Péteri Takáts József
Ágnes története*

(Részletek)

 
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
 Most érzi először Károly életében,
Mely kínos bú mardoz az ember keblében:
Ha attól, bár kisség kéntelen elválni,
Kiben szerencsés volt hív társra találni.
Minden szempillantás napokká változik,
Míg véle ujólag öszvetalálkozik.
Azért mint a villám Károly elsietett,
Hogy hamar meghozza a víg feleletet.
A szerelem kölcsön engedte szárnyait,
S atyjához repülvén igy önté szavait.
 Édes Atyám! tudom, szereted fiadat,
Ha az boldog, annak állítod magadat.
Igaz boldogságnak jutnék kútfejére,
Ha reá állanál fiad kérésére.
Te mondád: keserű az ember élete,
Hogyha erőszakot szenved természete,
Valaki él, annak kín a magánosság,
Gyönyörűség a két egyszívű párosság.
Ennek köszönhetjük mi is lételünket,
Ezáltal vihetjük messzebbre nevünket.
Unokákban fogunk holtunk után élni,
Mint Főnix hamvából ujonnan kikélni.
Hagyd helyben, jó Atyám, tett választásomat,
Hogy Ágnest szeressem mint hitvestársomat.
Ágnest a természet oly igen szerette,
Hogy legszebb javával felékesítette:
De a jámborság is úgy tündöklik benne,
Hogy érte nálod is, tudom, kedves lenne.
Amit a szerencse tőle megtagadott,
Abból, édes Atyám, Néked bőven adott;
Közöld kegyességből csak kis részét vélünk,
Igérem, mindenkor örömedre élünk.
 A fellázadt atya csendesen hallgatott,
Valamíg Ágnesnek neve nem hallatott;
De értvén, hogy nem nagy házból születtetett,
Csuda-hamar mérges haragra gerjedett.
A vér összefutott ráncos homlokára,
Honnan a nagy bosszú nézett le fiára,
Sárga képén barnás foltok fakadoztak,
Szemeiben vörös erek dagadoztak,
Melyekből talántán dölyfös könny is folyna,
Ha a neheztelés bé nem itta volna.
Dúlt-fúlt epét rágván, lábai dörögtek,
Félrevont ajaki rútúl így höbögtek:
Méltatlan vagy, hallod, érdemes nevemre,
Méltatlan nagy gonddal szerzett értékemre,
Hogy alacsony porba akarsz leheverni,
S felkapott híremet így bűzbe keverni.
Kinek ütközhetett csak esze ágában,
Hogy kedved telhessék egy koldustáskában!
Hej! szemmel ész nélkül kezdtél e játékhoz,
Amely bús fejedre késő bánatot hoz.
Én nem adom reád soha áldásomat,
Hogy lealjasítsad vagyonos házomat.
Takarodj előlem, szégyenlem szívemből,
Hogy ily szennyes lélek néz ki gyermekemből.
 
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
 
 Ha csak nem tud a toll maga is érzeni,
Haszontalan készül azt jól kiejteni,
Amit Károly s Ágnes érzettek szívökben,
Midőn egymást ujra látták személyökben,
Soká merőn függtek egymáson szemeik,
Melyekben reszkettek bámuló könyveik.
Csak ezek szólhattak néma pillantással,
A nyelvök le lévén kötve szív-fogással.
Négy kar közé dűlve merevenen álltak,
Mint egy csudát szerző bálványokká váltak;
Csak az öszveforrott ajakok mozogtak,
Valamint belölről a szívek dobogtak.
Ölelkezésökből azt lehetne vélni,
Talán lelkeiket akarják cserélni:
Míg lassan az öröm életre nem gerjedt,
S a frissebben verő mellyekbe elterjedt,
Csak azután vették észre, hogy boldogok,
Hogy nem álom-látás örvendetes dolgok.
Végre a szerelem hív sugarlására
Károlynak ez igék jöttek ajakára.
 Kincsem! úgymond, igaz: sok bú ér bennünket,
De azért elesni ne hagyjuk kedvünket;
Reménylem, sőt tudom, hogy egymásért lettünk,
Ki fog tehát kelni az ég is mellettünk.
Ő volt, ki szívünket együvé kötötte,
Midőn a közérzést mellyünkbe öntötte.
E szent egyességet nincs ki felbonthassa,
Bátor a fösvénység fogát csikorgassa.
Itt a jelenlévő Istenség láttára,
A mennyei dolgok legszentebb voltára,
A hív szeretetre, mellyel folyvást égek,
Esküszöm, hogy hozzád hív leszek, míg élek;
S mihelyest a kegyes sors engedelméből
Részemet vehetem atyám értékéből,
Édes öröm között az oltárhoz megyünk,
S egész világ előtt hangos vallást tegyünk:
Hogy valamíg a vér csergedez erünkben,
Csorba nem fog esni soha hívségünkben.
Édesem! lehet-e már nagyobb üdvösség,
Mint amelyet igér az állandó hívség?
Ha a gondolatok egymást ölelgetik,
Az édes ösztönök kedvöket követik.
Ha a szeretetnek szíves zálogai
Reánk mosolyognak mint ég angyalai;
S dadogva előttünk versenyt emlegetik,
Kedves szüleiket mi igen szeretik;
Vagy ha enyelegve egymásközt mulatnak:
Szemeink hány örömkönnyeket hullatnak.
 Képzem: ha egy beteg fájdalmas ágyában,
Midőn csak a halált várja már kínjában,
Véletlen egy kegyes orvosra akadna,
Ki a gyógyulásra reménységet adna:
Mint vetné reája elgyengült szemeit,
Mely mohón venné bé orvosló szereit;
Mint vallaná őtet őrző angyalának,
Mely készen fogadná szavát tanácsának. –
A szerelem vala Ágnes nyavalyája,
S mivel sok akadály férkezett hozzája,
Beteg szivét a bú oly kicsinnyé tette,
Hogy célhoz jutását már nem reménylette.
Azonban, midőn így tünődik magában,
Ott terem egyszerre Károly szobájában:
Ki az érzékenység gerjedő tüzével,
Mint a nap a ködöt tiszta kelésével,
Elüzte szívéből a bús aggodalmat,
Helyébe ültetvén a víg bizodalmat;
Mert azt oh mely könnyű hihetővé tenni,
Aminek szív szerint ugy kellene lenni!
 Már Ágnes kis kertjét járja elméjében,
Sok tarka virágot szaggat örömében.
A szűz koszorúkat belőlek kötözi,
S szíve forrásából gyengén megöntözi;
Hogy mindenik szálja frissen megmaradjon,
S szerencse jeléül jó illatot adjon.
A kerek jegygyürüt már ujján viseli,
Benne örökkén víg napjait képzeli.
Mennyegzős ruháját felveszi magára,
A hívség szent láncát köti oldalára.
Már kart karbaöltve indul az oltárhoz,
S vallást tesz, hogy holtig hív lesz Károlyához.
Édes csalattatás! mely tág birodalmad,
Mennyire kiterjed csábító hatalmad?
Néked, s azon furcsán szédítő beszédnek,
Mely oly kellemetes egy ifjú személynek: –
Néktek, néktek! lehet tulajdonítani,
Hogy Ágnes meg hagyta magát vakítani.
 Mint ama por, melynek mind színe fekete,
Mind károkra készült undok természete,
Senkit sem sért addig, míg tűzre nem talál,
Noha benne lakik a rettentő halál;
De mihelyest hozzáfér ez, fellobbanik,
A mennydörgéseknél szörnyebbet csattanik,
Valamit ér, mindent feldúl erejével,
Még a kővár sem ment őrző seregével:
Úgy a rosszra kísztő heves gerjedelem
Megvan minden szivben; de a veszedelem
A gyarló birtokost addig nem érheti,
Míg azt az ész szoros pórázon vezeti;
Míg kerüli az oly alkalmatosságot,
Mely bátorrá teszi a magánosságot,
Melyben a rút képek megelevenednek,
S a gyönyörűségnek buján hizelkednek.
Ha ebbe jut, kidűl az erkölcs helyéből,
Szennyesbe öltözik tiszta köntöséből.
Ebbe jutott Károly: s ime mire fakadt!
A jámborság benne gyilkosára akadt.
 Ágnes! nem érzed-e, úgymond, kínjaimat,
Melyek elfutották minden tagjaimat?
Bár látnád, hogy tűrök: szívedben megesnél,
Vigasztalásomra enyhülést keresnél.
Mint a méreges harcnak zordon tolongása,
Olyan most szívemnek tüzes háborgása.
Ezt Te élesztetted; lecsillapíthatod,
Ha magadat hozzá kegyesnek mutatod.
Add vissza, könyörgök, kevély nyugalmamat.
Adj vissza magamnak Tebenned magamat.
El ne fordulj tőlem; oh ne kezdj gyülölni!
Hacsak hivségemért nem akarsz megölni.
Miért nem fedted bé angyali arcádat,
Előbb hogysem bennem láttad rabszolgádat?
Akkor kötelesség, mármost vétek volna,
Ha jóindulatod más tárgyhoz hajolna.
Futsz? Utánad csúsznak tántorgó térdjeim,
Míg meg nem indítnak ezer kéréseim.
Ó Leány! ne vigyázz semmi tilalomra:
Vesd gondolatodat azon szent templomra,
Melyben enyim lészel; ottan kitisztulunk,
Ha az érzékenység utján megindulunk.
Ágnes látván Károly arcáját pirulni,
Szemeit szikrázó hév nedvbe borulni,
Hatalmas erővel remegni inait,
Ajakin rebegni esdeklő szavait;
Egy névtelen érzés fogta el ereit,
S lángolásba hozta rejtetteb tüzeit;
Amitől oly mélyen kezde andalodni,
Hogy megszünt a lélek benne okoskodni.
Mert, bátor az erkölcs soká viaskodott,
Mégis a természet diadalmaskodott.
S igy meg nem fojthatván a test hevülését,
Jaj! a szüzességnek elnyomja nyögését.
Már némán szédeleg, lábai roskadnak,
Dűl, s az ártatlanság virági hervadnak.
 Hej! némuljatok meg lantomnak hurjai!
Nehogy énekemnek sértsenek hangjai.
Fedezze vak homály örök setétséggel,
Valaminek köze van a feslettséggel.
Olyanra a forgószelek süvölthetnek,
Amin csak a vétek cinkosi nevetnek;
Amin a természet búra ereszkedett,
S iszonyodásában, úgy tetszik, reszketett;
Amin a hold – világ szemérmetessége
Irtózott, s felhőbe borult fényessége;
Amin a csillagok tüze eloltódott,
S a zúgó szél alatt az éj megrázkódott.
 
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
 
 Úgy van! Károly hamva el sem volt temetve,
Már Ágnes is vele el vala felejtve.
Régi baráti közt nem talált egy lelket,
Aki veszteségén valóságos részt vett;
Aki szívből gondolt elhagyott ügyével,
S egyelített volna könnyet bús könnyével.
Még akiktől kegyes szánást reménylhetett,
Saját szüleitől csaknem üldöztetett;
Kikben a szeretet átokká változott,
Midőn reménységek úgy megcsalatkozott,
Hogy az öröm helyett emésztő fájdalom
Lett fáradságokért a szörnyű jutalom:
Ám vévén a rossz hírt, borzadtak testekben,
A sárga irtózás látszatott szinekben,
Reszkető ököllel verték homlokokat,
Boszonkodva tépték szétfolyó hajokat,
Gyülölték a Napnak áruló világát,
Szidták az emberek rontó társaságát;
Átkozták az órát, melyben leányt szültek,
Kiáltal ily hires szégyenbe kerültek,
Kiről nem akartak semmit már hallani,
Bosszújokat ezzel kivánták torlani.
 Mit tégyen hát szegény? Rebegő nyelvével
Sokszor elvesződik Károlynak nevével:
Egyre csordogálván a bánat szeméből,
Bár más-más indulat fakadoz szivéből.
Majd felháborodva fennyen megszólítja,
Az itélő bíró elejbe állítja,
S számot adat vele fertelmes bünéről,
Rajta elkövetett kegyetlenségéről;
Majd ismét megszánja, untig mentegeti,
A vétket a gyarló természetre veti:
Avagy azt teljesen magáravállalja,
S az igazság előtt tettét bévádalja.
Ő volt, mondá, aki a levelet írta,
Mely Károlyt a hozzá jövetelre birta;
S pedig ezen szeles lépésből szármozott
Azon rossz, mely végre halált is okozott. –
Igy benne a kinnal öszveesküdt szégyen
Szinte az életnek lakhelyéig mégyen,
S ottan gyötri őtet dühös furdalással;
Bármint engesztelje keserű sirással.
 Egyetlen öröme volt árva magzatja,
De még ezen is nyőlt szüntelen bánatja.
Édes fiam! mondá sokszor keservében,
Hordozván gyermekét anyai ölében:
Azon kedves, kitől vetted életedet,
Már árnyék, s örökre elhagyott tégedet;
Elhagytak mindenek vele egyszeriben,
Nem is bizhatsz te már e földön senkiben.
Hány szégyenpirúlás lepi el arcádat,
Ha utóbb megtudod nevedet s anyádat?
Az én gyötrelmeim velem elvégződnek;
De jaj! a tieid élteddel kezdődnek,
S azon rosszak soha ki sem is száradnak,
Melyek szüleidről fejedre áradnak.
Igy tehát egyedül azért hogy születtél,
Saját vétked nélkül nyomorulttá lettél.
Mint amely virágszál korán kezd fakadni,
Megcsipvén azt a dér, el szokott hervadni. –
 Jer, jer, boldogtalan! szaporán siessünk,
Menedéket egy szűk fal között keressünk:
Ott tengődjünk, távul e csalárd világtól,
Hosszú búcsút vévén minden mulatságtól.
Ott legalább mégis egy kedvvel birhatunk,
Hogy balszerencsénken szem kivül sirhatunk.
Könyveink oly forrón oly sürűn folyjanak,
Hogy tőlek a falak megmohosuljanak:
Melyek megtanulván bokros panaszinkat,
Visszahangoztassák zokogásainkat.
Ezen egyetlen hang fog nálunk hallatni,
Amely választ tudjon, akarjon is adni;
Amely a bánatnak küzdő áradásit
Hirdesse, s ébressze lelkem furdalásit.
 
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
 
 Jerünk most Ágnesnek temetőhelyére!
Reá emlékezvén bús történetére;
Gördítsünk egy gyászos könyvet sírhalmára,
S véssük e verseket keresztje fájára:
„Itt fekszik a szebbik nemnek szép magzatja,
Egy kemény atyának fia áldozatja.
Könnyen hitt az ifjú szédítő szavának,
Azért kárát vallván ártatlanságának:
Rövid volt öröme, hosszasak kinjai,
S itt is szégyen-hirben hevernek hamvai.
Döbbenj meg érző szív! ez intő példára,
Hogy ne juss Ágnesnek siralmas sorsára.”



Hátra Kezdőlap Előre