Vitkovics Mihály
Horvát István barátomhoz*

Míg téged zajogó Pestnek henye gőze leheltet,
S a friss lárma között sokfélén töltöd idődet,
Én, kedves Horvátom, egész nyugalomnak eredvén,
Roffnak egészséges kebelében napjaim’ élem.
Szállásom szeretett nénémnek szalmafödéllel
Bevont háza. Kevés, ám kivánt házi vagyonnal
Teljes. Ebédem igaz magyar ízeletű eledelkém,
Kis sültből vacsorám, italom vén nedve Egernek.
Mindenem, ami elég, megvan. Vigadva borúlok
Ágyba, ha szenderedem, reggel vígadva kelek fel.
S mig néném hat lányaival miatyánkra hevülne,
Én koszorus Flaccust, kedveltemet, olvasom egy két
Ódáig. S kifutok napkölte elébe, Tiszánknak
Kóborló partjára. Örömborzásba’ tekintem
Földünk legkegyesebb Jótévőjének ezer disz
Közt feltetszését. A környék ünnepi csendben
Vár rá. A nyirfák aranyos szint játszanak! A rét
Sárgálló zöldségbe borul. A vizbe merülve
Látszik az ég, néhány tollas zeng a sziget ormán.
Ily gyönyörü reggelt Pesten láthatsz-e barátom?
Itt járok délig fel-alá. Szárnyukra bocsátom
Lelkem gondolatit. Tisztán elmélkedem a bölcs
Természetnek örök könyvéből. Milyen erővel
Bír ő! Szüntelenül mivel mozgásai által
Végbe viszen mindent. Nem változtatja folyását.
Bontani nem lehetős törvénye szerint forog ég, föld.
A kicsi fűszáltól minden csuda benne. Az ember
Legfőbb alkotmány. Hozzá nincs semmi hasonló,
Agyvelejét ha veszed. Más részről földi valóság:
Vetve terem, nő, izmosodik, fogy, meghal, enyészik,
Mint a többi barom. Vesztéből más ezer éltet
Tüstént nemz az anyás természet. Semmi ki nem vész
Kebléből, csak más alakokká változik által.
Így bölcselkedvén a nyir suhogásai kellőn
Meghatják fülemet. Nézem, mint hajlik az águk.
Róluk mint szaggatja az ősz a sárga levélkét,
Mely szomorun lekerengve behull a vizbe, s elázik.
E látás hiteles tükörként fösti előttem
A végső órát. Képzem, hogy az emberi fajzat
Hull falevélke gyanánt. Hervad sebes élete. Ötven
Vagy hatvan tavaszig nehezen tart, s mennyi baj éri!
Lám mi vagyunk, mi hamar múlunk! Méltó e kisujjnyi
Létünket búval keseríteni, fogyasztani gonddal?
Ily képzések közt a szürüs kerteket érem,
Bémegyek. A pórság nyomtatgat, hordja kazalba
A szalmát, szór, s hangya gyanánt vermekbe letölti
Sok munkába került élelmét téli kenyérnek.
Ezt, ha szemügyre veszem, boldognak tartom az olyant,
Aki ismervén múlékony gyenge mivoltát,
Nagy fényt nem hajhász. Sok kincsért bajra, veszélyre
El nem szánja fejét. Távol a városi zajtól
Lárma szökő faluban lakozik. Kis háza, gyümölcsös
Kertje, majorja vagyon. Kenyerét megszerzi ekéje,
Zöld lugosa borát. Megelégszik, bármi kevés is,
Amit nyujt az idő. Jótettbe gyönyörködik. A köz-
Nép szavain nem jár. A bölcsek szülteit otthon
Csendesen olvasván, lelkét szépiti. Kiválaszt
Egy-két meghittet: velük osztozik a nagy örömben.
A búk fellegeit karjuk közt messze felejti.
S hogyha bomolni siet testalkotmánya, merészen
Vesz bucsut gonoszokba merült újmódi világtól.
Úgy nézvén a renyhe halált, mint századok álmát,
Melyből semmi zavar, gond, bú, baj fel nem ijeszthet.
S jóllehet égig emelt márvány nem címezi sirját,
Ám a hív lakosok, minden kikeletkor eszükben
Tartván, mely sok jót teve vélük, béfödik aztat
Új hanttal, s ezer áldás közt sóhajtnak utána.
Így, így kivánnék én élni! Be teljes örömmel
Otthagynám Pestet, Mátyás palotája helyét is!
Tégedet én hozzám szivnálak, hogy te is ott légy,
Hol Miskád lakozik. Jó dolgunk lenne. Napestig
Tartana víg kedvünk. Kettecskén néha civódnánk
A természetnek műveltein. Olykor az óság
Főtörténeteit rostállnók. Sokszor az Árpád
Szülte Hazánknak ügyén törnők tanakodva fejünket.
Hátha piros Lidim, s a szöszkés győri Terézed
Köztünk laknának, lelkünk mint gyúlna dalokra!
Ó be szerencsések volnánk! Ki óhajtana többet!
Úgy, de nekem Lidikém megholt még élve s örökre.
A sors is, te tudod, mely mostoha kézzel ölelget:
Semmi vagyont nem adott. Pert patvart folytatok, ebből
Vajmi csekély hasznom! Pesten fogsz hát te maradni.
Nékem is itten kell hagynom jó Roffot. – Elolvadt
Hóként kivántom. Sietek huszadikba Budára.
Élj frissen! Ha ma vigadhatsz, holnapra ne mellőzd.



Hátra Kezdőlap Előre