| A csöndes éj bús asszonya csillagos |
| Fejével intett, s a csecsemő korát |
| | Felűl nem élt királyi Nappal |
| | Anyja szelíd kebelébe sűlyedt. |
|
| A játszi Morpheus álmodozásival |
| Elszenderítő mákszemeit rokon |
| | Kezekkel hinti – széjjel a lágy |
| | Szúnyadozásnak eredt szemekre. |
|
| Halotti csöndben fekszik az érező |
| Természet, és a nappali gondokat, |
| | S a bút, s az élet aggodalmit |
| | Megfeledő nyugalommal űzi. |
|
| Csak én panaszlom régi keservimet |
| Lengő homályban a könyörűletes |
| | Echónak; – ah, ő, bánatimra |
| | Itt rokon hangzatain felelget! |
|
| Csak nekem hullnak, fátyolos asszonya |
| A csendes éjnek, gyöngyeid hasztalan! |
| | Csak nekem: ah, mert jőni álmat |
| | Harmatozó szemeimre tiltasz! |
|
| De nemsokára bús alakú, szelíd |
| Testvéred immajd, a tehetősb halál, |
| | Int, és puhább álomra mindent |
|
|
