Szürkűletre hajolt az üdő, s Parnassus hegyére |
Gyúladozó három magyar öszvekerűle. Fejér szín |
Ült feketével az eggyik haján: más ketteje már az |
Ifjúság esztendeinek fogytán vala. Hármok |
Testébenn egy szív lakozott, eggy lélek. – Eléjött |
A tudomány s nyelv dolga megint. Hallgatta sokáig |
Társainak pontos szavait, szemlélte borongó |
Arcájok színét az öregb. Nem győzte; sohajtott, |
És dagadott szemiből nagy csepp fordúlt ki. Továbbá |
Így szóllott hozzájok: Hazánk hív gyermeki! vajha |
Vagy százat számlálhatnék hozzátok hasonlót! – |
Tí vagytok még hátra, kiket le nem üthete lábról |
A baleset, s kiket a szeretet most köt le leginkább |
Édes anyátokhoz, mikoron haldoklani készűl |
Majd minden magzatjaiban. Melly fényre verődtek |
Más népek; mi temérdek sok könyvekkel, hatalmas |
Írókkal bővelkednek; mint szerzi, hozatja, |
Kapja világ szüleményjeiket s forgatja szünetlen: |
Annak rendi szerént megmutattátok. Hogy a mi |
Nyelvünk ellenben, szemeink láttára csak úgy van, |
Mint a parlagodó szőllő, s nem teremheti, mellyel |
A külföldieken méltán kitehetne, gyümölcsét: |
Megmagyaráztátok szomorúan aztat is. – Örvendj |
Legszentebb örökünk, nagy atyáink nyelve! Megindúlt |
Bággyadozásaidon a szív s nemes elme; segéllő |
Karjaikat nyújtják örök hívségedre felesküdt |
Embereid: vesd terheidet vállokra. – Barátim, |
Amellyet keserűségtek szózatja kikére, |
Ím nyelvünk általnyújtá tinéktek az űgyét. |
Védjétek s olly buzgólag, valamintha csupán csak |
Rajtatok állana már: megkönnyebbűljön-e? Vagy még |
Terhesbbé váljék s elvesszen végtire? – Mennyit. |
Végezhettek: ezen nyílt kor, gyors elme, tanúlmány, |
Számos nyelv értése, s azon már közre bocsátott |
Könyveitek szóllnak, bár én hallgassak. – Örök név |
Serkentgessen, örök köszönet, melly zengeni néktek |
Majd fog kisded, öreg szájból. Ez légyen azon nap, |
Mellytől fogva vitéz módon bajt állani kéncsünk |
Fényre hozásáért le vagyunk kötelezve, vagy halni. – |
Szívével kiki nyújtsa kezét! – Vedd, nemzetem, égő |
Áldozatúl! szerződésünk, szent múzsa, pecsételd! – |
Ah Isten, nyújtsd életemet még eggy korig; engedd |
Látnom az elkezdést! Ezután elmégyek örömmel, |
S bóldog atyáinkhoz tettünknek megviszem hírét. – |
Öszvekötött lelkek! Szaparán munkára! Kitettük |
A tárgyat; minden gondunk már arra szegezzük. |
Én ugyan, amint csak kitelik, míg élek, hitemnek |
Megfelelek: tí, mint fiatalbak, többre mehettek. – |
Légyen akárki, de kell kezdőnek lenni. Nehézség |
A nemes elméknek köszörű-köve. Vékony erekből |
Származik a testes folyam. A nagy fáknak az első |
Kezdete kis mag vólt. Eggyes vágásra le nem dől |
A vén tölgyfa, de földre terűl a sokszori sebtől. – |
Hármas erő (titkos szám ez!) zőld ágra viendi, |
Amiket indítunk. Szándékunk jámbor, hazánknak |
Hasznos, azért a természet törvényje vezérli. |
Illy úton járnak más híres nemzetek; illyen |
Úttal erőlködnek tündöklő névre s hazájok |
Fényességének terjesztésére. Ragadjuk |
A tollat, s kiki, hogy tetszik, keljünk ki magunk is. – |
S hát apró, de velős munkánk mely korra leszen kész? |
A sajtóra mikor kűldjük? – Valaminthogy ez újság, |
A közelebb új esztendő fog kezdetet adni: |
Üdvözlő levelet küldjünk ekkorra hazánknak, |
S nyelvén kőlt írásinkat terjesszük elejbe. |
Melly mozgóba jövend! mint fog vídúlni! – Barátim, |
Halljátok, valamit súgott a múzsa fülembe: |
(Ah kegyes ég, add, légyen igaz!) kis üdőnek alatta |
E szikrácska derék lángot fog vetni. Szerencsés |
Példánk mindenüvé, minden rendekre kiterjed. |
S mint mikoron harapot gyújtunk a száraz avarban, |
Tűzbe borúl egyszerre mezőnk s elenyészik aszatja: |
Mindjárt s nagy buzgón író tollakra hevűlnek |
A tehetősb elmék; kiveszik vesztére hagyódott |
Parlagodásából, tellyes bőségibe hozzák |
Nyelvünköt, s minden díszét vetekedve megadván, |
A tudományoknak nyelvévé tészik üdővel. |
|
Elvégzé. Helyben hagyatott. Még újra lekötvén |
A társak magokot, szent munkájokra siettek. |
|
|