Mátyási József
Hajnali szomorú képzelődés*

Ha valamely szerencsétlen boldogtalan társával
 Együtt szenved, annak baja könnyűl fele híjával.
Fél öröm a szomorúság midőn a bánatosok
 Ha csak képzelődésekben lehetnek is párosok.
De most talán minden élőt gyönyörködtet az álom,
 S benne vígasztalásomat egyedül nem találom?
Nem; mert ímé a természet szemeinek harmatja
 A szűz hajnal haloványult ábrázatját áztatja.
Oh ha sírsz szerelmes hajnal! már örömest könnyezek,
 Ha néked is fáj esetem úgy csak fél kínt érezek
Hiszem is hogy értem hullnak ily zavaros könnyeid;
 Mert egyébkor gyöngyszínűek mindennapi cseppjeid.
Az ember sohasem tudja mire fekszik mire kél,
 Csak a halandók sorsával játszó történetnek él.
Napjaink titkos könyvében nem tudjuk melyik estve,
 Melyik reggel van szomorú vagy víg betűvel festve,
Melyik napra jövendöli a bánatok záporát,
 A szélvésszel és csoporttal jövő bajok táborát,
Mikor esik az örömnek s hány sátoros innepe,
 És annak kezdete víg-é vagy fogyta közepe.
Csak születésünk bizonyos benne, mint a kikelet,
 De nem mondja ki fog érni nyarat őszet és telet.
Tehát az ember nem tudja mire fekszik mire kél,
 S csak a halandók sorsával játszó történetnek él.
Tiszta ég alá fekvém le s kiderült ábrázattal,
 Mely ragyogott örömekkel, mint az ég csillagzattal,
Még álmom is tréfás vala: de ímé felkelőre,
 Szemeim béfellegzettek, és virradtam esőre.
Tíz esztendők reám nézve csupa telek valának,
 Mert azólta jégkönnyeim cseppekké nem válának.
Szerencsémnek ege ugyan gyakran béborult, s azon
 Sok fellegek általmentek, mindazáltal szárazon;
Mert ifjúságomnak szele leseprette azokat;
 S rövid ködös órák után derített szép napokat,
Ilyen hosszas szárazságra könyvek sem emlékeznek,
 Noha olyas ritkaságról ők el nem felejtkeznek.
De nem jó soha nem sírni, mert az érzéketlenség,
 Követi, mint a sok száraz időt terméketlenség.
Egyiptom öntözésével az Ég sohasem fárad,
 De keblében lévő szíve a Nilus reá árad.
Most hát délen járó napom ért a Vízöntő jegybe,
 Jóllehet virradtakor is nedvesbe járt már egybe.
Az apró baj múló felleg, de látom a nagy kereszt
 Erős lelket is megizzaszt, kőből is vizet ereszt.
Azért márvány szívemet is noha sok bú gyötrötte,
 Ekkoráig csakugyan nem mózesi bot ütötte.
Áldott a sors, hogy mejjemnek bédugult szökőkútját
 Kitisztítá, és szívemnek szememen nyitá útját.
Vajha ama vizikígyó, a bánat, e csatorna
 Folyóvizein belőlem mindenestől kiforrna!
Csak hadd öntsék bús szemeim könnyeimnek záporát,
 S verjék el hiábanvaló ifjúságomnak porát.



Hátra Kezdőlap Előre