Vagyis – mivel köszönjem én neked, |
Hogy bús magánosságomban meglátogatsz? |
S hogy (amit embertől szívem hiába vár!) |
Vígasztalást és kedvet adsz? |
Ékes szavú, szép tollú, drága kis madár! |
Mivel köszönjem én meg ezt neked? |
|
Fel-felrepűlsz rostélyos ablakomra: |
Majd bévasalt szűk rejtekembe, |
Hálát mosolygó bánatos szemembe. |
|
Szárnyadra kelvén, újlólag leszállsz |
Sebes folyónak zúgó partjain |
Büszkén emelkedő bokros halomra; |
S onnan, szokott örvendezésed |
Kellős, verőfényes hegyéről, |
Onnan tekintgetsz fel homályos ablakomra. |
Ott hangzik újra kedves éneked |
A fenyvesek tollas polgárinak |
S a városokban fonnyadó kevély halandók |
Szemetcsaló tündér hívságinál |
Százszorta méltóbb, boldogabb s szebb életéről! |
A halmok, erdők, völgyek, s tér mezők |
Önként jövő, szünetlen változó, |
Mindenkor új, mindenha víg, |
S mindég örömmel teljes ünnepéről! |
Ott hangzik, ott zeng éneked |
Az e kerek föld birtokánál, |
Kívánatosb, áldott szabadság |
Meg nem becsülhető nagy érdeméről! |
|
Boldog kis állat! ártatlan, szabad lakossa |
Ezen magas hegyek homályinak! |
Te szép, te kedves kis madár! |
Egyetlen egy vígasztalója |
Elbágyadott lelkem fájdalminak! |
Mivel, mivel köszönjem én neked |
Elmémet ébresztő gyöngy éneked? |
|
De íme! már meg itthagyott… |
Az esti szellők gyenge szárnyain |
Ama bokros halomra; – s ott, |
A nyári dísziből kivetkező |
Gyönyörködésre kísztő mennyei |
S hangokra olvadott szebb érzeményei |
Messzére hajtanak minden bút, bánatot. |
Tornyunkra felható édes lehelletit |
Enyhűlve szíjják bé sokat tűrt szíveink |
S dobogva hajlanak le víg dombjának a völgy |
Felénk kóválygó lágy szellőihez; |
A szenvedők el nem feledkező |
Keblünkbe hullanak le könyveink!… |
|
Elhallgatott: s majd ágról ágra száll, |
Majd újra nagy büszkén megáll: |
Méltán magasztaltathatik, |
Fülelve néz mindenfelé, s kérdezni látszik: |
S kitől miként hallgattatik? |
|
De néma csendesség uralkodik |
Már mindenütt: s hallgat, figyelmez a vidék |
Csak a feleslő visszahang fondorkodik, |
Csak ő cseveg, s ingerli még |
A messze kősziklák felől. |
Bámulva bámul és álmélkodik |
E táj kis Orpheussa szép szaván |
Még a folyó is, csendesebben |
Nem oly zajogva dúlván partjait, |
Zengj még tovább! zengj, ó kegyes |
Enyhítsed ah! s felejtesd el velem |
Határt nem érhető keservemet. |
|
És íme zeng!… De mely szokatlan, |
Mely új erővel hangzik ezüst szava? |
Mint éled ah! s mely ellenállhatatlan |
Vígságnak indul minden a partok körűl! |
Mely víg örömre gerjedének, |
S miként felelgetnek mindenfelől neki |
Látatlanul enyelgő gyermeki! |
|
Téged, Szabadság! tégedet énekel. |
Nincs szíved, ember! hogyha nem érdekel: |
Ha fel nem indíthatnak édes |
Hangjai zengedező szavának – |
Megbájoló kedves szavának, |
Életet ád az egész tanyának! |
E vad vidéknek éhes ölyvei! |
Ah! el ne érjenek téged soha |
Kegyetlen üldöződ vérengző körmei! |
|
|