és börtön a ház

a ház? a bolt: a kegyszerüzlet
csak loptuk a villanyáramot
az államtól mert nem adott

csak alhatatlan éjszakát
de lefeküdtünk mégis a földre
a villamosok mennydörögve

dühöngtek arrébb hat méterrel
és hat éve nem festett Páll Laji
nem tudtunk mit mondani

eladtunk kétméternyi könyvet
vettünk festéket ecsetet
és Laji négykézláb esett

úgy festett egyszerre minden képet
ahogy most rád gondolok
faltól falig mert rab vagyok

de dolgozom - ezt akarod?
ha kimoshatnám az ingedet
jaj úgy félek ha integet

a rendőr ha zebra mellé lépek
mindentől félek egyedül
és bántottalak - elkerül

árnyékod is - nem néz vissza
varrnék neked végtelen
délutánokat éjeket

elmennénk együtt Diósadra
néznénk hogy a kékiringó
szára mint a messze ringó

csillagokban a vérerek
és homlokodon most is lüktet
a pici ér a föld alatt tüntet

mert minden itt van ami volt
már fél tíz van és nem lehet
hogy nem halhattam meg veled!



Utolsó levél Szilágyi Domokosnak (II)

elárvult utolsó poharad üveged
leltárba veszik csigolyádat
késpengeélű mosolyodon
bakanccsal járnak körömcipőben
magukra húzzák ingedet
meglékelik a koponyádat
kifosztják koporsó-szavaid
ítéletedben dáridóznak
halálod kilóra mérik
lázadásod lábnyomában
magántócsával beérik

szabadság elárult szegénylegénye
halálodban is hontalan
el ne költözz a temetőből
kilakoltatnak koponyádból
selyemnyakkendős döglegyek



Végrendelet (I)

hazátlan leszek rög a számban
ingyenkoporsó gerincemen
ne sajnáljátok a törvénytelen gyászt
nem hagyom rátok magammal viszem
úgy szállok fel minden villamosra
mint aki a fogantyúra fagy
porba írom a vonatablakokra
utolsó rímem mert kihagy
a vers is mint utolsó lélegzetem
ne kövessetek senki sincs velem



Végrendelet (II)

Az ének ugyanaz.
Arcom, a földrepedéses
a tiéd.
Viseld tovább!


Kezdőlap