VÖRÖSMARTY MIHÁLY: Csongor és Tünde

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-528-5 (online)
MEK-08791

Kert
(Középett magányosan virágzó tündérfa áll, alatta Mirígy kötözve ül. Csongor jő)

Csongor
Minden országot bejártam,
Minden messze tartományt,
S aki álmaimban él,
A dicsőt, az égi szépet
Semmi földön nem találtam.
Most mint elkapott levél,
Kit süvöltve hord a szél,
Nyugtalan vagyok magamban,
Örömemben, bánatomban,
S lelkem vágy szárnyára kél.
Ah, de mit látok? középen
Ott egy almatő virít,
Csillag, gyöngy és földi ágból,
Három ellenző világból,
Új jelenség, új csoda.
S aki ott kötözve ül,
A gonosz, kaján anyó,
Nénje tán a vén időnek,
Mint leláncolt fergeteg,
Zsémbel és zúg; mit jelent ez?
Vén Mirígy -

Mirígy
Ah, nagy szerencse
Elhagyott agg ősz fejemnek,
Csongor úrfi, hogy közelgesz.
Látod, mint vagyok lekötve,
Minden embertől kerülve,
Félig éh, félig halott.

Csongor (félre)
Minden szó, mint a hamis pénz,
Oly balúl cseneg fülemben. (Mirígyhez)
Szólj, mi baj?

Mirígy (félre)
Hogy parancsol! - Halld tehát,
Kedves úrfi, kit szemfénynek,
Örömének, kellemének
Szűlt s nevelt föl szép anyád -

Csongor
Vén penész, ne tétovázz,
Térj dologra; vagy biz isten,
Itt felejtlek a fatőben.

Mirígy
Légy kegyes (félre)
Hah! büszke gyermek,
Vessz el, mint a fűzi gomba;
Légy egérré, légy bogárrá,
Vagy légy ollyan, mint Mirígy.

Mirígy
Csak tünődtem, mint beszéljem -
Látod itt ez almafát:
Mennyi ág, ahány levél,
Annyi új csodát terem.
Ezt - de nem vallok neki -
Ezt a rossz kopár tető,
Tán a naptól s csillagoktól
Terhbe jutván, úgy fogadta,
S szülte mint boszú jelét;
Mert eleddig rajt' egyéb
Rossz bogácsnál s árvahajnál
Nem termett: azért leve
"A boszorkánydomb" neve.

Mirígy
Most, nézd úrfi, a kopáron,
E szép almatő virágzik.
Szín ezüstből van virága,
S mint fehér rózsák ölében
Mász a fészkelő bogár,
Mint a légy, mely téjbe hullott,
Mint új hóban agg bogyó -

Csongor
Mily kemény vas tűrödelmem,
Hogy még rá figyelhetek?
Szólj s ne tétovázz, vagy e lánc
Megkettőzik csontodon ma.

Mirígy (félre)
Hogy gebedj meg, azt kivánom,
Méreg tengerében. - Úrfi,
Hogy heves vagy nem csodálom,
Ifju még s tán sejted is már,
Hogy tündér, aranyhajú lány -
Mit beszéltem!

Mirígy
Csak álom.
Vén ajak, tudod, csevegne
Jobb' szeret, mint enni, inni.
Halld tovább: ezüst virága
Csügg e tündér almafának.
S benne drága kő ragyog.
Három ízben elvirágzik
Ez naponnan, este rajta.
Mint a szűz emlői bimbók,
Oly kis almák duzzadoznak.
És mikor közelget a
Szép borongó éjszaka,
És az éjfél, a gyilkosnak,
Denevérnek és tolvajnak,
S kósza szellemnek dele,
Száll, mint holló szárnya le;
S felleg űl vad csillagon,
Felleg, mellyet a mocsárból,
Sárkányok sohajtatából,
S nyílt sirokból összevon,
S szürke apján a bagoly
Szemmeresztve lovagol,
Rém a bolygó rém nyakán,
Csép anyó a piszkafán,
Szép regében halandóknak
Bal szerencsét, gyászt huhognak,
S a gyujtónak őrszeménél,
Egy leégett ház tövénél,
Isznak, esznek, alkudoznak,
S bömböl a bölömbika,
S a szüzek legjobbika
Most fiát megy eltemetni,
Ölni, aztán eltemetni -

Csongor
Elfutnék a szörnyetegtől,
S a kivánság nem bocsát:
Hallanom kell.

Mirígy
Légy figyelmes.
Mint mondám, az éj, ha jő,
Érni kezd a fán az alma,
S mint egy most szűlt lánykafő,
Olly arannyá duzzad halma.
Még is ebben agg apádnak
És anyádnak haszna nincsen;
Mert bár mennyien vigyáznak,
Báj szellő kel éj felében,
Melytől a szemek lehúnynak.
S reggel a szedett fa áll,
Mint a puszta tüskeszál,
S mert legaggabb én vagyok,
Legtovább virraszthatok,
Azt beszélték, s ide köttek
A fatőhöz, s megnevettek.
Engem is pedig lesujt a
Bűvös álom ón hatalma,
És ez harmad éje már,
Étlen, szomjan, hogy vigyázok.

Csongor
Mily nem ösmert gondolat,
Új kivánat, új remény ez,
Mely mint vert hab tengerén
Vándor éji villanat,
Háborús eszembe hat?

Mirígy
Hogy pusztúljon a kegyetlen!
Még sem old el láncaimtól.
Vallanom kell többet is,
Vallanom kell a valót. -
Halljad úrfi, mely gyanúm van:
Innen tündér szép leányzó,
Aki e fát ülteté tán,
Hordja vissza mint sajátját,
Az arany gyümölcsöt is.

Csongor
(Mirígy láncait leveri)
Menj, siess el; láncaidtól
Megmentett karom; de menj el,
Merre lábad visz, szemed lát;
Mert ha még e szent helyen
Itt talállak, eltemetlek.

Mirígy
Áldjon isten - megboszúllak -
E jó tétedért - megfojtlak,
Csak tehetném! - légy szerencsés -
Mint az ördög papsüvegben.

Mirígy (mentében)
Nem megyek, míg büszkeséged
Szarva nem jut körmeimbe.
Mint a sánta nyúl leszek,
Mely kilenc fiát megette,
S a harasztba bujdosott. (El)

Csongor
Szép fa kertem uj lakója,
Mely mint nem várt ritka vendég,
Félig föld, félig dicső ég,
Ösmeretlen kéz csodája
Állsz előttem s a kopárra
Életet, fényt, gazdagságot,
S hintesz álmot a sovárra,
Mint tehessem, mint lehet,
Hogy ne nyomjon engem álom,
S megláthassam kincsedet?
Földben állasz mély gyököddel,
Égbe nyúlsz magas fejeddel,
S rajtad csillagok teremnek,
Zálogúl talán szivemnek,
Hogy ha már virágod illyen,
Üdv, gyönyör lesz szép gyümölcsöd.
Szép fa, tündér kéz csodája,
Vajha illyen légy nekem.
Ah, de mit tekint szemem?
Szerelemnek rózsaszája,
Mondd, minek nevezzem őt,
A nem földit, a dicsőt?
Hattyu szálla távol égből,
Lassu dal volt suhogása,
Boldog álom láthatása,
S most, mint ébredő leány,
Ringató szél lágy karján,
Úgy közelget andalogva;
Ah, tán ez, kit szívdobogva
Vártam annyi hajnalon?
Ah, tán e fa ültetője,
Ennyi bájnak és gyönyörnek,
Ennyi kincsnek asszonya?
Rejts el, lombok sátora,
Rejts el, éjfél, szív, ne dobbanj,
El ne árulj, el ne rontsad
A szerencse útait.

Dal
          Álom, álom,
          Édes álom,
Szállj a csendes föld fölé;
          Minden őrszem
          Húnyjon, csak nem
A várt s váró kedvesé.

Csongor
Álom, álom, édes álom,
Ah, csak most ne légy halálom.
(Elrejtezik)

Ilma
Asszonyom, tudod, hogy engem,
E poros földről emeltél
A magas tündér hazába,
S csak azért, hogy ott napestig
Csongor úrfiról beszéljek,
Szép szeméről, szép hajáról,
Fejedelmi termetéről.
És arról a mézajakról,
Mely dalt s csókokat terem.

Ilma
Lásd, nem ok nélkül beszélek.
Itt nekem férjem maradt,
Akit Balgának neveznek.
Ollyan isten-verte had
Nincs talán a félvilágon.
Szomja, éhe mondhatatlan,
E nagy föld kenyér ha volna,
S hozzá sajt a holdvilág,
Már eddig felfalta volna,
Hold az égen nem ragyogna,
S most itt nem járhatna láb.
S hogy még vannak tengerek,
Nincs egyébtől, mint csak attól,
Hogy bennök nem bor pezseg.
S asszonyom, lásd, e gonosz csont,
Első nap már verni kezdett,
És ijeszte, hogy megesz, ha
Enni nem hozok neki.
Tudni most azért szeretném:
Meddig tart e bujdosásunk?
Mert, mi könnyen eshetik,
Hogy még itt a csipkefán
A rokonságnak miatta,
Fenn akad csipkés ruhám,
S Balga itt talál az ágon,
Azt gondolja, som vagyok,
És nekem jön, és leszed:
Akkor jaj lesz életemnek,
Jaj szegény tündér fejemnek!

Tünde
Ah, ne kelts föl bánatimból.
Ilma! Ilma! messze honból,
Látod, mily hiába járok.
E kies fát mily hiába
Ültetém vad föld porába,
Kedvesemre nem találok.
A fa kincseket terem,
A fő kincs, a szerelem,
Szép világa álmaimnak,
Mellyek e vidékre vonnak,
Ah, az rajta nem terem.

Ilma
Asszonyom, mit adsz, ha mondom,
Hogy belől a lomb alatt
Csongor úrfi szúnyad ott?

Ilma
Késel? Megmutassam-e,
Mint kell sűrü galy között
A szerelmest föltalálni?

Tünde
Hagyd el, Ilma, a szerelmes
Csillagot hordoz szemében:
Annak nincs setét s homály;
Bár bolyongjon éj felében,
Kedvesére rá talál.
Menj, míg itt mulat szerelmem,
S régi kínjait elenyelgem,
Keltsd föl a kis csalogányt,
Hogy mig senki nincsen ébren,
Ő szerelmi kéjt zenegjen,
S dallal töltse a magányt. (El)

Ilma
Úgy legyen; de ah, mi szépen
Körmöciznek itt az almák.
Kár, hogy nem lehet megenni!
Itt egy férges is fityeg,
S mert az alma színarany,
Férge nem gyémánt-e vajjon?
Vagy tán Balga lett bogárrá,
Amióta elvagyok,
S most itt benne bujdosik?
Ah, be megjárnám vele.
Nem kell férges alma, nem.
(Le akar egyet szakasztani, s nem tud)
Hah, hogy nem nekünk terem!
(A kert belsejébe vonúl. Mirígy jő)

Mirígy
Átkozott hatalmas álom!
Háromszor kivájta körmöm
E hitetlen két szemet,
És háromszor visszatette
Mérges harmatban mosottan,
Fénybogárral megrakottan,
Mégis álom nyomta el.
De mi ez, mely ritka fény?
Fenn ragyognak már az almák,
S a szerelem puha ágyán,
Hah, ott szúnyad a tündér lány -
Dús aranyló hajazatja
A szép ifjat elborítja,
S boldogságot álmodik.
Nem, nem, ezt nem nézhetem.
A boszú hajt és kajánság.
Szép hajában kárt teszek.

(Tünde s Csongor egy gyepágyon a fán belől, annak lombjaitól félig eltakarva látszanak. Mirígy lopva közelít Tündéhez s hajából egy fürtöt levág)

Mirígy
Megvan, megvan! e hajakkal
Elborítom lányomat.
Csongor lássa, s megcsalódjék,
Karjain elandalodjék,
S akkor én uralkodom. (El)

Ilma (jő)
Istenem, már reggel is lesz,
Mégis a földön vagyunk;
S milly unalmas itt az élet,
Annak, aki nem szeret,
Hát még, akit nem szeretnek!
Ah, de mit látok? riadva
És boszúsan jő ki Tünde.

Csongor
Tünde! Tünde! még alig
Láttam arcod hajnalában,
Szép szemed két csillagában
Felderülni mennyemet;
Illetetlen ajkaiddal
Szívkötő hajfodraiddal
Még nem játszhatott szerelmem,
S Tünde búcsút kell-e vennem?

Tünde
Még alig szemléltelek,
Hű szerelmem hajnalát,
Rózsabokrát vágyaimnak,
Rég ohajtott kincsemet,
S ösmeretlen karjaidtól,
Még nem ízlett csókjaidtól,
Elszakasztom szívemet.

Tünde
Csongor, ah - vagy mondjam-e?
Egy gonosz van, aki üldöz,
Egy hatalmas gyűlölője
Új szerelmünk frígyinek.
Érzem, érzem nagy hatalmát -

Csongor
Napfényt többé soha nem lát,
Mondd, ki az? hogy kardra hányjam,
S mélyen, mélybben tengereknél,
Eltemessem, mint az ólmot.
Szólj, nevezd meg a gonoszt -
És -

Tünde
Ne lázadj fel hiába:
Hős karod nem árthat annak,
Aki titkon vétkezik.
Nézzed e fát, a gyönyörnek
Fája volna; itt reméltem,
Szerelemtől boldogítva,
Senkitől sem háborítva,
Vágyaimnak álmait
Teljesedni karjaidban;
Itt reméltem árnyaidban,
S mily gyönyörnek éjeit!
S ím, az első éjjelen,
Or kezek megbántanak,
És elárúlt titkaimmal,
Károhajtó hatalommal,
Ellenségim játszanak.
Vissza hát a messze honba,
Visszahordom kincsemet,
Hol magányos napjaimban,
Míg szivemben egy sohaj van,
Érted égve, érted aggva,
Mondhatatlan bú temet.

Tünde
Ah, ne újítsd kínomat:
A madárnak tolla van,
S nem repülhet annyira;
A folyamnak árja van,
S nem foly árja oly tova.
Zúgva kél a fergeteg,
S Tündérhonban üdlakig,
Hol magányos búm lakik,
Míg elér, alig piheg;
Gyenge szellőként lebegvén
A legifjabb rózsa keblén,
Mint sohajtás, úgy hal el.
A kis illatajku méh,
Melly az ifju rózsakeblén
Álmadozva ringadoz,
Föl nem ébred, nem gyanítja,
Hogy vihar fuvalma volt,
Mely miatt az ág hajolt,
Így hová sebes madár,
Fergeteg, viz el nem érnek,
Kedves, ah, hogyan jöhetnél,
Értem sors bitangja lennél!

Csongor
Ah, ha nézlek, és ha hallak,
Szívem elvész bánatában.
És ez egy lélek csekély,
Meggondolni, mint birálak,
Mint vagy itt, s mint nem leendesz?
Tünde, nézz körűl utószor:
Még, ha föld ez, és az ég,
Hidd, meglátlak valaha.

Tünde
Most és többé nem soha.
Csongor, ah ne légy felejtőm.
Hű szerelmem e kebelben
Mint az általültetett ág,
Mely tavaszt és új napot vár,
Úgy fog várni évről-évre,
És örökre nem virítni -
Csongor, ah az éj mulik,
Végzetemnek űz hatalma.
Tünde búcsút mond, siralmast,
Az örömnek és neked. (El)

Csongor
Volt-e? vagy csak álmodám?
És az éjnek költeménye
Font körűl e gyász tünettel?
Hah, ki ez még - Böske, állj meg,
Böske kérlek.

Csongor
Asszonyod ha oly kegyetlen,
Ilma, állj te meg szavamra.
Mondd el, fényes üdlakot
Tündérhonban hol keressem.

Ilma
Csongor úrfi, megbocsáss,
Már a hajnalcsillag int,
S mig hattyúvá változom,
Ahhoz is csak kell idő.
Aztán, jól tudod, melegben
Nem jó járni az egekben.

Csongor
Ilma, dévaj, mit beszélsz?
Azt csak, Ilma: merre menjek,
Napkeletre, napnyugatra -

Ilma
"Sík mezőben hármas út,
Jobbra, balra szerte fut,
A középső célra jut."
Csongor úrfi, jó szerencsét. (El)

Csongor
Jaj, mi szörnyen elhagyattam!
Tündérálmaim világa,
Ah, miért is hajnalodtál,
Ily hamar, hogy elborúlj?
Most fényhez szokott szememnek
E ború, az éj sötéte
Olly ijesztő, oly nehéz.
Éjfél fekszik a napon,
A szelíd hold nem világít,
Míg elvesztett üdvömet,
Tünde, téged nem talállak.
Puszta légy s kietlen, ég,
Légy vadonná, föld; szivemben
Végtelen vadon nyilik,
S benne bujdosik szerelmem
Boldogsága romjain - de
Mit tünődöm itt? Megyek:
Isten áldjon agg apám,
Isten áldjon agg anyám,
Megsirattok tán; de többé
Engem nem találtok itt.
Tündérhonban üdlakon,
Virrad ékes hajnalom:
Arra, mint vihar, ragadnak
Őt ohajtó vágyaim.
Nincs nyugalmam, életem nincs.
Míg nem bírják karjaim. (El)

Sík
(Középett hármas út. Az ördögfiak három felől jőnek.
Legelőbb Duzzog egy rókafiat hajt által a színen)

Duzzog
(kívűl)
Hőhe! róka, hőhe, hő!
Csülködet már elharaptam,
Gödrödet befojtogattam;
Hőhe! róka, hőhe, hő!

Kurrah
Vén bagolyból vén tojás.
Fészken ült, nagy álma volt:
Ifju nőnek ablakán
(Szőke volt és halovány)
Zörgetett a vén zsivány,
Hármas három éjszakán;
Most alutt, majd összedűlt,
Szürke hátán bolha ült.

Kurrah
Majd kikölti nyolc fiát.
És röpülni nyavalyás
Nem fog tudni, mászva mász,
És megesszük, jó ebéd lesz.

Berreh
Domb alatt tehén legel,
Annak adtam, hogy pusztúljon,
Teje tőle megromoljon,
Borja téjtől dombra hulljon.

Duzzog (kívűl)
Hőhe! róka, hőhe, hő!
Vagy megeszlek, vagy egyél meg.
Körmeim között gebedj meg.
Hőhe! róka, hőhe, hő!

Kurrah
Megijedtem, elszaladtam,
A tojást is összezúztam.
Nincs mit inni, nincs mit enni.

Duzzog
(a rókát kergetve jő)
Sánta róka, hőhe, hő!
Már alig piheghetek:
Megharaptál, én megeszlek:
Hőhe! sánta róka, hő! (Elfogja a rókát)

Duzzog
(a rókát mutogatva)
Rókahúst,
Csibehúst.
Róka a csibét megette,
Hogy keresték, csak nevette.
Most elfogtam, és megesszük,
Gyomrainkba eltemetjük.

Mirígy (jő)
Hajj ki, lányom, rókalányom,
Hajj elő! -
Hogy zavartak minapában,
Félelemből lányom arcát
Rókabőrbe öltözém át,
S elbocsátám a harasztban,
Már eddig südő lehet.
Most meg visszaalakítom,
Szép arany hajjal borítom,
Csongor majd belé szeret.
Hajj ki, lányom, rókalányom,
Hajj elő! - hogy nem találom!
A majorba ment talán
Csirkeszív, lúdmáj után.
Hajj ki, lányom, rókalányom,
Hajj elő! -
(A bokrokat megzörgetve el)

Tünde
Ilma, mondd el, mit tegyek?
A hitetlen ész tanácsa
Lelkemet már nem szolgálja,
S szívem olly igen beteg.

Ilma
Azt igen bölcsen teszed,
Hogy tanácsomat kivánod,
Itt a földön, asszonyom,
Hol te, mint én, nem születtél,
Mert a göncöl csillagán,
Úgy termettél rózsafán;
Onnan egy vihar lerázott,
S Csongor úrfi kebelén
Virradál meg, ébredél fel,
Kínos édes érzeménnyel
S most kérsz, hogy segítsek én.

Ilma
Halld tovább: a munka nem nagy.
Csongor úrfi erre jő,
Itt a hármas útelő.
Erre, mondtam, hogy menendünk.

Ilma
Halld asszonyom:
Hagyd itt a kis ujjodat.
A kis ujj már azt jelenti,
Hogy nagyobb ujj is vagyon.

Tünde
Lelkemet, ha úgy lehetne,
Hagynám, Ilma, zálogúl.
Tán felfogná társaúl,
S avval hozzám elsietne. -
Ah, de úgy sem volna jó;
Mert ha lelkem nála lenne,
Vissza hozzám nem sietne,
Amint vissza, tört hajó
Árva parthoz nem siet,
Mellyen a búbánat él,
A reménység sem remél,
S mindent pusztaság temet.

Ilma
Hagyd el a nehéz tünődést,
Asszonyom, te szép virágszál,
Már tudom, mi jelt teszünk.
Nézd, a tiszta szép homok,
Ebben a kis lábnyomok
Csongor úrfinak szemében
Mind vezérlő csillagok.
Add idább hát lábadat,
Hadd nyomom le a homokba.

Ilma
Most én is nyomot hagyok,
S mellé hosszú nagy fület,
Balga férjem címerét.

Ilma
Jaj, jaj! ott a telken Balga ásít;
Nincs más mentség, mint: szaladj. (El)

Mirígy
Mindenik falat haraggá
Forrjon össze bennetek;
A gyülölség ostorozzon,
Egymás ellen felhuszítson:
Marakodva vesszetek. (El)

Duzzog
A palást meg rám borúl.
(Elkapkodják egymástól a pörös jószágokat)

Csongor
Tévedésnek hármas úta,
Utam itt ez volna hát,
Mellyen éltem sugarát
Fölkeresnem Ilma mondta.
A közép a biztos út,
Ó, de mellyik nem közép itt?
Mellyik az, mely célra jut?
Itt egymásba összefutnak,
Egy csekély ponton nyugosznak,
S mennyi ország, mennyi tenger
Nyúlik végeik között!
Vagy tán vége sincs az útnak,
Végtelenbe téved el,
S rajta az élet úgy vesz el,
Mint mi képet jégre írnak?
Ím, de itt a hármas útvég,
Mint varázskor áll előttem;
A kivánság, a reménység,
Int, von, ösztönöz belépnem.
(Fellép a hármas útra)
Hah! mily tekintet! Egy raj a világ.
A legkisebb por, mint él, mint mozog.
S mi vándor arcok jőnek itt elém?

Kalmár (jő)
Szomszédim a két Indiák nekem,
S az új világnak minden partjai
Ösmérnek engem és hajóimat.
Még egyszer ennyi! és a félvilág
Kincsét zsebemben hordozom.
Mi lesz még zárva ennyi báj előtt!
Az éjet nappá, éjjé a napot
Varázslom által, és a szerelem
Arany bilincsre kötve, mint urát,
Fog bébocsátni titkos ajtaján;
S örömnek, fénynek, kedvnek kútfeje,
Barátokat fog látni palotám,
Amillyeket szív s ész ohajt

Kalmár
Pénz kell-e? izzadj; járj utána, s lesz. -
Tőlem csak annak jut, ki dolgozik.

Csongor
Más az, mit kérek: tedd le gondodat.
Te sokfelé jársz dús hajóidon,
Ahol kel és száll, láttad a napot,
Szólj, Tündérhonban üdlak merre van?

Kalmár
Ah, hát beteg vagy? Ódd magad, hogy a
Tündér hazában éhen el ne vessz.
Itt van zsebemben a tündér világ,
Itt láthatod meg, jersze, légy buvár. (Megy)
Ez a fiú megunta étkeit,
S most csillagokra éhezik szegény.
Nagyon mohón! a csillag messze van
És fenn, igen fenn! - s színezüst-e vajjon?
(Visszakiált, zsebére ütve)
Itt a Tündérhon, itt van, nézd, viszem.

Csongor
Hideg pénzbánya! minden kincsedért
Az egy szerelmet, még nevét sem adnám:
Jobb, égjen a szív, mint fagy ölje meg.

Fejedelem (jő)
Te Zeüsz, te Isten, vagy bármily nevű légy,
Ki e világot részre szaggatád,
Földünket mért nem alkotád nagyobbá,
Nem akkorává, hogy ha birhatom,
Ne kelljen búnom a napfény elől,
A nagyban e kis morzsadomb urának.
(Seregeihez)
Ti napkeletre, napnyugotra ti,
Hatalmamat hordozza kardotok.
Hogy, míg leszáll ott, itt már fenn ragyogjon
Szolgálatomban a nap, s birtokom,
Míg én leszek, ne lásson éjszakát.

Csongor
Nem por, ha ember, ollyan mint te vagy,
Vagy inkább ember és por, mint te vagy.

Csongor
Csak egyre kérlek. Mert te messze bírsz,
S nagy birodalmad nem tud éjszakát,
Mondd meg nekem, hová kell tartanom,
Hogy Tündérhonban érjem üdlakot?

Fejedelem
Vagy úgy? kireppent a madár, az ész,
S a fészek puszta, szellők sípja lett.
Tündérhon, üdlak? ó igen, talán
Ha úgy mehetnék, mint a gondolat,
Vagy mint az égben repkedő sugár,
Egyik csillagtól másig, s ami van,
Mind meghódolna. - Menj, menj, jó fiú,
Tündérhon ott van, ahol én vagyok.
Jer, légy vitézem! Nem tetszik? De menj bár.
Ha feltalálod, meghódíttatom,
S rabságra fűzöm minden emberét.
(Magában)
Szegény fiú, kár érte, semmivé lesz,
S mi szép halála lenne harcaimban! (El)

Csongor
Az megvető volt, ez még gőgös is,
Raboknak rabja! kincs és hatalom
Már nem segíthet. - Itt a tudomány
Jő, távolaiba elmerült szemekkel.
Kinyílt előtte, mint könyv, a világ,
S ő, mint ki könyv nélkűl is tudja már,
Olvassa folyvást, ami benne van,
Vagy inkább, amit gondol, s benne nincs.
De várjuk el, tán tudja üdlakot,
S tanácsa által boldoggá teszen.

Tudós (elmélkedve jő)
Erő az Isten! úgy kell lennie,
Ész és erő, vagy inkább még erő:
Erő az ész is, mert uralkodik,
S mi az? természet, most felelj, ha tudsz.
Munkáit értem, nem tudom magát.
Erő, vagy Isten? mellyik szó erősebb?
Szavak, nevek, ti öltök minket el!
Ezerszer oszlatám már szűz elemre
Az össze-visszajárt természetet;
A képzelődés elfáradt agyamban,
S még istenem sincs. Nem tudom, mi az,
Vagy kit nevezzek annak. És ezért
Fáradtam annyit éjimen s naponnan,
Hogy azt mondhassam, semmit sem tudok!
És mégis ezt a nem tudást nem adnám
Egész hadért, mely, hogy tud, azt hiszi.

Csongor
A bölcseségnek ez csodálatos,
Könnyű nemét választja. "Nem tudom,"
Ez minden, amit tud, s valóban,
Ez nem sok fejtörést kiván, s ez által
Egyszerre minden gáncs elől kitérünk.
Ó ember, ember, önség áldozatja.

Tudós
S a lélek! - ami gondol és akar,
Ohajt és képzel, búsong és örűl;
Ez a világok alkotója bennem,
S rontója annak, amit alkotott;
A lélek! ami emberré teszen,
Azt mondom annak, s még nem ösmerem.
Én én vagyok, s mi ez? nem tudhatom.
Ó, mért az észnek nincs fogó keze,
Vagy mért a lélek meg nem fogható?

Csongor
Rettentő ember, lelkét, istenét
Elrázza, mint a terhes út porát;
S a szép világot bús éjjé teszi,
Csakhogy ne lássa, mint lesz semmivé!
Ó! Tündérhont ez nem mutat nekem.
Szúnyadj szerelmem, még nincs hajnalod.

Tudós
Az, ami van, lesz túl az életen!
Hinném; de késő; álmom elröpűlt.
De ím, egy ifju vár az úton ott,
Egy ember, ollyan, mint anyám fia.
Talán tanulni vágyna? megkinálom;
Mert milly öröm találni hallgatót.
(Csongorhoz)
Jó ifju, mit kívánsz megtudni, szólj!
A nap körűl hány kis világ forog,
Az üstökös hány, hány a bujdosó,
Kit ember ösmer, amióta él,
És írni tud - mind elszámlálhatom,
Hányféle fajból áll a földi nem
Bogártól emberig, s a szörnyekig,
Kiket csodáúl a tenger nevel?
Mi a villám, a szélvész és eső,
Vagy a természet durva testei
Emberkéz által mint fajulnak el
Élet s halálnak kétes eszközeivé?
Mindent tudok már, mindent - még egyet -

Csongor
Kevés, de minden, amit kérdezek:
Nézd, ifju lelkem Tündérhonba vágy,
Dúst és hatalmast kérdék, merre van,
És senki meg nem mondta, mondd te meg,
S nyisd fel tudásod kincstárát előttem.

Tudós
Költők világa, szép tündérvilág,
Mi kár, hogy álom, gyermeknek való!
Ébredj föl! vagy, ha még álmodni jobb,
Menj, álmodd vissza, amit álmodál,
Mert a valóság csalt remény -

Csongor
Ne ronts el,
Ez egy kivánság éltet; nélküle
Pusztább az élet, mint egy puszta domb,
Melyen bogácsot kerget a vihar.

Tudós
S úgy van; de ott a tenger, halj bele,
Ha már meguntad látni a napot.
Vagy élj, s mozogj, hogy életet ne únj. (El)

Csongor
S ez minden, amiért az ember él?
Setét, üres, határtalan kebel,
Oh, a te magányod rémítő lehet!
S így útazóim útra nem vezetnek.
Egyik mint bálványt, hitvány port ölel,
A másik rommá tenné a világot,
Csakhogy fölötte ő lehessen úr,
S ez a legszörnyebb mindenek között:
Mint a halál jár élő lábakon,
És puszta sírt hord hő kebel helyett.
Ó szerelem, gyújts utamra csillagot,
S te légy vezérem Tündérhon felé. (Kilép)

Balga
Hej! Csongor úrfi,
Kár, hogy engem még nem ösmersz,
Látod, én tudom, ki vagy.

Balga
De úgy van, úr vagy,
Én pedig szabó vagyok,
A sívány földnek szabója;
Én kivágom és bevarrom.

Balga
Nem biz én; de halld tovább.
Udvarodnál egy leány volt,
Böske néven, akit ösmersz;
Ezt én eljegyeztem immár,
S most egyszerre szárnya nőtt,
Mint az ájtatos közönség
A faképnél a papot,
Itt felejtett, itt hagyott.

Csongor
S a düh gatyamadzagával
Hogy nyakon kötötted a bút,
Mind ezért volt?

Csongor
(félre)
Ostobának kedvez a sors,
Úgy beszélik, és való.
Úti társnak ezt veszem föl. -
Szólj, miért nem térsz ekédhez?

Balga
Jaj! ne búsits! földem ollyan,
Mint az árva tót deák.
Elfogadja a magot,
És terem, de nem gyümölcsöt,
Durva tüskét, rossz csalánt,
S háladatlan vad zabot.
A paraj s gyom benne oly nagy,
Mint bozótban parti nád:
Tátos róka hál alatta,
Mérges gyíkot fojtogat;
Sárkány-fészken kan lidérc ül,
S illyen-adtát kurjogat.
Szörnyüség csak látni is:
Borzas, mint az ördög anyja,
Kit hajánál fogva hurcol
Fergeteg -

Csongor
Hagyd, már eléggé
Látom, ellensége vagy.
Telkeden ha orra buktál,
És nem szívesen hasaltál,
S rajtad táncolt volna bot,
Jobban immár nem gyülölnéd.

Balga
Böske nyomdokát csapászom,
S felkötöm, ha megtalálom,
Ő, tudom, le nem szakad.

Csongor
Balga, hallod, Böske híved
Ilma már, nem Böske többé;
S Tündérhonba költözött.

Balga
Hogy ne! megvan sok mesében,
Tán az álmoskönyvben is.
De hogy ő is, Böske - Ilma,
Hogy tündérré változott!
Varjuvá tán? meglehet;
De tündérré? nem lehet.

Balga
Szamárfület találtam
És tehéncsapást; ha ez nem
Böske lába, vesszek el.

Csongor
Ó öröm, s ez Tünde lába,
Mert kié is lenne illyen?
A szemérem ajtajánál,
Melly a szépség arcain hál,
A szerelm ily lábakon jár,
Csendesen, hogy fel ne verje,
S nyúgodalmát édesítse;
Az öröm busúlt szivekbe
Illyen lábakon suhan be,
S alszik a gond, mint a gyermek,
Mely sirásban fáradott meg,
Föl nem ébred, meg nem hallja,
Hogy vendég jön és megyen!

Balga
Medve cammog a hegyen,
S annak illyen lába van;
Illyen lábon csúsz az ólnál,
Nád sövényű juhakolnál;
S míg ez mindent összemász,
Alszik a boros juhász,
Úgy megalszik, szinte nyeg
A szakállas köpenyeg,
(Bunda máskép), melly alatta
A szugolyban hentereg.
S föl nem ébred, meg nem hallja,
Hogy zsivány jön és megyen.

Balga
Halld uram, mint szolga, illik,
Hogy megértsem, mit beszélsz?
Tünde, mondod?

Balga
Megcsalódol, kéznyom az,
Böske tán orrára bukkant,
S lába itt, a kéz amott
A homokban jelt hagyott.

Csongor
Ó, a kéz is undok ehhez,
S a legszebb láb medvetalp.
Én ezt pajzsomon viszem,
S nem lesz álmom, nem nyugalmam,
Míg valóját nem nyerem.

Balga
Én is Böske lábnyomát
E darab deszkán viszem,
Eddig ajtó, most paizs,
Haj, de láb ám még ez is;
Kár, hogy rá nem fér egészen!
Majd csak hozzá gondolom,
Ami még hibázni fog.

Balga
A siketség
Hallaná, bár föld alatt
Mint elásott kincs, nyugodnék.

Balga
Azt ne tennétek talán,
Jertek errébb, ott uram,
Egy tanúit, bölcs, ékes ifju.
Majd igazságot teszen.

Duzzog
Kurrah, hát ha megvakar,
Azt gondolja, hogy keszeg vagy;
S mint a tót, ha elszalajt,
Majd kiáltja: "Nem vakarlak,
Jöszte vissza! keszegem."

Kurrah
Béka, csitt! vagy hasba rúglak. -
Halld meg, és itélj felőlünk:
Árva gyermekek vagyunk,
Bocskor, ostor és palást
Örökünk s egy birtokunk.

Csongor
Az csekélység. A palást,
Mint a ház az osztozóknál,
A kisebbé.

Kurrah
Halld tovább.
(Duzzogot hátba üti)
Bújj ki Duzzog a palástból -
Ostor a szó, mely megindít -

Kurrah
Aki így felöltözik,
Senkitől sem láttatik;
Megvagdalja bocskorát,
Lép, mint egy bérc, akkorát,
S hol kivánja, ott terem.

Csongor
Itt valóban. -
Most tudom már, osztozástok
Mért bajos, sőt majd lehetlen.
Mert egyenként bírni káros,
Aminek csak hárma jó.

Csongor
Három domb van napkeletre,
Távol innen egyiránt.
A szem eltéved közöttük,
Olly egyenlők.

Csongor
Halljatok szót. Háromé
E jószágtok nem lehetvén,
Egyre kell majd jutnia;
Rakjátok le hát előmbe,
Fussatok föl a hegyekre,
S aki elsőbb ér ide,
Mind a hármot az vigye.

Kurrah
(elveszi Duzzogtól a palástot)
Összetéplek, rossz kölyök. -
Jól vigyázz hát, aki első,
A jószágot az viendő.

Balga
Nemde így itélsz:
Árva jószág, úgy is elvesz,
Hogy ne vesszen, én viszem,

Csongor
Ó, egyébként itt veszek;
Mert az út oly végtelen,
Hogy csak a gyors gondolat
Képes azt bejárni. - Balga,
Nézd, mint szélvész, úgy erednek,
Nyomban e helyen teremnek.
Balga, tartsd meg őket itt,
Én majd érted eljövendek.
(Elviszi a manók jószágait)

Balga
Balga, tartsd meg őket itt!
A parancs jól hangzanék,
Csak ne volna benne Balga.
Jaj nekem, jaj szemeimnek,
Itt rohannak, itt ügetnek,
Mit csináljak, merre fussak?
(Amint fut, elesik, a Manók mind a hárman által esnek rajta)

Duzzog
Ó palástom, - jaj nekem.
Vesszen el vén lelketek,
Most koldussá tettetek.

Duzzog
Úgy-e mondtam, s nem hivétek?
Most bámultok, mint a tök,
Mely még éretlen korában,
Felmászott a szilvafára.
S vén otromba nagy kobakja
Érni kezdvén nyári napra,
Bámúl, hogy le nem jöhet.

Kurrah
Duzzog, hallod, ahelyett,
Hogy gorombán csúfolódol,
Mondd el a bűszavakat,
Ami rád maradt apánktól,
És szállítsd le tolvajunkat.

Duzzog
Megteszem már, megteszem,
Csak ne fojtogassatok.
Szállj le tolvaj a palásttal,
Bocskorommal, ostorommal:
Bokron, árkon és hegyen,
Szörnyű hullatod legyen;
Csipkebokron fennakadj,
Árkon, vízen elmaradj,
Szállj le, szállj le, és ne fuss,
Ördögök körmébe juss.

Kurrah
Meggyötörjük. - Csalfa szolga,
Hátadon szíjat hasítunk,
És eb-bőr lesz bocskorunk.

Kurrah
Aki tolvaj szolga vagy,
Szólj, hová ment szép urad,
A gazember, szólj hová ment?

Balga
Halljátok, ne bántsatok,
Még nem ettem ördögöt, de
Most eszem, ha bántotok.

Kurrah
Szólj, beszéld el, merre indult?
Szólj, te ferde rossz kerék, szólj.

Balga
Furcsa dolgokat kivántok,
Akit a ló elragad,
Avval nem lehet beszélni,
Megy, mert a ló elviszi,
S ott pihen, hol leteszi.

Balga
Akit itt szemléltetek,
Lelni kezdte a hideg.
Láttam, hogy nagyon beteg,
A palástot rávetettem,
S gondoljátok el, mi történt?

Balga
Úgy bizony, s hát menni kezdett,
S a bocskorban megbotolván,
Az szilaj volt, elragadta.

Kurrah
Hallod ember, ez hazugság,
Ollyan vastag, mint fejed.
Szólj, vezess el, merre ment.
Vagy ne élj meg, addig űzünk,
Míg egészen elkopandol,
Mint a koldús bocskora.

Balga
Mit ér az?
Rajtam általestetek, s most
Sánta, béna, rongy vagyok.
Mennék, s járnom nem lehet,
Lábam eltört, s nem vihet.

Kurrah
Elviszünk, csak jer velünk.
Égre fordult két kerékkel,
Áll egy kordély útfelen - -

Balga
Úgy segéljen két kerék!
Megteszem, ha - jaj bokám, -
Itt ez úton jobbra húztok. (Félre)
A nagyobb úr én vagyok.
Csongor úrfi rossz lovon ment,
Három lóval én kocsin.

Mirígy
Itt van Hajnal palotája,
És a tündér tömkeleg.
Tünde s Csongor - úgy mutatják
Messzelátó szemeim -
Erre jőnek; az pihenni,
Ez, mint árnyék, őt követni;
S a manók is - mely szerencse!
Üldözésem tárgyai,
Erre jőnek. E határon
Most én kővé változom,
Rút varacskos régi kővé,
Hogy, mit önként elbeszélnek,
S fúrt agyokban végezének,
Majd, ha mind kihallgatom,
Meg lehessen rontanom.
(Leül s összezsugorodik. A manók húzzák kordélyon Balgát s bólyogatnak.)

Balga
Deh, te Duzzog! e biz alszik,
Mind a három mint az ürge,
Jól teszik, hadd nőjjenek.
(Leszáll és nyújtózik)
Ej ha! szinte megmeredtem!
Úgy, de bezzeg Balga bátyó,
Mit csináljunk a manókkal?
(Hirtelen feleszmélve)
Úgy van, úgy lesz, azt teszem.
(Lassan félre forditja a kordélyt)
Megfordítom a szekerkét,
S e varacskos vén követ,
Felnyalábolom fölébe.
Aztán hadd ballagjanak,
Mind a vízig szárazon.
Deh, te szürke, deh, te ráró.
(A manók bólyogatva elballagnak)

Mirígy
(egy kissé fölemelkedve)
Elmegyek, de fél fülemmel
Itt vigyázok, mint az örvény,
S jaj neked, te csalfa szolga,
Meg lesz ágyad vetve nálam
Meg! csalánból és tövisből,
S szúnyogokból szemfedőd. (El)

Balga
Mintha szóltak volna? - Senki
Így la! most szabad vagyok.
Hej! de mit szemlélek ott?
Ember az, vagy morzsalék?
Olly alatt mász a gödörben.
Csongor úrfi. - Ő az, ő az!
Ó, be messze van szegény.
Hol járt itt az istenadta?
Átkozom rossz bocskora
Millyen hirtelen meghozta.
Soha! Soha! Csongor úrfi,
Erre! Erre!

Csongor
Nem tudom. Mint gondolat
Mint sugár, mely egyik égből
Egy világi messze végből,
Más világba szökve hat,
Jöttem, vagy csak álmodám,
És alattam, és fölöttem,
Oldalattam, és köröttem
A világot láthatám.
Egy nagy arc volt, végtelen,
Rajta millió szemek;
Mind oly ékes, oly remek
Hogy beszédem képtelen,
Méhdongás, szunyogzene,
Elbeszélni, amit láttam,
Ahogyan forrt fenn s alattam
A világok mindene.

Csongor
Úgy van, s azt nem érzi más,
Mint, ki már fenn kezde járni.
De beszéld el, Balga, mint van,
Ily hamar, hogy itt teremtél?

Balga
Aki ösmer, nem csodálná.
Míg te égen, csillagon
Össze-vissza nyargalóztál,
Addig én kordélyomon
Jöttem itt a vert uton.
Mennyi csárda, mennyi csapszék
Volt előttem és utánam!
Az egész út csárda volt.
S rajta százezer pohár
Csillogott, mint napsugár.
S mennyi zaj, mily kurja volt,
Azt én el nem mondhatom,
A mennydörgő mennykü dobszó
S a legmérgesebb mozsár-szó
Ahhoz képest cimbalom.

Csongor
Jó szerencse, hogy talállak.
Ott a házba költözünk most,
S hírt, tudósítást veszünk.

Balga
Telhetetlen, és mivel?
A temérdek semmivel.
Mint fizettél, úgy ihattam,
Szégyenedre - csak vizet.

Csongor
Oly mulón, oly könnyüden,
Mintha csókot kérne kölcsön
A füvektől, a virágtól,
S félni kell, hogy meg nem adja,
Hogy legottan elrepűl,
S a virágot sírni hagyja.

Csongor
Ó, ne mondd kettőnek, egy,
S ami ott utána megy,
Az csak árnya termetének.

Balga
Az nekem már cifra ének!
Hát az árnyék vastagabb-e?
Törzsökebb-e, izmosabb-e?
S a valóság ösztövér?
Ó uram, még olly árnyékot
Össze-vissza, s átölelni
Nem legböjtibb gondolat.

Csongor
Szószatyor! ne tátogass itt,
Nyeld el fél kapált eszednek
Lúdtömő termékeit.
Menj, mig e nap rajzolatja
A szűk útat el nem hagyja,
Térdepelve állj elébe.
Kérjed, kényszerítsd nevemben:
Nincs-e tiltva s kedve ellen
Mondhatatlan kellemeinek
Elborulnom zsámolyánál,
S mint utasnak, idegennek
Kérdést tenni szűz magánál?
Menj, ne késsél, menj sietve.

Tünde
Úgy van Ilma, ott ama ház,
Mely rőt tajtékból fuvalva,
S csillaggal van koszorúzva,
És e tündérkert megette
A szép Hajnal birodalma.

Ilma
Úgy, de az csak tréfa volt,
Hogy tilalmas birtokában
Lánnyal szólni férfinak,
Még tilalmasb nyájaskodni,
S csókért csókkal adakozni?

Tünde
Csak valóság, amit mondasz.
Hogy legelsőbb kedveséhez
A szerelmes lányka szólt,
Elpirultak arcai,
S szebbek lőnek Hajnalénál,
És azóta e hazában
Amely lány szól kedveséhez,
Eljátszotta kedvesét,
Eljátszotta szíve üdvét,
Mely, mint forrás a hegyekből,
Ömlik, ömlik, s vissza nem tér.
Csak mikor fenn tündököl
A világos dél,
S Hajnal messze múlat, egy más
Ország szélinél,
Akkor kertje belsejében
Lop a szerelem,
S egy rövidke édes órát
Enged töltenem.
Ah, de innen, innen is
Elhajt végzetem,
S akivel felboldogulnék,
Nincsen itt velem,
Csongor ah, még egy delem van:
Egy kis óra tartománya,
És te messze, messze vagy még,
Mint a végtelen világvég.

Ilma
Már azt meg kell vallani,
Ily bohó kis rendelést
Nem találni hét megyében.
Férfihoz nem szólni lánynak!
Szörnyüség az -

Ilma
Már azt meg nem állhatom,
Legalább hagyd megsiratnom.
(Meglátván Csongort és Balgát)
Ah! szegényke szolgálójok.

Tünde
Hagyd el, Ilma, jer, siessünk.
Vár kivűl egy ház vagyon,
Tisztes özvegyasszony lakja,
Ott Csongornak hírt hagyunk,
Délben Tündét hol találja.
Jer, ne lépj oly pípesen,
Mintha boltba küldenélek,
Jer, szaladjunk.
(Balga eléjök térdepel)
Ah, de nézzed,
Itt egy ember -

Balga
Ne tovább, szelíd galambok,
Térdem itten a határ.
Ott egy ékes ifju vár -

Balga
Ó, talán nem hallotok,
Vagy magyar szót, szép virágim,
Még ti nem tanúltatok?
És az a kis gyenge száj,
Gyenge, mint a csibemáj,
Oly hiába volna szép,
És hiába oly pirosló,
Hogy határin semmikép
Nem terem meg a magyar szó?
Azt kivánom tudni - Mennykő!
Egyik sem fülel reám.

Balga
Jaj, mi szörnyü tíz köröm,
A boszorkány-körmök illyek.
(Ilma körmei előtt hunyászkodva átborul a keskeny gyalogúton.)

Ilma
Asszonyom, nézd, elterült,
S híd gyanánt lesz lábaidnak.
Annak is rossz bár; de menj át,
Addig én őrt állok itt.
(Tünde átmegy)

Balga
Vaj! mi volt ez, bolhaugrás,
Vagy szunyogtánc hátamon?
(Ilma átmegy)
Jaj nekem, jaj tomporom,
Ó, ez átkozott szekér volt.
(Ismét térdre áll)

Csongor
Már nem állhatom tovább.
Elborúlok ott előtte,
S válaszát magam veszem.
(Letérdepel. Tünde, Ilma közbeszorulnak)

Tünde
Ilma! lásd, hová vezettél?
Most középen itt rekedtünk,
Ott a szolga, itt az úr.

Ilma
Szörnyüség, most mondja bárki,
Hogy leánynak lenni könnyü!
Útját úgy eltérdelik,
Hogy nem képes elszaladni.
Mint lehullott férges alma
Láb előtt hever, körűle
A sok csalfa férfi szív;
S aztán lépjen, s ne botoljon!
Ó, én inkább hódolok.

Csongor
(Tündéhez)
Nap, ki elborúlsz előttem,
Éjbe foglalt délvilág,
Szólj, miként nevezzelek,
Hogy, ha fénynek mondalak,
Még csekély ne légyen a név.
Nem felelsz? ah, ajkaid közt,
Mint szeretnék lenni szó,
Titkos, édes, fél kimondott!
Szólj csak ennyit is, ne kínozz.
Nincs szebb, mint a némaság,
Mely szép ajkakon mulat;
Tó az, mely bár pusztaság,
Mégis mennyet mutogat.
Ó, de már, ha tiltva van,
Látnom rózsaréveit,
Szózatodnak, hallanom hagyd
Szívbetöltő hangjait.
Intesz? félre térjek innen,
S meg ne tudjam, hol vagyok?
Ah, ha még te is kegyetlen,
Millyek úgy a szirt s fagyok?
Elveszek! - de nem busítlak,
Szívemet hagyom hidúl;
Lásd, hogyan mégy rajta át,
Mert alatta tenger a bú,
S a sohajtás fergeteg.
(Felkel, Tünde s Ilma elmennek)
Semmi szép szó, semmi kéret
Meg nem tartja; elmegy, itt hágy.
Szólj, te tőke, szólj, te szikla,
Szólj te békasó! mivel
Bánthatád, hogy nem felel?

Csongor
S ki volna más? te szirt,
Irgalmatlan rossz kova,
Kedvem volna, addig ütni -

Balga
Azt ne tedd az istenért!
Ily gyaloghíd, mint magam,
Fél világon sem terem több,
Mellyen istenasszonyok
Járdogálnak, lépdegélnek.
Úgy beszélik, egy volt illyen,
Mellyet Jákob álma látott,
S Balga, alkalmas hitellel,
Még ez őstől származik.
Ó, az a láb!

Balga
Édes, ízes és csiklandós.
Minden porcikám megindult:
Szívem, májam agyvelőm,
Még a -

Balga
Még a
Hátam is nyögött belé,
Úgy megnyomta - meg ne üss hát -
Az nem ő, csak árnya volt,
Aki úgy reám dobolt;
S dobbanása oldalaim közt
Most is nyögve bujdosik.

Csongor
Ah, ha Tünde volt - de hírét
Itt ki mondja most nekem?
Elnémúlt a szerelem,
S a kivűl nincs semmi hívem,
Mely vezetne útamon.
Nem tudom, hová legyek.

Balga
Nagy baj. Illy esetben a hős
Torkon metszi a keservet,
Elsohajt egy illyenadtát,
S szépen meghalálozik.
A szokás ez -

Csongor
A szokás az,
Hogy te most letérdepelj,
Durva szolga, mert miattad
Hágy el mindenütt szerencsém.

Balga
Ah, kegyelmes úr, csak egy szót!
Vedd le lábadat nyakamról,
Itt találtam egy nyomot.

Csongor
Mily jelek, mily gyenge lábnyom?
Egy van illyen a világon!
Ő az, ő az, Tünde jár itt,
Tünde! - ó öröm, ne ölj meg.

Balga
Szinte meghalék; de semmi!
Ó szalonna, ó kenyérnap! (El)
(A manók húzzák a szekeret Miríggyel)

Duzzog
Egy varacskos vén követ,
Melly alatt kígyó tenyészik,
S a penészes béka nyög.

Kurrah
Bár utálat nézni rád,
S hozzád nyúlni förtelem;
Megragadlak, undok állat,
Meghuzattál, most fizess.

Mirígy
Ó fiam, kár vesztegetned
Szép erődet oly hiába.
Hát, ha még majd rád ijesztek?

Mirígy
Meg ne indulj;
Mert, ha lábad, mint az örvény,
Mint az orsó pördül is,
Vén Mirígy mint gondolat,
A boszúnak gondolatja
Úton ér és elemészt.

Mirígy
Látod a fehér lakot?
Vár kivűl egy dombon áll.
Ott most én lakom, cselédes,
Tisztes özvegy képiben.
Csongor, aki most ezen jár,
Mert egyéb nincs a vidéken.
Kisded hajlakomba száll.

Mirígy
Hagyd el! itt erőszakért
Büntetés vár. Jól tudom,
Ami kárt tett, azt idővel
Visszaszerzem, csak figyelj rám.

Mirígy
Légy szolgája.
Aki most van, azt rekeszd el,
S öltözzél, mint ő vagyon,
Légy bohó, mint az, s fecsegj,
Hogy, ha Csongor lát, ne sejtse,
Ami változott körötte.

Mirígy
Csongor majd egy kertbe visz
A közép dél fényekor,
Hintsd meg ottan e porokkal,
S ő alunni fog, ha szinte
Félvilágot érne is
Minden perc, kit ott elalszik.

Mirígy
Bízd reám;
Károd megtéríttetik.
Most eredj, én majd követlek.

Kurrah (félre)
Nem hiszek; de úgy cselekszem,
Hogy jutalmam meglegyen. (El)

Ledér
Hát bizony, nem mindenik
Ollyan ám, mint nénike,
Oly redőből szőtt öreg zsák.

Ledér (nevetve)
Néne, úgy-e szép dolog,
Szántóföldet vinni arcán,
Melyben agg szeplő virágzik,
S mint egy tisztes régi szűz,
A szömörcs szakállt ereszt?
Jaj, be furcsa kép maga!

Mirígy
Fúdd ki már lúdmérgedet,
Dévaj, álnok, csapdi szer te.
Én tudom, hogy nem vagy oly rossz,
Mint szavadból mondanálak;
Lásd a kort tisztelni illik,
S én behintve bár redőkkel,
Még javadra élhetek tán;
Mert, leányom, a redők
(Ledér arcát végig simogatja)
Majd ez arcon is tanyáznak.

Mirígy
Valld meg édes, nemde otthon
Kór apád van, s szenvedő;
Nincs egyéb, mint csak te, aki
Gyámolítsa és kötözze,
S most füvekkel gazdagon
Visszatérsz, hogy azt tegyed.
Úgy-e bár! tudom, mi űz?

Mirígy
No lásd, leányom;
Az nagyon szép, mert atyád volt,
Aki téged, benn szorúltat
A rettentő tűzhalálból,
Másod élettel megáldott.
S már te ép vagy, ő pedig mint
Szén az izzadó kohóban,
Vész, fogy s tán hamvába dől.

Mirígy
És az árvák,
Ó, az a két gyenge gyermek,
Aki porban mász előtte,
S mint oroszlán, rí az éhség
Ajkaik közt, hogy miatta
A sivány port rágdogálják.
S a szegény, e férgek atyja
Nem segíthet, nem mozoghat,
Könny helyett kínlángokat sír,
És az égre így kiált föl:
Isten, isten! élsz-e még?

Mirígy
Kelj föl, kis bohó te, kelj föl,
Hisz csak tréfa volt beszédem.

Ledér
Jaj nekem, jaj! mit tehettem,
Egy setétlő kis teremben
A pokolmécs pillogása,
Bűnös ajkak suttogása
Elboríták lelkemet.
Elpírúltam, és nem látszott,
Visszavágytam, nem bocsáttak,
Vagy bocsáttak, s nem jöhettem
Nem kivántam jőni már.
Hév kar ége vállamon,
S a merész, az áruló csók
Elcsattant tűzajkamon.
S ó, azóta, szörnyü élet!
Ó, én elveszett leány, én!

Mirígy
Te dévaj!
Lásd, neked van szánva, kell-e?
S ó, az a szép gazdag ifjú!

Mirígy
Mintha aztán nem mehetnél!
Ó, mi szép az ifju vérnek
Úgy lobogni, úgy szökelni,
Félig alkonyúlt teremben
Bíbor ágyon a fehér lány
Mint elöntött téjhab alszik,
Vagy csak úgy tesz, mintha alunnék.
S mint a megrezzent harang,
Hangzik és ver a tüzes szív:
Akkor a szép ifju jön
Titkon, csendben, egyedűl.
Jer velem, ne búslakodjál,
Jer, te csínos kis boszorkány.

Mirígy
Hogy ne mennél! most velem jőj.
Mennyi szál hajad terem,
Mind arannyá változik,
Ollyan gazdaggá tehetlek.

Mirígy (elvonja)
Kisbohó, nem! most velem jősz. (Félre)
Csongor, ezt neked szereztem.
Ennél lelj utált szerelmet,
Azt ohajtom, s végrehajtom,
S többé nem keres boszúm.

Csongor
Ó, vad állat! - ám de
Várj itt, míg e házba térek,
Útasítást ad talán,
Vagy ha nem, szállásra fölvesz
A jövendő éjszakán.

Balga
Ennyi aggság, ennyi bolygás,
És miért? egy asszonyért,
Egy picin kis asszonyért,
S abból is csak mennyi asszony!
Jaj bokám, jaj térdeim.
Én biz' itt leülök addig,
Gyámolítom a falat.

Duzzog
(jő szolgáló képiben)
Kis komám, szeretsz-e még?
(Ráönti a szemetet)

Balga
Ó, hogy mind a két szemed
Lábad ujját ékesítse!
Arra néz, és engem önt le.
Még ez ám a ferde had!

Berreh
(mint részeg jő s leönti)
Féreg inná meg borát!
Ollyan, mint a kéneső.
Hadd csorogjon a szeméten.

Balga
Nőjj te, vén bak, akkorát,
Mint a legfőbb Tátrabérc,
S akkor ünnepelj, mikor
Legtöbb mennykő üt beléd. -
Szedte vettét! még bizony
Rám szoknak, ha itt ülök,
Már csak feltápászkodom. (Feláll)

Kurrah
(mint utas jő egy szamárral)
Hóha! mackó, itt megálljunk,
A bitófa vár reád.
(Balga derekához köti a szamarat)
Ezt az isten szép lovát
Úgy cseréltem egy juhásztól
Harminchárom birkabőrön,
S természet szerint! szegénytől
Azt is tőle loptam el.
Csillagot nem rúg, de mondják:
Jobb szamáron, mint gyalog.
Most a szállást megtekintem,
Addig mackó, meg ne moccanj.

Balga
Én s bitófa! ó te sárkány,
Ó, hogy a penész befogja
Mind a két szemhéjadat! - De
Jól van! a bitó fölül,
S a szamárnak szamarán
Úriásan lovagol.
(Fölül a szamárra. Dimitri kinyitja a bolt felső ajtaját s kinéz)

Dimitri
Ez vidéki, s tán iszákos,
Majd jól megfizettetem. (Balgához.)
Kedves úr! szegény szolgája.

Balga
Úgy is illik! Ah, vagy úgy,
Jó napot, Dimitri bátya;
Csillagom szülötte! hát még
Itt is megterem ketek?

Dimitri
Mentsen Isten!
Szilva, kedves úr, valódi
Szilva, finum, s olly erős, hogy!

Balga
Annyi mint az! ide hát.
Majd hiszen Dimitri bátya,
Meglesz ám az ára is,
Mert mi itt fogunk tanyázni.

Dimitri
(félre)
Ah szegényke! pénze sincs. -
Mindjárt itt leszek. (Bevonúl)

Balga
No, végre
Emberemre is találtam.
Mondom, szinte szomjuzom már,
Ollyan szörnyü éh vagyok. - No's?

Dimitri (jő)
Isten uccseg! kedves úr,
Szívesen adnám, de nincs.
(Boltját bezárja)

Balga
Nincs-e? ó bab, ó olaj,
Mért nem öltétek meg őt.
(Kurrah kijön, s vezetni kezdi a szamarat)
Hé! hová!

Kurrah
Semmi szállás! Csak maradjunk.
Jó szelíd egy állat ez.
Ott imént, hogy érkezém,
Egy bitófához kötöttem.

Kurrah
(nagy zajjal énekel)
Ha a csipkebokron rózsa nem teremne,
Bolond madár volna, aki rá röppenne.
Hej, dínom dánom!
(Azalatt Balgát szamarastúl az ólba hurcolja.)

Csongor (kijő)
Délben kell tehát találnom,
Mert egyébkor tiltva van.
Ó idő, csekély idő, mint
Fogsz te tőlem elsuhanni.
De sietnem kell, megyek.
Balga!

Csongor
Óh természet,
Légy egészen visszahangzó,
S szép nevével zengj örökké!
(Csongor, Kurrah el)

Mirígy
Nézd leánykám, itt van a lak.
Tégy azonként, mint beszéltem,
Míg karodba csalhatod.
Akkor - érts meg - akkor olvadj,
Égj, lobogj, mint a tüzes bérc,
S repkény karjaid közül
El ne hagyjad bontakozni.
Menj, siess és ékesűlj fel. (Ledér el)
Én a kertbe térek addig.
Ott vigyázok dolgaimra,
S majd, ha Csongor álom által
Elszalasztá kedvesét,
Ezt ölelje megcsalódva.
S hah, ha majd a förtelemből
Ébred, és irtózni kezd
Önmagától, életétől,
Majd ha tiszta nyúgodalma,
Mint vihartól felzavart tó
Oly habokkal víja lelkét,
És örökre, mindörökre,
Látja tűnni szép világát,
A szerelmet, édes álmát;
S keble, mint az elhagyott ház,
Oly rideg, bús, oly komor lesz,
Akkor lásson engem ülve,
Örömemben énekelve,
Megnyílt sírja szélein. (El)

Duzzog
Nem! cseréljük, s tréfaság lesz,
Majd, ha rajta menni vágynak,
És a bocskort ostorozzák,
És a bocskor nem megyen.

Duzzog
Kis zsidótól vettem el,
A hideg már majd megvette;
Hogy ne fázzék, sárba tettem,
És nyakiglan eltemettem.
Hogy nyavalygott, mint üvöltött!
Mintha hátul metszenék.

Berreh
Hahha! jól van, elcseréljük.
Bocskor is van, nézz ide.
Puszta palláson hevert már.
Lopva nőszött benn egérke,
S fölnevelte kölykeit,
Meztelen kis férgeket.
Cincogások jelt adott,
A kandúr ott cammogott,
A bocskorra felkapott;
Én a kandúrt földhöz üttem,
És a bocskort elemeltem.

Duzzog
Ó, ez cifra kis mulatság.
Nézd ez ostort! Nyaköttő volt,
Egy szegény dög függe rajta,
Aki, míg élt, makkirály volt,
Most alatta fútt el a szél,
És az árvíz el nem érte.
Én levágtam, madzagából,
Nézd, ez a szép ostorom van.

Csongor
Mért, hivatlan, bűnös álom,
Mért ömölsz el most szememre,
Most, midőn szerelmi kéjre
Földelelne szép világom?
Hány király ohajtja, s nem jött
Áldomásod ón szemére,
Hány busongó szív könyörgött,
Hogy borulnál sebhelyére?
Mindazoktól elfutottál,
Itt mulatsz a boldogabbnál,
Aki ébren vágyna lenni,
Tünde karján édelegni.

Kurrah
Egy gyepágy kinálkozik,
Hűvös illatú ölével,
S elföd a lomb ernyejével,
Jer, fogadd el, itt pihenj meg.

Csongor
Balga, kelts, ha kedvesem jön.
Ah, tovább nem állhatok;
Vajha, míg leszúnyadok,
Bal szerencsém elkerüljön. (Elalszik)

Tünde
Jaj nekem! mit látok ott?
Alva vár-e Csongor engem?
Aki érte a halálból
Vissza tudnék lelkesedni,
Alva vár-e engem ő?

Ilma
Tán csak rólad álmadozni
Szúnyadott el, míg lejőnél;
Mert az álom édes álom
Arról kit szivünk szeret.

Tünde
Hagyj el, Ilma, hagyj magamra. -
Engedelmet rózsaszáj,
Hogy virágodat szedem. (Megcsókolja)
Csók, szelíd galamb te, menj el,
Csak te vagy szelíd eléggé,
Melly az álmak hajnalából
Visszahíjad szellemét.
Hát nem ébredsz édesem?
Visszarablott csókjaiddal,
Hogy fogollyá tégy, nem ébredsz?
Ah, hiába csattanál el,
Csók, te hittelen galamb,
Hírhozónak vissza nem térsz.
Csongor, ébredj - mint derült ég
Arcod ollyan, napja nincs-e?
Nincs-e fény, mely elfogadjon,
Égve, aggva, kedvelődet?
Nyisd fel, ah nyisd a szemet,
Mely megbírta szívemet,
Mely belőle, mint korán nőtt
Szép virágot, a szerelmet
Fölcsalá, s most fagyni hagyja;
Nyisd fel, ah, nyisd a szemet,
Melyben üdvöm gondolatja
Fogva tartja lelkemet. -
Kedves, ébredj, csókjaim közt
Elcseréltem ajkamat,
Elveszítém magamat,
Kelj, találj fel karjaid közt. -
Csongor, hát nem kelsz-e fel,
Még ma láthatsz, holda kelve,
Tartományokat bejárhatsz,
Tévelyeghetsz, bujdokolhatsz,
Bú magadnak, kín nekem,
Nem találsz meg, soha nem! (Ráborúl)

Ilma
(Kurrához)
Csempe szádat jól ha nézem,
És vitorla két fülednek
Lebve lógó szárnyait,
És ha nézem görbe lábad
Lőcsnek épült csontozatját,
Ó, te messze földi vendég,
Ugy hiszem, hogy ösmerélek.

Ilma
Jaj! ne mondd azt, gyík lehetnék,
Sánta koldús tyúkszeme,
Csak szemed világa nem.
Szólj, szurokban mosdol-e,
Vagy mitől van, hogy pofádon
Szinte fénylik a sötétség,
Mint a rongyos csizmaszáron,
Mellyet a szegény deák
Tolluirral megcsiszolgat. -
S még sem ösmersz, bűnvirág te?

Ilma
Ó, az istenért, ne tedd azt,
Tégy akármit, üss agyon,
Csak ne kezdj el mosolyogni.
Oly vagy akkor, mint ha társát
Koncevő eb megmorogja.

Ilma
Ó, te fűzfa, ó, te tőke,
Még sem ösmersz? nézz ide,
Böske, hitvesed vagyok.
Vagy, hogy megdicsértelek,
Az vadít el? jöszte, inkább
Félre nézek, úgy ölelj meg.

Kurrah
Meg ne moccanj, mert befallak,
És megeszlek, mint az almát.
(Ilma ijedten félrevonúl tőle)

Tünde
Jaj nekem! nem álom ez,
A kajánság műve inkább.
Elrepüle gyors időm már;
Menni kell és nem remélni,
Mindörökre kínban élni.
Lelkem édes gondolatja,
Csongor, itt marad fölötted,
Vajha, ó megsíratandó,
Vajha még meglássalak.

Tünde
Mondd, hogy egy szeggel magasbra
Villogó kardját akassza.
(Magában)
Úgy gyanítom, bűn fia,
Eszköz e rosszban te voltál, -
Ilma menjünk gyász utunkra.
(Tünde, Ilma el)

Kurrah
(megilletvén Csongort)
Így la! ébredj, tolvaj úrfi,
És bámuld meg a napot.

Csongor
Mintha mély sír lettem volna,
S benne lelkem a halál,
Oly sötét volt álmaimban,
A sors, mely fölöttem áll.
Szólj, mi történt, míg aluttam?

Kurrah
Mint csalódol, jó uram.
Annyi szóra, annyi zajra,
Azt csodálom, hogy rekedtté
Nem levék, te meg siketté.
Mint szamárnak vemhe, melly
Édes anyját elveszíté,
Vagy mint a szamár maga,
Mely kemény szelet jövendöl,
Úgy üvölték, úgy rikolték;
És az a mézforradék,
Mit tön és nem tön miattad!
Fölvevénk, és meg' letettünk,
Szólogattunk, megsirattunk,
Mind hiába, nem kelél.

Csongor
Átkozottak gyermeke,
Mindeneknél átkozottabb,
Haj! most merre térjek én?
Ó, az elveszett időt
Mellyik isten, mellyik ember
Szerzi vissza életemnek?
Elment, mint sebes hajó,
Nyom helyett örvényt hagyó,
Melyben elmém sírja nyílt meg,
S összetépett lelkemé.

Csongor (gondolkozva)
Hah! mi az? hát csalt vetének?
És talán e szolga arra
Bűnös eszközül szegődött?
Úgy van, úgy van, szörnyen úgy van!
Csalfa szolga, halj meg érte.
Futsz-e? fuss bár, bűn cseléde,
Űzni foglak, mint az árnyék,
És árnyékká rontalak. (El)

Ledér
(aranyfürtösen belép)
Így, ni! Most belém szerethet
Még a szívtelen halál is. (Énekel)
   Túl a Tiszán, túl a Dunán,
      Innen is,
   Úgy galambom a kis leány,
      Ha hamis. (Ásít)
Ah! biz én már únom is;
A bolondos vén anyó
Biztatott, hogy szép fiú jön,
S most az ördög sem köszönt be,
Még az ördög öccse sem.
(Egy rózsát vesz le kebeléről, s leveleit széthintve, azokon sétálva énekel)
   Pesten jártam iskolában,
   Térdig jártam a rózsában.
(Hirtelen megáll)
Ah! szegény levélkék,
Elszaggattalak.
(Leül, ölébe szedi a leveleket s énekel)
   Rózsalevél, kicsi rózsalevél,
   Miért van, hogy halovánnyá lettél?
   Halovánnyá, mint a lány orcája,
   Mint a télnek hideg hóruhája.
   Rózsalevél, kicsi rózsalevél -
Jaj, nekem! - ki monda jajt?
Ah Ledér! Ledér!
Hol van a te régi kedved,
És mosolygó gyermekálmod?
Sírsz-e? sírj, ha nem nevethetsz,
Rég ohajtott könny szemedben,
Rózsakendő kezeidben,
Sírj, s töröld el könnyedet.
(Egy kis ideig arcát eltakarva szótlan ül, azután hirtelen fölugrik)
Hah! ki jő, mi zaj közelget?
Én bolondos mit csináltam!
Nem, nem, ezt nem állhatom ki:
Ó magány, te ölsz meg engem.

Balga
(jő egy darab deszkával)
Beste lélek rossz hada!
Engem így elzárni tőle!
Ólba zártak; de kitörtem
Ajtaját, s ím, hordozom;
Aki nem hisz, lássa meg.
(Meglátva Ledért)
Á - bocsánat szép kisasszony. (Félre)
Vagy talán csak ő kegyelme,
A tündér, az eszemadta.
Ó! beh szépen fut szegényke.

Ledér
Szörnyüség! a vén tarisznya
Ily bohókás majmot űz rám.
Ó vigyorgó fakutya!
Nem, nem, abból semmi sem lesz.
Megszököm! - de még előbb
Megcsigázom a bohót. -
(Balga felé fordul)
Ah!

Balga
Ó szegényke!
Mint a böjti szél az úton,
Oly keservesen sohajt.
(Ledérhez térdepelve)
Szólj, parancsolj, mit tegyek.
A világot, mint darab húst,
Érted fölfalom, ha kell. -
Eltaláltam, már vidámabb.
S ah a lelkem! hogy mosolyg,
Olly ördöngős kedvesen,
Mint a teli pinceszáj,
Melyben a piros bor áll:
Most majd én is rásohajtok,
Ah!

Ledér
Az élhetetlen!
Már nekem kell arra térnem,
Mert különben ott ragad. -
Kedves -

Ledér
Nem vigasztalsz meg szavaddal?
Lásd, én bús vagyok miattad,
Mint az árva gerlice.

Balga
Ó, a lelkem gilice!
Tán meg is kén' már ölelnem?
Úgyde Csongor? megbocsásson,
Hogy nem ő sziveltetik,
És hogy Balga szebb kölyök tán,
Arról Balga nem tehet.

Ledér
Ó ökör, sőt csorda! mit csináljak?
(Balgához)
Ím, hogy kedvedet tegyem,
Itt ölellek, édesem.

Ledér
Így! szerelmed zálogáúl
Nem kivánok egyebet.
S ah, mi szép, mi kellemes vagy. (Félre)
Mint a macskafaj vakon.

Ledér
Légy türelmes, kedvesem.
(Egy rongyos tömött karszéket tol maga helyébe; félre)
Így öleld atyád fiát.
Én tudom; hogy megszököm. (El)

Balga (a széket ölelve)
Mily puhák szép karjaid,
Mint a szép fehér szalonna,
Kedves, édes oldalborda.
És ez a fürt - ó ölellek.
(A szék nagy zörgéssel összedűl, Balga ijedve felugrik, egy pamat lószőr kezében maradván)
Szürke lószőr és faláb!
Hát ki látott ily csodát?
Férgek háza, bolhafészek,
Összezúzlak, átkozott szék,
Tűzre teszlek, tolvaj szerdék.
Mennydörgő! de nem haragszom;
Csongor úrfit kell kutatnom,
Mit csináljak, mit tegyek most?
(Meglátja az asztalon a manók vélt örökét)
Ó szerencse! itt van a kincs.
Búsuljon a szamár,
Elég nagy feje van. (Öltözni kezd)
Balga vígan éli napját,
A bocskorba dobja lábát,
S úgy megy, mint a gondolat.
Deh! te bocskor, deh! te szíj,
Csongor úrfinál legyek
Nos? megyünk, vagy nem megyünk?
E biz azt csoszogja: nem!
(Mindenfélekép erőködik fölemelkedni)
Átkozom rossz bocskora,
Arra vár, hogy én vigyem,
Vagy, hogy jól megabrakoljam.
(Ostorozza bocskorait)
Deh, te szürke, deh, te ráró!

Csongor
Úgy, hogy e helyen megöllek,
Áruló, ki elraboltad
Minden üdvösségemet.

Balga
Semmit én még nem raboltam,
Mint imént ez egy ütést,
Ezt is jó szűből adád.

Csongor
Hogy nyakadra hágjak, ördög,
És tiporjam lelkedet.
(A manók, jószágaikat mutogatva, hirtelen általmennek a színen)
Hah! mi ez? te kétszer is vagy,
Balga itt, és Balga ott.

Csongor
Ó! a végtelen világon
Senki sincs boldogtalan,
Én egyedül vagyok az.

Balga
És miért? a bocskorért!
A bocskor nem csizma bár,
Lopni még sem illik azt is;
És az ördög visszaváltja,
Ami hozzá tartozik.

Csongor
Mindörökké, és azon túl!
Égjen bár le akkorára
A magas dél fénysugára,
Mint egy kisded fénybogár,
Melly az égben félve jár,
S úgy bolyongjon egyedül
A sötétlő végtelenben,
Hogy magát se lássa többé:
Én tüzénél akkor is még,
Tünde, érted bujdosandom. (El)

Balga
Már, ha úgy van, ám, jerünk bár.
Míg csak annyi lesz belőlem,
Mint egy elfőtt birkaláb,
Én is bujdosó leendek,
És evendem, és ivandom,
Míg csak bennem, s benne tart.
(Elindul, kis várat után ismét jő)
Birkalábot emlegettem,
Vajjon, ahová nem tettem,
A szekrényben ott van-e?
(Amint a szekrényt nyitja, Mirígy alakja áll előtte)
Huh Mirígy! a vén utálat.
(Ajtó felé fut, ott is Mirígy alakjával találkozik)
Jaj fejemnek, jaj szememnek,
Mily csodán kell borzadoznom!
Két alakban egy boszorkány,
Itt is, ott is ő az undok:
Söprü fegyver van kezeiben;
Rút halál sötét szemeiben,
Csongor úrfi! jaj! segítség.
Ablak, ajtó, merre vagytok,
Jaj fejem, jaj tomporom!

(Mirígy alakjai kétfelől söprüvel kergetik, míg végre az ablakon kiugrik. Mirígy alakjai egyesűlnek)

Mirígy
Minden el van veszve, minden!
És kacag bolond Mirígyen
A pokolnak feneke.
Hát Mirígy csak olly eke,
Ollyan szolga dáb pemét,
Mellyen minden gyáva szánthat,
Minden gyáva lovagolhat?
(Haragosan dobbant lábaival)
Nem, nem, mondd pokol, hogy nem,
Zúgj, ha hallod, és feleld: nem.

Mirígy
Itt vagy, itt vagy, érzelek.
Átok érte, hogy feleltél,
Átok háladij gyanánt.
Halld tehát: egy jós lakik
Vén berek közt sziklarésben,
Kétszer alszik három hétben,
Azt helyéből messze űzöm,
S én jövendölök nevében.

Mirígy
Tetszik úgy-e? megteszem.
Tünde, Csongor elmenendők
A bereknél, és tanácsot
Tőlem, általam veendők.
És elrontom a szerelmet,
És helyette veszedelmet
Mag gyanánt vetek beléjök,
Hogy magokban vesszenek.

Mirígy
Csúfolódol? tán meleg van,
Hogy kacajt ütsz kínaidban?
Gyáva szellem, vessz magadban!
Egy meg kettő három a szám,
Nélküled megy végre munkám.
(El. Föld alatt nagy kacaj)

Barlang
(Mindenfelől sürü lombos fáktól árnyékolva, előtte borított kút. Mirígy jő s a kutat feltakarja)

Mirígy
Itt van a kút, a jövendő
Mélyen nyugszik tükörében.
Lássa sorsa visszáját benn
A szűz, mely partjára feljő.
(A kutat háromszor kerülvén)
Forrj kút habja, forrj,
Tajtékot sodorj,
(Egy írást tart a kút fölé, mely magától meggyúl)
Csalfa eskü vérrel irva,
Bűnös szívtől lángra gyúlva;
Mély vizedbe hull le hamva,
Forrj kút habja, forrj. (Megáll)
Csillag, mellyen a halál
Csonton, embercsonton áll,
Felhő, melly a sírra száll,
Ahol vérzik a füszál,
Szél, mely tűzben lángolál,
Bennveszők siralminál.
Szálljatok le, szálljatok le.
A jóskútba nézzetek le!
(Eltávozik a kúttól)
Mintha jőne, akit várok.
Itt jön, itt van, lássa most,
Amit meg sem álmodott;
Én pedig Csongort hozom meg.
Hogy jövendőt itt vegyen.
Évek éve múlhatik,
Míg egyűlnek útaik. (El)

Tünde
Ó nem, itt egy jós lakik,
Egy rideg nő, melly időkben
Búvárkodva messze lát,
S a leendők fonalát
Tartja biztosan kezében.

Ilma
Már ha úgy van, keztyüt huzzunk.
Itt van a szép kis tenyér,
Tiszta, mosdott és fehér.

Tünde
Ah, mi boldog pillanat!
A varázskút nincs befödve,
Nem lebeg a gyászfátyola.
Boldog, aki most bele néz,
Azt nem éri bánat és vész,
Kedvez annak csillaga.
Haj! de még is rettegek,
Borzadás fog el jövendőm
Még nem látott képinél.
Ilma, menj elő te, nézz be,
És beszéld el, mit látsz benne.

Ilma
Legfölebb is zöld vizet,
S egy pár pislogó szemet,
Melly az úszó békafejből
A világra fölnevet. (Lenéz a kútba)
Ah nem, ah nem, Balga lelkem,
Hát te vagy, te olly alant?
Mit csinálsz ott, a hüvösben,
Mit csinálsz ott, gyönyörű?
Jer föl, égek, olvadok,
Mint a gyenge vaj vagyok.
Ó! a lelkem hogy' szeret,
Csókot kér, nem kenyeret;
Jőj; ha nem jősz, én megyek le,
S ott találom enyhemet.

Tünde
Ilma, látom, lelked örvend,
S boldogsága özönében
Fürdik, mint a víg madár.
Hagyj most engem, hagyj lenéznem

Ilma
Ah! mért versz ki álmaimból,
Fogfájásra ébredek.
(Még egyszer lenéz a kútba)
Balga, Balga, kedvesem,
Nem pártolsz el, úgy-e nem?

Tünde
(a kúthoz közelítve)
Csillagok, kik a jövendőt
Fénybetűvel kék mezőben
Írjátok le a nagy égben,
Ti a menny szép szemei,
Kedvezőn mosolygjatok
A varázskút éjjelébe:
Sorsom nyugszik rajtatok.
(Lenéz)
Ah, mi táj az, mely világ!
Zöld mezőben egy leányka
S egy kis bárány játszanak,
Szép és ifju a leányka
Fürge s dévaj a kis állat,
És játékok oly vidám,
Ollyan boldog, mint magok.
Hah, de mely gyász-tünemény az?
Hős fiú jön fegyverestül,
Vérben, porban, lankadottan,
Elborúl a szűz előtt.
S ím a lányka összetépi
Hó ruhája fodrait,
A sebesre felkötözi
Keble patyolatjait.
Hálabuzgón föltekint
A vitéz - ó mennyi kínt
Kell megérnem! ő az, ő az,
A hitetlen szerető,
S a leányka - jaj nekem -

Ilma
Asszonyom, ne állj tovább így;
Mert szoborrá változol. (Félre)
Balga tán megtetszett neki,
Attól tartok, elszereti. (Tündéhez)
Asszonyom, ha engeded,
Inkább osztozom veled. -
Nem szól, hallgat, sír szegény,
Én pedig fohászkodom. (Ásít)

Tünde
Boldog, tán nem boldog lányka
Mondd, hová vész nézeted?
Ah, mi van csalárd szemében,
Mely lerejtett kincs, hogy azt,
Mint buvár a gyöngyöket,
Olly epedve, olly örömmel
Mélyen híven, keresed?
Ah, ne híggy az ál sugárnak -
Ah, ne híggy, de mit beszélek?
Ó szerelmem álmai!
Már ölében a leányka,
Harca gyenge, mint maga.
Csókja ég már arcain,
A hitetlen, melly adóul
Régen engem illetett;
S mellyet annyi gondom ápolt,
Annyi édes aggodalmam,
Ketten ők szerelmimen,
Nélkülem hogy' osztakoznak!
Jaj nekem, jaj kárhozottnak!
A ligetben andalogva
Járnak ketten boldogúl,
S a bárányka, mint szerelmem
Árván, búsan, elhagyottan,
Fejcsüggesztve jár utánok;
Játszó társa már nem játszik,
Ah, vagy játszik és eljátssza
Rég ohajtott üdvömet.
Járnak, mennek a ligetben,
S mindig mélyen és mélyebben,
Ott kaján lomb, itt könyim,
Ah! nem látnak szemeim.

Ilma
Már ez mégis szörnyüség;
Vesszen a rossz kútja! inkább
Eltemessük, mint hogy ártson.
Asszonyom, nézd, itt a kő -

Tünde
Ó nem, Ilma, el kell vennem
Sors kezéből a keservnek
Telmértékű poharát.
Most vagy máskor el kell vennem,
Vagy az elme, vagy szerelmem
Győzni fognak szívemen.
(Ismét a kútba néz)
Mit találok? új vidék;
Puszta tenger, puszta szirt,
És a szirton a leányka,
Eltemetve bánatába,
Bomlott szívvel, bomlott hajjal,
Néz a hullám távolába.
Jaj! hová lőn üdvössége,
Hol szerelme kéjei?
A hitetlen fut hajóján,
Mint a szélvész, mely virágot
Tört le, fut kegyetlenűl.
És a szirton áldozatja,
A megcsalt lány összerogy!
Égő szive lángjait
Oltják tenger habjai. (Eltávozik a kúttól)
Illyen minden férfi szív?
S Csongor annyi kellemekkel,
Ollyan arccal, oly szemekkel,
Csongor öldökölhet így?
Kárhozott légy csalfa kút,
Kárhozott a szellem is,
Mely pokolnak bűntövéből
A világra felhozott.
Puszta légy és elvadúlt,
És vadúljon messze tőled
Minden, ami boldog és jó.
Ó, hitemnek romladéka,
Bánat! merre viszlek el! (El)

Ilma
Mely baj ez már meg' nekem!
Még Balgával sem csevegtem,
S asszonyom már elmegyen.
(A kúthoz lép)
Balga lelkem, egy pogácsa
Van zsebemben, nézd galambom.
Azt is itt hagyom neked.

(Egy darab süteményt hajít le a kútba, amelyre az nagy lángot vet; Ilma sikoltva elszalad, Mirígy feljő a kútból a láng után.)

Mirígy
Már megjártam útamat
Kis leányzó képiben,
Jóstanácsot elfogadni,
Csongort erre csaltam el.
(A kúthoz megy)
Kút leánya,
Kút csodája,
Kelj, ha keltelek,
Menj, ha küldetek.
Kút palackja,
Kút galambja,
Szállj, ha intelek.
Kút leánya,
Kút csodája,
Légy az ifju
Csalogánya:
Hol hazája
Várva várja,
Megpihentét
Ott találja;
Csak szerettét,
Soha Tündét,
Bár kivánja,
Meg ne lássa,
Mindörökre,
Mindörökre,
Ne találja.
Kész a jóslat veszedelme,
Itt a vendég, most helyemre.
(Fekete fátyollal befödi a kutat s a barlangba rejtezik.)

Csongor
Merre tünt el a leányzó?
Jóslatot mondott vehetnem,
Csak követném nyomdokát.
Itt vagyok, huh! mily vidéken,
Itt ez a hely borzadásnak,
Félelemnek gyászhelye:
Ez lesz a jós lakhelye.
(A barlanghoz fordulva)
Jós, időknek hű buvára,
Jós a szirtek templomában,
A homállyal s gondolattal
Társalkodva lakozó,
Jós, ha jósnak hívatol,
S nem vagy a név ellenére
Rossznak, gyásznak hirdetője,
Szólj, szerelmem sorsa millyen,
Merre törjek, merre térjek,
Kedvesemhez hogy elérjek?

Szózat
Amit látni fogsz, kövesd,
Szép leányka, meg ne vesd,
Arca csendes, mint az est,
Kit hunyó naprózsa fest;
Szeme tündök, mint ez est,
Melyben csillag fénye reng,
Lába könnyü, mint az est,
Melly a szellőn játszva leng,
Uta arra, hol az est
Alkonyába dőlni kezd,
Arra indúlj, ott pihenj meg.
Ott találod a kegyest.

(A fátyol emelkedik, alóla a kútból egy leányalak tűn föl, mely Csongornak integetve tova leng.)

Csongor
Álmok édes képzeménye,
Csodaszűlte szűz alak,
Szólj, ki vagy, menny küldeménye?
Csalsz-e, vagy jól láttalak?
Ah! megállj, vagy bár sietve
Menj világon s végeken túl.
Csongor nem remeg bajoktúl,
Fog követni, menj elő. (El)

Balga
Bámulok, meg' bámulok,
Szám csekély a bámulásnak,
De, ha egyre bámulok,
Majd egyedűl maradok.
(A barlanghoz fordulva)
Asszony'ám! - nem hall - nagy asszony! -
Jaj! nagyot hall nyomorú.
Néne, egy kis jó tanácsot.
(Azalatt egy palack bor s egy sült galamb emelkednek a kútból s Balga homlokába ütköznek.)
Óha! még bizony kivernék
Mind a két szemem világát.
Lánc lobogó! az bizony bor,
S ez meg ollyan sült galamb,
Amint én nem vagyok az.
Szállj le, szép piros palackom,
Szállj le, hozzám szép galambom,
Meg nem eszlek, meg nem iszlak,
Csak szivecskémhez szorítlak!
Nem hiszik, s az nagy baj! ó én
Árva elhagyott legény.
Intenek, hogy nyomba menjek.
Engem úgyse! megteszem.
Várjatok meg, hej! megyek már,
Itt vagyok már, szánjatok le,
Hadd fogódzam bennetek.
Hujja huj! ha sapka vagy,
Üsd le azt a rőt palackot.
(Süvegét utánok hajítja s el)

Mirígy (előjön)
Meglőn amit, s mint akartam,
Most aranyfa, szép gyümölcsöd,
Szép almád nekem terem.
Meglopom, meg! az lesz dolgom,
S a manókat kergetem.

Ilma
Hol vagyunk itt, asszonyom,
Mely kietlen tartományban?
Én, ha engem kérdenének,
Jobb szeretnék messze lenni,
Legalább is ollyan messze,
Mint Pozsonytól Hortobágy.

Tünde
Légy nyugott, s ne aggj veszélytől,
Hű árnyéka bánatomnak,
Itt az Éj országa van.
A gyülölt fény birodalma
Lelkem annyi fellegét
Nyílsugárral hasogatja,
Nem kivánom szebb egét;
Ide húz a bú homálya,
A reménynek csüggedése,
És a csüggedés reménye
Itt találják honjokat.

Ilma
Ah, bizony nem jól találják.
Kis szemem már úgy kinyílt,
Mint a tányérbélvirág.

Tünde
Ah, a szív is úgy nyilik meg,
Mint sötétben a szemek.
Boldogságban zárva tartja
Rózsaszínü ajtaját,
Az örömnek gazdag árja,
Hogy ne fojtsa el lakát;
Búban, kínban, szenvedésben,
Titkos mélyeit kitárja,
Hogy, ha még van, a reménynek
Elfogadja sugarát.

Ilma
S ezt hogy tudjuk, ily kietlen
Földre kelle bujdokolnunk,
Hogy madár se jőjön onnan,
Ahol nap van és világ?

Tünde
Légy türelmes bánatommal.
Vég utat tesz most szerelmem:
Itt vesz enyhet vagy halált.
Jer, kövess e vég utamban,
S lássad ott az Éjt magát.

Tünde
Puszta parton fátyolában
Egy komoly bús asszony ül:
Csermely folydogál előtte,
Csillagokkal tündökölve -

Tünde
Ő az, kit keres reményem,
Ő az éj gyász asszonya.
Nála vannak rejtve mélyen
A jövendők titkai;
Kérni fogjuk elborulva,
S esküinkkel kényszerítni,
Hogy felfödjék ajkai.

Tünde
Álmodik.
S a pataknak elbeszéli
Halhatatlan álmait.
Várakozzunk, mert boszúja,
Véghetetlen és sulyos,
Éri azt, ki háborítja.

Éj
Sötét és semmi voltak: én valék,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,
És a világot szültem gyermekűl.
Mindenható sugárral a világ
Fölkelt ölemből; megrázkódtatá
A semmiségnek pusztaságait,
S ezer fejekkel a nagy szörnyeteg,
A Mind, előállt. Hold és csillagok,
A menny csodái lőnek bujdosók
Kimérhetetlen léghatárokon.
Megszűnt a régi alvó nyúgalom:
A test megindúlt, tett az új erő,
S tettekkel és mozgással gazdagon
Megnépesült a puszta tér s idő,
Föld és a tenger küzdve osztozának
Az eltolt légnek ősi birtokán;
Megszünteté a tenger habjait,
S melyet haraggal ostromolt imént,
Most felmosolyga mélyiből az ég;
S mint egy menyasszony, szépen és vidáman
Virágruhába öltözött a föld.
A por mozogni kezdett és az állat,
S királyi fejjel a lelkes porond,
Az ember lőn, és folytatá faját,
A jámbort, csalfát, gyilkost és dicsőt. -
Sötét és semmi vannak: én vagyok,
A fény elől bujdokló gyászos Éj. -
A féreg, a pillantat búboréka,
Elvész; idő sincs mérve lételének.
Madárt a szárny, a körmök állatot
Nem váltanak meg, kérges büszke fát
Letesznek századoknak súlyai.
Az ember feljő, lelke fényfolyam,
A nagy mindenség benne tűkrözik.
Megmondhatatlan kéjjel föltekint,
Merőn megbámúl földet és eget;
De ifjusága gyorsan elmulik,
Erőtlen, aggott egy-két nyár után,
S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.
Kiírthatatlan vággyal, amig él,
Túr és tünődik, tudni, tenni tör;
Halandó kézzel halhatatlanúl
Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,
Még a hiúság műve van porán,
Még kőhegyek ragyognak sírjain,
Ezer jelekkel tarkán s fényesen
Az ész az erőnek rakván oszlopot.
De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok,
Ha nem lesz föld, s a tenger eltünik.
Fáradtan ösvényikből a napok
Egymásba hullva összeomlanak;
A Mind enyész, és végső romjain
A szép világ borongva hamvad el;
És ahol kezdve volt, ott vége lesz:
Sötét és semmi lesznek: én leszek,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.

Tünde
Borzadással tölt el e szó.
Borzadással issza lelkem
A mulóság poharát.
Most jer, Ilma, jer, közelgjünk
Tisztelettel elborúlva,
Illessük meg fátyolát.

Éj
És a sötéten túl van a világ -
Mi vakmerő kéz illet engemet,
Mulandóságról békén álmodót?
Ösmerlek, nyughatatlan lányka, te;
Tündér hazádban üdvnek századi
Valának megszámlálva éltedűl;
De föld szerelme vonta szívedet,
A fényhazából földre bujdosál;
S mert boldogságod ott is elhagyott,
Segélyt keresni későn visszatérsz;
De mindörökre számkivetve légy,
Legyen mint vágytál, a kis föld hazád,
Órákat élj a századok helyett,
Rövid gyönyörnek kurta éveit.
Indúlj, ne lásson itt tovább szemem;
Mert, aki halhatatlan Éj vagyok,
Ollyan sötétté teszlek, mint az árny,
Hogy rózsaberkiből a szerelem
Irtózva nézzen, mint iszonyra, rád,
S illat helyett gyötörjön vad tövis.
Menj, menj, mert amit mondtam megteszem.
(Tünde, Ilma el)
Omoljatok, nem késő habzatok.
Az Éj az álmok partjain bolyong. (El)

Csongor
Csalfa tündér, játszi kép te
A világon s életen túl,
Merre csábít gyorsaságod?
Százszor véllek megragadni!
Százszor e megdobbanó szív
Készűl csalfa szívedet
Elfogadni szerelemmel,
És te eltünöl suhanva,
Mint az élet, mint az álom;
Nyughatatlan lábaiddal,
Meg nem várod jöttömet.
Intesz ujra? Nem hiszek.
Hányszor puszta dombokon,
Hol vezérléd útamat,
Hányszor láttalak megállni,
Nyílt kebellel, nyílt karokkal?
Vágyaimtól részegen
Elfelejtém a bolyongást,
És nem láttam a kietlent,
Mert te, szív és szem csalója,
Téged láttalak, s imádtam
Fátyolodnak titkait.
Állj meg, állj meg, és ne hagyj el,
Add jutalmát annyi kínnak,
Hagyj pihennem karjaid közt,
És elsírnom veszteségim
Mondhatatlan séreit.
(Fellép a hármas útra)
Hah, itt vagy egyszer annyi vágy után!
(A leányalak eltünik)
Mi volt ez? árnyék! és én hol vagyok!
(Kis ideig gondolkozva áll)
Forrás után a szarvas nő eped,
Nő társ után a szarvas gím, oroszlán
Mind a kettőnek űzi nyomdokát.
Forráshoz ér a nő, a gím nejéhez,
S erője dúló vadnak célt mutat.
A hangya futkos, apró léptei
Alig mutatnak járást, és halad;
Nagy távolokról, gátak ellenére
Fáradva és mozogva hon terem:
Földhöz ragadtan mász a vak csiga,
De a természet válthatatlanúl
Hátára tette biztos hajlakát,
Mikor kivánja, hon van, s elpihen:
Elérhetetlen vágy az emberé,
Elérhetetlen tündér, csalfa cél!
S miért az olthatatlan szomj, miért
Rejtékeny álmok, csalfa jóslatok,
S remény vezérrel eltűrt hosszas út,
Ha, ahol kezdtem, vége ott legyen,
Bizonytalanság csalfa közepén?
Ó hármas útnak kétes ál köre,
Mi más kebellel léptem fel reád,
Virág reményim reggelében akkor,
Most kínnal rakva, búval gazdagon
Az elhanyatlott szívnap alkonyán!

Balga
(jő a lebegő étkek után)
Hát én mindig éh legyek
S úntalan csak szomjuhozzam?
És e gyomrot, és e torkot
Csak bolonddá tartogassam?
Aki hús vagy, rossz galambhús!
Akit egresből csináltak,
Bor! megállj, vagy összeontlak,
Itt e kővel fejbe sujtlak.
Hah! leszállnak - Balga! halkan,
Szőrmentében bánj velök most.
Hóha! hóha! így, csak így
Rég így kellett volna már.
(Fellép a hármas útra s amint étkeihez akar nyúlni, elomlanak)
Mi ez? homokká lettél, rossz palack,
Sivány homokká porlol, döggalamb?
S azért van éhem, hogy most port egyem?
Te átkozott, te csámpaláb, megállj;
Inkább galambbá sülök e helyen,
S egyen meg, aki éhebb, mint magam.
(A földre veti magát)

Csongor
Hah, mely kalandor nép közelg felém,
Tépetten, mint a vert had, s szomorún?
S bút lássak, ismét bú elől futó?
De enyh, a bajnak látni társait:
Bevárom őket, ők sem boldogok.

Kalmár
(mankóján támolyogva jő)
Segíts tovább, te fáradt, gyenge láb,
Segíts, te gyámbot, rossz lábpótolék;
Te mégis hű vagy: köszvény, zsibbadás
Nem rontanak meg, jó, rossz út között,
Nem válogatva mégy, amerre kell,
S ha pályavéget ér az útazó,
Vénsége zordon, bús, rideg telén,
Még tűzre rak, s utószor felhevülve
Végig tekint a tarka életen,
Mint a ruhán, mely hajdan dísze volt,
Most a szegénység ronda bélyege
Az elkopott fény foltjait mutatja. -
Hol vagytok, összehordott kincseim?
Reményem fája dúsan felvirúlt,
S arany virágit szélvész szórta el.
Megitta tenger, amit föld adott,
A víz ajándit föld rabolta meg,
S a sors szegődi kénye, melly emelt,
Most zsámolyává tette hátamat.
Kik ösmerék, míg volt, csak pénzemet,
Nem ösmernek rám most az emberek,
S a büntetésnek súlya rajtam az,
Hogy mégis nálok kell segélyt találnom.
Ki ád a fáradottnak enyhhelyet?
Ételt ki ád az éhnek, és italt
A lankadónak, bú és szomj miatt?
Ki ád a bujdosónak rejteket,
Paloták urának hajdan? víg torok
Gazdáját vendégűl ki híja meg,
Hogy a lehullott csontot fölvegye?
Egykor selyemmel béllelt sors fiát,
Ki köntösít fel most ruhátalant
Dér és nap ellen, szél és zápor ellen?
Ki a szem ellen, mely megbánt, ha néz,
Botránkozással fordúl el, ha látott.
S még inkább mint dér, zápor s szél gyötör?
Segíts tovább, te fáradt gyenge láb,
Segíts tovább, te gyámbot: menni kell,
Gazdáim a mulékony életen,
Imez bojtorjántermő zálogon;
Még a halál, a váltó, nincsen itt. (El)

Balga
(ki eddig csak fejét emelgette, most fölül)
De már evvel majd Balga sem cserél.
Az isten-adta millyen sápogást tesz.
Egyik lélekzet benne szomjuság,
A másik éhezet, s a rongy miatt
Ollyan vitorlás, mint a szélmalom;
Mért nem lesz szélmalommá? Hát ki az,
Ki hág fel ismét, melly ország fia,
Olyan szemekkel, mint egy üstökös?
Ha úgy lehetne, amint nem, talán
A földet is kirúgná láb alól.
De, Balga, csitt! most bölcsebb száj nyilik.

Fejedelem (jő)
Égsz még, s nem égsz el, nap, mely verve látsz?
Rengsz, s el nem omlol föld, e láb alatt,
Mely vérjelekkel nyomta hátadat?
Ha ölnyi térben hírem és magam
Bőven tanyázunk, mért e hosszas út?
Mért e hegyekkel büszke földdarab
Egy sírhalommá nem lesz, nem nagyobbá,
Mint mennyi kell, hogy lábamat kinyujtsam?
Magam szeretnék lenni, mint valék,
A földön úr, és föld a föld alatt;
Ez a homok faj, mely mohón tenyész,
Ne mondaná, ha rajtam elmegyen:
Imitt királynak gázolom porát.
Le a fejről, te hitvány cifraság,
Te csalfa fényből alkotott ragyogvány,
El a kezekből, fejedelmi bot,
Erőtök nincs; míg volt, én voltam az.
Ez a kebel volt műhely ezrekért,
Magában és magától szüntelen
A hír s dicsőség tettein koholt. -
Fenségben ültem, mint a bérci kő,
Rokon szív nélkül, szörnyen egyedül,
Az átvirrasztott éjek rémei,
A barna gondok, szélvészháború,
Villám s hideg fény voltak táborom;
Lábamnál nyílt és hervadt a virág;
De úr valék, s betöltve a hiány.
Egy gondolat volt, én gondoltam azt,
Akarat csak egy volt, én akartam azt,
S egyik végtől a másikig hatott.
Itt várak dőltek, bérc múlt, víz kitért,
Amott merészen kelt új épület,
A sivatag csodája, s tornyokat
Határon túl a felhők közt viselt.
Intettem, és egy ország puszta lőn,
Akartam, és egy másik támadott.
Ki adja vissza múlt hatalmamat?
   Gyermek volt a nép, bábok istenei;
Én fölneveltem őket, báb helyett
Kitettem a hírt, s bátor fajzatok
Hagyták el a baromság ólait.
Erőt nevelve, őrző gondomon
Nagy nemzetekké serdűlt a világ:
Nyakamra nőttek, s mely nagy tő valék,
Most földre húztak önnön ágaim.
Tehettem mindent, s mindent megtevék,
Hatalmomon túl egy volt, s azt kivánták,
A mindeneknek tetszőt! nem tevém;
Mert nem tehettem, és elért bajom.
   Titkos haraggal mélyen s gyászosan
Mint a setét pók, szőtt az árulás,
A bizalomnak hószin fonalát.
Mely vad kezei közt tüstént megszakadt,
A rossz gyanúnak barna szálival
Fércelte össze csalfán ördögűl:
S jött a hizelgés hímes köntösében,
Melly a barátság képivel kivűl,
Benn szerte vonszolt arccal a boszút,
S gyilkos haragnak rejté szörnyeit.
Kellett az áldozat, s én lettem az.
   Mi van még hátra? merre költözünk?
Lefeküttem, s rám villant az ég tüze,
A föld be nem vesz: ember átkai
Fölvernek onnan, és ön álmaim
Nem hagynak alunni ollyan szűk helyen.
Mely kéz mutatja most meg síromat?
Ha már letettem e nehéz fejet,
Ez a lélek, mely roppant termetével
Láng óriásként égi boltot üt,
Hol lel magának méltó temetőt?
Lázadj fel tenger, bérc, te hullj alá,
Gördűlj ki, föld e fáradt láb alól,
Szakadjatok rám, égő csillagok,
Romlástok harsogása jel legyen,
Hogy egy királyi lélek sírba megy. (El)

Balga
Ha ez király volt, mérges lehetett.
Huh! mily kegyetlen dolgokat beszél;
Sajnálnom kéne, és csak bámulok,
Mint aki szappant vett a sajt helyett.
(A tudós mélyen elmerűlve jön)
Mit látok? ó, ez cifra élet itt.
Hová botorkál szalmaszál uram,
Hová, te donga, görbe lécdarab?
Háromszor mennykő! ez van ám csehűl.
Ha söprünyélből vannak emberek,
Ez a királyok. S millyen színtelen!
De tátogat már, halljuk a harist.

Tudós
Az élhetetlenség
És halhatatlanság
Két nagy dolog, két régi fejtörés.
Az élni nem tudónak baj, hogy él,
A halhatlannak baj, hogy halni kell,
S melyik nagyobb, azt méltó kérdeni.
Az élhetetlen? nem tud halni is,
S ez, ami őt legárvábbá teszi;
Mert a szegény, földhöz ragadt fiú,
Kit még az ág is húz, a gyáva szív,
Kit a leány is megcsal, a bolond,
Kin a szerencse nyargal föl alá,
Az érdem, mely magára hagyva teng,
S az életen túl várja díjait;
Éjfél barátja a vak, életunt,
S kinek nejével más hivalkodik,
Ki tartományán más uralkodik,
A pénzülő, a kockák vert fia,
A szívbeteg, szerelme martaléka,
S minden reményhez esküdött bohó,
Mind ez, ha halni tudna, mily hamar
Látnók az élhetetlenségek vég baját!
Ellenben a halhatatlannak is,
Ha halni még előbb nem köllene,
Mi könnyü dolga volna e világon.
De így sem él, sem hal, csak tébolyog
Lét és nem lét közt, mint a vert kuvasz,
Kit udvarából a juhász kitilt.
S mért élhetetlen? vagy mért halhatatlan?
Mert élhetetlen, aki élni vágy,
S mikor nem az, mért halhatatlan akkor?
Élet- s halálban mért az a l e h e t,
Az é l h e t, h a l h a t, mért van eltörölve? -
S én nem kivántam, hogy legyek, s vagyok!
Majd nem kivánnék halni, s meghalok!
S akkor, ha láttam hitványságomat,
Tán úgy kivánnám, s meg nem halhatok!
S örökre nem! nem! mindig nem! gyötör.
(Homlokára üt)
Ki vagy te, aki bennem háborogsz?
Ész, vagy nem ész? elő! hadd lássalak.
(Merőn kinyujtott tenyerébe néz, mintha valamit róla elszállani látna)
Így! pille voltál, most már lepke vagy?
(Őrjöngősen előbbre lépve)
Megállj! ne menj még, én is elmegyek -
Nem áll meg, elmegy, elhagy, eltünik -
Sötét van, álmodozzunk, itt az éj. (El)

Csongor
Mit láttam én, mi vándor arcokat!
Megjöttek régi ösmerőseim.
Nem mint a fecske, mely tavaszt jelent,
Mint zajmadár a vészben jöttek el,
Búmat nagyítók gyász történetekkel.
Fordúlt szerencse űl a gazdagon
(Szerencse hátán űlt ő egykoron),
S ki a világot rabbá tenni ment,
Most - s mennyi gyötrelemmel! halni megy.
Betette könyvét a tudós, s ki a
Tudás határát érni láttatott,
Most túl azon, kétségek tengerében,
Mint egy veszendő sajka hányatik,
S kormányon ész helyett a dőreség,
Csillagra nem tekintve, céltalan
Áll a habok közt, mellyek elnyelendik,
S a rá agyargó szörnyeken mosolyg.
El a világnak ál tekintetétől.
Koldús a gazdagság, a hatalom
Leszállt fokáról, hamvadott üszők
A tudománynak napszövétneke,
S közöttök a nem boldog szerelem
Mint a magányos gerle, nyögve jár.
El innen, a magánynak rejtekébe,
El, ahol ember nem hagyott nyomot!
Derűs homályban, szélmoraj között
Az észmerengés búja ott lakik:
Ott álmadoztat ifju képzelődést
Elmúlt szerelm és meghiúlt remény,
S a szív halála lassu, nem gyötör. (El)

Balga
Elmenjünk hát, s ne lássunk több csodát?
S pusztába menjünk, s éktelen vadonba?
De menni kell; ott mégis fű terem,
S ezentúl Balga nem kényeskedik,
Szénával él, mint a rivó szamár,
És vízzel, mint az eb. Szegény fejem!
Nem süt nekem már Böske lágy cipót,
És nem vet ágyat nap leszálltakor;
Inséggel, amint kezdtük, hagyjuk el,
S mi a futásnak vége? döghalál. (El)

Tünde
Itt e táj volt, e fenyér,
Hol legelsőbb andalogva,
Ültetém a szerelemnek,
A gyönyörfa sarjadékát.
Ért arany gyümölcse már,
És a vágy, s e szív elől
Elszedé a sors viharja.
Álljon újlag e helyen,
A kopárnak bámulandó
Dísze, s messze tündököljön.
És ha hű még, és hivem,
Akit nem felejt szerelmem,
Csalfa jóslat ellenére
Itt találjon enyhhelyére:
De ha hűtlen, és a jóslat
Képe nem csal, akkor ah!
Hervadj, hervadj, drága fa,
Hervadásnak átka rajtad.

Ilma
Mily kegyetlen szózat ez?
Hát ha férfi hűtelen volt,
Ollyan ritkaság-e az?
S egy hitetlen szív miatt
Minden férfit kell gyülölni,
És nem inkább kegybe venni?
Nem jöhet szebb? vagy ha nem szebb,
Nem jöhet jobb? és ha nem jobb,
Nem jöhet más, aki szinte
Férfi, mint a többi volt?
Asszonyom, ha kérnem engedsz,
Változtasd parancsodat;
Kár az illyen ritka fát,
Egy hitetlen férfiért,
Hervadásra vesztegetni;
Mert, ha így megy mindenütt,
Nem marad fa, nem marad lomb,
S hervadásnak vége nem lesz,
Amig férfi és fa van.

Tünde
Akkor váljék bár örökre
A természet hervataggá,
S bú és bánat lakja azt.
De ha boldogúl szerelmem,
Akkor itt e puszta domb
Fénylakommal díszesedjék;
E vadon, mely mint ijesztő
Áll a néma sivatagban,
És a hajdan ékes kertnek
Már benőtte útait,
Akkor mint egy éden álljon,
S benne e kicsinded élet,
Mint egy rózsa, úgy virítson,
Csermelyárnak partjain.
Harmat gyöngye hullja meg,
Ifju napfény melegítse,
Éji szellő hűtögesse,
S méhajakkal, mézajakkal
Lopja róla hajnalonként
A szerelem csókjait.
S hervadása érje bár:
Szép volt s édes illatú.
De jer, Ilma, félre innen,
Várjuk, mit hoz a szerencse.
   Lég' kicsinded szellemi,
   Gyenge Nemtők, szánjatok,
   Legyetek fám őrei.
   Minden bűnöst, minden ártót
   Tőle messze tiltsatok. (El)

Ilma
Így van! a legjobb tanács is,
Mint a bunda nyár hevében
Félre szugba vettetik.
Isten hozzád, drága fa,
Férfi hűség képe vagy,
Elhervadtál, oda vagy! (El)

Nemtők
(éneke a légben)
            Játszadozunk.
            S az óra halad,
            Légi lakunk
            Van csillag alatt,
S a csillag, ha este mosolygva kijő,
Tündöklik utána az égi mező.
            Csillag után
            Jár kis seregünk,
            Menny kapuján
            Át játszva megyünk,
Ki hí le, ki hí le, a földre ki hí?
A menny ragyog, ékes; a föld gyönyörű.
(A nemtők egymásután földre szállanak)

Nemtőkirály
Szűzleányszív dobogása bölcsőm,
Ki kér tőlem boldogságot kölcsön?
Szűzleányszív dobogása ringat,
Ott aluszom, s a kis lány kacsingat.

Hetedik
Szép leánynak ajakán
Minden csókért csók a vám;
Én mosolygó csók vagyok.

Többen
Mink is, mink is raj leszünk.
Andalogva és dönögve
Ágról ágra röppenünk.

Nemtőkirály
Álljatok meg, itt egy ág van,
Égő tőből sarjadék.
Hogy virúljon föld porában,
Itt mulassunk, itt enyelgjünk
Tiszta, édes illatában.

Második
Szíttam, ah s megrészegűltem,
Szárnyaimmal lankadok.
Hullok, hullok, jaj lehulltam,
Rőt levelke ing alattam.
Ah! be jó itt, ah! be lágy,
Jertek, társak, itt fürödjünk.

Többen
Jertek oda, mézet szedjünk.
Rózsaillat, rózsaharmat, rózsaágy,
Ah! be kedves, ah! be édes, ah! be lágy.
(A harmadikat sorra csókolják)

Nemtőkirály
Vissza, vissza, vissza;
A föld nem nekünk való,
Durva, zordon és csaló. (Elszállanak)

Mirígy
Mit csinált itt e kölyökhad?
Azt tudom, hogy rá rivaszték,
S játszadozni elfelejt.
S most, aranyfa, jőj velem,
Ifjuságnak drága fája,
Tán lehull a kor homálya,
Almádat ha ízlelem.
Asszonyod már nem keres,
Mert búvában epedezve,
Nincs e tájhoz többé kedve;
Megcsalám és oda vesz. -
Áslak, áslak, addig áslak
Körmeimmel, míg kivájlak.
(Vájni kezd a fa tövében. A manók háromfelől jőnek)

Kurrah
Halljátok tanácsomat.
Készen vár ránk a szerencse,
Csak kezet kell nyujtanunk.

Kurrah
A fa ott
Egy tündérnek égi fája
S aki azt körmével vájja,
Az Mirígy, a vén gonosz.
Rajta menjünk, megkötözzük,
Hárskötéllel összefűzzük,
Hársfa lyukba cövekeljük;
Míg világ lesz a világ,
Onnan el nem szabadúl.
A tündér ezt látni fogja,
S végtelen jutalmat ád.

Berreh, Duzzog
Úgy van, úgy van, s úgy legyen,
Itt teremjünk hirtelen. (El)

Mirígy
Ág, ki hitvány görbe ág vagy,
Hol pokolban ágazál el,
Hogy gyöködhöz nem jutok?
Vagy kivánod ezt a földet,
Hogy keresztül vájjam érted?
Megteszem!
(A manók rajta mennek)

Kurrah
Ha meglehetne!
Most mozogj, ha tudsz, zsivány,
(Tünde és Ilma távolról látszanak)

Mirígy
Bocsássatok,
Vagy hernyóvá változtatlak,
S pille lesz belőletek.
(A manók kacagnak)
Hah, hogy úgy van! nem lehet.
Kérni kell tán, és igérni,
És igértet meg nem adni. -
Oldjatok meg, gyermekim.

Mirígy
Mely bohóság tőletek?
E fa, látjátok, magában
Áll előttünk, elhagyatva;
Mert szerelmes ültetőjét
Megcsalám, és nem jön érte,
Átokkal néz e vidékre.
S mind e kincs nekünk marad.
Én tevém; de osztozunk,
Oldjatok meg, oldjatok meg,
És felesbe osztozunk.

Kurrah
Új csalással súlyosodtál,
Hogy lepottyanj, mint a vackor,
S végezd undok létedet.
Jer, kövess, nincs irgalom:
Hársfa lyukban fogsz hüselni.
Zárva, fogva mindörökre,
S élni, míg rossz lelked élhet;
Jer, ne szólj, mert mind hiába!
Egyszer szólj csak életedben,
Ezred évi rejtekedben,
Akkor is azt: jaj nekem!
(A manók hurcolják Mirígyet)

Mirígy
Éj legyen napfényetek,
Méreg minden étketek;
Mérges harmat hintse meg,
És utálat főzze meg.

Mirígy
Nyomorogjon lelketek,
Béna koldús testetek,
Mint a rossz szekér legyen;
Fájjon ülve, fájjon állva,
Csikorogjon ébren, alva,
És ijesszen álmotokból.
Legvidámabb múlatástok
Fogcsikorgatás legyen.

Kurrah
Ha, csak hogy jajgatsz!
Jőj sietve, és ne nyögj. (El)
(Tünde és Ilma, kik eddig rejtekben állottak, előjőnek.)

Tünde
Mit kell végre hallanom!
E gonosznak áldozatja
Voltának hát üdveim?
Most gyanítom csalait,
S borzadozva nézek vissza,
Mint ki örvényt lát nyomában,
Mellyen átkelt, szembehúnyva.
Csongor, ah! gyanúm megölt
Egy lakót, a bízodalmat
E kebelben, mely hived;
Most az újra éledez,
S éledése több öröm,
Mint birása volt előbb.
S Éj, ki nem nagy bűnömért
Fényházamból számkivettél,
S kis gyönyört és kéjt igértél,
Add meg őket, s nem sohajtok
Fogyhatatlan évekért.
(A manók visszajőnek s Tünde előtt térdre borúlnak)
Keljetek fel, barna szolgák.
Mindent láttam és tudok.
Keljetek fel, már ezentúl
Udvaromnak népei,
Gazdagon jutalmaimmal,
Bőven, fényben fogtok élni.

Tünde
E vidéken rejtekezve,
Vizsga lesben álljatok,
És ha kit látandotok
A fatőben megpihenni,
Tartsátok meg itt kötözve,
S jőjetek hírt mondani. (El)

Kurrah
Teljesítve lesz parancsod. (Ilmához)
S lányasszonyka meg sem állna!
Vagy nem ösmer, úgy-e bár?

Kurrah
Aki egykor fenn a kertben,
Balga néven nevezett,
S csókjával megenyvezett.

Kurrah
Mit csevegtek? kémekedve,
Jertek, álljunk leshelyünkre:
A jutalmak napja vár. (El)

Csongor (jő)
Meddig égsz még e kebelben,
Mint szorúlt tűz a hegyekben,
Ó, beteg szív régi búja?
Legrettentőbb háborúd
E kebelt még meddig dúlja?
A kivánság elhagyott,
Mely, mint rózsaajku méh,
Űlt gyönyörnek kútfejénél;
Mely keservim éjjelébe,
Szebb jövőnek küldte fényét,
A reménység elhagyott;
Csak te vagy hű, csak te vagy társ,
Szűnhetetlen gyötrelem;
Tél a szívnek, tél az észnek
Kétségbeejtő szerelem,
Csak te nem hagysz, s mint sötét por,
Mint felhő a vész elől,
Hasztalan fut szűm előled.
(A manók leseikből kirohannak s megragadják)

Csongor
Hol vagyok?
Mely szilaj hang zúg fülembe?
Ó ebek, hát véretekkel
Fessem a mezőt? el innen,
Vagy vasat nyel aki bánt.

Kurrah
Ember, add meg magadat,
Éhen vesztél volna úgyis,
Most majd fellógasztanak. (Megkötözik)

Csongor
Csongor! erre kell-e jutnod,
Hogy szerencséd alkonyán
Pór kezek kötözzenek meg,
És gunyolják sorsodat?
Hát vitézlő karjaidnak
Hol maradt el pártfogása?
Félni nem tudó szivednek
Győzhetetlen bátorsága
Hol maradt az áruló el,
Pór kezektől hogy ne vessz el?
Haj, nem ők! a fájdalom,
A kegyetlen ölyv, s a bánat
Győztek engem, s kötve tartják
Rég kifáradt lelkemet.
Hogy romoljak el, mi szükség
Ellenimnek összegyűlni?
Ellensége én magamnak
Többet ártok, mint ölőim,
Többet, mint a várt halál.
(Zene távolról)
Hah! mi ez? mely hangzatok,
Mely varázsos zengemény?
Mért kelnek ki sírjaikból
A kivánat és remény?
Mért boronganak szememben
Boldog álom képei,
S mintha lelkem újra élne,
A szerelmnek és örömnek
Várja vendég népeit.
Engedek már, engedek,
A megrendűlt idegeknek
Nyúgalom kell s enyhület.
Fájdalom! jó éjszakát,
Csongor búcsút mond örökre,
S kedvesének szép szeméről
És gyönyörről álmodik.
(Lefekszik a fa tövébe és elszúnyad. Tünde s a manók jőnek)

Kurrah
Nézd kegyelmes asszonyom,
Híveid mit cselekedtünk,
Egy zsiványt itt megkötöttünk.

Tünde
Ő az, ő az - ó örök sors,
Melly örömdíjt nevelél föl,
Annyi búnak kínain! (A manókhoz)
Oldjátok meg őt vigyázva,
S őrhelyére mindenik
Álljon el, mig híva nem lesz.
(A manók feloldják Csongort, s elmennek)
Ó! kit e szív dobbanása
Megjövendőlt vágyaimnak,
Csongor, itt vagy, karjaimtól
Többé el nem távozandó.
Megkötöttek, Csongor; ah nem
Ily kötélre vagy te méltó.
Lelkeinket oldhatatlan
És szelídebb lánc köti.
Még is e virágfüzért,
A vadonnak koszorúját,
Vedd s viseld, míg visszatérek,
És nyugodjál; még nem illik
Megzavarnom álmodat.
Több gyönyörrel várom én azt,
Földerítni; még nyugodjál,
S álmodd boldogságomat.
(Indúl. Balga Ilmát hurcolva jő)

Balga
Hát hitetlen álnok asszony,
Így kell futnod a világon,
Mintha férjed már nem élne?
Hányszor éhezém miattad,
Hány ezerszer szomjuhoztam,
Korhely, hitszegő teremtmény!
És te - ördög tudja jobban -
Addig merre sátoroztál,
Hol nevettél, hol mulattál!
Özvegyasszony képiben
Így kell csalnod a világot?
Állj meg, s valld ki bűnödet,
Vagy tudom, hogy addig ütlek,
Míg gombóccá változol.

Ilma
Ah! segíts meg; a kegyetlen
Balga megjött, és veréssel
S szidalommal üdvözöl.

Tünde
És te, Ilma, mit határzál?
Válassz közte és közöttem,
Mondd el: mégy-e, vagy maradsz?

Tünde
Úgy legyen hát. Most vonúlj el,
Légy hatalmas férjeden,
S büntetésűl addig hízlald,
Míg mozogni s enni tud.

Balga
Ah! kegyelmes asszonyom,
Csókolom kis lábaidnak
Legparányibb ujjait.

Tünde
Sok szerencsét! - Ilma, tedd, hogy
Boldogságom ünnepén
Senki itt ne háborítson. (El)

(Mindketten el. Kevés idő mulva nagy roppanással egy fényes palota emelkedik a tündérfa ellenében. Csongor fölébred.)

Csongor
Hah, mi bájra ébredek?
Mely szokatlan fény ömöl rám?
A lakatlan bús vadonból
E virágzó tömkeleg!
Mily szerencsés változás ez?
Mit jelent e rózsalánc,
Mely lehabzik vállaimról?
S e gyönyörfa, melly az emlék
Tükörével a mosolygó
Múltba visszaboldogít?
Mit jelent a fénylak ott,
Bámulandó koronája
A kopárnak? mindezek
Mely hatalmas kéz csodái?
És valók-e? vagy talán
A hiú lég tűneményi,
S csúfolódnak álmaimmal?
(Tünde s utána hat kísérő leányi jőnek, fátyolozva)
Mit szemlélek? mely sereg
Jő a fénylakból elém?
És ki az, ki oly dicsőn
Jár elől a szép seregben?
Mely hatalmas csillagoknak
Fénye jő itt eltakarva?
Mért remegnek ízeim,
S mint a megrezzent ideg,
Mért ad e szív kétesen
Fájdalomnak és örömnek
Egybetévedt hangjait?
Elborúlok e helyen,
Tisztelettel elborúlva,
Lásson ösmert és nem ösmert,
S már imádott asszonyom.

Tünde
(egyedül közelebb jő)
Útas, aki e magánynak
Sérthetetlen szent határit
Általhágni nem remegtél,
Vakmerő te, szólj, ki vagy,
Mellyik tartomány lakója,
Mily szüléknek gyermeke?

Csongor
Haj! ne kérdezd honnomat!
Mely csapongva jár az égben,
A madárnak fészke van,
Mely ijedve fut vadásztól,
A kis őznek völgy ölében
Nyúgodalmas berke van!
Mely panasszal csörgedez
A kietlen messzeségben,
A pataknak medre van;
Még a hold is, a mosolygó
Fájdalommal messze bolygó,
Végre békés hont talál,
Bérc mögé nyugonni száll.
Elhagyottabb én ezeknél,
Ah, én hontalan vagyok,
S a szülék, e lét adói,
Mennyi kínnak, gyötrelemnek,
Szívemésztő üldözetnek
Szültek átkos gyermeket!

Tünde
Vajha sorsnak üldözötte
Elkerülted volna e tájt,
S most ne érne itt veszély.
Én, szánód bár és barátod
Annyi búdnak hallatára,
Még sem irgalmazhatok:
Büntetésed szabva van már
Visszavonhatatlanúl.

Csongor
Mondd ki bátran, és ne késsél
Megnyugtatni lelkemet.
Mondj halált rám, s ajkaidról
Azt öröm lesz elfogadnom.

Tünde
A halál nem büntetése
Annak, aki halni vágy.
Várj egyébre, s óva válassz,
Mert választanod szabad:
"Vagy bolyongnod a vadonban
Kell siralmas végedig,
Míg csak búnak és nyomornak
Rajtad kedve telhetik.
Ön magadnak üldözője,
Kór eszednek álmival,
Futni fogsz és célt nem érni,
Míg reményed oda hal;
S akkor fájó zsibbadásban
Únalomtól betegen
Hamvadozni fogsz sötétül,
Mint csillag mely lemegyen.
A ridegség s elhagyottság
Lesznek néma társaid,
A szív többé nem vigasztal,
És az ész megszomorít -"

Csongor
Szűnj meg, szűnj meg, és ne mondd el
Régi szenvedésimet.
A ridegség s elhagyottság
Voltak úti társaim,
Vagy ha ők nem, üldözőim,
Válhatatlan kínaim.
Már e büntetést kiállám,
E tovább eltűrhetetlent:
Mondj más sorsot, mondj halált rám,
S esküszöm, nem mondok ellent.

Tünde
Ám, ha ez nem volna tetsző,
S büntetésnek sanyarú,
Halld meg, egy más sorsod is vár,
Nem kevésbbé szomorú:
E virágos csendligetben
A szerelem hív ölében,
Mint a halmok csermelyének,
Gyöngyvirággal koszorúzva,
Víg dalokkal hangadozva,
Kell lefolyni életednek.
Hű kebelnek dobogása
Lesz bölcsője álmaidnak,
Hév ajaknak csókadása,
Megfejtője vágyaidnak,
A gyönyörrel fogsz fekünni,
A gyönyörrel ébredezni,
S elmúlt napjaid keserve,
Boldogságba eltemetve,
Mint regében ó csoda
Vissza fog mosolygani,
S több örömnek lesz oka,
Nézz körűl, s ha tartja kedved,
E gyönyörfa és ama lak
Bús viránynak mezején
Mind reád vár, mint sajátod,
S boldog alkotójok - én.
(Hirtelen félrevonja fátyolát)

Csongor
Tünde! - ah, vagy még ne higyjem
A csalóka tüneményt
E szavaknak, e szemeknek?
Jaj, ha mégis álmodom!
Nem, nem, e szem és az arc
E kar és a rózsaujjak,
E sugárból alkotott test,
És e minden oly dicsően
Egy tökélybe összetéve,
Nem lehet más, nem lehet több;
Egy van ily kép mindörökké
S csalhatatlanúl való.
Tünde, Tünde, ah, te vagy!
S annyi szenvedés után
Nyugszom égi kebleden!
Sírok égi kebleden! (Megöleli)
S szívom istenajkaidnak
Halhatatlan csókjait.

Tünde
Csongor, ah, elfárad a szó,
És az ész elégtelen
Elgondolni, elbeszélni,
Amit e megáradott szív
Boldogsága tengerében
Érez és tud, sejt s ohajt.
Jer, nyugodjál e karok közt,
S hagyj nyugonnom karjaid közt.
Háboríthatatlanul
Így fogunk mi csendben élni,
S a bajoktól messze lenni;
Hagyd virágzó ajkaidnak
Rám omolni csókjait,
És fogadd el ajkaimnak
Szívből áradt válaszit.
Megzavarhatatlanúl
Így fogunk mi kéjben élni,
S a világgal nem cserélni.

(A kísérő leánykák mindinkább elvonulnak, míg utóbb nem látszanak. Azonban az aranyalma hull s messziről ím ez ének hallatik:)

Éjfél van, az éj rideg és szomorú,
Gyászosra hanyatlik az égi ború:
Jőj, kedves, örülni az éjbe velem,
Ébren maga van csak az egy szerelem.

Mily különös, hogy a világirodalom legszebb filozófiai költeményei sokszor a népköltészet egyszerű szimbolumait használják föl a legmagasabb röppenésű gondolatok kifejezésére. Mintha az emberi szellem legvégső, leghatalmasabb szintéziseiben odajutna vissza, ahol a gondolat először ébred öntudatlan álmaiból s a poézis egyszerű és naiv virágaiban bontja ki szárnyait. Végső egyszerűség és végső egység, a bölcseség alfája és omegája ezekben az ősi képekben találkozik és olvad össze.

Vörösmarty harmincéves korában írta a C s o n g o r és T ü n d é t, tehát neki valóban túl az "emberélet útjának felén", abban a korban, mikor az ifjúság első szenvedélyeit kitombolva, örömeit és csalódásait végigizlelve költészetben és életben egyaránt ráeszmél először arra a nagy problémára, mi az élet célja, mi az emberi boldogság? S a feleletet a középkori magyar verses népmese, Á r g i r u s és T ü n d é r I l o n a története adja meg allegorikus formában. Árgirus-Csongor az élet keserű tapasztalatain és viszontagságain keresztül hajszolja Ilona-Tündét, kit egyszer elvesztett, mint az ember a gyermekkori boldogságot, s kit csak számtalan szenvedés, kiábrándulás után talál meg szinte véletlenül, a sorsnak ép olyan szeszélyes fordulatával, mint amilyen eddig hányta-vetette, mikor már-már kétségbeesik az éjtszakában, a "szív többé nem vigasztalja és az ész megszomorítja", megtalálja a szerelemben, abban a diadalmas szerelemben, mely amilyen váratlanul éri az embert, olyan ellenállhatatlan, s győzedelmeskedik az éj minden sötét hatalma fölött.

Ez a kilobbanó ének, mellyel a hatalmas és élettől duzzadó, fantasztikus és minden fantasztikumon keresztül annyira realisztikus drámai költemény bezárul, legjobban kifejezi a férfi Vörösmartynak még minden elboruláson keresztül is érvényesülő életvágyát Ez a költemény ép annyira érezteti az emberi életnek tarka-barkaságát, sokféle örömét és bánatát, sokféle vágyát és sokfelé keresgélő emberbogarait, mint magának a költőnek legbensőbb drámáját, mikor a legszörnyübb kísértések szakadékai között megtalálja azt az utat, mely költői természetéhez legjobban illett, a mindent megváltó szenvedélyét.

Tegyük még hozzá, amit már százszor elismételtek, de százegyedszer sem szabad említetlenül hagyni: a magyar költői nyelv ebben a műalkotásban éri el első nagy, talán legnagyobb diadalát A simulékony, Proteusz-szerű trocheusok, melyek a fantasztikus és naturalisztikus jeleneteket egyformán érzékelhetővé teszik, egyformán illenek az álmodozó Csongor és a folyton éhes-szomjas Balga, a rejtélyes Tünde és a rejtély nélküli Ilma, a veszekedő ördögfiak, a gonosz intrikus Mirígy és a légies Nemtők szájába, a méltóságteljes, tragikus jambusok az Éj asszonyának és a vándoroknak mélyértelmű szavaiban, olyan gazdag hangszereléssel szólalnak meg, mely valóban méltó ehhez az élet egész gazdagságát, minden szépségét és rútságát szimbolizáló költeményhez.