Egy éh holló lopott egykor egy darab sajtot, |
Amellyel egy nagy fára száll. |
Felettebb éhes volt, s folyt szájából a nyál, |
Midőn egy vándorló rókát is arra hajtott |
A szerencse – vagy szerencsétlenség. |
Ha éh volt a holló, ez is az volt ám még! |
Hogy szárnya nincs, csak azt bánta, |
Mindjárt a sajtocskát, mihelyt a fához ért. |
Hogy azt azért gyomrába csalja bé, minden fortélyt meghány |
S ily szókra fakad végre ki: |
E szép madárhoz képest a páva mi? |
S mi a legfestettb publikány? |
Ám tartsa szépnek más a zöldet, sárgát, kéket; |
Ám légyen szép a pontzjon s karmazsin: |
Csak paraszt-ízlésűk becsűlik a festéket, |
Az én szemem előtt legszebb a hollószín. |
Én a hízelkedést nem szoktam: Fénix volnál, |
Ha még emellett szépen szólnál. – |
Itt a bolond madár akarta |
Mutatni gyöngyszavát; de kicsúszék a sajt, |
S azt csakhamar a róka felkaparta. |
Az elbámúlt holló nézi s nagyot sohajt. |
De nem gondolt azzal a róka, hogy sohajtott, |
Sőt ilyen csúfot űz: Tudd meg azt, jó madár! |
Hogy a hízelkedés ily jutalommal jár. |
Úgy-e, hogy csak megért e leckém egy kis sajtot? |
Az emberek között is be sok van ily csalóka |
|