| Víg tavasz, a kerek esztendő szebb része derűl fel, |
| | S új pompájával tér mezeinkre kiszáll. |
| Újúl a nagy föld, mindent a lágy meleg éleszt, |
| | S könnyű szellőnek lengedezése nevel. |
| A rothadt gyökerek gyönyörűn ifjadva kihajtnak, |
| | Zöld fűvel a nyirkos rét mosolyodva frisűl. |
| Gyenge virágokkal kezdnek kiesűlni határink, |
| | És a bimbózó ág leveleknek ered. |
| A friss csergeteg is szabadabb forrásra felenged, |
| | Szép kövecses feneket tiszta folyása mutat. |
| A hasadó hajnal pirosabban fejti ki keblét, |
| | S vidítóbb nedvvel gyöngyei hullnak alá. |
| Ami csak él, most minden örűl, öreg és piciny állat: |
| | Új elevenséggel minden örömbe merűl. |
| A nyers ifjúság, a zöld pázsitra kikapván, |
| | Víg, eleven, játszó, fris keze, lába futós. |
| Még az öreg nép is, megaludt bár vére, felújul: |
| | Víg fiait nézvén víg mosolyodva mulat. |
| Gondos akolba szorúlt juhnyáj, s jászolra lezárott |
| | Csorda, szabad kényén most legelőre kijár. |
| Fecske sereg kis agyag fészkét rakogatja csevegve, |
| | S ház fedelét gólyák már kerepelve ülik. |
| Mindenféle madár, öröm új éneknek eredvén, |
| | Hol szép zöldellő ágra, hol égbe repes. |
| Csak nekem itt egyedűl, ó! csak nekem árva szegénynek, |
| | A bús aggodalom szívem epesztve öli. |
| Hervadozik képem kikelet természete ellen: |
| | Elfogyok, újúlást nem veszen élet-erőm. |
| Itt vagy-e már? Érez testem bomlása, keservem |
| | Eltörlője, halál! s elviszel úgye tehát? |
| Nyílnak már örök életnek szép ajtai, látom, |
| | S ott benn jobb kikelet jobb örömünkre derűl. |
|
