iNteRNeTTo, 1997. szept. 15.
http://www.idg.hu/internetto

Egész évben könyvhét

Nem tudom mások hogyan éltek régen, de bennem volt egy szörnyű gyűjtögető szenvedély. Lehet, hogy génekben örököltem. Néha saját lelkemet és cselekedeteimet elemezve még azon is elgondolkoztam, talán valamelyik olyan ősömtől, aki nem halászott és vadászott, hanem gyűjtögetett. Biztos bogyókat meg ilyesmit.

Tizenkét éves voltam, amikor egyik napról a másikra rámtört a könyvek egyhelybe hordásának szenvedélye. Mivel olyan családba születtem, ahol a napi olvasás mindenki számára az elalvás előtti utolsó rítus volt, szerencsére nem keltett ellenállást, hogy tulajdonképpen minden pénzemet könyvek vásárlására költöttem.

Pedig később kiderült: ez a szocializmus középosztályában a legkilátástalanabb törekvés volt. Egy darabig rendkívül sok nagyon jó könyv jelent meg, igen olcsón. De aztán a kultúra áru-jellegű lett, vagyis az árak emelkedni kezdtek és szinte biztosan saját szenvedélyébe dőlt az, aki egyszer magánkönyvtár építésébe kezdett. A rendszerváltásnak nevezett dolog nekem azt a szomorú, sőt nyomorúságos érzést, érzetet is hozta, hogy soha többé nem fogok mondjuk könyvhéten két szatyornyi könyvvel hazatérni, a családom fejein enyhén csóválódó tekinteteket kikerülve fiókokba, az ágyak alá és egyéb rejtekhelyekre dugdosni zsákmányomat.

Mentségemre mondom: nem voltam a nagyon önző güzü típus. Például nem loptam másoktól könyvet. Egy idő után azonban észrevettem, hogy csaknem gyűlölet kél bennem, ha akár a legjobb barátaim közül valaki könyvet kér tőlem pár napra. Ezek a mélyen erkölcstelen emberek képesek voltak nem visszaadni, amit kölcsön vittek. Aztán kitaláltam: csak túszszedéssel védekezhetek. Mondjuk a barátom kicsit elkérte tőlem a Naiv Művészetek Enciklopédiáját - amit tíz éve rettenetes összegért, hatezer forintnyi dollárért vettem Dubrovnyikban - akkor nem papírt írattam vele alá, nem eskettem meg, hanem szépen csöndesen levettem a polcáról például Goethe vagy Csehov műveinek harmadik kötetét és hazavittem túsznak. Szintén szenvedelmes barátaim legföljebb ha negyed évig bírták a sorozatlyukakat, aztán visszahozták azt, ami az enyém.

Be kell vallanom, nem voltam kommunista. De volt egy időszak, amikor erősen foglalkoztattak kommunisztikus elképzelések. Ennek az volt a legfőbb oka, hogy lassan, de biztosan fölfogtam: nem leszek képes teljes és tökéletes könyvtárt építeni. (És akkor ehhez még vegyük hozzá a lemezgyűjtés semmivel sem kevésbé gyönge szenvedélyét.) Harminc éves korom körül földerengett előttem az a lehetőség: mi lenne, ha esetleg a barátaimmal vennénk egy jó nagy telket, arra építkeznénk. Különálló házakban laknánk, de lenne ott egy olyan közös is, amelyikbe összehordjuk a könyveinket és a lemezeinket. Mennyivel olcsóbban jönnénk ki!

Az álom nem azért nem valósult meg, mert a kommunisták semmitől se féltek jobban, mint a kommunisztikus elképzelésektől, hanem azért, mert nem számoltam azzal, hogy barátaim családjaiban rokonok, például anyósok és apósok is előfordulnak. Végig kellett gondolnunk néhány praktikus dolgot. Ha a könyvek közösek, legyen az a mosógép is például. De akkor meg már beosztás kell és még nem beszéltünk arról, hogy ki söpröget a kertben, mi van, ha valaki dáliákat akar telepíteni, de azt meg utálja az, aki mégis inkább rózsát szeretne... Az egyiknek kutyája van, a másik a cicát kedveli. Ha pedig mondjuk a televízió is közös, akkor két műsorral, csatornával számolva is vége a békességnek.

Mostanában azonban valahogy azt érzem, mintha megvettük volna azt a kertet. De mégsem költöztünk át a lakásainkból. A közös épület meg épül. Megépül. Szinte magától. Olyanok is építik, akiket sose láttam, mégis a barátaim.

Egy éve a Magyar Elektronikus Könyvtár (http://www.mek.iif.hu) munkatársai megkértek, segítsek a mai magyar írókat - illetve a műveiket - a könyvtárba terelgetni. Meglepetésemre néhány hét alatt ugyanaz a szenvedély fogant meg bennem, amit régen éreztem könyvhetek idején. Csak valahogy nekem most állandóan könyvhét van. Órákon át tudom magyarázni az íróknak és a kiadóknak, miért jó nekik, ha a könyvek, az írások a világhálóra kerülnek. Gazdasági számításokat végzek, a játékelmélet véletlenről szóló passzusait olvasgatom, hogy meg bírjam őket győzni arról, mekkora esély lett arra, hogy egy könyv az Interneten valóban a világirodalom része legyen. Statisztikai számításokat végzek arról, hány olvasóval lehetne számolni, ha a tizenötmillió magyar csakugyan összekapcsolódhat és végre csakugyan tizenötmillióan használhatjuk a nyelvünket.

Ma már biztos vagyok abban, hogy körülbelül 2000-re valóságos állami segítség nélkül is képesek leszünk a mai magyar irodalmat - legalább jelképesen - megjelentetni az Interneten. A "jelképes" annyit jelent, hogy számos író teljes életműve megtalálható majd, de akadnak olyanok is, akiktől csak öt-tíz verset, pár novellát rögzítünk. Az ezredfordulóra a klasszikus magyar irodalomból nagyjából annyi polc és könyv lesz, amennyi legalább az érettségire való fölkészüléshez és az egyetemi tanulmányok egy részéhez feltétlenül szükséges.

Mostanában egyre inkább kezd fölrémleni bennem a gyanú, hogy amikor a Magyar Elektronikus Könyvtár polcaira gyűjtök, ugyanaz a kaparcsi szenvedély dolgozik bennem, mint régen. Ha nem küldök át a dróton Drótos Lászlónak és Moldován Istvánnak hetente legalább egy új szerzőtől egy új könyvet, kifejezetten rosszul érzem magam.

Ők azok, akik a munka érdemi részét végzik. Az elhivatottság és tiszteletreméltó szorgalom, ahogy dolgoznak, bizonyos értelemben visszaadta a hitemet. Mégiscsak vannak itt olyan emberek, akik olyan odaadással szolgálják az írást, mint mondjuk a középkori szerzetesek. (Ami a szomorú, az az, hogy nagyjából úgy élnek és dolgoznak, mintha szegénységi fogadalmuk is lenne. Jellemző, hogy egy év alatt nem tudtam elérni, hogy legalább a 386-os otthoni gépeiket valami Pentiumra lecseréljék. Nincs az országban olyan intézmény, amelyik hihetetlenül fontos munkájukat mondjuk egy-egy noteszgéppel támogatná. Nem akarok most részletesen napi technikai kínokról írni, de azért az mégiscsak elgondolkodtató, hogy például képtelenek a legújabb Office programokon írt műveket földolgozni, mert azoknak, akik a magyar Internet egyik nemzeti alapintézményét minden ellenszolgáltatás nélkül megteremtik, nincs olyan gépünk, amelyiken a Windows 95 futtatható lenne.)

Mindegy, ez egy ilyen ország, talán majd lesznek jobb idők.

Tíz év múlva, ha még az eszemnél leszek, délután négy körül kimegyek majd a kertbe. A nádtető alatt leülök a nyugágyba. A kerti kosaramból előveszem a szemüvegemet és a masinámat.

A masina egy kicsi kis tárgy lesz, ami erősen emlékeztet a mai könyvekre. Alakra, súlyra legalábbis. Kinyitom, a két felén két képernyő lesz. Színes, hangos, szagos... Megérintem egy pontját, kivilágosodik. Egy jelre rákapcsolódik az Internetre. Először letöltöm a leveleimet, aztán elolvasom az iNteRBruTTo híreit. Az egyik arról szól majd, hogy a japánok tovább tökéletesítették azt a programot, amelyikkel a masinámban rögzített bármilyen nyelvű szöveget bármilyen nyelvre percek alatt lefordíthatom. Nem lep majd meg a dolog, hiszen addigra a nyelveket úgy installálhatjuk majd, mint ma a betűtípusokat. Aztán bemegyek a Magyar Elektronikus Hangtárba, hogy az olvasáshoz megfelelő zenét keressek. Valószínűleg egy kis Corellit választok, mert az a legjobb az őszbe hajló nyári délutánokon, olvasgatáshoz. Utána bemegyek a Magyar Elektronikus Könyvtárba, keresek valami olvasnivalót. Az lesz az érzésem, hogy egy olyan házban mászkálok és kutakodom, amit azért építettünk, mert vagyunk egy páran, akik nem csak a halászó és a vadászó ősöktől örököltünk ösztönöket.

Az is lehet, hogy elszundikálok közben. Könyvekről, könyvhetekről, régi álmokról álmodom.

Andrassew Iván