Mire kényszerítél Barátom verseddel, |
Mely bánatot vettem már két leveleddel. |
Sok volt – s ily próbára tett hív barátságom |
Ezerszer átkozta mostani rabságom. |
Ó bár a fájdalom, mely birta szívemet, |
Hogy a sors oly távol szakasztott engemet, |
Bár ő lefesthetné búmnak szörnyűségét, |
S elédbe tehetné minden nehézségét. |
Miért azidőben, midőn Istenednek |
Első áldozatot nyujtottál Egeknek, |
Nem engedték nékem azon oltár mellett |
Repdesve szent lelket látni fejed felett; |
Egyfelől atyádat leborult orcával, |
Egekre felemelt reszkető karjával, |
Másfelől anyádat templom közepében |
Némult testvéridnek gyászos seregében |
Áldani rettegve s félni az atyától, |
Ki megfosztva házok legszebb virágjától; |
Lakodalmi pompa néked és idvesség, |
De nékik áldozat s örök keserűség. |
Nem látnak ők soha tőled unokákat!… |
Ó, jaj nem számlálom többi keserveket, |
Melyek ostromlották szülői szíveket, |
Elegyes volt, tudom, fájdalom örömmel |
S érzem is, ha számot vetek jól szívemmel. |
Dicső dolog és szép Istennek szolgálni, |
De keserves, midőn világtól kell válni. |
Jobb volt hát énnekem a szomorú pompát |
Nem látni, barátom lelki lakodalmát. |
Ó, ti, kik régenten Ceres templomába |
Voltatok avatva szentelt titkaiba, |
Kik a régiségnek mesés árnyékában |
Felejtve nyugosztok idők homályában, |
Az örökké fénylő napnak szent tüzétől |
Már most tisztult lelkek testetek tüzétől, |
Mondjátok meg nékem Ceresnek szentségét |
És ő papjainak főbb kötelességét. |
Vagy nem – hallgassátok halandók munkáit!… |
|
|