Csak toldasd már, pajtás, hosszabbra ruhádat! |
Hányd el kalpagodat, csákódat, kucsmádat! |
Viseltük, már elég; megúnták nagyjaink, |
S maholnap új törvényt szabnak asszonyaink; |
S addig bűbájolnak, míg nemem csúfjára, |
Elhagyatol, s magad maradsz nemsokára. |
Az ily mohón kapott házi istenkéket – |
Szél jő – mind elhordja, mint a porcsibéket. |
Magyar szél pedig ez; ha szabad úgy szólni. |
Nemzetem kezd ismét idegent majmolni. |
Legelőbb is magyar rövidli, nem német, |
Nyers testemre szabott kurta kis mentémet. |
Unkommod! azt mondja. Ezt hát elvetette; |
Prémzett vagy prémetlen kabát kell helyette. |
Kalap már, nem süveg, feje takarója, |
Lyuggatott dolmány csúf, ha mellre valója, |
Mellen által taréjt ereget ingéről; |
El akar repülni, azt vélnéd messzéről. |
Elhányta bajuszát, kit nemrég nevele, |
Hogy ez a magyarság alkalmatlan jele, |
Tüzesített vassal égetett, s magason |
Tornyolt hajbodrokkal meg ne piszkoltasson. |
Az egy magyar nadrág marad meg végtére; |
S az is tán csak annak emlékezetére, |
Hogy akik nemünktől ennyire távoztunk, |
Magvaszakadt magyar ágyékból származtunk. |
Fejünkről, mellünkről meg nem ismernének – |
Mutatjuk, mi híja nemünk jóllétének! |
|
| Csak toldasd már, pajtás, hosszabbra ruhádat! |
Hányd el kalpagodat, csákódat, kucsmádat! |
Cseréld, vagy csúfítsd el a szép magyar fejet; |
Egy görbe bicsakot köss magyar kard helyett, |
Mert már nagyjaidnak annyira szokása |
A magyar viselet elhagyogatása, |
Hogy az általkötött s ékesen kihányott |
Nadrágban s mentében járó egynehányot |
Maholnap negédes kurucoknak vélik, |
Amiatt, hogy sokan tollukat cserélik. |
Raggass pókhálókat asszonyid fejére, |
Tedd ki szépségidet csudákért cserére, |
Csináltass selyemből sírhalom formákat, |
Mázold be festékkel a legszebb arcákat; |
S így sűrű hálóval takarván képeket, |
Imádd e bájoló szép kísérteteket; |
Akikről nem tudnád, kit, s mit szégyellenek, |
Azt-e, hogy a többek mint ők nem illyenek? |
Vagy azt, hogy a nemzet ellen oly bűnt tettek, |
Melyért szemfödelet élve érdemlettek?… |
S úgy ruházd ez undok asszonyi remeket, |
Követvén mindenben az idegeneket, |
Hogy, ha holt eleink ma felébrednének, |
S látnák, mit csinálnak mind ifjak mind vének, |
Formánkat elvetve, mint játszunk az éggel, |
S hová temettük el puha kényességgel |
Azt a természeti magyar délcegséget: |
Vagy meg nem ismernék a szép nemzetséget |
Vagy, holtra rettenvén e csúf unokának |
Képétől, a sírba visszarohannának. |
|
| Csak toldasd már, pajtás, hosszabbra ruhádat! |
Hányd el kalpagodat, csákódat, kucsmádat! |
Maholnap maga lesz országunk elsője |
A katonás magyar köntös viselője. |
Már a magyar maga szégyelli viselni, |
Sőt azt, hogy viselé, kezdi szégyelleni. |
Valánk minap-voltak, de magok-hagyattak, |
Sőt, ha meggondoljuk, csúful megcsalattak! |
Vérünk és tulajdon vérek bosszantói, |
És a sok idegen isten imádói; |
Úgy bántak az ékes nemzeti ruhával, |
Mint mi a farsangi költött álorcával. |
Felvették; de nem úgy mint tulajdonjokat, |
Hanem csak mint szívet titkoló rongyokat. |
Boldog epochánkból farsangot csináltak, |
S önmagokból olyan vázakat formáltak, |
Melyek kívül ugyan magyar színt mutattak, |
De belől idegen szívet lappangtattak. |
S mármost, midőn látják, vagyis kezdik hinni, |
Hogy nem éppen vétek nem-magyarnak lenni, |
Elhányják felszedett pávatollaikat, |
Sőt hogy fel is vevék, szégyellik magokat; |
S hirtelen a dolgon olyat fordítottak, |
Sok némely magyartól, de rosszul-fajzottak, |
Hogy azoktól várnak kopasz mentségöket, |
Akik nem csúfolják, mint ők, nemzetöket. |
Magoknak e csúf szó tetteik mentsége: |
Ideje van, úgymond, hogy már legyen vége; |
Ideje elverni a mély részegséget, |
S visszabolondozni az esztelenséget. |
Vagy, ha ki erszénye örökös kárára, |
Felhágott a világ fényesebb polcára, |
Szégyen, azt gondolja, olyan öltözetben |
Járni, s megjelenni nagy gyülekezetben, |
Mint akiknek rangja annyit nem tenyészett, |
De egyformákká tett a nem s a természet. |
Vagy tán atyáik is magok jobb sorsában, |
Szalmás házban laktak egymás szomszédjában, |
S ha emiatt aztán kikopik mentsége, |
Látván, hogy nincs neki oly nagy különbsége, |
Mások felett, akik véle egy nemzetből |
Származtak, sőt néha egy véreredetből, |
Ráfogással színli szíve duzzadtságát, |
S vádolja a ruha alkalmatlanságát. |
|
| Csak toldasd már, pajtás, hosszabbra ruhádat! |
Hányd el kalpagodat, csákódat, kucsmádat! |
És amint felvetted őket minapába, |
Temesd el őseid hideg sírhalmába. |
Fedd be velök vitéz atyáid csontjait, |
Kik e két főváros dicső kőfalait |
A vérünkön hízott töröktől, nagy haddal |
Elvették ezelőtt csaknem egy századdal. |
Vitéz öltözetünk azokat illeti… |
Még mi nem ismerjük mi az a nemzeti, |
S mely bölcsesség, mely kincs, egy eszes nemzetben |
Változást nem tenni sem az öltözetben, |
Sem az azzal járó vércsereberében; |
Hanem megmaradni a maga bőrében. |
Temesd el hát, temesd, anyáid sírjába, |
Tégy rá követ, s írd ezt a kő oldalába: |
„Ide egy nemzeti köntös temettetett, |
Mely maga nemétől addig üldöztetett, |
Hogy utóbb a nemzet maga szégyellette, |
És itthon idegent veve föl helyette. |
Csak minap kele föl egyszer a sírjából, |
S most ismét, a lágyság puha párnájából, |
A szél annyi pelyhet hordott szépségére, |
Hogy, ily idegennel korcsosúlt létére, |
Magának maga is új halált gondolna, |
Hanemha most önkényt eltemették volna.” |
|
|