Szűkül a hajnalnak rózsa pirossága, |
Támad a reggelnek eleven világa. |
Már a hegynek arany bércén fényeskedik, |
Majd halkkal a csendes völgybe ereszkedik. |
Itten megpillantja a szűz virágokat, |
Melyek széjjelhintik kedves illatjokat, |
Felnyitván kebleknek legbelsőbb részeit, |
Ahol zárva tartják a harmat gyöngyeit. |
A gazdag mezőn is majd nevet sugára, |
Mert a mag kalászba megy már nemsokára. |
Az erdőnek is fogy mély homályossága, |
Világoszöld színre nyílik vidámsága. |
Azért a Madarak álmokból ébrednek, |
Versenyt énekelve örömnek erednek; |
A felkelő napot hangosan köszöntik, |
Hál-adó szivöket példánkra kiöntik. |
Hagyd el tehát édes álom már szememet; |
Már kinyugosztaltad elfáradt testemet. |
Lám a Nap is azért tűnt el csak előlünk, |
Hogy megáldja akik távol laknak tőlünk: |
Mihelyest megtette amott kegyességét, |
Megtér, s velünk közli újra fényességét; |
S fedje bár a felhő néha tekintetét, |
De meg nem gátolja soha szeretetét: |
Mint a jámbor ember, ha nincs is nézője, |
Néma titokban is sok jóknak szerzője. |
Eljár a Nap híven a maga útjában, |
Amint az Alkotó szabta jóvoltában: |
Hogy mi is bétöltsük szentül tisztségünket, |
S a kis galyibákért ne ejtsük kedvünket. |
S noha annyi jót, mint a Nap nem tehetünk, |
De célunknak mégis úgy megfelelhetünk: |
Hogy a szép estvének béköszöntésével |
Iparkodó szívünk nyughatik békével. |
|