– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| Most érzi először Károly életében, |
Mely kínos bú mardoz az ember keblében: |
Ha attól, bár kisség kéntelen elválni, |
Kiben szerencsés volt hív társra találni. |
Minden szempillantás napokká változik, |
Míg véle ujólag öszvetalálkozik. |
Azért mint a villám Károly elsietett, |
Hogy hamar meghozza a víg feleletet. |
A szerelem kölcsön engedte szárnyait, |
S atyjához repülvén igy önté szavait. |
| Édes Atyám! tudom, szereted fiadat, |
Ha az boldog, annak állítod magadat. |
Igaz boldogságnak jutnék kútfejére, |
Ha reá állanál fiad kérésére. |
Te mondád: keserű az ember élete, |
Hogyha erőszakot szenved természete, |
Valaki él, annak kín a magánosság, |
Gyönyörűség a két egyszívű párosság. |
Ennek köszönhetjük mi is lételünket, |
Ezáltal vihetjük messzebbre nevünket. |
Unokákban fogunk holtunk után élni, |
Mint Főnix hamvából ujonnan kikélni. |
Hagyd helyben, jó Atyám, tett választásomat, |
Hogy Ágnest szeressem mint hitvestársomat. |
Ágnest a természet oly igen szerette, |
Hogy legszebb javával felékesítette: |
De a jámborság is úgy tündöklik benne, |
Hogy érte nálod is, tudom, kedves lenne. |
Amit a szerencse tőle megtagadott, |
Abból, édes Atyám, Néked bőven adott; |
Közöld kegyességből csak kis részét vélünk, |
Igérem, mindenkor örömedre élünk. |
| A fellázadt atya csendesen hallgatott, |
Valamíg Ágnesnek neve nem hallatott; |
De értvén, hogy nem nagy házból születtetett, |
Csuda-hamar mérges haragra gerjedett. |
A vér összefutott ráncos homlokára, |
Honnan a nagy bosszú nézett le fiára, |
Sárga képén barnás foltok fakadoztak, |
Szemeiben vörös erek dagadoztak, |
Melyekből talántán dölyfös könny is folyna, |
Ha a neheztelés bé nem itta volna. |
Dúlt-fúlt epét rágván, lábai dörögtek, |
Félrevont ajaki rútúl így höbögtek: |
Méltatlan vagy, hallod, érdemes nevemre, |
Méltatlan nagy gonddal szerzett értékemre, |
Hogy alacsony porba akarsz leheverni, |
S felkapott híremet így bűzbe keverni. |
Kinek ütközhetett csak esze ágában, |
Hogy kedved telhessék egy koldustáskában! |
Hej! szemmel ész nélkül kezdtél e játékhoz, |
Amely bús fejedre késő bánatot hoz. |
Én nem adom reád soha áldásomat, |
Hogy lealjasítsad vagyonos házomat. |
Takarodj előlem, szégyenlem szívemből, |
Hogy ily szennyes lélek néz ki gyermekemből. |
|
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| Ha csak nem tud a toll maga is érzeni, |
Haszontalan készül azt jól kiejteni, |
Amit Károly s Ágnes érzettek szívökben, |
Midőn egymást ujra látták személyökben, |
Soká merőn függtek egymáson szemeik, |
Melyekben reszkettek bámuló könyveik. |
Csak ezek szólhattak néma pillantással, |
A nyelvök le lévén kötve szív-fogással. |
Négy kar közé dűlve merevenen álltak, |
Mint egy csudát szerző bálványokká váltak; |
Csak az öszveforrott ajakok mozogtak, |
Valamint belölről a szívek dobogtak. |
Ölelkezésökből azt lehetne vélni, |
Talán lelkeiket akarják cserélni: |
Míg lassan az öröm életre nem gerjedt, |
S a frissebben verő mellyekbe elterjedt, |
Csak azután vették észre, hogy boldogok, |
Hogy nem álom-látás örvendetes dolgok. |
Végre a szerelem hív sugarlására |
Károlynak ez igék jöttek ajakára. |
| Kincsem! úgymond, igaz: sok bú ér bennünket, |
De azért elesni ne hagyjuk kedvünket; |
Reménylem, sőt tudom, hogy egymásért lettünk, |
Ki fog tehát kelni az ég is mellettünk. |
Ő volt, ki szívünket együvé kötötte, |
Midőn a közérzést mellyünkbe öntötte. |
E szent egyességet nincs ki felbonthassa, |
Bátor a fösvénység fogát csikorgassa. |
Itt a jelenlévő Istenség láttára, |
A mennyei dolgok legszentebb voltára, |
A hív szeretetre, mellyel folyvást égek, |
Esküszöm, hogy hozzád hív leszek, míg élek; |
S mihelyest a kegyes sors engedelméből |
Részemet vehetem atyám értékéből, |
Édes öröm között az oltárhoz megyünk, |
S egész világ előtt hangos vallást tegyünk: |
Hogy valamíg a vér csergedez erünkben, |
Csorba nem fog esni soha hívségünkben. |
Édesem! lehet-e már nagyobb üdvösség, |
Mint amelyet igér az állandó hívség? |
Ha a gondolatok egymást ölelgetik, |
Az édes ösztönök kedvöket követik. |
Ha a szeretetnek szíves zálogai |
Reánk mosolyognak mint ég angyalai; |
S dadogva előttünk versenyt emlegetik, |
Kedves szüleiket mi igen szeretik; |
Vagy ha enyelegve egymásközt mulatnak: |
Szemeink hány örömkönnyeket hullatnak. |
| Képzem: ha egy beteg fájdalmas ágyában, |
Midőn csak a halált várja már kínjában, |
Véletlen egy kegyes orvosra akadna, |
Ki a gyógyulásra reménységet adna: |
Mint vetné reája elgyengült szemeit, |
Mely mohón venné bé orvosló szereit; |
Mint vallaná őtet őrző angyalának, |
Mely készen fogadná szavát tanácsának. – |
A szerelem vala Ágnes nyavalyája, |
S mivel sok akadály férkezett hozzája, |
Beteg szivét a bú oly kicsinnyé tette, |
Hogy célhoz jutását már nem reménylette. |
Azonban, midőn így tünődik magában, |
Ott terem egyszerre Károly szobájában: |
Ki az érzékenység gerjedő tüzével, |
Mint a nap a ködöt tiszta kelésével, |
Elüzte szívéből a bús aggodalmat, |
Helyébe ültetvén a víg bizodalmat; |
Mert azt oh mely könnyű hihetővé tenni, |
Aminek szív szerint ugy kellene lenni! |
| Már Ágnes kis kertjét járja elméjében, |
Sok tarka virágot szaggat örömében. |
A szűz koszorúkat belőlek kötözi, |
S szíve forrásából gyengén megöntözi; |
Hogy mindenik szálja frissen megmaradjon, |
S szerencse jeléül jó illatot adjon. |
A kerek jegygyürüt már ujján viseli, |
Benne örökkén víg napjait képzeli. |
Mennyegzős ruháját felveszi magára, |
A hívség szent láncát köti oldalára. |
Már kart karbaöltve indul az oltárhoz, |
S vallást tesz, hogy holtig hív lesz Károlyához. |
Édes csalattatás! mely tág birodalmad, |
Mennyire kiterjed csábító hatalmad? |
Néked, s azon furcsán szédítő beszédnek, |
Mely oly kellemetes egy ifjú személynek: – |
Néktek, néktek! lehet tulajdonítani, |
Hogy Ágnes meg hagyta magát vakítani. |
| Mint ama por, melynek mind színe fekete, |
Mind károkra készült undok természete, |
Senkit sem sért addig, míg tűzre nem talál, |
Noha benne lakik a rettentő halál; |
De mihelyest hozzáfér ez, fellobbanik, |
A mennydörgéseknél szörnyebbet csattanik, |
Valamit ér, mindent feldúl erejével, |
Még a kővár sem ment őrző seregével: |
Úgy a rosszra kísztő heves gerjedelem |
Megvan minden szivben; de a veszedelem |
A gyarló birtokost addig nem érheti, |
Míg azt az ész szoros pórázon vezeti; |
Míg kerüli az oly alkalmatosságot, |
Mely bátorrá teszi a magánosságot, |
Melyben a rút képek megelevenednek, |
S a gyönyörűségnek buján hizelkednek. |
Ha ebbe jut, kidűl az erkölcs helyéből, |
Szennyesbe öltözik tiszta köntöséből. |
Ebbe jutott Károly: s ime mire fakadt! |
A jámborság benne gyilkosára akadt. |
| Ágnes! nem érzed-e, úgymond, kínjaimat, |
Melyek elfutották minden tagjaimat? |
Bár látnád, hogy tűrök: szívedben megesnél, |
Vigasztalásomra enyhülést keresnél. |
Mint a méreges harcnak zordon tolongása, |
Olyan most szívemnek tüzes háborgása. |
Ezt Te élesztetted; lecsillapíthatod, |
Ha magadat hozzá kegyesnek mutatod. |
Add vissza, könyörgök, kevély nyugalmamat. |
Adj vissza magamnak Tebenned magamat. |
El ne fordulj tőlem; oh ne kezdj gyülölni! |
Hacsak hivségemért nem akarsz megölni. |
Miért nem fedted bé angyali arcádat, |
Előbb hogysem bennem láttad rabszolgádat? |
Akkor kötelesség, mármost vétek volna, |
Ha jóindulatod más tárgyhoz hajolna. |
Futsz? Utánad csúsznak tántorgó térdjeim, |
Míg meg nem indítnak ezer kéréseim. |
Ó Leány! ne vigyázz semmi tilalomra: |
Vesd gondolatodat azon szent templomra, |
Melyben enyim lészel; ottan kitisztulunk, |
Ha az érzékenység utján megindulunk. |
Ágnes látván Károly arcáját pirulni, |
Szemeit szikrázó hév nedvbe borulni, |
Hatalmas erővel remegni inait, |
Ajakin rebegni esdeklő szavait; |
Egy névtelen érzés fogta el ereit, |
S lángolásba hozta rejtetteb tüzeit; |
Amitől oly mélyen kezde andalodni, |
Hogy megszünt a lélek benne okoskodni. |
Mert, bátor az erkölcs soká viaskodott, |
Mégis a természet diadalmaskodott. |
S igy meg nem fojthatván a test hevülését, |
Jaj! a szüzességnek elnyomja nyögését. |
Már némán szédeleg, lábai roskadnak, |
Dűl, s az ártatlanság virági hervadnak. |
| Hej! némuljatok meg lantomnak hurjai! |
Nehogy énekemnek sértsenek hangjai. |
Fedezze vak homály örök setétséggel, |
Valaminek köze van a feslettséggel. |
Olyanra a forgószelek süvölthetnek, |
Amin csak a vétek cinkosi nevetnek; |
Amin a természet búra ereszkedett, |
S iszonyodásában, úgy tetszik, reszketett; |
Amin a hold – világ szemérmetessége |
Irtózott, s felhőbe borult fényessége; |
Amin a csillagok tüze eloltódott, |
S a zúgó szél alatt az éj megrázkódott. |
|
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| Úgy van! Károly hamva el sem volt temetve, |
Már Ágnes is vele el vala felejtve. |
Régi baráti közt nem talált egy lelket, |
Aki veszteségén valóságos részt vett; |
Aki szívből gondolt elhagyott ügyével, |
S egyelített volna könnyet bús könnyével. |
Még akiktől kegyes szánást reménylhetett, |
Saját szüleitől csaknem üldöztetett; |
Kikben a szeretet átokká változott, |
Midőn reménységek úgy megcsalatkozott, |
Hogy az öröm helyett emésztő fájdalom |
Lett fáradságokért a szörnyű jutalom: |
Ám vévén a rossz hírt, borzadtak testekben, |
A sárga irtózás látszatott szinekben, |
Reszkető ököllel verték homlokokat, |
Boszonkodva tépték szétfolyó hajokat, |
Gyülölték a Napnak áruló világát, |
Szidták az emberek rontó társaságát; |
Átkozták az órát, melyben leányt szültek, |
Kiáltal ily hires szégyenbe kerültek, |
Kiről nem akartak semmit már hallani, |
Bosszújokat ezzel kivánták torlani. |
| Mit tégyen hát szegény? Rebegő nyelvével |
Sokszor elvesződik Károlynak nevével: |
Egyre csordogálván a bánat szeméből, |
Bár más-más indulat fakadoz szivéből. |
Majd felháborodva fennyen megszólítja, |
Az itélő bíró elejbe állítja, |
S számot adat vele fertelmes bünéről, |
Rajta elkövetett kegyetlenségéről; |
Majd ismét megszánja, untig mentegeti, |
A vétket a gyarló természetre veti: |
Avagy azt teljesen magáravállalja, |
S az igazság előtt tettét bévádalja. |
Ő volt, mondá, aki a levelet írta, |
Mely Károlyt a hozzá jövetelre birta; |
S pedig ezen szeles lépésből szármozott |
Azon rossz, mely végre halált is okozott. – |
Igy benne a kinnal öszveesküdt szégyen |
Szinte az életnek lakhelyéig mégyen, |
S ottan gyötri őtet dühös furdalással; |
Bármint engesztelje keserű sirással. |
| Egyetlen öröme volt árva magzatja, |
De még ezen is nyőlt szüntelen bánatja. |
Édes fiam! mondá sokszor keservében, |
Hordozván gyermekét anyai ölében: |
Azon kedves, kitől vetted életedet, |
Már árnyék, s örökre elhagyott tégedet; |
Elhagytak mindenek vele egyszeriben, |
Nem is bizhatsz te már e földön senkiben. |
Hány szégyenpirúlás lepi el arcádat, |
Ha utóbb megtudod nevedet s anyádat? |
Az én gyötrelmeim velem elvégződnek; |
De jaj! a tieid élteddel kezdődnek, |
S azon rosszak soha ki sem is száradnak, |
Melyek szüleidről fejedre áradnak. |
Igy tehát egyedül azért hogy születtél, |
Saját vétked nélkül nyomorulttá lettél. |
Mint amely virágszál korán kezd fakadni, |
Megcsipvén azt a dér, el szokott hervadni. – |
| Jer, jer, boldogtalan! szaporán siessünk, |
Menedéket egy szűk fal között keressünk: |
Ott tengődjünk, távul e csalárd világtól, |
Hosszú búcsút vévén minden mulatságtól. |
Ott legalább mégis egy kedvvel birhatunk, |
Hogy balszerencsénken szem kivül sirhatunk. |
Könyveink oly forrón oly sürűn folyjanak, |
Hogy tőlek a falak megmohosuljanak: |
Melyek megtanulván bokros panaszinkat, |
Visszahangoztassák zokogásainkat. |
Ezen egyetlen hang fog nálunk hallatni, |
Amely választ tudjon, akarjon is adni; |
Amely a bánatnak küzdő áradásit |
Hirdesse, s ébressze lelkem furdalásit. |
|
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| Jerünk most Ágnesnek temetőhelyére! |
Reá emlékezvén bús történetére; |
Gördítsünk egy gyászos könyvet sírhalmára, |
S véssük e verseket keresztje fájára: |
„Itt fekszik a szebbik nemnek szép magzatja, |
Egy kemény atyának fia áldozatja. |
Könnyen hitt az ifjú szédítő szavának, |
Azért kárát vallván ártatlanságának: |
Rövid volt öröme, hosszasak kinjai, |
S itt is szégyen-hirben hevernek hamvai. |
Döbbenj meg érző szív! ez intő példára, |
Hogy ne juss Ágnesnek siralmas sorsára.” |
|
|