Révai Miklós
A kikeletről*

A tarcsai savanyú víznél
Víg tavasz, a kerek esztendő szebb része derűl fel,
 S új pompájával tér mezeinkre kiszáll.
Újúl a nagy föld, mindent a lágy meleg éleszt,
 S könnyű szellőnek lengedezése nevel.
A rothadt gyökerek gyönyörűn ifjadva kihajtnak,
 Zöld fűvel a nyirkos rét mosolyodva frisűl.
Gyenge virágokkal kezdnek kiesűlni határink,
 És a bimbózó ág leveleknek ered.
A friss csergeteg is szabadabb forrásra felenged,
 Szép kövecses feneket tiszta folyása mutat.
A hasadó hajnal pirosabban fejti ki keblét,
 S vidítóbb nedvvel gyöngyei hullnak alá.
Ami csak él, most minden örűl, öreg és piciny állat:
 Új elevenséggel minden örömbe merűl.
A nyers ifjúság, a zöld pázsitra kikapván,
 Víg, eleven, játszó, fris keze, lába futós.
Még az öreg nép is, megaludt bár vére, felújul:
 Víg fiait nézvén víg mosolyodva mulat.
Gondos akolba szorúlt juhnyáj, s jászolra lezárott
 Csorda, szabad kényén most legelőre kijár.
Fecske sereg kis agyag fészkét rakogatja csevegve,
 S ház fedelét gólyák már kerepelve ülik.
Mindenféle madár, öröm új éneknek eredvén,
 Hol szép zöldellő ágra, hol égbe repes.
Csak nekem itt egyedűl, ó! csak nekem árva szegénynek,
 A bús aggodalom szívem epesztve öli.
Hervadozik képem kikelet természete ellen:
 Elfogyok, újúlást nem veszen élet-erőm.
Itt vagy-e már? Érez testem bomlása, keservem
 Eltörlője, halál! s elviszel úgye tehát?
Nyílnak már örök életnek szép ajtai, látom,
 S ott benn jobb kikelet jobb örömünkre derűl.



Hátra Kezdőlap Előre