Vastag homály fedé a mély kaoszt, |
S nem volt szemünk hová függeszteni, |
S nem láthatánk semmit lábunk előtt. – |
|
Feltetszik egy csillag! Nagyon kicsiny, |
S homályos a csillag; de mindazáltal |
Volt már mégis hová tekintenünk, |
Ez a csillag nekünk Vezér leve, |
S tapogatva kisértük sugárait, |
S imádtuk ál-fényét, ámbár gyakorta |
Meg-megcsapók mellette lábaink. |
|
| Feltetszik a Hold, – áldott tünemény! |
S erőt veszen lágy fénye a ködön. |
Látunk hegyet, völgyet, halmot s gödröt, |
Látunk mindent, csakhogy homályosan. |
|
| Feltetszik a Nap is! Fut a setét, |
Nincsen setét! mert a világos aether |
Minden ködöt, s homályt elkergete. |
Látunk, mindent látunk, mindent tudunk, |
Tisztán, világosan látunk, s tudunk. |
Nem kell tapintás, mégis érezünk; |
Nem kell üvegszem, mégis messze látunk; |
S nem kell hitel, mivel látunk, s tudunk. |
|
| Dicső Nap! óh bárcsak még a jeges |
Póluszra is kihatna szent világod, |
Hogy látnák a szegény szamojedok, |
A lappok, és az új zemlát lakók: |
Mi a különbség a Nap, s Hold között! |
|
|