Amade László
A házasság által elvesztett szabadságnak megsiratása*

(Nőtelen és házasélet)
Még nőtelenségben folytattam éltemet,
Szabadságnak szele táplálta szivemet,
Kócsagtoll strázsálta nyusztos süvegemet,
Mindaddig búbánat nem érte fejemet.
Mindenféle cifra úri fegyverekkel,
Farkas-, medve-, párduc-szép prémes bőrekkel
Teli vólt fogasom füredi nyergekkel
S több más ilyen csengő pengő eszközökkel.
Bővelkedett házom gyakran muzsikával,
Szép egy pár hegedű ébán vonyójával
Fogasomon függött flauta furulyával,
Ugyan újult szobám ezeknek hangjával.
A jó paripákból soha ki nem fogytam,
Ezt lépésre, amazt futásra tartottam,
Emezt nyergeltettem, ha parádéroztam,
Amint szükségem vólt, rendre változtattam.
Fekete paripám volt Spanyolországból,
Szürke Erdélyből jött, pej pedig Moldvából,
Aranyszőrű farkút vettem egy basától
Többi volt az magyar lovaknak javából.
Szerszámim ezüsttel arannyal kivarrva,
Vagy ötves-munkával boglárossan rakva,
Sokszínű szirommal voltanak tarkázva,
Vagy bagariából csak cifrán csinálva.
Cifra ezer gombos szolgáim valának,
Kik éjjel és nappal híven strázsálának,
Pillantásomra is ébren vigyázának
Kiért pirúlása nem is volt orcámnak.
Kinek-kinek kard vólt s tarsoly az oldalán,
Bogláros pantallér lódinggal a vállán,
Ezekre függesztett karabély az hátán,
Fél-arasznyi hosszú sarkantyú csizmáján.
Midőn azért néha történt indulásom
Cum commoditate volt minden járásom,
Olykor barátságért két-három pajtásom
Velem jött, hogy vigabb légyen utazásom.
Ahová szállottam, kedvesen is láttak,
Jó szivet, víg kedvet bővebben mutattak,
Ha búcsúzni kezdtem, tovább marasztottak,
Csak az héja volt, hogy kézen nem hordoztak.
Madamojzellák közt gyakran vigadoztam,
Ezzel diskuráltam, amazt megcsókoltam,
Amarra titkosan néha pillantottam,
Valamint szerettem, úgy karazéroztam.
Mulatságnak napja, hogyha rendeltetett,
Tánc és muzsikának vége nem lehetett,
Péntek vasárnappal együtt tiszteltetett,
Ünnepnek tartottam néha egész hetet.
Nem sok haszna vala plébános szavának,
Ámbár napja volt is hamvazó-szerdának,
„Vonjad reá javát alföldi nótának!” –
Kiki csak azt mondja Lévai Miskának.
Messzire távozott tőlem szomorúság,
Csak másoktól hallám, hogy van nyomorúság,
Másfelé célozott nálam az ifjúság,
Vezetője lévén a kényes szabadság.
Szántásra, vetésre nem is iparkodtam,
Ahelyett játékról inkább gondolkodtam,
Vigadni, mulatni jónak állitottam,
Hogy így lészen dolgom mindég, azt tartottam.
Nem tudtam én akkor, mi légyen az éhség,
Távol vólt házamtól mindenféle szükség,
Tudván, erszényemben hogy vagyon reménység,
Közel sem mert jönni hozzám a szegénység.
De bépraktikálta magát alattomban,
Uralkodik immár egész udvaromban,
Mióta feleség jár a kamarámban,
Azóta szegénység terjed el házomban.
Hegedűmet immár fogasról levette,
Flautát furulyával pad alá vetette,
Szoknyáját, strikrokját oda függesztette,
Sok dib-dáb subáját rendre helyheztette.
Egyik sarkantyúját letörte csizmámnak,
Az egész szerszámát kidobta pipámnak,
Mondván, nem szenvedi füstjét a dohánynak,
Ott kinn dohányozni kell, mint a kutyának.
Amikor haragszik, bőrében alig fér,
Fogát csikorgatja, dúl-fúl s mérgében sír,
Akkor a cselédem megmozdúlni sem mér,
Sőt magam is olykor attól félek, megvér.
Véghetetlen hosszú a pretensiója,
Hol tiszta lisztje nincs, hol pedig borsója,
Elkölt fűszerszáma, elfogyott a sója,
Most fazeka törött, elveszett korsója.
Lisztet száritani nincs elég teknyője,
Levest s más mit főzni nincsen serpenyője,
Sír kisebbik gyermek, nem jó a bőcsője
A nagyobbnak pedig rossz a cipellője.
Már lent parancsol, már kendert vásárolni,
Már búbot, cipellőt, csipkét kell hozatni,
A mennykő sem tudja, mind előszámlálni,
Miket a madámé szokott pretendálni.
Nincs pénzem, nem merem magamat menteni,
Akár bőröm alól ki fogom metszeni,
Vagy más jámboroktól per furtum szerzeni,
Pretenziójának mégis meg kell lenni.
Mert ha nem cselekszem, lészen mit szenvednem,
Az alsó dupéját forditja ellenem,
Sok kóldust, gazembert kelletik elnyelnem,
Mintha nem hallanám, csendesen fülelnem.
Előkerül ama régi história,
Hogy Ihr Gnaden nemzetség, régi familia,
Nem volt disznópásztor semmi attyafia,
Valamintha volna Mária Terézia.
Bezzeg ráakadtam most az oskolára,
Mint az muskatéros eb harmincadjára,
Ugy már reá szoktam sok cifra nótára,
Hogy bizvást mehetek labanc-istrázsára.
Vetett tőrbe esett kényes ifjúságom,
Búbánatra fordult öröm- s vigasságom,
Elmúlt már jó napom, oda nyájasságom,
Meghatároztatott régi szabadságom.
Megritkult már száma karmazsin csizmámnak,
Lekopott a rojtja parádés ruhámnak,
Resten jár már lába kedves paripámnak,
Még ez is jelenti bánatját urának.
Hervad kócsagtollam lefügg süveg mellől,
Kényes jó lovam is alighogy fel nem dűl,
Nem fénylik fegyverem, pókhálóban merűl,
Jaj be szép hasznom van a feleségemről.
Az egész életem siralomra fordúl,
Keserves sorsomon könyvem ugyan csordúl,
Olykor az elmém is csuda meg nem bódúl,
Mivel a sok fátum halmonként rám tódúl.
Jobb lett volna nékem a Tatárországban
Elbújdosnom épen alsó Indiában,
Csontomat letennem a szép szabadságban,
Mintsem nyomorognom igy az házasságban.
Mert vajmi keserves illyeket szenvedni,
Egy hitvány asszonynak kedvéért epedni,
Az ő s…e mellett így megöregedni,
Talán jobb lett volna disznókat őrzeni.
Requiem aeternam azért szabadságom,
Nyugodjál békével meghólt nyájosságom,
Vale, jóéjszakát édes ifjuságom,
Adio, megbocsáss kedves pajtásságom.
Azért felesége, hogyha van is kinek,
Jobb lesz, ha eladja aztat valakinek,
Hogyha pedig pénzen nem kelne senkinek,
Ugyis odadhatja bizvást akárkinek.
Mondám, amit mondám, mások példájára,
Hogy kiki vigyázzon jövendő sorsára,
Valaha ne jusson vélem egy nótára,
Buldog, aki vigyáz más ember kárára.
Verseimet pedig hogyha bolondságnak
Tartaná valaki, és nem valóságnak,
Próbálja meg dolgát a szent házasságnak,
Nem fogja mondani azt históriának.



Hátra Kezdőlap Előre