Szent György havának tizedik napját megint |
Elértem, és ővéle hatvannégy tavaszt. |
Hogy űzik egymást! melly hamar futnak az üdők |
A semmiségnek tengerébe! benne van |
Az, amit éltem. Halni kezdődtem, mihelyt |
Kezdődtem élni. Nem maradt sem jó s gonosz |
Cselekedetimnél más egyéb. – Nagy Alkotóm! |
Töröld el ezeket: fel ne gyűjtsd rám, érdemem |
Szerint, haragodat! Vallyon érek-e több tavaszt? |
Vagy már utolsó lessz ez? A tündérkedő |
Világ miattam ellehet: csak megvetést |
Várhat fejére tőllem. Ő reményemen |
Erőszakot tett, s elevenen temetőre vitt. |
Félhólt vagyok már: élni, halni nem tudok. – |
Ti gyenge zefirek, írt ugyan kötöztetek |
Minap sebemre: de fog-e hasznot hajtani? |
A puszta hír is melly öröm vala! hát ha még |
Megtellyesednék! Újra képzelem magam |
Születni, ha feláll a ledöntött társaság. |
Oh! igaz-e hírmondástok? Én nektek fejér |
Bárányt öletnék: s vélle már adós vagyok, |
Ha megleendőt súgtatok szomjuhozó |
Füleimbe. – Melly tapsolva költözném kegyes |
Atyám ölébe vissza! fényes trónokért |
Fel nem cserélném. – Üss az hosszas tél után, |
Üss, bóldog óra, hozd fel a vidám tavaszt! |
|