Akit ártatlanul az irígy kevélység |
Vetett kisded sorsra, kibe nincs dicsőség, |
Ki második ízen nem tudod atyádat |
S munkáddal szolgálod hazád s királyodat. |
|
Sok hasznos polgárból álló díszes község! |
Kit becsül bölcs, megvét udvari nemesség, |
Ó szegény paraszt nép! múljon bosszúságod, |
Hallgasd, megmutatom a te méltóságod. |
|
Mások hízelkednek a fényes nagyoknak: |
Én tenéked írok, megvetett csoportnak. |
Mikor te megnézed urak fényességét |
És hozzájuk veted magad szennyességét: |
|
Irígy mord kedvedből szerencsét átkozod. |
Nem tudod, nyomorult saját boldogságod: |
Te vagy, országoknak ki súlyát viseled, |
Bőség s dicsőségét egyedül te hinted. |
|
Akár a szerencsés király uralkodjon, |
S igaz törvény által népet kormányozzon, |
Akár pedig község régi szabadságból |
Nem szenved hatalmast s kiment jobbágyságból. |
|
Akár erőszakos nyertes fegyverével |
Székét támasztotta kiontott sok vérrel |
És maga magának adott oly hatalmat, |
Hogy törvényt megvetvén bírjon sokadalmat: |
|
Te karod, te munkád tartja mindezeket |
Te adsz királyoknak erőt és népeket: |
Sok száz fejedelem sok nemes országnak |
Mit adott egyebet, vasat a lábának. |
|
Nagy háborúk által földet pusztítottak, |
Melyet te kezeid plántáltak, arattak: |
Akárki mondja bár: aljas a mesterség, |
Nem hiszem, sőt tartom, tied az emberség. |
|
Te kapád; te ásód, te baltád, gereblyéd |
Lemez vasad, villád, ostorod és ekéd |
Szebben fénylik nálam mint arany bárányka, |
Arany kulcs, csillagok, korona s pántlika. |
|
Melyeket szerencse elhány trónus körül, |
Kinek csak balgatag, de okos nem örül, |
A te mesterséged első a világban, |
Eredete vagyon a Paradicsomban. |
|
Hát ha a mezőről kit kezed munkája |
Megrakott kévékkel s fénylik az adója, |
Néked hízelkedni bémegyek városra, |
És szememet vetem csinos utcájára; |
|
Nézek felhőt érő házakat, tornyokat, |
Benne élő, mozgó, futosó urakat, |
A sokféle színben öltözött papokat, |
Műhelyeket, drága partékás boltokat: |
|
A föld kevélykedik ezen lakosiban, |
Fényességét pedig neveti titokban, |
Itt minden mesterség vagyon virágjában, |
Kincs a kincset szüli, vagy arany folytában. |
|
Mert akár van olyan, kit csak a kevélység |
Kigondolt, de hasznos az ilyen mesterség, |
Akár pedig olyas, kit büszke embernek |
Ezer móddal világ tett már szükségesnek: |
|
Mindezen mesterek te általad élnek, |
Nálad nélkül pedig városok éheznek, |
A te kalapácsod zuhog vashámorban, |
Te zörögsz, csikorogsz lisztelő malmokban. |
|
Te simítod amaz erős bálványokat |
Te fejed, te nyírod, a szelíd juhokat, |
És ha gyolcs ing, selyem ruhában járhatunk, |
Simább daróc, bársony leplet hordozhatunk, |
|
Fonalát lányodnak orsóján pergették, |
Te csire társodnak rokkájáról szedték. |
Márvány kezed által jő isten házában, |
Az arany általad fénylik palotában. |
|
És a te csákányod vágja ezt mélységben, |
Te mi hivságunkért olvadsz melegségben, |
És nem elégedel jót hozni hazádra: |
Terjeszted munkádat az egész világra. |
|
Hidat versz tengeren, a kincset meghozod, |
Kereskedés által mutatod jóvoltod, |
Ha a fejedelem földet akar nyerni, |
A te fiaidnak kell azért perelni. |
|
A te csemetéid országok bástyája, |
Te vagy a hanyatló trónusnak istápja; |
Akár elbírt hazát tűztől kell menteni, |
Akár hív fegyverrel erőt kell kiverni. |
|
De kisded előttem a kevély uraság, |
Kinek dicsősége a lusta puhaság, |
Ki alszik henyélve szerencse keblében |
Mint hasztalan here méhek közepében. |
|
Utálom ilyenek veszett gyengeségét, |
Csak semmiben tartom kölcsön nemességét, |
Bátor fitogtassa aranyas galandját, |
Kicsiny énelőttem, s elvesztette rangját. |
|
Hamis bírák vagyunk, ha másképp ítélünk, |
És nagyfülű szamárt nyergéről dicsérünk, |
Becsület abban áll, közjónak szolgáljunk, |
Magunknak, másoknak hasznára dolgozzunk. |
|
Balgatagság téged, köznép! meggyalázni, |
Te tudsz országodért mind élni, mind halni. |
De még más jó vagyon, ki benned tündöklik, |
Mely a nemességben ritkán találtatik: |
Szelid ártatlanság tenálad megvagyon: |
Vétkek uralkodnak csak a gazdagokon. |
|
Gazdagoknak a kincs jóra akadálya, |
Parasztnak jó erkölcs s igazság osztálya. |
A királyok bírnak roppant országokkal: |
A nagyok birkóznak sok méltóságokkal: |
Te együgyű lévén, a fehért fehérnek |
Mondod, embere vagy te igéretidnek. |
|
Mint tetszik énnékem paraszt egyenesség, |
Kit el nem csábított mostani veszettség! |
Ennek daróc alatt a szíve tündöklik, |
Hasonló a gyöngyhöz, ki sárban feneklik. |
Sok te dicséreted jólelkű parasztság, |
Nálad lakik, mulat még az ártatlanság, |
|
A gyilkos kéz akar koronához nyúlni, |
Felszentelt fejekről le kívánja húzni, |
Vagy békés országot felháborítani, |
És a törvényeket zúzni és zavarni: |
|
Ily cselekedetbe te nem avatkozol, |
Árulást, pártütést soha nem okozol, |
S ha megtörtént, szélvész téged elragadott, |
Akkor is uraknak hajója hordozott. |
|
Sőt ha oroszlánok tigrissel ütköznek, |
Ordítással hegyet és völgyet töltenek |
Te munkás-hangyácska magad zsombikjában |
Kuppaszkodol s élést hordasz garmadában. |
|
Köszönöm az égnek e jótéteményét, |
Hogy meg nem engedte sorsom veszedelmét: |
Életemnek rendét oly sorsban ejtette, |
Honnan az irígység alább nem vethette. |
|
Mert kincs és gazdagság, s a többi fényesség, |
Születéstől reánk terjedett édesség, |
Szerencsés életnek kelepcét vethetnek, |
De alacsony rendűk messze nem eshetnek. |
|
Nem fényes palotán lakik a boldogság, |
Arany kárpitok közt több a szomorúság. |
Bár nézzünk ezüsttel megrakott táblákat, |
Unalom rakja fel ide a tálakat. |
|
Hat pompás ló húzza az arany szekeret, |
De búskomor nagyúr ablakán tekinget. |
Fényes ugyan neve, kit vett ősatyjától, |
De ő messze perdült régi jó fajától. |
|
S mi haszna, ha szíve nem hajlik emberhez? |
Keze ki nem terjed a szűrös szegényhez? |
Ámbár késérőknek nagy legyen serege, |
Kicsiny az ilyenek belső tisztessége. |
|
Bár mennyezet alatt dicsérve vezessék, |
Térddel, főhajtással utcán köszöngessék, |
Ily szines semmiből nem mérem azokat, |
Tőlem nem préselnek ők áldozatokat. |
|
Többször az ilyenek fényes nyomorultak, |
Noha szemeinkre hályogot felhúztak, |
Nézd, község, nagyoknak elbágyadt testeket, |
Halálos beteghez hasonló színeket. |
|
Alig hágtak által harminc esztendőket, |
Máris támogatják reszkető térdeket. |
A sok gyönyörűség fogyasztja élteket, |
Idején és korán töltnek temetőket. |
|
Mert az irígységnek forr bennek epéje, |
Bosszúállásokra törődik elméje, |
Fáradván szüntelen terhelő munkával |
Gyulladnak vágyódás epesztő lángjával. |
|
És a bársony alatt szív dobogásával |
Fedik haragjokat s közlik barátjával: |
Te pedig, jó közrend, ment vagy mindezektől, |
Nem félsz, nem is rettegsz komoly betegségtől. |
|
Mert munkás fáradság erőt ad tagoknak |
Nem tartozol hinni hazug doktoroknak: |
Te zöld gyepen nyugszol, nyújtózol kedvesen, |
Az úr bársony párnán virrad keservesen. |
|
Láttam én sok nagyot annyira botlani, |
A szent szokásokat akarván bontani, |
Szívekből kivettek legszentebb neveket, |
Nevezni nem mertek fiakat, férjeket: |
|
Te pedig egyenlő a régi atyákhoz |
Fiadat bocsátván szomszéd leányához. |
Nem félted, nyúlhasson másnak falatjához, |
Ki halála után just kérjen osztályhoz. |
|
Hány szegény üresen megy el urak mellett, |
Kit a te házadban vár jó meleg szeglet? |
Kinek ha nem lehet segíteni sorsát, |
Zokogod szívedből romlott állapotját. |
|
Igaz, nem oly színes, nem csinos te módod |
Életben, beszédben s a te forgódásod |
Nem oly formás, mint a mostani grófoknak, |
Srófon járó mozgó cifrázott báróknak: |
|
Kik szavakat szokták kettősen ejteni, |
Káros hazugsággal a valót rejteni, |
És hogy a barátot külsővel csalhassák, |
Az álarcát szemek s nyelvekre felhúzzák. |
|
Valamint együgyű vagy te ruházatban, |
Olyan vagy, és még jobb, beszédben, szavadban, |
Tiszta és ártatlan is életed, |
Nincs rosszal keverve te gyönyörűséged. |
|
Szurkos fiacskádnak hamis mosolygása, |
Szeretett társodnak cuppant csókolása, |
Szép idő, friss szellő, madarak szólása |
Végzik örömödet, s egy tál zsíros kása. |
|
Ha az innep eljött, fűzfa furuglyával, |
Beelégszel danolsz vígan a dudával, |
És jó szomszédoknak leülvén padjára, |
Mosolyogva nézel ifiak táncára. |
|
Végre közelítvén életed végnapja, |
Bánat nélkül látod, hogy eljött órája; |
Törődött test vígan száll koporsójában, |
Lelked emelkedik isten országában: |
Úgy van, te a halált nagy szívvel nézheted, |
Merthogy a kisbíró nem gyötri lelkedet. |
|
Szabadabb költözöl ez árnyékvilágból, |
Mint nagy úr, ki mézet ivott poharából, |
Azonban mint néked, császárnak, királynak, |
Ki kell menni egyszer minden halandónak |
|
Még nagy különbség is vagyon elválásban |
Könnyebben szál paraszt mint király a sírban. |
Tudod-e, hogy napnak, időnek folytával, |
Porod öszvevegyül uradnak porával. |
|
S e hosszas álomban mit használ, ki voltál? |
Kapa volt, kard, király-pálca mit forgattál? |
Nem kérdik jövendők: s csákót koronával |
Összehúznak, csuklyát vitéz sisakjával. |
|
Köznép, ne szidolmazd többé a szerencsét; |
Nem néked osztotta nehezebb bilincsét. |
Becsüld életedet, ne félj a haláltól, |
Ez a part, hová kell jutni a világból. |
|
Boldog a te sorsod, nagy a dicsőséged, |
Megmarad, örökös lesz te fényességed. |
Mert minthogy a virtus adja a nagyságot |
A hibák, a vétkek az alacsonyságot. |
A szelíd s jó ember király lesz igazán |
Így emeltetik fel a füstös kacagány. |
|
|