| Én, ki játszodozám ifjantan a szerelemnek |
| Édes verseivel s könyörűletlen Violámnak* |
| Szíve keménységét ostromlám énekeimben: |
| Fegyvert énekelek már most hangosb hadi verssel, |
| S oly maga-szánta vitézt, ki az ellene gyűlt törököknek |
| Roppant táborait bé merte várni Szigethez; |
| Sőt noha már maga is Szulimán odaérkeze haddal, |
| Mégsem rettene meg nagy szíve ama Szulimántól, |
| Akinek Európa réműlt hírére, ha hallá. |
|
| Éneked így kezdéd, Zrínyi! melyben nagy Ősödnek* |
| Nagy emlékezetét örökös versekbe lefestéd: |
| Hajdani nagy bajnok! ne neheztelj érte, ha mostan |
| Mérészlem ritmussaitól megfosztani munkád.* |
| Sőt inkább, ha talám szép gondolatid kifejezni |
| Annak kelleteként nem tudnám, engedelemmel |
| Légy hozzám, kérlek, s nézd el könyörülve hibáim. |
|
| Oh Te Theresa*, kinek nem övedzi köz erdei laurus |
| Homlokodat, mert az hervadni szokott, hanem a Te |
| Fogytig zöld koszorúd van kötve nagy érdemeidből: |
| Nagy Thrésa! Te legyél kezdett munkámba vezérlőm, |
| S azt jól alkotnom Te segíts, s ha szunnyadoz elmém: |
| Éleszd fel aluvó tüzemet nagy tetteid által, |
| S addig is énekeim meghallgatni Te ne sajnáld. |
|
|
