Rájnis József
Hatos vers*

Homérus rendi-szerént

 

Ezerhétszázhetven után harmadik esztendőben
karácsony havának elein Átila királynak kocsissa,
éjfélkor megjelenvén, arra kényszeríti a poétát,
hogy feddő verseket írjon.

 
POETA                  
Hol vagyok? álmodozom? vaj nem; lám csattag az ostor.
Jaj! kicsodát látok? – kérlek szikrákot eresztő
Nagy szemeidre! ne bánts illy alkalmatlan időben!
Csak minap új süveget, gallért, köntöst is adának;
Amellyért hogy ezernél több jóféle csikónak
Hóhér bástya alatt kellett farkával adózni,
Míglen válogatott szálakból gombja kitelnék,
És nem is álmodtam; de, hogy úgy vagyon, esküszik a rác.
Attól fogva pedig, valahányszor az éjszaka gyászos
Öltözetébe borúl, míg visszaközelget a hajnal,
Sok gyötrelem forog elmémben, nincs nyugta fejemnek.
Mert igaz, itt vagy amott mondják némellyek, hogy hozzám
Úgy illik, mint szalmafödél a kárpitos házhoz:
Ámde ezent sokan ellenzik; sőt egy fitos orrú
Hírdeti, hogy fejemen, s nyakamon, s a vállamon olly szép
Mint az aranyperec a röfögő disznónak az orrán.
Nincsen azért nyugtom!
KOCSIS                  
 Micsodát! így szóllasz előttem?
Illy kényes panaszokra fakadsz? ím! látod ez ostort?
Átila is látá, mikor hintójának előtte
Négy avagy hat cafragos kancája csapásait érzé.
Ezt, tudom, észrevövéd; s így szóllál? jersze te zsémbes!
Nessze! lakolj! te szemétrevaló hitvány göbre! nessze!
POETA                  
Jaj! könyörűlj! Kérlek! – könyörűlj csak ez egyszer!
 elég már?
Ím karom és hátam kékűl! ím vérzik az orrom!
Vaj s mi gonoszt lelhet bennem szemed?
KOCSIS                  
 Úgy-e? te cinkos!
Semmi az? hogy e is elfajúlsz, s a tiszta magyar vér
Óránként kevesűl, s fogyton-fogy minden eredben?
Semmi az? hogy fiatal korban kicsiklándoza téged
Csak te tudod mely délcegség magyar öltözetedből?
Semmi az? hogy bátor tege is sok verseket írtál,
Meg nem korpázád finnyás unokáimat, akik
Annyira irtóznak majd minden régi szokástól:
Nézd csak ama kandics mint fintorgatja az orrát!
Vendéghajával mint ballag az ostoba gomba!
Nemde azért, hogy néki ama Berefordai bajnok
Hagyta örökségűl, kinek hajdan bő bugyogója
(Amidőn haragos szemeimre tekéntene), ámbár
Gombja rotyogva szakadt, mégiscsak térdig esett le;
Minthogy erős csattal vala térdaljára szorítva.
Látod-e? Atyja után mire vágy a büszke leányzó!
Nem csuda; a nagy pávának példája igézi
A fiatal pávát, már ő is francia módhoz
Szoktatgatja magát. Nézd a Kompódi kisasszonyt!
Melly gyönyörű! a bécsi csöpű vagy párisi lószőr,
Amely illatozó haját egy araszni magasra
Felviszi, többet nyom, mintsem feje agyvelejével
Hopp! ki vagyok! mi vagyok? – helyesen! lám itt-is, amott-is
Vendéghaj fürtökben örül Abenezra szakálla,
Hogy már nem vereses, mert hajpor festi fejérre.
Isteni kép! bizony ez magas égből földre leszállott!
Vígadnál magad is ránézve, de ő nem örűlhet;
Egy nagy gondja vagyon: köz konty hozzája nem illik.
Gyenge recés selymet, vagy pók-szövevényhez hasonló
Gyolcsat apró tűkkel rostélyocskára szegezvén
A hajtornyának födelét ékesgeti. – Kész már
A módos patyolat, lecsügg csipkéje, galandja;
Majd tréfát űzhet vele a napenyészeti szellő.
Ládd-e, az ál-festék mely kedves színbe borítja
Orcáját? füle, és örvös nyaka gyöngyeket árul:
Szép mellyét a nézőknek nem irígyli ruhája.
Látod-e, melly fogságba szorúlt a vékonya? testét
A halcsont teszi karcsúvá: fél-singnyi kötéllel
Környül-mérhetnéd. – Nézd a cifra módi cipellőt,
Melybe ugyan csak két ujjad sem férne; de bezzeg
Megtágítja redős szoknyáját, mintha alatta
Két potrohos Beglerbégnek készítene szállást.
Látja ezen tündért a rossz atya; úgy! de mi haszna?
Bár ne javallja, de nem meri feddeni, mert maga rosszabb.
Lásd az eszem-iszom és aluszom-szarom-húgyozom-embert!
Melly kényes! mint tölti hasát sok francia módra
Készült étekkel, melynek szájába nem illik
Csak neve is; mégis fertelmes francia-nyálát
Szűntelenűl locsogatja hazánk nyelvére; nem hallod,
Mit röfög a potrohos? mint üldözi szép anyanyelvét!
Nem kell néki magyar, mert vad nép, nyelve is ollyan.
Eképpen rútítja magát, és a maga fészkét!
Ami nagyobb: ugyane szennyét keni hetyke fiára,
Már az is atyja után majmoskodik, ő is utánna
Külső árnyékon kapván a koncot elejti.
Ezt a dögletes nyavalyát nem vetted-e észre?
Vagy legalább hiteles magyaroktól nemdenem hallád?
Hallád, s elfüleléd; – bűnhődjél! – Légyen az első
Nagy-kegyes intésem; tudjad pedig, hóda ha szunnyadsz,
És vastag kézzel nem nyúlsz e csúnya fenéhez,
Korbácsom nyele is felüdűl, s bizony innepe nem lesz.



Hátra Kezdőlap Előre