Megszegtem kedvéért szívem örömeit, |
Csakhogy látnám jőni ragyogó csillagát; |
Reszketve gyujtottam éjjelim mécseit: |
Mim érte? a szent ügy most is tapodtatik, |
S híve, tört oltára mellé taszittatik. |
|
Legdicsőbb elméid koszorúzatlanok, |
Amilyeket máshon büszkén jutalmaza, |
Nálad üres hirű vigasztalatlanok, |
Pazarlják éretted hősi erejeket, |
S te inkább töröd, mint élesztnéd lelkeket. |
|
S ifjan nekivágva sülyesztő éjednek, |
Rontják, törik, amik díszedben gátlanak; |
Fejtik tüzét lomhán eltapodt nyelvednek, |
S hajdan dicsőséged parlagosúlt útján |
Új virágod csattan lelkesb fiad lantján. |
|
Híres tettű nevek sugárzását issza, |
Pajzstrengető karja ezer hydrát lever, |
Vak hátráltatóját porba nyomja vissza; |
S még tapasztalatlan szíve szép árjában |
Nagyra kelendő Nap szenderg hajnalában. |
|
Magát-rontó hideg serget veszen észre. |
S hull a magasan járt, roncsolt érzésivel; |
Búsan néz a szépen elgondolt egészre; |
S aki messze repült s hitte, hogy nagyot tesz; |
Egy kis körbe szorult szendergő férfi lesz. |
|
Kicsordúlt nagy könnyét letörli hirtelen, |
Lelke megzúzva is szikrát pattantva gyúl. |
Lágy panaszba fúlni látja hogy dísztelen. |
Olvadást csak azért engedne szívének, |
Hogy, ah, ő ne érje hunytát nemzetének. |
|
Magányában régibb szétoszlott képet, |
Mátyás fényén s Mohács sirján hordozgatják, |
S erre megint forrnak fojtott érzései, |
Felkönyörg hazája ősi istenének, |
Nyisson ragyogó kort nemzetünk nyelvének. |
|
|