Ifjúság, gyermekség, édes nyájasságok, |
Hová tűntök tőlem, mint a futó habok! |
Mennyire hajtatok régi örömömtül, – |
Ne búcsúzzatok még ily hamar szívemtül! |
Ezelőtt a kedvnek gyenge karjaira |
Bocsátkozván, néztem Venus oltárira. |
Nyájasság, ifjúság, szerelem vezettek |
Körültem mosolygás, kedv, öröm lebegtek. |
A vérnek hévsége szökdöshetett bennem, |
Minden kis tréfára lehetett nevetnem. |
Nem ismertem gondot, nem éreztem terhet, |
Nem tudtam, az élet hogy valaha verhet. |
Vígság, gyönyörűség virított szivemen, |
Melyek közt szerelem fújdogált lelkemen. |
Olyan voltam, mint egy vidám tavaszi kert, |
Hová a természet ezer újulást vert. |
Édességen kívül semmit nem ismértem, |
Még a méregről is tiszta mézet szedtem. |
Amerre fordultam, minden rám nevetett, |
Kedvemhez a baj is több kedvet tehetett. |
Az egész világot szerettem, öleltem, |
Mert minden részibe vígságomat leltem. |
Kívül szeléd voltam, belől kényeskedtem, |
Mivel a tárgyomtul nagyon szerettettem. |
Azt mondta: szeretlek, mert szép a termeted, |
Ékes, nyájas, nemes, rendes tekinteted. |
Szemedbe olvasom szivednek érzését |
Vérembe érezem melled pihegését. |
Ah be szép ifjú vagy, mint férfi teremtve! |
Harcra, szerelemre egy módon születve! |
Nyájasságod édes, természeted szeléd, |
Ah! vajjon kit rendelt a végezés melléd? |
| Mikor egy ifjúnak ekként hizelkedik |
Tárgya, szíve olyan nagyra nevekedik. |
Mint egy egész világ, hol ő örömébe |
Mások felett úszkál szíve szerelmébe, |
Midőn sok szép estvén köztünk nyájaskodtunk |
S barátok, barátnék, együtt sétálgattunk, |
Mennyi édes nézés… mennyi mosolyodás, |
Mennyi kézszorítás… mennyi titkos mondás |
Játszottatta szívünk, hol az érzés lopva |
Szökdösött közöttünk, idestova súgva. |
Rendes mondásokkal elménket csipkedtük, |
S osztán ha módosan vágtunk, csak nevettük. |
Játék, bál, mulatság, kártya, tréfa, járás, |
Sok gyermeki beszéd, esdeklés, zavarás |
Hordozták életünk, melybe a szerelem |
Néha úgy forgott, mint édes veszedelem. |
Az, akit szerettem, viszontag szeretett |
S boldogabb e földön nálam nem lehetett, |
Ki világgal bírt is, mert a’ gyengesége |
Az ifjú szívnek melynek nagy hívsége |
Csak azt érezheti, akit megszeretett |
S kebelében mélyen alá erezhetett. |
|
| Kedves, édes idők, szép tavaszi napok, |
Szerelmek, játékok, vidám mulatságok, |
Áratlan ifjúság, fáradhatatlan szív, |
Te édes, gerjesztő, nyughatatlan kis ív, |
Ah maradjatok meg még érzésem között, |
Melyet harmatotok oly sokszor öntözött! |
Mit csináljak magam szomorúságomba, |
Hogy kezdjek hervadni magánosságomba? |
|
| Nem maradnak, mennek, mert eljött az idő, |
Hátulrúl néz már rám a harminc esztendő. |
Meglassodott a vér, nem tehet már szökést, |
Csak tolja eszembe a sok elmélkedést. |
Szomorkodik a szív, pusztul vígassága |
Hosszason szeret már, s nyomja bágyadtsága. |
Az esztendők jönnek, virágim szaggatják, |
Ifiúságomat fagylalják, lankasztják. |
A sors barátimat elhordta mellőlem, |
Talán nem is tudnak már semmit felőlem! |
Új emberek között rám munka, teher jött, |
Mely bágyadt szívemre könyveket öntözött. |
Olyan belső részem, mint a szép kert ősszel, |
Hol csak sárga levél zúg már a szelekkel. |
Virágit hullatta, erdei ritkultak, |
Melyeknek zöldségi felére sárgultak. |
Az ülő székeken száraz levél zörög, |
Mely a szél-futásra imitt-amott csörög. |
A szép zöld pázsitok, hol annyit mulattak, |
Fejeket lehajtván, meghalaványodtak. |
Nincsen tavaszi nap, mi rájok ragyogjon, |
S fényes súgárival felettek megálljon. |
Szomorú köd borong a fák közt felettek, |
Gallyal bévert utak kerülnek mellettek. |
Ha nyárba, tavasszal, sok néppel itt voltál, |
Szeretők s barátok között itt mulattál. |
Ah, sóhajts most titkon fájdalmas szívedbe |
S búsulj e múláson, érzékenységedbe! |
|
| Ilyen lett a szívem, melytül víg napjai |
Végre elenyésztek baráti tárgyai. |
Nincsenek körültem; az idő is bágyaszt, |
Mely terheket hoz rám s szüntelenül fáraszt. |
Nem merek fordulni azon helyek felé, |
Melyeken szorúltam annyit tárgyom mellé. |
Itt sétáltunk egyszer, másszor itt mulattunk |
Így szól sok hely, ahol mind annyit kacagtunk. |
Ha reájok botlom még széjjel-jártomba, |
Így fogyván lassanként, még kóborlásomba. |
Megért az értelmem, oda ifjúságom, |
Elpusztult szerelmem, időm, nyájasságom. |
Ah mely szomorú lett ez az emlékezet, |
Melyre már a szívem egynehányszor vérzett! |
De hát nem lehet már soha is úgy élnem?… |
Elmultak az idők, meg kell csendesednem. |
Nohát ifiúság, s ti gyönyörűségek, |
Régi, ártatlan, víg, édes gyermekségek. |
Tárgyam, ki szívemet kezedből étetted |
S életem oly gyakran gyönyörködtethetted |
Ah, bús kegyetlen sors! búcsúzom ezektül! – – – |
Elbágyad a testem, s benne szívem meghűl! |
Érzem, hogy életem már bennem hanyatlik |
S a hidegség felé közelebb vonatik! – – |
Rúgjuk el Kupidót, fussunk el Vénustól |
Vegyünk kettős erőt a bölcs Minervától. |
Elhagytam már régi nyájasságaimat, |
S csak búval szemlélem széjjel pusztáimat. |
Hol másszor virágos kertek tündököltek |
Melyek közt sok édes ajakak nevettek. |
Emlékezetem is felejtni kívánom, |
Mert már hogy valaha jól éltem, azt bánom! |
|
| Ilyen az emberi élet vígságával, |
Mely mindég elmúlik ifiúságával. |
Mert amit osztán élsz, a’ csak bánat, nyögés, |
Fejet lehajtó gond s száraz elmélkedés. |
Szeneka, Póp, Zénon, gyertek vigasztalni: |
Ha elmúlt örömöm, jó lész csak olvasni. |
Míg érzetek, heves ifiak, éljetek |
Csak mértékletesek, nemesek legyetek: |
Mert mi akkor tudjuk az időt becsülni, |
Mikor elkezd bennünk a vér lassan hűlni. |
|
|