Pálóczi Horváth Ádám
A maga gyilkosságról egy atyafihoz levél*

Megholt hát Demján barátod, amint írod s siratod,
 Ah sirasd! sok öszvejön itt amiért sirathatod.
Sok – én őtet csak barátim szava után ismerem,
 Mégis siratom halálát, s nem siratni nem merem
Halálát, mikor képzésem eltemetését látja,
 Nem merem, mert ember vagyok, s jó embernek barátja,
Elsárgúla egy barátom, halála hallására,
 S én azt mondám mint halandó; megvigasztalására.
Hiszen, csupa halállal van e föld s az élet tele
 Hiszen ember volt, s hogy megholt Demján tartozott vele
Melyre az én szomorodott barátom így felele;
 Úgy ám – de gondold mint hólt meg? egy kútba ugrott bele.
Ah! már ez több, – ölni magát irgalmatlan kezekkel,
 Úgy tetszik, hogy ellenkezik egy jobb sorsú lélekkel:
De csakugyan mégis azért senkit sem kárhoztatok,
 Ha, egy világát megúntban némely bal gondolatok
Szabaddá teszik a szívet, hogy ne akarjon élni,
 S a kínt vagy egy nem létellel, vagy véggel felcserélni,
Még a háborodott vér is szülhet nemes vágyódást,
 S vagy a semmiségről, vagy egy jobb életről aggódást.
De erre is így felele, s mintegy irtózott tőle:
 Úgy-de úgymond már a világ mit ítél most felőle?
S mit ítélt? mikor szegénynek csak az sem engedtetett
 Hogy ez a szintúgy mint én s más, emberré teremtetett,
Halála után hólt, de vólt embernek ismertessen,
 S a megholtnak közönséges helyébe temettessen.
Azért hogy reménység felett halálát siettette,
 S lelke kikergetőjévé tulajdon magát tette;
Ah, hol vagy? emberszeretés! a törvény azt tanítja,
 Hogy aki magát igaznak s bűntelennek állítja,
Ámbár légyen vádolója, de ha nincs meggyőzője,
 Dugja be fülét a bíró, s ne legyen büntetője.
Demján hogy a kútba esett, ez miképpen lehetett?
 Miért nem gondolsz mentséget? Te emberi szeretet!
Vagy hova tűntél földünkről? Oh szeretetnek Atyja;
 Hogy az ember embertársát vád nélkül kárhoztatja:
Sok, a telhetetlenséggel halálát sietteti,
 Némelyet hogy a bor öl meg, akárki elhiheti,
Sokaknak a csúf szerelem csinál mérges sebeket.
 S nyilván látjuk hogy amiatt végezik élteket,
Sokakat a fennhéjázó indulat s harag mérge,
 Ez az életnek, idétlen gyökerét rágó férge,
Hirtelen levesz lábokról és leront szélütéssel;
 Büntesd meg hát ezeket is szokatlan temetéssel.
Ezek tagadhatatlanul gyilkosai magoknak,
 S minden kényszerítés nélkül okai haláloknak:
Itt az emberi szeretet sem csinálhat mentséget,
 Úgy akarással menthetjük csak a kegyetlenséget;
Hogy kedves indulatinak megeresztvén zabláját
 Siettette a részeges s a buja végóráját.
Mégis, noha az ilyenek magok gyilkosi voltak,
 Szinte úgy temettetnek el, valamint a több holtak.
Demjánt, amint vádolhatta szomorú története,
 Szintúgy menthette előttünk becsületes élete,
A tudomány, a jó erkölcs, csendes magaviselés,
 A benne lakott jó szívről mint bizonyság felel, és
Mintegy gyanússá tehette felőle értelmünket,
 Hogy tán nem önként hagyott el ez jó lélek bennünket.
Hogy tán a hivataláról volt terhes gondolkodás,
 S amiatt a sétálásban lett mély elandalodás
A gondok alatt tántorgó lábait megbotlatta,
 Feje elszédült, s inai leroskadtak alatta.
És így a véletlen eset végezte el életét,
 Így tehetné az emberi szeretet, ítéletét.
Vagy ha maga volt is oka; ez egy jó szívnek jele,
 Hogyha már meghal, nem akart lármát csinálni vele.
Nem vetett puskát mellyének, vagy borotvát nyakának,
 Mert így gondolhattuk volna tulajdon gyilkosának,
Hanem hogy maga hírének, nemes tiszttársainak
 Kedvezzen, s sok érzéketlen szívek gondolatinak,
Ez magában eltökéllett halálát úgy intézte,
 Hogy még az is gyanakodjon felőle, aki nézte,
Hogy talám nem szántszándékból, hanem véletlen eset
 Halála, s oly tőrre talált, melyet ő nem keresett –
S hát néked nem lehetett-e ilyen gondolkodásod
 Barátom, s hogyhogy hagytad el holta után pajtásod?
Hogy van, hogy a balúl könnyen vélekedő lelkekkel
 S szerencsétlenen semmit sem szánakozó szívekkel,
Te is kedves barátodat méltatlannak vélhetted
 A kísérésre? sőt miért magad el nem temetted?
Ah! hova lett belőled nemes érzékenységed?
 Hiszen ki nemzette azt is? – ember – valamint téged.
Ha tiszttársod nem lett volna s egyidejű születés,
 Keresztényi kötelesség a tisztes eltemetés.
Tudod-e? hogy a szerencse mindent vakon rendel, és
 Kézen hordozza ezt a bölcs isteni gondviselés,
Mely te reád is ereszthet oly szerencsétlenséget,
 Vagy ha mást is, de csakugyan nem tudod, mint érsz véget
Jól esne-e ha előre megérzenéd magadban?
 Hogy barátid tégedet is elhagynak halálodban.
Hogy szokatlan sírásókra bízzák temetésedet,
 Nem bocsátják közönséges temetőbe testedet, –
Hogy nem lesz aki tégedet utolján megtiszteljen, –
 Mindezekre kinek-kinek maga lelke feleljen.
Sirasd meg kedves barátom! de ne hív barátodat,
 Hanem emberiség ellen hibázott vadságodat.
Menj el a több sírhalmoktól külön ásott sírjához;
 Szólj csak egy szánakozó szót számkivetett hamvához;
Kövesd meg a felőle volt vétkes gondolatidról,
 Eressz rá egy-két könnycseppet síró szemhéjaidról;
Kérleld meg amint kérlelhet’d a megholtak lelkeit,
 Kérleld meg az Elisium haragos isteneit,
Hogy valaha azt, hogy szíved a megestet nem szánja,
 A holtak országa, s Demján szemeidre ne hányja.



Hátra Kezdőlap Előre