Szebb idők, szebb estvék még szebb királynéja, |
Nemesebb érzésű lelkek barátnéja, |
Szép hold! andalgásom, enyelegvén veled, |
Engedd el, ha bennem most irigyed leled. |
Annál inkább, mivel találhatsz még sokra, |
Szemeid magoknak kivánó társokra: |
Kik ha határtalan látásodat birnák, |
Távollétők terhét könnyebben hordoznák. |
|
Igen nagy csillagzat! te, felettünk úszva |
Tekinteteinket magad után húzva, |
Nézed: világodat ki miként használja, |
Ki a vanért búsul, ki hogy nincs sajnálja. |
Ki többekkel vigad; ki lehajtott fővel |
Perel a multakkal, harcol jövendővel; |
Ki sokat veszítve azt hiszi ismétlen, |
Hogy más minden boldog, csak ő szerencsétlen. |
|
Ki a sétálókat csak szegletből nézi, |
Mások víg lármája kedvét nem igézi: |
Gondolja, nevessen, fecsegjen csak a száj, |
Attól nem felejti egyik is, hogy – hol fáj. |
Kicsendesült háza ablakára dőlve |
Bánja, sok jó célja mert hever elölve; |
Más pedig kénytelen magát megtagadni, |
S bár szíve nincsen honn, másokkal mulatni. |
|
Kit egy megszólamlott muzsika elnémít; |
Kit a legszelidebb ének is elrémít; |
Mert futja mind aztat, valami érzésit |
Bájolja: kerüli tört szíve vérzésit. |
Ki maga ragadja elő muzsikáját, |
S azon veri, fujja ki szíve fájdalmát. |
Ki könyes szemeit egy zöld sírra vetve |
Zokogja, mindene hogy ott van temetve. |
|
Ki a társaságnak erővel s fösvényen |
Áldozott: magáé most egy kert ösvényen; |
Ki felvasalt fővel, merevített nyakkal |
Birkózik a már megszokott erőszakkal; |
Ki ismét holnapra élesíti nyelvét |
Hogy nálánál jobbnak rágja jó hírnevét; |
Ki azt fontolgatván, hogy mi a boldogság: |
Megállítja, hogy az egészség s szabadság. |
|
Kit éltet, kit pedig gyötör a szerelem; |
Ki esküszik: élni, hogy csupa gyötrelem; |
Ki, de vajjon hány van? hogy gyönyörködését |
Mutatja be neked, s megelégedését: |
De titokban sohajt, s kiért nem mondhatja; |
Fájdalmát egyedül önmagának tartja. |
Érzi, hogy változni egy szerencsés játék, |
És állhatatos szív mily kínos ajándék. |
|
Ki pedig egy komor s hült keblű párjával, |
Ezüst képed elől fordított orcával, |
Szobájának olyan ülését keresi, |
Honnan haladásod bús szívvel nézheti: |
Ekként kerüli ki szemed, mindazáltal |
Látsz te előfüggőn s az üvegen által; |
S így is oda hozod, hogy vándor képzete, |
Mindent előhordva, kerengjen mellette. |
|
De ki számlálhatná azokat mind elé, |
Akiket s amiket láthatsz mindenfelé? |
Hogy hányképpen óhajt kiki boldogságot: |
A szabad rabságot, a rab szabadságot. |
Újabb kivánságink a régit elnyelik… |
Jó éjszakát szép hold! az éj majd eltelik. |
S bár társaságodtól nem örömest válom: |
Szükség, hogy újítson engem is az álom. |
|
|