Pálóczi Horváth Ádám
Hunniás*

(Részlet)

 
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
 
 Megsejdíti Karák a Hollós zászlókat
Hunyadi hajóin messze villogókat, –
Bíztatja a Holló névtül irtózókat –
Öszvekötözteti lánccal a hajókat.
 Repül a gyors Holló sebes evezővel,
Öszvecsap a vele szemközbe menővel;
Vagdalja a láncot, tör, ront nagy erővel
Vagy megfúr, vagy meggyujt sok hajót kénkővel.
 Feszület volt a szent Kapisztrán kezébe
Melyet fegyver helyett szorított ölébe;
Buzgó könyörgést visz Krisztusa elébe,
S ezzel megy a kevély pogány ellenébe.
 Hunyadi néki vátt Karák hajójának
S mivel nem árthatott erős oldalának,
Béugrik; vitézi, kik vele valának
Mindnyájan utána béugrándozának.
 Ordít a megijedt basa katonája,
Kit kedvére szabdal Hunyadi szablyája.
Jaj volt a töröknek minden parolája
Mikor ki a magyar, nyakkal taszigálja.
 Karák Hunyadinak nézvén ősz fejére,
Megfagy s hideg jéggé válék minden vére,
S míg kardot nem mérnek kopasz nyakszirtjére,
Egy szomszéd hajóba ugrik szerencsére.
 Onnan látván vesztét sok szép hajójának,
Melyek közül sokan tűzzel lángolának,
Sokbul katonái vízbe ugrálának,
S tulajdon vérekbe beléfulladának.
 Úgy hogy már sok hajók üresen maradtak,
Sokak elmerültek, sokak elfogattak,
A Duna habjai vérrel boríttattak;
És már Mahumednek előre hírt adtak,
 Nem véli ezt tovább a basa tréfának,
Jelt ád, visszafordul, s utat vesz magának;
Utána a magyarok nyomba nyomulának
És a várba véres kézzel bészállának.
 Örvendez Belgrádnak romladozott fala,
Úgy tetszik hogy épül megrongált oldala.
Hunyadi, s Kapisztrán olyan kedves vala
Mint az égbül szállott két Isten angyala.
 Kapisztrán, hogy boldog vége lett már ennek
Áldja megtartóját s hálát ad Istennek!
Hunyadihoz sokan tanácskozni mennek,
Kiket ő bátorít, s rendet szab mindennek.
 Hadirendbe szedi a kereszteseket
A kardforgatáshoz szoktatja kezeket;
Foltozza a rongált várban a réseket,
S jó helyre rendeli az őrizeteket.
 Mahumed Karaktul mikor megértette,
Hogy Hunyadi őtet mind megijesztette;
Már nagy reménységét veszteni kezdette,
S Hunyadi erejét úgy tetszett, reszkette.
 Mert ő abba bízott, hogy amint gondolta,
Hunyadi erejét már jól kisatolta
A vénség; de fél már tőle amiolta
Oly csudálatosan Karákot megtolta.
 Félt; de nagy fejébe senki sem verhette,
Hogy nehéz, és aztat nagyon szégyenlette:
Ha tizenötödnap amint ő feltette
Ezt a híres várat meg nem keríthette.
 Nem is késett, hanem hajnalhasadtára
Egész táborával rárohan a várra.
Melynek sok leomlott fallal tölt sáncára
A temérdek török felhág nemsokára.
 Megijed Hunyadi, de színli félelmét
Biztatja a népet, mutat bátor elmét;
Kapisztrán unszolja Jézusa szerelmét
Felnéz, s a hegyekrül várja segedelmét.
 Míg Hunyadi emitt a pogányt szabdalja,
Amott magyar testtel telik a vár alja:
A török a külső sáncot elfoglalja,
Hangzik a rakásra omlott test zuhajja.
 Mit nem tesz a hív, de vakmerő goromba? –
Egy török, zászlósan siet egy toronyba,
Ezt látván egy magyar, veszi tüstént nyomba
S míg űzi, a török fel is ér azomba:
 S kezd fent dicsekedni holdas zászlójával –
Birkózik a magyar, – nem bír bajnokjával –
Általölelvén hát erősen karjával,
Leugrik; és azt is lerántja magával. –
 Hunyadi olyan volt ez zenebonában,
Mint akinek nagy tűz támad a házában;
Hol ide hol oda futkos bánatjában,
És hol ezt, hol amazt ragad a markában.
 Kanizsait alig hozza jól eszére
Tüstént Szilágyinak szalad mentségére.
Onnan a megvett sánc visszanyerésére
Ahol Rozgony volt a sereg vezére.
 Akivel itt öszvekapcsolván erejét
Zavarja mint a szél a török erdejét.
Nem is nyugszik s addig izzasztja ősz fejét,
Míg vissza nem nyeri az elnyert sánc helyét.
 Már a nagy piacra fel háromszor hága
A fegyveres török roppant sokasága.
Háromszor a külső bástyán utat vága
Fénylett már zászlója, látszott holdvilága.
 De mind a háromszor Hunyadi hangjára
Visszanyomult s rogyott le a vár aljára.
Végtére Mahumed Kurkut unszoltára
Lest vetni futással próbál utoljára. –
 Nem várja Hunyadi a Kurkut futását
Nyomba veszi, s mellé úgy ejti ugrását;
Úgy szívre intézi dárdája szúrását,
Hogy lerohan, meghal, s nem adhatja mását:
 Fut a fejevesztett jancsárság kéntelen
Azomba Szilágyi kergeti más felen
Karákot s ugy nyakszirt csapja reméntelen,
Hogy a lova alá lefordul hirtelen.
 Ment a keresztes nép mindenütt nyomába
Szilágyinak aki sebes nyargaltába
Űzte Karák népét – már ért táborába,
Mely elnyúla hosszan a Száva folytába.
 Ezt mikor Mahumed császár sajdította,
Hogy a biztos magyar népét megfosztotta
A Natoli basát mellé szólította,
S futtát a keresztes nép felé tartotta.
 Szilágyi a fortélyt korán észrevette,
A keresztes népet visszatérítgette,
De az csak a Jézus nevét emlegette,
S kész ezer halált is szenvedni érette.
 Kapisztrán a várból nézi szegényeket,
Hogy mindjárt a halál borítja fejeket;
Siet hívni vissza a kereszteseket,
Kik nem tudtak semmi hadi törvényeket.
 Hunyadinak pedig más volt a fejébe,
Hogy majd ő a lesnek lest vét ellenébe,
Nem is késik, szalad Mahumed elébe,
Már kész nyereséget tartván a kezébe.
 De látván, hogy fordul Kapisztrán visszára,
Tekerül Mahumed a hegy oldalára;
Siet míg elérnek a vár kapujára,
Bémenő utjoknak ellenállására.
 Hunyadi is tüstént a fortélyt fordítja,
A sáncokon népit fel-visszaszállítja,
Hogy mire a kaput amaz elállítja,
Ő minden erejét ellene lázítja.
 Indul s nagy sereget kiviszen magával,
Már vítt is a török Kapisztrán hadával;
Hogy Hunyadi a vár két kapitányával
Öszveakad ama Nátoli basával,
 Megállj, úgymond, megállj, ne kerüld kezemet,
Próbáld most, ha régen szomjúzod véremet,
Próbáld Kurkut után te is fegyveremet,
Mely magad vérébe téged is eltemet.
 Ezzel, oly mérgesen rohan a basára,
Hogy az, vért ökrendez első csapására;
S elment dühös lelke Kurkut látására,
A törökök testi Paradicsomára.
 
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –



Hátra Kezdőlap Előre