Dr. Márki Sándor: HORVÁTH MIHÁLY, 1809-1878

A FÜGGETLENSÉGI HARCZ történetírója nem zárkózhatott el a függetlenségi harcz egykori intézőitől, holott az emigráczió politikai törekvéseiben egyáltalában nem óhajtott résztvenni s történetírónál egyéb nem akart lenni. Arra, hogy az emigráczió történetét megírja, sohasem gondolt s utóbb tiltakozott is ilyen föltevés ellen. Mikor Brüsselben mégis megjelenni kezdett egy történelem a forradalom utáni időkről s azt itthon neki tulajdonították, Toldy kérte, hogy hozzáirandó levelében czáfolja meg ezt a hírt, mert csak úgy hisznek neki, ha egyenesen rá hivatkozhatik.^[1112] Horváth Ludwightól kérdezte meg, miféle könyv az, miről mostan hall először;^[1113] Ludwigh – nem ugyan neki, de Kossuthnak – megírta,^[1114] hogy Brüsselben rajta kívül senki sem ír és nyomat könyveket a magyar ügyről; a hír tehát onnan keletkezhetett, hogy most nyomatják Lipcsében Horváth könyvét (a Huszonötév Történetét) német fordításban s már azt képzelik, hogy az francziául is napvilágot lát, mert nem tudják, hogy az nem francziának való olvasmány. De lehet, hogy Perczelnek valamely folytonosan tervezett emlékiratáról, vagy életrajzáról hallottak valamit. Horváth is csak annyit mondhatott Toldynak,^[1115] hogy ő annak a munkának nemcsak nem szerzője, de egyáltalán nem is tud róla s lételéről is csak most, tőle értesült. Különben is: soha, semmit sem írt névtelenül, vagy álnév alatt, kivéve azokat, mik Hatvani Mihály néven jelentek meg; mire hogy a kormányszabályok kényszerítették, Toldy tudja legjobban; hiszen az ő tanácsára választotta a Hatvani nevet.

Annak sem örült, hogy Kertbeny Károly a magyar emigráczió tagjainak életrajzain dolgozott s ki akarta adni Mack emlékiratait is, amelynek egy téves adata helyreigazítása végett Horváth Mihály sikeresen járt közbe.

Klapka Györgygyel Horváth a Mack-Kertbeny-féle iratok, de egyéb okok miatt is csakhamar meghasonlott. Klapka manifesztumot intézett politikai barátaihoz, hogy ezeknek – az Almásy-féle elfogatások miatt – uralkodó hangulattal szemben irányt adjon s mivel a forradalomban kételkedik, őket minden ilyen kísérlettől óva inti. Erre csakhamar jelentette a Pesti Napló, mely a hírt hozta,^[1117] hogy Horváth Mihály, gróf Bethlen Gergely és gróf Karacsay Sándor Genèveből levelet intéztek hozzá, mely szerint Klapkát nem ösmerik el irányadónak. A nemzet az ő felszólítása nélkül is tudni fogja, mit kell tennie a maga helyzetében; a künn levőknek pedig, kik a haza javát hordják szívükön, egyedül a nemzet elhatározása adja meg a követendő irányt. «A haszontalan, mondhatatlanul hiú ember – írta Horváth Toldynak ^[1118] – mindenbe beüti az orrát. Eddig mindent, igen sokat elnéztek neki s ez mind elbízottabbá, fenhéjázóbbá tette őt, kit senki sem becsül. Egy éve, hogy felfogadtuk: nem tűrni többé rakonczátlanságait. Most egymással ellenkező dépeche-ket küldözgetett az ujságokba, a brüsseli Indépendance-ba, de kivált a turini Italiá-ba homlokegyenest ellenkezőt azzal, melyet a bécsi Pressé-be igtattatott. Itt künn némely körökben elhitette, hogy ő a vezére, feje az emigrácziónak. Mi többen szégyeltük ezt s felszólaltunk ellene, hogy eb ura fakó! Majd tudja a nemzet az ő felszólalása nélkül is, mit kelljen tenni. Több fontos okunk volt ezt elmondani, valamint azt is, hogy a ki a haza javát hordja szívén, annak csak a nemzet elhatározása adhat irányt. Felszólalásunk tehát egyáltalán nem az ügyre vonatkozik, csak Klapka idétlen, önző s hiú szózatait sujtja.»

Jósika Miklóst is örökre elveszítette. A hírneves regényíróhoz és feleségéhez igaz barátsággal ragaszkodott. Szerette volna, hogy boldogoknak érezzék magukat brüsseli házukban, a Rue de la Commune-ben, a melynek megvásárlásában egy kis kölcsönnel segítette őket.^[1119] Sokszor vágyott társaságukba; de erről is le kellett mondania, mikor hallotta, hogy Drezdába költöznek át, a mely azonban sehogy sem tetszett nekik.^[1120] Onnan kapta Jósika halálának (1865 februárius 27.) hírét. Az özvegy megindultan köszönte meg részvétét;^[1121] hiszen Horváth jól tudta, mennyire szerette urát s hogy csak benne és érte élt. Nem is tudja ura sírját egyedül, idegen földbe hagyni. Ez lehetetlen. Már az ő utolsó szűk nyughelye is el van készítve az övé mellett. «Számunk fogy – borongott Ludwigh is;^[1122] – a baráti szívnek pedig úgy sincs más éleménye és vigasza, mint azon kevesekhez csatlakozni, kik a munka terhei alatt még ki nem fáradtak.»

Azonban, a hogy Toldy jellemezte a helyzetet,^[1123] csakhamar nagy változás történt. A magyarok higgadtabbak lettek, a kiegyezést őszintén kívánták; Ausztriában égető lett a kérdés és rájöttek, hogy kiegyezés nélkül nem alakulhatnak meg; a februáriusi pátensbe vetett hitök haldoklott; Deák néhány czikke megrendítette az egész Schmerling-rendszert s az osztrákok hozzáédesedtek a magyar kívánatokhoz. Hinni kezdték, hogy a magyarok őszintén óhajtják Ausztria nagyhatalmi állását, megerősödését, fényét s mint testvérek, osztozni készek a közös terhekben, de csak Magyarország önállásának megmentése mellett; kezdték belátni, hogy Ausztria erős lehet, mint egykor volt, egy önálló szabad Magyarországgal. Sőt lassankint a magyar parlamentáris alkotmánytól vártak maguknak is igazi parlamentáris alkotmányt. Végre pedig ezt már a fejedelem sem győzte várni. Nyugalma, büszkesége hajtotta őt; mindenekfelett a magyarok rokonszenvét látszott keresni. A vasszükség mozgatott minden részt. «Örvendjen hazafiúi szíved – kiáltott fel Toldy: – közel a szerencsés kibontakozás, az új élet, az új idő! Ez pessimista barátod religiója.»

«Remélek én is – felelte Horváth,^[1124] – mert nem válhatok meg a kiegyezés sikerültének gondolatától, melyet hazánkra nézve oly igen szükségesnek látok.» Ha visszatérésének föltétele a térítvény aláírása volna, ezt azonnal megtehetné, mert abban alig lehet egyéb annál az ígéretnél, hogy előbbi összeköttetéseiről lemond és politikai fondorlatoktól tartózkodik; ezt pedig ő, ki száműzöttsége tizenhat éve alatt különben sem vegyült fondorlatokba s a forradalmi párttal semmiféle összeköttetésben nem állt, igen könnyen megígérhetné. De magyarországi másik levelezője, Batthyány özvegye, más színben látta a dolgokat, mint Toldy. Dühös – úgymond ^[1125] – mert nem látja át, miért történt mindez; igéretek végett, a miket Isten tudja, teljesítenek-e vagy sem?! Ha a közönség tényeknek örült volna, akkor megbocsátotta volna a pesti fogadtatást, még az örömet is; de így – – ! Nem hisz ő már az ilyenféle ígéreteknek.

Az emigráczió belső bajai is éppen akkor kerültek nyilvánosságra Klapka hírhedt manifesztuma következtében. Kossuth is felszólalt ellene az Alleanzában, de már későn tiltakozott Klapka bitorlott reputatiója ellen. A sok mindenféle humbug – a hogy Ludwigh írta Horváthnak ^[1126] – legmostohább helyzetbe az emigrácziónak éppen azon tagjait hozta, kik leghívebben szolgálták a hazát. A világnak szerencsétlenebb emigrácziója még nem volt a magyarnál! Az otthoni kiegyezésben sem bízott; belemennek a siker iránt sok reménynyel, de kevés bizalommal s még kevesebb meggyőződéssel.

Toldy másképpen vélekedett.^[1128] A nagy többség nyugodtan és reménynyel tekint a történendők elé. A királyi beszéd a budai várban megváltoztatta az országot. Ilyet s így mondva Magyarország még nem hallott fejedelem ajkairól. Az uralkodó saját érdeme, hogy széttépte a hálót, a melybe befonták s így hinni lehet, hogy szerencsésen bevégzi művét. «Örülj velem, barátom: a feltámadás napja közelít!» Horváth ^[1129] szerette volna hinni, hogy valóban közelít; kétszeres öröm, kétszeres elégtétel volna ez rá nézve, ki résztvett a nemzet temetésében. De nem volt hajlandó teljesíteni barátjának azt az óhajtását, hogy külföldi lapban cikket írjon az ausztriai változásokról. Ezekről több jelentékeny párisi lap s legutóbb a Revue des deux Mondes is avatottan írt, a szerkesztők tehát nem igen tetéznék meg a czikkek számát; azok a lapok pedig, a melyek idáig untalanul ferde felfogással írtak a változásokról, vagy egy és más titkos befolyástól indíttatva irányzatosan nyilatkoztak, az övékkel ellenkező felfogásu czikkeket bizonyosan nem vennének föl.

«Ebül állnak mind köz-, mind magánügyeink – rontotta a levél hatását Ludvigh.^[1130] – A szegény ország semmire sem megy az osztrákkal, hacsak a porosz reá nem üt.»

Kossuthnak magának két nap mulva ^[1131] Ludwigh azt írta, hogy Klapka aligha van Firenzében, hová Horváth utaztatta, de csak valami kósza hír nyomán, mert nincs vele semmiféle érintkezésben. Ellenben Horváthnak Berlinbe kellett utaznia, mert Puky Miklós közbenjárására Klapka egyik megbizottjának, gróf Csáky Tivadarnak 20,000 forintot kölcsönzött és bár a gróf elég biztosítékot nyújtott, «úgy látszik a nagyharangra akarta bízni a fizetést»; Berlinben azután Horváth Csáky jószágának, Szinnának, porosz vevőjétől váltót eszközölt ki s így követelését biztosította. «Elkerülheted a kellemetlenségeket, – írta Horváthnak Ludwigh erre az ellenőrízhetetlen hírre ^[1132] – ha a veszteségeket kikerülted. Mind a kettő egyszerre sok és csakugyan szerencséről beszélhetsz, ha a veszteséget magadtól el tudtad hárítani.»

Klapkát és Csákyt, Komáromyval együtt a poroszországi magyar legio ügyeinek intézőit, anyagi oldalról is ismervén, Horváth nagyon megvetően szólt róluk és az egész legióról,^[1133] de Batthyányné védelmébe vette azt.^[1134] És október 6-án kelt levelét azzal végezte: «Jól esett ma mindent mondhatni, a mi szívemen fekszik.»

Toldy azonban megint megnyugtatni igyekezett barátját.^[1136] Az uralkodó sokat ad, talán mindent, a mit okunk van kívánni. A kiegyezés még sem fog könnyen menni, mert Deák ellenében hatalmas kisebbség alakult s oly «gyalázatos következetlenséggel» dolgozik, hogy néhány emberök mögött alkalmasint külföldi kéz van; a többiek pedig, a kik magukat Deákkal szemben függetleneknek mondják, «öntudatlan eszközei oly izgatónak, ki ha czéljait érné, miután egyszer már a végveszély szélére rántotta hazáját, bizonyosan eltemetné azt.» Deák pártja azonban megcsinálja a közös ügyeket, minisztériumokat alkot, átvizsgálja az 1848-iki törvényeket s megkoronázza a királyt; Deák, mint bizalmasan írja, mégis aggódik, hogy a kisebbség izgatni fog az adófizetés megtagadására. Horváth azt felelte,^[1137] hogy az új leirat óta maga is jobban bízik a kiegyezésben, de barátjának Kossuthra vonatkozó föltevését visszautasította. «Te azt gondolod, látva az ellenzék törekvéseit, – szólt – hogy ugyanazon egyén keze van a dologban most is, ki már egyszer a végveszély szélére rántotta hazánkat. Tévedsz. Ennek most kevés, az ellenzék vezetőire semmi hatása sincs. Én másokat látok a játékban, azokat, kik a poroszoktól nyert pénzben, a beküldött három vagy négyszázezer forintban részesültek.» Klapkán kívül Komáromy Györgyre és gróf Csáky Tivadarra gondolt; de nem tudta, nem téved-e ő maga is, mert az emigránsok közül senkivel sem volt összeköttetésben; Komáromy és Csáky pedig nagyon kerülte, mert rosszalását már tudatta velök; azonban mégis hallott egyet-mást s vélekedését ebből alkotta meg. «Ezek most – folytatta – Kossuthot is kijátszották és megcsalták s ő, mint hallom, fel is akar lépni ellenök, mint csalók ellen.^[1138] De elég e nyavalyás ügyről.»

Toldy, mikor már biztosra vette Horváth megkegyelmezését, borongva figyelmeztette,^[1139] hogy nem a régi Magyarországot fogja itt találni. Königgrätz azt is eltemette. A porosz-orosz szövetségen alig lehet kételkedni s akkor vége mindennek. Ausztria felbomlik, de Magyarország is, à la Varsovie, valami nagyherczegséggé zsugorodik össze. Az örökös tartományok népei napról-napra jobban el vannak szánva, hogy beolvadjanak a nagy Németországba s akkor finis Austriae! De hát nem egy-e ez a finis Hungariaeval? Deáknak és társainak, úgy látszik, csak egy óhajtásuk van, hogy a bomlás pillanatában Európa egy magyar államot találjon itten, mert most nem az. Annak talán megkegyelmeznének. «Kedves barátom – felelte Horváth ^[1140] – azon komor képek, melyeket utolsó leveledben közöltél velem szegény hazánkról, rémes alakban gyötrik számtalanszor az én aggódó lelkemet is, bár, a mennyire csak lehet, sietek azokat elűzni agyamból. De talán mégis csak megőriz az Isten bennünket ily veszedelemtől. Mikor e szomorú képek lelkemre borulnak, vérzik a szívem és sírni akarnék a vakság miatt, melynek átka még mindig fogva tartja a bécsieket s fogva közülünk is vajmi sokakat. De jobb erről nem is szólni. Sufficit dici miseria sua!»

HORVÁTH MIHÁLYNAK huga, Amália, 1864 augusztus 18-án azt kívánta,^[1141] hogy ha már a kegyetlen sors messze földre szakította el tőlük, környezzék oly nemesszívű barátok, kik szeretett hazáját és kedves családját némileg pótolják; de a jó teremtő áldja is meg mindazokat, kik őt szeretettel és gyöngédséggel környezik.

Szeretetre, gyöngédségre annál nagyobb szüksége volt, mert a folytonos, megfeszített munka, a hazája sorsa miatt való aggodalom és a megélhetés gondjai egészségét is megtámadták. Már Olaszországban duzzogott rá kedves tanítványa, Károlyi Pálma, hogy nem követi tanácsát, nem járkál eleget s azután haragszik, panaszkodik, hogy a fürdőben sárral betapasztják, kínozzák, gyógyítják.^[1142] Évek óta csúzban és idült torokbajban szenvedett, a mely ellen kénes fürdőket használt.^[1143] Mikor 1862 végén Genèvebe költözködött át, nem volt, a ki a szerény lakásában elzárkózva egyre dolgozó tudóst napról-napra figyelmeztesse, hogy egészségére jobban vigyázzon. Munkái írása közben annyi fennakadást, nehézséget, anyagában annyi hiányt tapasztalva, kedvetlenségei, bosszúságai közt fel is fogadta,^[1144] hogy új munkába nem fog többé, míg kinn kell élnie. De hiában – úgymond. – Miképen Eugène Sue Juif Errantja, újra meg újra fülében érzi harsogni a végzetes «Marche! Marche!» szavakat, midőn örökös bolyongása közben eltikkadva, néha megállni s meghalni epedez: úgy érezte magát ő is száműzöttségének különben kiállhatatlanná váló unalmai, ízetlenségei közt szünet nélkül üzetni a munkára, hogy idejét szakadatlan foglalkozásban ölje el.

Házi orvosa, dr. Zangesfeld, a Huszonötév Története első kötetének elkészülte után erélyesebben követelte, hogy többet törődjék önmagával és egészségével. Kívánságára előbb a Mont Blanc tövében levő st. gervaisi fürdőbe ment, mikor pedig onnan hazatért, ajánlatára kényelmesebb szállást fogadott s abba ápolónőt, a ki egyúttal háztartását vezesse. Az új szállása a Rue de Lausanne 39. száma alatt volt ^[1145] és szeptemberben mint házvezetőnő oda költözött be Marie Michelle Voignoux.

Marie jómódú polgári családból származott; atyjának Genèvetől másfélóra járásnyira, a már franczia területen levő Ferneyben gazdasága, majorsága volt.^[1146] Szép időkben Horváth többször kisétált oda Marieval, a kinek szüleivel is megösmerkedett. A tudós, de nagyon kedves modorú, szép, szakállas, idősebb úr, a ki már az ötvenötödik esztendőben járt, Voltaire falujában, Ferneyben, sohasem említette, hogy ő tulajdonképpen pap s Marie és a család őt nyugalomba vonult tanárnak ösmerték. Örültek tehát, mikor Horváth, hogy biztosítsa az igen rendes, jólelkű, szorgalmas, gondos, kedves és erényes leány jövendőjét, Marie kezét megkérte s vele 1864 nyarán a genèvei maire előtt tanuk jelenlétében polgári házasságra lépett.^[1147]

Elhatározása megítélésénél figyelembe kell venni, hogy Horváth, a mint 1863 elején megírta barátjának, Toldy Ferencznek, már tulajdonképpen nem volt pap, a mennyiben egyházi kötelességeket nem teljesített.

Horváth Mihály igen boldogan élt feleségével, és Isten öt gyermekkel áldotta meg őket. 1. Mária Michaela Ernestina 1865-ben Ferneyben, a nagyszülék házában született. Utóbb Kristóffy Józsefhez ment férjhez, a ki mint csanádi főjegyző, orsz. képviselő, szatmári főispán és belügyminiszter élénk részt vett a közéletben.^[1148] 2. Nestor, született Genèveben 1866-ban, meghalt 1876-ban Budapesten. 3. Sándor és 4. Albert, csecsemőkorukban húnytak el. 5. Jenő 1875-ben Budapesten született. Miniszteri titkár a földmívelésügyi minisztériumban s mint ilyen, a felvidéki kirendeltség főnöke Munkácson. Felesége Pálffy Mária.^[1149]

A családi élet után való vágyakodást a leghevesebb honvágy kísérte. Házassága előtt kevéssel ^[1151] azt írta Toldynak, hogy szerencsésnek érezné magát, ha az Akadémia új palotájában ő is elfoglalhatná a helyét. «Pia desideria!» – tette hozzá csöndes megnyugvással. «Oh lelkem, szerette kedves Miskám – sóhajtott Toldy ^[1152] – ha ezt szeptemberben írtad volna!» Akkor Bécsben gyakran találkozott gróf Forgách Antal kanczellárral s ő «minden jó, igazságos és jótékony ügyben, kedélyességénél fogva, könnyen meg volt nyerhető». De 1864 április 22-én megbukott, utóda gróf Zichy Hermann lett s Toldy szerint «oly időt élünk e kormányváltozás óta, melyben bene vixit, qui bene latuit»; gróf Pálffy Mór helytartó pedig végtelenül elfogult Horváth irányában s neki alárendelt, függő helyzetében bajos vele szembeszállni. De szólni akart Korizmics püspökkel, Lonovics érsekkel, sőt Scitovszky primással és Haas Mihály szatmári püspökkel is. Ludwigh azonban arra kérte,^[1153] verje ki fejéből a hazamenetel vágyát; az osztrák kegyelem állandó kelepcze; mindenesetre lassú és azért gyakran kínzóbb vértanúság a számkivetésnél, vagy még a halálnál is… Scitovszky bizonyára nem vállalkoznék üldözésére; de ő mától holnapig él és Schmerling majd kifürkész valami cseh kopót, a ki talál az egyházi törvényben és a concordatum paragraphusaiban elég nyomot, hogy őt megugassa. Azután találkozhatnék-e régi társaival undor nélkül?… Higyje el, okosabb a honvágy fájdalmának és a számkivetésnek vértanuságát szenvednie, mint az undorét és csalatkozásét. Maga Toldy sem mert még Lonovicscsal és Scitovszkyval szólni,^[1154] mert nem tudta, hogyan gondolkoznak a Huszonötév Története megírása után; hiszen «l’habit noir, vagy inkább a violaszín, nem osztozik a munka iránti lelkesedésben». Inkább István főherczegnél, a volt nádornál akart föllépni érdekében ^[1155] s legkevesebb akadályra magánál az uralkodónál számított. «Ez az úr – írta – más, mint volt s több, mint a mit róla hisznek… Nyugodt, emberséges szíve van s Bécsben nála jobb barátja nincs a magyarnak.»^[1156] Horváth ^[1157] szerette volna már szívni hazája levegőjét, szerette volna ölelni barátait; de nem addig, míg meg nem írja és ki nem adja a szabadságharcz történetét. Ha csak kegyelem útján akarják hazabocsátani, akkor ezt a könyvet is amnestiálhatják. Írói hiúsága – elösmerte – talán erősebb volt, mint honvágya; vagy talán a közérdeket tartotta többre, mint személyét, de teljesen elhatározta magát, hogy kiadja a munkát, száműzöttsége tekintetében bármi következése legyen is.

Toldy csak tíz hónap mulva írt annyit,^[1159] hogy munkája elhomályosíthatja ugyan az amnistia reményét, de lehetetlenné talán nem teszi vágyai elérését; mert az idők tavaly óta megváltoztak, Deák czikkei után a kiegyezést lehet remélni. Szíve érzi, hogy hazatérése közeledik. «Barátom, édes, szeretett barátom: mely édes remény! Mily percz leszen az, ha ismét láthatlak!» «Bár nyakába borulhatnék már!» Mondotta felesége is. De Horváth is legyen rajta, hogy minden készen álljon, mire Szent István koronáját ismét kiveszik a ládából. Egy lap szerint ^[1160] Metternich herczeg párisi követ utasítást kapott, hogy fogadja el az emigránsok folyamodásait; kérte tehát, el ne halaszsza a kedvező időpontot. A folyamodásokat bizonyosan meghallgatják; azaz részletes amnistiákat adnak, elsősorban azoknak, a kik kérik. A kérésben ne tartóztassa áltekintet! Ha most nem sikerül, majd sikerül máskor; csak ki ne rekeszszék, mint volt minisztert, az általános amnistiából! Folyamodjék a svájczi követ útján, ha térítvényt kell is aláírnia. «Tedd, oh tedd! – esengett. – A világ változik, sőt változott is már nálunk s bátran teheted.» De írjon István főherczegnek, sőt a primásnak is, kit a mellőztetés bántana, de egy fiúi bizodalmas levél megnyerhetne.

Horváth ^[1161] elérzékenyülten értesült Toldy újabb jóindulatáról, mely annyi csalódás, annyi meghidegülés után, mennyit a lefolyt tizenhat év alatt tapasztalt, nem legcsekélyebb vigasza volt hosszas száműzöttségének. Vajha mielőbb megköszönhetné egy meleg öleléssel! De félt, hogy Toldyt, ki pessimismusra hajlandó a politikában, baráti indulata oly vérmes reményekre ragadta, a mikben talán nem követheti. A kiegyezést nagyon szükségesnek tartotta, de nem hitte, hogy ez az ő állapotán változtasson. Mindamellett, czélja érdekében mindenre elszánta magát, azt az egyet kivéve, hogy Esztergomba írjon.^[1162] A térítvényt is könnyen aláírhatná, mert számüzetése alatt nem vett részt fondorlatokban és nem volt összeköttetésben a forradalmi párttal. De addig nem akart folyamodni, míg néhány hónap alatt könyve el nem készül; mert csak meggyőződése szerint írhat.

Ludwigh is azt tanácsolta,^[1164] hogy ne siessen a hazamenetellel; ha unatkozik, inkább Brüsselbe jöjjön lakni, mert otthon még semmi sincs tisztában. Ő különben senkit sem bírált meg azért, hogy hazamegy, vagy kinn marad. Ki Pesten, vagy valahol a Tiszamentén lakhatik, annak más; és megint más annak, kinek nem magyar elemek közt kell laknia, hova mindenféle osztrák propaganda elharapózott. A dolgok különben úgy fordulhatnak, hogy Horváthnak otthon püspökséget adnak; már csak azért is jobb volna bevárnia a dolgok kifejlését. Ha a törvényeket végrehajtják, püspök lesz még abban az esetben is, ha a magyar minisztérium csupa pecsovicsokból állna; de Scitovszky alatt nem lesz. Ha a 80 esztendős primást a Rómából visszahivandó Haynald váltja fel, ez az első üres püspöki helyre Horváthot terjeszti föl. De a kiegyezés törvényes értelemben még nagy kérdés; az ügyeknek még jobban kell bonyolódniok.

Horváth azonban akkor már megkérte ^[1165] a Svájczból feleségével, az ő egykori kedves tanítványával: Batthyány Emmyvel hazatérő Batthyány Géza grófot, hogy mivel úgyis beszél a kanczellárral, hozza szóba őt is, mit a gróf a legnagyobb készséggel megigért.

Lonovics melegen érdeklődött Horváth iránt s azt tanácsolta,^[1166] hogy azonnal folyamodjék a svájczi követség útján, megemlítve kérésében, hogy már folyamodott egyszer. Ha talán visszautasítnák is, az országgyűlés megnyitásakor újra folyamodjék a kanczellár útján. Szólni akart Sennyey Pál tárnokmesternek is, hogy emlékezete megújuljon s a megpendített eszmével mindnyájan megbarátkozzanak. A tárnok most hatalmasabb úr, mint milyenek a főherczeg-nádorok voltak; pár helyeslő szava a mindenható Majláthnál hatalmasan megtörné az utat. Valószínű ugyan, hogy csak a koronázáskor nyer amnistiát, de már most kell előkészíteni és érlelni, hogy egy második amnistiára ne maradjon, vagy a kivételek közé ne sorozzák. Horváth ^[1167] nem a követséghez, hanem egyenesen Majláthhoz akarta küldeni kérését, mert az ő helyén mindenesetre elvárná, hogy ilyesmiért minden visszatérni akaró magyar hozzá folyamodjék; de Lonovics – Toldy útján ^[1168] – újra javasolta, hogy az «Úrhoz» intézze, és a követség útján adja be magyar folyamodását, mely ezt a külügyminisztérium útján úgyis a kanczellárhoz küldi. Ajánlólevelében a követ azt is említse meg, hogy Horváth nyugodtan, tisztes elvonultságban, egyedül a tudományoknak él, menekültekkel, lapokkal, társaságokkal nincs összeköttetésben. A mi jövendő állását illeti, Lonovics úgy gondolkozott, hogy mivel püspök volt, kanonokká nem tehetik; de kaphat prépostságot és nyugdíjat a vallásalapból, mert «gratia est consequens»: a kegyelem következetes. Jónak látta, hogy Deák Ferencznek is írjon; mivel «tőle egy szó a maga idejében sokat fog nyomni». Toldy október 8-án már volt is Deáknál, de szobája, mint mindig, tömve volt emberekkel s így bizalmasan nem beszélhetett vele; de majd beszél, ha levelét átadja, ámbár Deák előtt Horváth ügyében nincs szükség ajánlatra.^[1169] Dessewffy sokat tehet, mert «roppant hatalmú; egyike a leghatalmasabbaknak az Úr előtt is – a színfalak közt».^[1170] Azt azonban Majláth nem szerette, hogy Kecskeméthy a Bécsi Hiradóban külön czikket írt Horváth mellett s azt a Pester Lloyd – Horváth jó barátja is – átvette; attól tartott, hogy úgy tekintik, mintha azzal Horváth nyomást akarna gyakorolni az intéző körökre. Ettől azonban Horváth távol állott; sőt még történelmi czikket sem akart közölni az Új korszakban, mikor gróf Lázár Kálmán az eddigi szerkesztő, figyelmeztette, hogy azt kiadója, Schwarcz Gyula, politikai s mellé túlzottan szabadelvű irányba terelte és benne Deákot, Eötvöst, Gorovét stb. folytonosan támadja; beküldött czikkét tehát gróf Lázár tervezett új lapja, a mérsékelt «Közvélemény» számára engedte át.^[1171]

Horváth leveleit Toldy maga adta át a czímzetteknek.^[1173] Dessewffy, mint mindig, hidegen jelentette ki, hogy szólni fog, ha eljön az ideje. Hideg, nem magyar embernek való a bánásmódja, de az októberi s a mostani történetekben a színfalak mögött talán ő a leghatalmasabb szereplő. Deák a levelet igen szívesen vette s bizonyos, hogy a legalkalmasabb perczben hathatósan szól a maga helyén: «őt ismerni kell». Eötvösnek az Akadémia üléstermében adta át sorait. Látta meglepetését, örömét, nyugtalanságát; ülés után félrehítta Toldyt, tűzzel, melegséggel szorította meg kezét («mintha a tied volna») s biztosította, hogy másnap a tárnok kezében lesz levele. «Ezen rajta kell lennünk.» Lonovics a kanczelláriában egyengette az amnistia útját s báró Maysenberg külügyi osztályfőnököt is megnyerte az ügynek. Majláth kanczellár maga mondta Lonovicsnak, hogy már szólt a császárnak, a ki azt felelte: «Meglátom; de eddig a hazabocsátásokban kevés köszönet volt.» A jelek szerint, «az egy visszabocsáthatlanon» (Kossuthon) kívül előbb-utóbb mégis mindenki részesül az amnistiában. A kanczellár és Maysenberg azt is említették Lonovicsnak, hogy a genèvei rendőrség jelentése szerint Horváth társalkodása teljesen kifogástalan és nem közlekedik senkivel, ki árnyékot vetne politikai viselkedésére. Azt azonban nem értették s nevettek is rajta, hogy – a jelentés szerint – házakat vesz és elad. Lonovics azt mondta a kanczellárnak, hogy alkalmasint vett egy kis házat s egészen ki nem fizethetvén, talán megint túladott rajta.

A kanczelláriával összeköttetésben állt Falk Miksa azt ujságolta Horváthnak,^[1175] hogy néhány nap mulva alkalmasint általános amnistia fog megjelenni s «akkor a haza viszontlátandja nagy történetíróját és a történetíró hazáját». Horváth 1865 deczember 1-én írt is a kanczellárnak, kérve, hogy a Nádor-emlékből fogadjon el két példányt; egyiket a maga számára, a másiknak pedig «eszközölne elfogadtatást Urunktól». ^[1176] Különben úgy hitte, hogy ha a hírlapok szerint csak azok nyernek amnistiát, kiket nem ítéltek in contumaciam halálra, az – az egy Klapkán kívül, ki Komáromból útlevéllel jött ki – senkire sem terjedne ki, mert ők, a még künnlevők, talán mindnyájan ebbe az osztályba tartoznak. De ebből is többen nyertek már engedélyt a visszatérésre; így Almásy Pál, Gorove István, Andrássy Gyula stb. Mindamellett is lehetségesnek tartotta, hogy barátjával, Toldyval, otthon, ha Isten is úgy akarja, kedélyesen, dohányfüst mellett beszélgessen Görgey árulásáról s egyebekről.^[1177] Deczember 11-én az Akadémia megnyitó ünnepén a kanczellár megkérte Toldyt, írja meg Horváthnak, hogy legyen bizodalommal; az uralkodó kegyesen nyilatkozott s azt mondta: «Képzelem, mily nehezen esik azoknak az uraknak oly soká távol lenni hazájoktól. Mind hazajönnek. De legyen ön kis türelemmel. Magam fogom az időpontot meghatározni.» Toldynak egy megjegyzésére a kanczellár azt felelte, hogy Horváth megkegyelmezése alkalmasint hamarabb meglesz, mint a koronázás.^[1178]

«Mondj le egy darabig a hazamenetelről – zordonkodott Ludwigh a háborús hírekre;^[1179] – mert ha mégy, a határról visszautasítanak; ha pedig hazaérsz, ha el nem fognak majd à la Berzenczey, téged is Görgeyhez internálnak, vagy klastromba zárnak. Mondják, hogy Danielik valami klastromban ül önkéntesen; ő evasit, erupit: sem híre, sem nyoma.» Kossuth-nak pedig megírta,^[1180] hogy Horváthnál a hazamenés vágya valóságos betegséggé növekedett, mert már engedély nélkül is haza akar menni, akármit csinálnak vele.

De Horváth ugyanakkor csalódva látta,^[1182] hogy a kanczellár igéretének daczára, ismét kimaradt az amnistiából, melyet Rónai Jáczintnak megadtak. Úgy hitte, kegyelemre csakugyan nem számolhat s majd csak a koronázás után, akkor láthatja hazáját, ha az 1849. évi haditörvényszéki ítéleteket, az országgyűlés követelése szerint, eltörlik. A történtek után erre többé nem igen mert számolni s attól tartott, hogy száműzetése még soká, nagyon soká tart. Pedig ez a haladó idő és saját körülményei következtében napról-napra tűrhetetlenebb előtte.

Az egész emigráczióban jóformán csak ő maga vélekedett úgy, hogy a kiegyezés hazánk életkérdése. Legtöbben azt vitatták, hogy a porosz-osztrák-olasz zavaros viszonyokat föl kell használni s a nemzet jogait fegyverrel kivívni. Ő ettől iszonyodott, mert a fölkelés hazánk végső veszedelmére vezetne. Nem tudta, tettek-e rá előkészületeket, mert, egy-két genèvei száműzött társát kivéve, senkivel sem állt összeköttetésben és levelezésben; ezek pedig, ha talán tudnak is valamit, semmit sem közölnek vele, mert mindig a béke és a becsületes kiegyezés mellett hallották nyilatkozni. Ez a véleménykülönbség ezektől is annyira elidegenítette, hogy nagyon ritkán látta őket s akkor sem örült látásuknak, eleve tudván, hogy a vita, bár kerüli s kifakadásaiknál többnyire hallgat, újabb idegességre vezet. A helyzet ekként napról-napra kiállhatatlanabb lett előtte s elhatározta, hogy más városba költözik át. De oda nem akart menni, hol más magyar száműzöttek vannak, hogy ne jöjjön velük oly viszonyba, a milyen innen elűzi. Hogy pedig a mindinkább halványuló remények nyomán egyre nyugtalanabb lelkében a kétségbeesés ne burjánozzék fel, munkába akarta ölni a saját nyomorúságára való folytonos gondolást. Távozásra az is indította, hogy ha a háború következtében a mieink is készülődnének, ne foghassák gyanuba, hogy abban talán része van. Párisba azért nem akart menni, mert szűk erszényének nagyon drága; Brüsselbe pedig a vele többnyire ellenkező elvű emigránsok, különösen Klapka és Perczel miatt nem akart menni. Úgy tervezte, hogy júniusban és júliusban torokgyöngesége és csúza miatt egyideig Challes-ba (Chambery közelébe) megy fürdőre, onnan pedig München-be, hol letelepedését a bajor kormány talán megengedi s az osztrák sem ellenzi. Előbb azonban, kis birtokainak eladása után, Toldyval szerette volna Svájczot még egyszer bejárni.

Toldy ^[1183] és Lonovics érsek megnyugtatni törekedtek őt: A kitartás győz az érsek szerint ^[1184] s ő azon volt, hogy Horváthot ne az általános amnistiába foglalják, hanem, erkölcsi állása teljes rehabilitálása végett, külön kapjon amnistiát. A két jó barát együtt azt javasolta, hogy Horváth meleg magyar levélben kérje meg a királynét is ügye pártolására. A királyné tökéletesen, sőt könnyedséggel és szívesen beszéli nyelvünket, legszívesebben van magyarjai közt és semmire sem oly büszke, mint a magyarok osztatlan szeretetére. A levél átadására Toldy ajánlkozott, kinek Lonovics azt mondta, a királynénál úgy említse Horváthot, mint Magyarország első történetíróját, kinek megkegyelmezése a nemzetet újabb hálára kötelezné. Toldy nagyon sürgette Horváth elhatározását, mert Bécs az ellenség miatt veszedelemben már nem forogván, a «királyné» Budáról hazamenni készült.

Horváth tehát augusztus 3-án megírta folyamodását a «császárnéhoz» és átadás végett el is küldte Toldynak. «Jelentékenyebb változások sorsomban – szólt –^[1185] eddigelé mindig nők által eszközöltettek; adja Isten, történjék most is úgy!» A császárhoz való újabb folyamodását, bár félt, hogy tolakodásnak veszik, a kanczellárhoz azzal a kérelemmel küldte meg, hogy csak akkor nyújtsa be, ha jónak látja. De tudta, hogy egyhamar így se jut haza. A telet – eredeti terve megváltoztatásával – Párisban és Brüsselben akarta tölteni, a szeles, hideg Münchenbe pedig csak tavaszszal.

Toldy megörült az «igen szép» folyamodásnak s augusztus 6-án már fel is vitte a várba. «Oly valamit akart mondani ez isteni nőnek, a mi nem maradhatna némi hatás nélkül, mert beszéde nem volna a szokott audientialis beszédek szabása szerint»; de másnap is csak ellebegni látta maga előtt a királynét,^[1186] a ki gyermekeihez sietett a Svábhegyre s így Toldy csak gróf Königsegg udvarmesternek adhatta át a kérvényt. Figyelmeztette a grófot, hogy a nemzetben rendkívüli hatást keltene, ha a kegyelem Szent István napjára érkeznék s hogy praecedens is van reá: egy 1849. évi miniszter, Szemere Bertalan, már egy esztendeje kegyelmet nyert, pedig, állásánál fogva, hadi dolgokba is befolyt, míg Horváth csak azért foglalta el a kultusminiszteri állást, hogy az egyház ügye világi kezekbe ne jusson. «Légy nyugodt szenvedő, szeretett barátom – írta Horváthnak. – Csak fog ütni az óra, melyet annyira óhajtunk!»

Lonovics ismételten sürgette,^[1187] hogy Horváthért a M. T. Akadémia elnöke folyamodjék s ő a kanczellárnál pártolni ajánlkozott «a szegény szenvedő» kérelmét, melynek teljesítését, mint hallotta, idáig is Horváth újabb munkáinak megjelenése akadályozta. Toldy magát István főherczeget kérte,^[1188] hogy e munka tekintetében a császárt megnyugtassa, megkegyelmezését kérje s figyelmébe ajánlja, hogy nem lévén menekvő, kinek sorsa iránt a részvét nagyobb s általánosabb, a mielőbbi megkegyelmezés országos örömet keltene. A volt nádorhoz azonban a levél akkor érkezett, mikor Bécsből már visszautazott s nagy megilletődéssel válaszolta,^[1189] mennyire fájlalja, hogy elmult a jó alkalom, mikor ez érdemes férfiú szerencsétlen állapota megszüntetése végett szót emelhetett volna.

Szent István napján azonban a M. T. Akadémia «felfüggesztett rendes tagja» folyamodását b. Eötvös József elnök pártolással terjesztette föl a császárhoz és apostoli királyhoz.^[1191] Emlékeztette az uralkodót, hogy a Magyar Történelmi Emlékek kiadásának elősegítésére egyelőre három évre 6-6000 frtot utalványozott az Akadémiának. Ennek a munkának valósításához teljes avatottság és nagy levéltári gyakorlottság szükséges. Szalay László halála következtében ez irányban az Akadémia munkaereje tetemesen csökkent. Alig van valaki, ki e férfiút szerencsésebben pótolhatná, mint a folyamodó, kinek az Akadémia részére már 1848 előtt megkezdett levéltári búvárlatait ismertetve, a fölterjesztés megjegyezte, hogy azokat hasonló irányban kellene folytatni, mire a vállalat egységéhez mérve, az övénél avatottabb és gyakorlottabb munkaerő nincs. Az elnök tehát nemcsak az uralkodó kegyes szívéhez, hanem tudományszeretetéhez is folyamodva, kérte, hogy «a feledés fátyolát vetvén mindazokra, mik az említett akadémikust kegyelmes ura kegyétől megfosztották, őt a tudománynak s az Akadémiának visszaadja s ezzel hathatósabban előmozdítsa azt a czélt, melyet, magas gondolkodása szerint, az Akadémia elé újabban kitűzött. «Ne várjunk hirtelen sikert – mondta Toldy, ^[1192] de nem fognak ezek a végsikerre nézve eredménytelenek maradni. Addig is, tisztelt barátom, Isten áldása rajtad: azaz szívnyugalom, jó remény és szerencsés eladása genfi birtokodnak.» De őt magát is lehangolta, hogy «a mi szép és jó asszonyunk» szeptember 3-án Budáról Schönbrunnba ment gyermekeivel, mielőtt őt kihallgatta, vagy gr. Königsegg útján értesítette volna.^[1193]

Szeptember 7-én, mikor Pesten Pulszky feleségét s leányát temették, Eötvös megmutatta Toldynak a kanczellár levelét, melyben megírta, hogy az uralkodó erre az alkalomra megengedte a száműzött Pulszky hazajövetelét. «Hasonlóképen remélem – írta a kanczellár,^[1194] – hogy a derék Horváth is vissza lesz adva hazájának, barátainak, feltéve, hogy bebizonyosodik, hogy az utolsó mozgalomban semmi része nem volt.» Már talán januáriusban hazajöhetett volna, ha 1848/9. története nehézségeket nem okoz.

Horváth azonban Genèveben nem a haza-, hanem a Párisba utazáshoz csomagolt és szeptember 18-án el is utazott oda; de csak könnyedén, a legszükségesebbekkel. Bútorait s egyéb «lomjait» egy kibérelt szobában hagyta mindaddig, míg sorsa egészen eldől.^[1195]

PÁRISBAN Horváth egyelőre Simonyi Ernőnél szállt meg,^[1196] ki a II. Rákóczi Ferencz koráról Londonban gyűjtött diplomácziai okiratokat kevéssel azelőtt ajánlotta fel a M. T. Akadémiának, mely azokat az Archivum Rákóczianum II. osztályában utóbb ki is adta. Horváth Simonyin kívül senkit sem látogatott meg, mást nem is óhajtott látni. Napokig szakadó esőben keresett szállást s október elején talált is a Rue de la Grange Batelièreben.^[1197] Napjait a könyvtárakban, estéit és éjjeleit otthon töltötte. Szállást is azért fogadott a Faubourg Montmartre-ban, a régi boulevardok táján, hogy közel legyen a Richelieu-könyvtárhoz. De ott nagyon kényelmetlenül érezte magát; sok volt a látogató, kevés a hely, mert az új olvasóterem nem készült el s ő néha alig talált helyet az asztalnál. Október 4-én tehát egy genèvei ösmerősének, Lasannak, a Moniteur Universel szerkesztőjének ajánlatával fölkereste Louis Ferd. Alfred Mauryt, az Institut tagját, a hírneves történetírót, a ki bejuttatta őt az Institut könyvtárába, mely nem volt nyilvános. A könyvtárváltoztatás következtében a Szajna balpartjára akart átköltözni, mert télen nedves hideg időkben a szeles Szajna völgyén nem szeretett volna átjárni meghűlésre hajlandó torkával; de mégis csak megtartotta lakását. Mielőtt Párisba ment, azt hitte, a lakásváltoztatás, a nagy világváros zaja szórakoztatja őt s elnémítja keblének hazája felé ki-kirebbenő sóhajait. De csalatkozott. Ebben a «végtelen zajtengerben» még idegesebbnek, még jobban elkülönzöttnek, még magánosabbnak érezte magát, mint Genèveben, hol bár szintén egészen elszigetelve élt, – a megszokott vidék s helyiség látása és talán családja is (melyről azonban legjobb barátjának sem írt soha egy sort sem) kevésbbé éreztette vele, hogy száműzve és teljes magányban él. Mennél nagyobb remény kecsegtette, hogy hazáját végre viszontláthatja, annál hevesebbé vált benne a vágy és az epedés, annál kevésbbé találta nyugalmát a külföldön. De nyugodtan nézett a nyomozás elé, melyet a kanczellár, mielőtt hazasegítné, az iránt indított, nem vett-e részt az utolsó mozgalmakban; mert ő csak a bevégzett dolgok némely részéről értesült egyes levelekből s azt is teljes meggyőződéssel rosszalta.^[1198]

Batthyányné, ki csak Frankfurtban tudta meg, hogy Horváth Genèveből Párisba költözött, ekként nem találkozhatván vele, október 6-án, a ránézve sokszorosan nevezetes évfordulón, levélben ^[1199] azzal a kérdéssel lepte meg Horváthot, nem volna-e kedve Brüsselbe költözködni. Volt tanítványát ugyanis, Elemért, a téli félévre a brüsseli egyetemre küldi; mert nem szeretné kitenni kellemetlen találkozásoknak Pesten, «ha az udvar megint jelenlétével boldogítaná a magas aristokrácziát» s azt sem szeretné, hogy most, midőn az ifjú már mulathat, könnyelmű társaságba keveredjék. Nagyon örülne tehát, ha Horváth is Brüsselben laknék s néha egy-egy jó tanácsot adna, egy-egy atyai szót intézne hozzá. Ellátta fiát néhány ajánlólevéllel; annyi ösmerőse van ott, hogy bizonyára jól fogadják. A többinek elmondását fiára és Károlyi grófnéra bízta, a kik különben is Párisba készültek.

Horváth habozás nélkül elfogadta az ajánlatot s elhatározta,^[1200] hogy november 15-én Brüsselbe költözik át. Ugy sem tudta megszokni a nagyváros zaját; s a város, akármilyen elvonultan élt is, drága volt neki. Annál szívesebben ment, mivel csendre vágyó és elvonult életével jobban találhatta magát Brüsselben. Megkezdett munkáját (a magyar keresztény egyház történetét) is könnyebben, kényelmesebben végezhetné ott, mert az Institut könyvtára nagyon is szegény volt az ő czéljaihoz képest. A hazamenetelben pedig már egyáltalán nem bízott. Ha a kanczellár odahagyja hivatalát, mielőtt rajta segítene, szószegőnek kell tartania, ki csak azért tett neki igéretet, mert érezte, hogy kérelmét nem tagadhatja meg, de szava beváltásával nem gondol. Ha türelme végkép elfogy, elhatározta, hogy hazamegy jelentkezni s azután tegyenek vele, a mit akarnak. A künnlétel neki már a börtönnél is súlyosabb volt.

Hű barátja, Ludwigh, Brüsselben a Rue du Nord 63. száma alatt fogadott neki lakást, melynek ablakai a Place de barricadra nyiltak.^[1201] November 15-én tehát Horváth már megint régi lakóhelyén, Brüsselben volt. Régebben ezt a várost több tekintetben kellemesnek találta. De most nem tudta,^[1202] meddig fogja itt nyugtát találni. Egy dolog mindjárt kellemetlenül hatott reá: a hőmérsékletben való nagy különbség, a folyton dühöngő szél, a szakadó eső. Mindjárt meg is hűlt s lázas lett. Mégis elment a könyvtárba, hogy megtudja, megvannak-e azok a könyvek, a mikre szüksége van. Azonban mint Párisban, az Institut könyvtárában, itt sem talált semmit a főbb magyar kútfőkből. November 19-én a Bollandisták híres könyvtárában sem igen akadt többre. A régiek könyvtárát a jezsuitákkal együtt szétszórták s a helyreállított szerzet még korántsem tudta mindazt visszavásárolni, a mivel korábban a magyar egyháztörténelemre nézve is rendelkezett.^[1203]

Batthyányné nagyon örült, hogy mielőtt határozottan kérte volna, Horváth teljesítette kívánságát és Brüsselbe tette át «sátorfáját.» Megnyugtatta, hogy ott van és olykor jó tanácsokat adhat fiának, Elemérnek. Ugy-e – kérdezte ^[1204] – fiában is megvan a korszellem hibája, a könnyelműség? Noha imádja fiát és jobban nem is lehet őt szeretni: nem vak és hibáit elismerte. Remélte, fia is átlátja, mennyire szükséges tudni valamit és tanulni; a jóakarat nem elég és a tudatlanság miatt a legjobb ügy már sokszor megbukott. Kérte urabátyját, hogy sokszor írjon neki; egyedüli vigasza az, ha Elemérről sokszor hallhat.

De levele már olyan időben érkezett, mikor teljesedett Toldy jövendölése,^[1205] hogy Horváth az egész telet aligha fogja Brüsselben tölteni. A kiegyezés – Toldy szerint – majdnem bizonyos és Eötvös az első minisztertanácsban indítványozni, Deák pedig az új miniszterelnöknél (alkalmasint Andrássy-nál) szorgalmazni fogja megkegyelmezése kieszközlését. Bartal György, a helytartótanács alelnöke Bécsbe ment és megtesz ügyében mindent, a mit lehet s tenni fog esetleg az új külügyminiszter, báró Beust is.^[1206] Horváth megköszönte Toldy baráti hő indulatának újabb nemes törekvéseit, de úgy hitte,^[1207] hogy bármily biztatók és erélyesek is azok, nem birják legyőzni mostoha sorsa végzetes hatalmát. De már mégis tanakodott, hogy ha ily közel van a döntés, küldesse-e ^[1208] s Toldy sem tudta,^[1209] küldje-e a Pestről kért könyveket. Hiszen ha megkapja az amnistiát, a könyvek csak lomjait növelnék. Bartal ha nem vívta is ki az amnistiát, ő tette «lengővé» (flott). November 20-án megtörtént ez ügyben az előterjesztés, forma szerint az első lépés a helytartótanács részéről s Toldy joggal hitte, hogy deczemberben meglesz a döntés is. «Az én bohó feleségem – végezte levelét ^[1210] – Bartal hírére: mondd, oh mondd Horváthnak, hogy írnék, írnék, – de úgy meg vagyok indulva, hogy – nem tudnék mit!» Deczember 13-án azonban a brüsseli lapok Pestről azt a táviratot közölték, hogy «le gouvernement a refusé à l’évêque Sowath (így!) la permession de retourner en Hongrie». Horváth ezt a hírt akkor sem tartotta sorsdöntőnek, ha nem kacsa; mert ha a kiegyezés megtörténik, az új kormány csak parlamentáris minisztérium lehet s ennek más politikát kell követnie ebben is, mint a mostaninak. Mégis kérte a könyvek elküldését, hogy dolgozhassék.

Azonban deczember 17-én a hatvanhetes bizottságban Eötvös azt jelentette, hogy «Hála Istennek, Horváth amnistiája megvan. Egy meleg köszönőlevelet írok a kanczellárnak». Tehát Majláth kanczellár értesítette őt. Eötvös nagyon boldog volt, mert – mint a kancellár utóbb beszélte neki, ő pedig Toldynak ^[1213] – az akadémia elnökének folyamodása döntötte el a dolgot s annyira meggyőzte az uralkodót; hogy elolvasása után azonnal hajlandó volt teljesíteni; csak arról akart előbb meggyőződni, nem volt-e része az utolsó porosz tervekben. Ebben a tekintetben Horváth levelével viszont Lonovics érsek nyugtatta meg a kancellárt, mire deczember 15-én az uralkodó aláírta az amnistiát. ^[1214] A külügyminisztérium 18-án utasította a svájczi követet, hogy ezt tudassa Horváthtal s adjon neki útlevelet. Toldy 18-án délután 3 órakor a bölcsészeti kar ülésén vette István fia levelét, hogy a «Sürgöny» közli Horváth megkegyelmezését. «Tehát megvan – kiáltott ^[1215] – a mit annyi becsületes szív óhajtott!» A tanácskozásból öröm és fecsegés lett; mindenki Horváthról beszélt, kinek Eötvös ^[1216] 17-én, másnap pedig Toldy táviratozott s fölkereste Bartalt, hogy megköszönje neki az ügy szorgalmazását. A Pesti Napló, Hon, Sürgöny, Pester Lloyd stb. már 18-án tele voltak a jó hírrel s másnap, harmadnap a külföldi lapok is közölték.

«Tehát végre megvan! Megvan, a miért oly régóta epedve sóhajték» – írta Horváth Toldynak ^[1217] mélyen meghatva. – «Hála neked; mert a te mindent megmozdító, mindenütt működő, kérő, ösztönző hatásod nélkül az ügy bizonyosan most is ott volna még megfenekelve. De engedd, hogy ne szavakkal, mik érzelmeimet úgy sem adhatják vissza, hanem majd otthon, egy forró öleléssel fejezhessem ki hálámat.» A kanczellárnak, Lonovicsnak, Eötvösnek, Bartalnak is megköszönte a jóakaratot. De hűlése miatt még maradnia kellett. Pedig Pesten már készen várta szobája is, melyben mint hatvani prépost, majd mint püspök s végre, bár csak néhány napig, mint miniszter lakott. Barátja és egykori házigazdája, Weisz Bernát s felesége kikötötték,^[1218] hogy ismét hozzájuk szálljon, foglalja el régi lakását és legyen szerény asztaluk vendége. Olyan gyöngéd ajánlat, a mit visszautasítani nem lehetett. Váltig sajnálta Toldy, hogy szűk lakásán ő nem láthatja vendégül; de még Győrből hazalátogató leányát sem tudta elhelyezni. Azonban buzgón kérte,^[1219] ügyeljen egészségére, ne koczkáztassa; göngyölje be magát jól,^[1220] mert szomorú dolog volna, ha most lenne baja. Kérte, hogy már a januáriusi nagygyűlésen itthon legyen.

Hűlése miatt Horváth 1866 deczember 28-ig Brüsselben maradt s onnan, Párison keresztül, másnap délben érkezett meg Genèvebe, hol a Hôtel du Rhôneba szállt.^[1221] Bútorait, könyveit becsomagolta. Feleségét és gyermekeit, kik szeptember óta nagyszüleiknél, Ferneyben voltak, szintén útra készítette. Egyébiránt az egész idő alatt lázas volt, sőt néhány napig feküdnie is kellett. Genèveből 1867 januárius 12-én még a száműzöttség gyászkülsejében utazott el és csak útközben vétette le szakállát. Figyelmeztette Toldyt, hogy el fog szomorodni barátja aggott kinézésén, mit mostani gyöngélkedése még szembetűnőbbé tett. Genèveből hozzá írt utolsó levelében az újév és az új élet kezdetén elfogódva kérdezte tőle,^[1222] hogyan hálálja meg azt a jót, a mit a mult évben cselekedett vele? «Nincs egyebem egy hálatelt kebelnél s e szavaknál: Isten áldjon meg érte!»

Toldy válaszát ^[1224] már Münchenben kapta. «Hidd el, barátom, nincsenek tetteink önzés nélkül; s az én igyekvéseim kútforrása is végre csak az önzés volt. Szükségem van reád. Nem hinnéd, mily elszigetelt életet élek… Azaz emberek közt mindig érintkezem számosakkal, hivatalosan is, amúgy is; sőt vannak, nem panaszkodhatom, nem kevés jóembereim, mondhatnám barátim; azonban elfoglaltságaink nem engedik azt a folytonos érintkezést, mely két lélek közt a megszakítatlan eszme- és érzéscsere föltétele. Azután – a régiek kihaltak mind, vagy ha nem is: él Fábián, él Székács és még tán egy-kettő; de külön választott az élet, vagy a szak. Hátha, öntudatlanul is, ama titkos rúgó hajtott engem, hogy – bírjalak? Mert úgy, néha, el-elgondoltam, hogy mily jól esnék: sokat, igen sokat lehetnem veled, tapasztalásokban és tanulmányokban gazdag életed könyvében lapozgatni együtt, terveid s terveink felett beszélgetni, egymást egyben-másban támogatni s elandalogni azon idők felett, midőn még fiatalok voltunk»…

Ezek a sorok és mind azok a levelek, miket három évtizeden át váltottak, örök életre méltó emlékei annak a hű és igaz barátságnak, mely összefűzte ezt a két tudóst, a kik közül az egyik Magyarország történetével, a másik Magyarország irodalomtörténetével ajándékozta meg nemzetét.

Münchenben Horváthnak nem maradt ideje, hogy – mint tervezte ^[1225] – a könyv- és levéltárban dolgozzék. Csak egy napot töltött ott, de ez is elég volt megtudnia, mit munkája érdekében tudni óhajtott. A képtárak, múzeumok pedig, melyekből már eleget látott a külföldön, nem gyakoroltak rá annyi vonzóerőt, hogy képesek lettek volna csak egy napig is késleltetni hazája viszontlátását.^[1226] 1867 januárius 15-én délelőtt 10-kor már Bécsbe érkezett s a Wallner-utczai Schipper-hôtelbe szállt. Azonnal felkereste Biró püspököt és referendariust, megkérdezni, a kanczellár mikor fogadja? Másnap Horváth Károlyi alkanczellár és báró Mayenburg külügyi osztályfőnök meglátogatása után tisztelkedett a kanczellárnál. A fogadtatásokat teljesen kielégítőknek találta:^[1227] minden jól ment. Mindenütt csak megköszönte az eljárást, de semmit sem kért. Néhányan maguk hozták fel az anyagi dolgokat, de ekkor is csak azt mondta, hogy ezekről még nem gondolkozott s azt hiszi, nem kell sietnie újabb folyamodással, mert azt, mit a méltányosság követel, reméli, nem tagadják meg tőle. Majláth főkanczellártól megkérdezte, egész, vagy fél amnistiát kapott-e s tanácsot kért tőle, tisztelegjen-e az uralkodónál és kereszttel jelenjék-e meg előtte? A kanczellár nem felelhetett mást, mint Lonovics érsek, ki szerint a főpapi kereszt megilleti őt, mert a haditörvény megfoszthatta ugyan javadalmától és állásától, de nem az egyházi méltóságtól; amnistiát nyervén. Lipovniczky István czímzetes (később nagyváradi) püspök is a primás magánengedelméből viselte az apáti keresztet. Horváth maga is úgy vélekedett, hogy a kereszt megilleti őt, ha csak mint volt prépostot is. Szerencsére még volt egy püspöki köntöse, de nem volt többé láncza és keresztje. Mindamellett a kanczellár, Lonovics és Toldy tanácsát követve, «nemcsak nevének, hanem méltóságának is fényében» járult 17-én az uralkodó elé, ki azzal a szívességgel fogadta, mint egykor Telekit, legutóbb pedig Pulszkyt.^[1228]

A kihallgatás után Bécsből azonnal elutazott és januárius 19-én este 11-kor családja nélkül egyedül érkezett meg Pestre, hol – Toldy fekvőbeteg lévén – a pályaháznál csupán Weisz Bernát fogadta. Vendégszeretettel kísérte őt régi lakásába,^[1229] régi szobájába, hol mint prépost, püspök és miniszter 18-20 év előtt egészen más színben láthatta hazája és saját jövendőjét.

HORVÁTH MIHÁLYT, mikor januárius 20-án fölébredt, a hazában először Toldy Ferencz üdvözölte.^[1230] De betegsége miatt csak levélben. « Jó reggelt, kedves barátom! Kívánom, hogy az első éj, melyet annyi évek óta itthon, aggodalom nélkül, sőt nyugodtan és elégedetten tölthettél, üdítő lett legyen!» Aggodalom nélkül azonban, nyugodtan és elégedetten Horváth bizonyára az első éjszakát sem tölthette. Bécsből a családjától való elválás szomorú érzete kísérte s itt Józsi öcscse halálának s gyermekei teljes árvaságának híre fogadta. És a mellett Toldynak az a tanácsa,^[1231] hogy mint praelatus jelenjen meg mindenütt. «Ez – úgymond – lefelé, hol alig van egy pár ember oly népszerű, mint te, emeli díszedet és érdemedet; felfelé pedig emlékezteti az illetőket adósságukra irányodban. Az amnistia mindent visszaadván, mi visszaadható volt, megjelenésed mutassa az indelebilis charactert, melyet az apostoli király adott. Kérlek, ne légy szerény. Neved belső méltósága ne vesse meg a külső méltóságot, melylyel, amazzal egyesületben, imponálni fogsz csalhatatlanul azoknak is, kik nemcsak bukott, de félretolt nagyságnak is szeretnek tekinteni. Mert vannak ilyenek is. Lehet, hogy némelyek megelőznek, lehet, hogy már délelőtt lesz látogatód: ornatusban találjanak. Bocsánat a tolakodó barátságnak. De az öregségnek vannak jogai, mikkel talán a barátság sem bír – oly terjedelemben.»

Horváth azonban nem várta meg gyöngélkedő barátja látogatását. Maga sietett hozzá – bizonyára «ornatusban» mindjárt délelőtt s a két jó barát könnyek között borult egymás nyakába. Toldy csakugyan nem vette rossz néven, mikor barátja beváltotta bécsi gyöngéd fenyegetését s megölelte, összecsókolta feleségét is, «a jó lelket», a ki urával együtt mindenkinél többet tett az ő visszatéréséért.

Az első napok látogatások tételével és fogadásával teltek el, de Horváth Mihály eközben is talált időt, hogy vigasztaló levelet írjon testvére árváihoz. «Szegény gyermekek! – sóhajtott.^[1233] A ti sorsotok szomorú; de ne essetek kétségbe: a jó Isten nem hagy el benneteket.» Csupán másfél hetet akart ügyei rendezésére fordítani, hogy azután hozzájuk siethessen. «Addig már – mondta, – édes árva gyermekeim, bízzátok ügyeteket a jó Istenre, ki nem fog elhagyni benneteket s a jó emberekre, kik atyátok hű barátai voltak, nektek pedig őszinte jóakaróitok.» Még maga sem volt olyan helyzetben, hogy óhajtása szerint – teljesen segíthessen rajtuk; arról azonban eleve is biztosította az árvákat, hogy a mit lehet, mindent megtesz értük. «Imádkozzatok, hogy Isten segítsen meg engemet s akkor azután rajtatok is segítve lesz, szegény gyermekeim.» Levele megírása után másnap, 22-én, megérkezett Szegedről huga is, Amália (Krikayné). Ugy tervezték, hogy az Akadémia nagygyűlése után, februárius elsején vagy másodikán, együtt mennek Ipolyságra megvigasztalni Józsi testvérük árváit, a kiket magukkal visznek Szegedre, kivéve a legnagyobb leányt, Irmát, föltéve, hogy Lypták Nándorral ottlétük alatt egybekelhet. Mivel a zord téli időben mégis nagyon terhes volna Horváthra, hogy sorra látogassa alföldi rokonait, arra kérte őket, hogy Szegeden Amália, vagy Aradon Alajos testvéröknél jöjjenek össze egy-két napra ^[1234] Ennek következtében le kellett mondania arról is, hogy már most meglátogassa Dákán Batthyány özvegyét, a ki ott akarta bemutatni neki tanítványa, Emmy gyermekeit; mert hiszen «sehol sem látják szívesebben, mint Dákán». Így Batthyányné egyelőre csak levélben ^[1235] üdvözölhette. Kívánta, hogy sok boldogságot élvezhessen hazai földön: «mentve minden keserűségtől és fájdalmas érzéstől», de őszintén megvallotta, ő milyen bőven részesült abban azóta, hogy visszatért a külföldről. Simonyi Ernő, a számüzetésben imént még párisi házigazdája, ezúttal Torinóból,^[1236] szintén borongva üdvözölte őt «imádott hazánk szent földjén». Felsóhajtott Ovidiusszal: «heu mihi, quod domino non licet ire tuo!» Bizony, maga is szeretett volna már visszatérni hazájába, hova szíve minden dobbanása visszaintette. Azonban mivel úgy érezte, hogy a haza jelen viszonyain nagyot nem lendíthetne, inkább multjával foglalkozott s annak emlékeit gyűjtötte, hogy az utókor tanuljon belőlük. Párisban együtt beszéltek Velenczéről s annak gazdag levéltárairól. Most, mikor ez a város felszabadult az osztrákok uralma alól, felhasználta az első kedvező alkalmat s háromheti kutatása alatt megkapta ott a Libri Pactorum két nagy foliokötetét s Marino Sanuto olasz történetének 58 könyvét, vagyis 1495-1535-ig terjedő politikai naplóját. Most már Horváth útján érdeklődött, kinyomatja-e az Akadémia a jövő évben az ő firenzei okmánytárának első hat kötetét s megjelenik-e Londoni okmánytárának Rákóczit illető része?

Mostantól fogva Horváth valóban az Akadémia egyik legmunkásabb és egyik legtekintélyesebb tagja volt. A januárius végén tartott nagygyűlésen a tagok a legnagyobb lelkesedéssel fogadták s az Akadémia Magyarország történetének hat kötetéért őt azonnal kitüntette a nagyjutalommal. De mindenki, ő maga is, érezte, hogy nemcsak jutalom volt ez, hanem egyúttal első nagyobb segítség az író részére, a ki számüzetéséből vagyontalanul tért haza.

Februárius első hetét ipolysági és szegedi rokonainak meglátogatásával töltötte. Toldy aggódva kérdezte a visszatérőtől: nem ártott-e meg az út? Azalatt emeleti lakást keresett számára a Lipót-utcza 22. sz. alatt.^[1237] Négy szoba, köztük kettő az utczára, az egyik salon, a másik alcovenes; csínos, sőt díszes, egészen Horváth állásához való. Évi bére 600 forint volt. Horváth ki is vette Szent György napjától, hogy Bécsből idehozza családját, melytől megválni semmiképpen sem akart. Még azon az áron sem, hogy mint egykor a csanádi püspökségben, most a kalocsai érsekségben is ő legyen a márcz. 13. elhúnyt Lonovics József utóda. Pedig ilyen áldozatot Deák Ferencz és gróf Andrássy Gyula miniszterelnök sem tartottak nagynak ahhoz a sok jóhoz képest, a mit fényes méltóságában tehetne; és azon elégtétellel szemben, a mit tizennyolcz esztendei jogfosztás után nyerne.

Ludwigh azonban majdnem megijedt, mikor a lapokban azt olvasta, hogy követséggel is megkínálták. Őszintén figyelmeztette,^[1238] hogy pályája nem lehet a követség és nem lehet czélja, hogy a végzetes közös ügyek kérdésében a szavazók számát szaporítsa. A közös ügynek nincs jövője, vagy ha lesz, nem fog áldást hozni. De azért is el kell utasítnia a követséget, mert mint püspök ült a felsőházban,^[1239] még pedig törvény szerint több joggal, mint czímtársai; hiszen őt a koronás király nevezte ki. A felsőházi ülésjog privilegium, privilegiumot pedig csak koronás király adhat. A törvénynek kell minden körülmény közt hódolni. Nem a praeconisatio ad ülésjogot és beneficiumot, hanem a királyi kinevezés. Ha követséget vállal, maga mond le püspöki kinevezése jogáról, arról pedig lemondani nem kell. Ha lesz alkotmány, az ő jogát is elismerik; ha pedig nem lesz, legalább nem vonják el históriai munkájától.

A függetlenségi harczról írt történeti munkáját maga Erzsébet királyné is olvasta. Pár nappal megkoronáztatása (1867 június 8.) előtt magához hívatta őt s a budai várkert egyik pavillonjában felolvasónéja, Ferenczy Ida jelenlétében fogadta. Kedvesen fogadta Horváth üdvözletét s az amnistia kieszközléséért mondott köszönő szavait. «Kedves püspök úr – szólt a királyné,^[1240] éppen Magyarország újabb történetével foglalkozom s ott oly részletet találok, mi bővebb magyarázatra szorul. Ön, mint történetíró, a legilletékesebb arra, hogy nekem a kellő felvilágosításokat megadja. Kérem, tegye meg azt nekem.» Horváth megütődve látta, hogy a királyné előtt az ő tiltott könyve, a Függetlenségi Harcz Története fekszik. A királyné azonban kedvesen folytatta: «Éppen a debreczeni függetlenségi nyilatkozatot olvasom az ön könyvéből. Ennek ön szintén részese volt. Erre nézve akarom megtudni Önnek, mint az esemény egyik előkelő tényezőjének a véleményét az egész tény körülményeiről, a mik önöket erre a határozatra indították. Én a leplezetlen történelmi igazságot keresem, azért elvárom, hogy felelete teljesen őszinte lesz; annál is inkább, mert hiszen abban az időben még nem is voltam a dynastia tagja; férjem nevében pedig, a ki úgyszólván gyermekifjú volt még akkor, sok olyasmit követtek el, a mi, hogy akaratán kívül megtörtént, ő fájlalja legjobban. Higyje el, ha tehetségünkben állana, férjem és én volnánk az elsők, a kik Batthyány Lajost és az aradi vértanukat életre ébresztenők.»

Horváth ezután órákon át beszélt a királynénak a függetlenségi harcz részleteiről s egész őszintén feltárta a magyarok helyzetét és cselekedetök indító okait. A királyné nagy figyelemmel hallgatta, utóbb is többször meghítta s Horváth mindenkor azzal az érzéssel távozott el tőle, hogy «a királyné valódi isteni asszony!»

113. Horváth Mihály történeti előadása Erzsébet királyné előtt.^[1241]

Bartakovics Béla egri érsek, ki Scitovszky primás halála (1866 okt. 19..) óta «vacata sede Strigoniense», a comissio ecclesia elnöke volt,^[1242] máris tett lépéseket, hogy Jekelfalusy Vincze, volt 1848-as szepesi püspök 4-5000 forintnyi nyugdíját, mely az ő pozsonyi préposttá kinevezésével felszabadult, mielőbb Horváth kapja meg; mert – a mint mondta ^[1243] – «illik, hogy Horváth, ki végre mégis püspök, díszesen legyen ellátva». Azonban Simor János, ki éppen Horváth hazatérésekor (jan. 20.) lett herczegprimás, hír szerint nem a legelőzékenyebben fogadta a nála tisztelgő Horváth Mihályt, sőt azt is beszélték, hogy valami kellemetlen szóváltás volt köztük.^[1244] Ezt az «Idők Tanuja» azonnal megczáfolta, de a közönség egy része hitte, a sajtó pedig majdnem lázas érdeklődéssel akarta Horváthra, mint a nemzet egyik vértanujára erőszakolni az őt megillető fénykört s úgy vélte, hogy ezt a fényt a kassai püspökség adhatná meg. Azonban egyik ifjúkori barátja, Körrey Ferencz szegvári plébános szerint ^[1245] Horváth írói fénye vakítóbb minden püspökségnél. Ránézve a püspökség, mint ilyen, semmit sem határoz, annak legfeljebb anyagi oldala jöhetne tekintetbe, hogy jó szíve sugallata szerint jót tehessen azokkal, kik vér szerint közelebb állanak szívéhez.

A kassai püspökség csak a szentjobbi apátsággal együtt érhetne valamit. Sokkal előnyösebb volna a nagyváradi, mely ugyan még nincs üresedésben, de a csanádi egyházmegyében azt beszélték, hogy Bihar vármegye tekintélyének egész súlyával Horváth Mihályt akarja Szaniszló Ferencz utódául. Azt azonban mindenki óhajtotta, hogy legalább is becsületes sine curát biztosítsanak részére.

«Istennek hála – szólt egy alkalommal Horváth ^[1247] – a szenvedések kora elmult, el mind a hazára, mind magamra nézve; a haza önmagának visszaadatott, én megint szülőföldemen élhetek; a haza veszélyezett jogait s alkotmányát, én sokáig nélkülözött hazámat nyertük vissza. A hazában újra csendes polgári pálya nyílik számomra.» De egyelőre csak annyi történt, hogy Nagybánya városa őt diszpolgárának, ^[1248] a szegedi kaszinó pedig tiszteletbeli tagjának választotta meg,^[1249] a mit szép levelekben köszönt meg.

Teljesítette végre Batthyányné újabb sürgetését ^[1250] s meglátogatta őt Dákán, hol a kedves család körében két napot töltött, azután pedig, augusztus elején, külföldi útra indult. Bécsben másfél napig időzött, Münchenen csak átrobogott (a kutatást hazatérése idejére halasztván) és Zürich felé ment; de Genèvet, a hol talán egész bujdosása alatt legszívesebben lakott, nem akarta felkeresni, mert genèvei vendége, dr. Landesmann Jakab, értesítette, hogy oda most hiába menne, kis birtoka eladására nincs remény.^[1251] Zürichen túl tehát kiszállt az Aar balpartján a Habsburgok wülpelsbergi ősi várának tövében fekvő schintznachi kénes fürdőnél. De alig robogott el a gőzmozdony, máris megbánta kiszállását, mert Schintznach nem helység, hanem minden községtől távolálló nagy fürdőintézet, mely annyira tömve volt – többnyire franczia – fürdővendégekkel, hogy éjjeli szállást is alig kaphatott, egy másnak számára lefoglalt szobában. Ott hagyta tehát, félig bosszankodva, félig örülve, hogy újra megláthatja Genèvet, hová annyi visszaemlékezés vonzotta. Az éjszakát ott töltvén, másnap délelőtt tovább ment a savoyai Evian-les-Bainsbe, a mely Lausanne-nal éppen átellenben, a Lac Leman (Genfi-tó) gyönyörű déli partján fekszik.

«Mintha álmodnám – írta innen Toldynak,^[1252] – midőn körültekintve ezen jól ismert tájakon, melyeket, mint hontalan bujdosó, annyiszor, de többnyire búsongva bekalandoztam, eszembe jut, hogy már nem mint hontalan bujdosó létezek itt. Különös mégis az ember kedélye. Most is ugyanazon roppant távolság választ el hazámtól, mint előbb; s azt az epedést, melyet honvágynak nevezünk, jelenleg mégsem érzem. Nyugodtan, minden mélabú nélkül gondolok hazámra, mintha most is a Hattyúsziget (Toldy városligeti nyári lakása) felé, vagy a budai hegyek közt sétálgatnék; pedig mily messze vagyok ezektől!»

Augusztus 24-ike táján indult onnan Münchenbe, hogy a bajor királyi levéltárban a magyar kereszténység történetéről készülő munkája számára Szent Istvánra és Gizella királynéra vonatkozó adatokat kutasson;^[1253] majd Bécsben időzött, hol Andrássyval és gróf Festetich Györgygyel, a király személye körüli miniszterrel találkozott. Sok jóval biztatták, de barátja, Ludwigh,^[1254] mindabból semmit sem hitt el. «Nem akarnak, nem mernek érte semmit sem tenni.» Azt azonban Horváthnak sem hitte el, hogy Genèveből a püspöktől most újabb jelentést kívántak volna róla; sokkal több bajuk volt, mint azzal bibelődni, mondott-e misét? Különben Horváth hazasietett, hogy szeptember 14-én Szegeden jelen legyen hugának, «az ő árvájának», Irmának, Lypták Nándorral való esküvőjén.

Alig tért haza, a lapok azt a hírt közölték, hogy az öreg Haulik György zágrábi érseknek, 1848-ban Jellacsics kész eszközének, ő lesz a vicariusa, érseki helytartója. Ludwigh ezt ^[1255] a reakczió czélzatos koholmányának tartotta; mert a minisztérium őt csupán cselből küldhetné Zágrábba; vagy talán éppen azért akarja olyan helyre kinevezni, hogy el ne fogadhassa s ezzel fölmentve érezze magát azon kötelesség alól, hogy elhelyezéséről gondoskodjék. De fia, Ludwigh Gyula,^[1256] Fiuméból felvilágosította, hogy ezt a hírt a horvát reakczió koholta, magyar Strossmayernek, azaz olyannak akarván feltüntetni Horváthot, ki úgy izgatna a horvátok ellen, mint Strossmayer djakovári püspök izgatott a magyarok ellen. Másik barátja, Vukovics Sebő, volt igazságügyminiszter, november 12-én már úgy hallotta,^[1257] hogy ki is nevezték a zágrábi püspökség helytartójának. Ezt nemcsak Horváthra nézve, hanem politikai tekintetben is kedvező megoldásnak tartotta volna. Maga sem bízott a hírben. De örült volna annak is, ha Horváthot kinevezik arra a csekély nyugalomhelyre, mely csak az ő szerénységének felel meg, korántsem akár tudományos, akár politikai érdemeinek. Horváthnak Eötvöst mentegető s a mulasztás okának inkább a főpapságot mondó soraira megjegyezte, hogy Eötvösnek mégis ragaszkodnia kellett volna kineveztetéséhez s éppen nem hozott volna feltűnő áldozatot, ha ahhoz miniszteri állását köti. Többször sajnálta már Horváthot, hogy hazament; hiszen a hazát mindenütt épp oly buzgón, mint jól szolgálhatta volna; de inkább volna most is odakünn, mint hogy mellőzés és csekélylés legyen következése hazaérkezésének. Nemcsak most, hanem később is ^[1258] kifejtette Horváth előtt, ki az ő hazamenetelét sürgette, hogy akkor sem keresett engedelmet a hazatérésre, mikor Horváth s előtte számosan a nem alkotmányos kormány ilyen engedelmével éltek; annál kevésbbé teheti ezt most, mikor a koronázás után az alkotmányos kormány az emigrácziót lealázó és rágalmazó rendeletet bocsátott ki.

Időközben, július 31-én, Simor János herczegprímás a király előtt őszintén megmondta, hogy egyházi méltósággal összekötött papi javadalmat Horváth csak abban az esetben kaphat, ha a legutóbbi műveiben a katholikus egyházra vonatkozó némely állítására nézve megnyugtató nyilatkozatot ad, egyben azonban készségesen magára vállalta, hogy erről Horváth Mihálylyal tárgyaljon. A király tehát augusztus 16-án megbízta, hogy a kifogás alá eső helyeket beszélje meg a szerzővel s az eredményről jelentést tegyen.^[1259] Mielőtt a dolog eldőlt volna, báró Eötvös deczember 9-én reggel személyesen vitte meg Horváthnak azt a jó hírt, hogy a rég óhajtott dotatio végre megvan.^[1260] A király a volt csanádi püspöknek – hazatérésétől számítva – életfogytiglan 5600 frtnyi évdíjat rendelt a katholikus vallásalapból.^[1261] Az Idők Tanuja s a többi lap örömmel jelentette, hogy a nagynevű hazafi ügye, mely korábban annyira foglalkoztatta a magyar hírlapokat, ezzel el van döntve a méltányosság és magának a híres történetírónak óhajtása szerint s a sokat hányatott tudós most már gondtalanul és nyugodtan élhet szaktudományának.^[1262]

TOLDY FERENCZ Horváth Mihályt 1867 februárius 7-én levélben ^[1263] figyelmeztette, hogy «ma öt órakor az akadémiai történelmi bizottmány termében egy privát Történelmi Társaság alkotó ülése van. Híva vagy. Jöjj! Megpróbálom érted menni». Együtt jelentek meg; az értekezlet Horváth Mihályt választotta meg elnöknek, pontról-pontra letárgyalta az alapszabályokat s a megjelenteket állandó bizottsággá alakította, melynek elnöke Horváth Mihály, tollvivője pedig Thaly Kálmán lett. Márczius 10-én ők ketten adták ki a társulat megalakítására szóló felhívást. Mivel április végéig háromszáznál többen jelentkeztek tagul, Horváth május 15-ére az Akadémia heti üléstermébe összehítta az alakuló közgyűlést és azt szép beszéddel nyitotta meg.^[1264] A XIX. századot a nemzetiségek századának nevezte, a népek legközelebbi czéljának pedig a fejlődést, a haladást mondta. Nemzetünknek erre a czélra más nemzetekkel együtt kell törekednie, egyúttal azonban híven megőríznie a maga sajátságos egyéniségét; tehát ápolnia a történelem tudományát is, mely a nemzeti érzelemnek legjobb dajkája, a honszeretet legmunkásabb ébresztője. Mert a nemzet nemcsak az élőkből áll; részei annak a letűnt nemzedékek is és a holtaknak nagy befolyásuk van az élőkre. Összes állapotaink az elhúnyt nemzedékek törekvéseinek eredménye. Azért kell nemzetünk multjának minden elemét összeszedni, rendezni és megbírálni, hogy nemzetünknek oly történelmét írhassuk meg, a mely ennek – szellemi, anyagi, társadalmi és politikai munkásságában egyaránt – hűséges képe legyen. Tiszteletreméltó, de elégtelen munkásság az, mi ezen a téren a nemzet nagy veszedelme (1849) után történt; s elégtelen mindaddig, míg a történelmi tanulmányokat maga a társadalom nem veszi pártfogásába s a legszélesebb alapokra fektetett történelmi társulatokhoz nem szervezkedik.

A jelenlevők az első ilyen magyar társulatot azonnal megalapították. Horváth mint ideiglenes elnök mindjárt felterjesztette az alapszabályokat a belügyminisztériumhoz, mely azokat május 26-án változatlanul megerősítvén, Horváth elnöklete alatt június 13-án a Magyar Történelmi Társulat végképpen megalakult. Elnöke Gróf Mikó Imre, másodelnöke Horváth Mihály, harmadelnöke Ipolyi Arnold, titkára Thaly Kálmán, pénztárnoka Pesty Frigyes lett. Július 2-án a választmány elhatározta, hogy Századok czímmel történelmi havi közlönyt indít meg, a melynek iránya s belső berendezése megállapítására Horváth elnöklete alatt egy Toldy Ferenczből, Pesty Frigyesből és Thaly Kálmánból álló bizottságot küldött ki.^[1266] Pesty már 1865 márczius 25-én kifejtette és Horváth május 10-én helyeselte ^[1267] a Századok megindítását; mert «új szempontok a korok, emberek s viszonyok jellemzésében jobbára új adatok alapján keletkezhetnek; új adatok gyűjtését pedig leginkább a hazai, még sok kiaknázatlan kincset rejtő levéltárak teszik lehetségessé». Akkor az első füzetbe, a melynek júliusban kellett volna megindulnia, tanulmányt nem küldhetett; azonban a most, éppen két esztendő mulva júliusban Thaly Kálmán szerkesztésében megindult Századok legelső tanulmányát ő írta, Szent Istvánnak az egyetemes keresztény egyházzal való első összeköttetéseit fejtegetvén.^[1268] A közönség annál nagyobb örömmel fogadta, mert ezzel mutatót adott a magyar egyház történelméből.

Idáig, mint maga bevallotta,^[1270] a hazától, a hazai könyv- és levéltáraktól való távolléte nagyon megnehezítette olyféle monographiák írását, a minők ily folyóiratok számára valók. Főleg ez az oka, hogy ő, ki előbb a hazában inkább monographiákkal foglalkozott, mióta attól elszakadt, inkább általános történelmünknek künn is könnyebben művelhető mezején ügyekezett «napszámoskodni». Kisebb monographiáinak összegyűjtésére már a számüzetésben gondolt s lassankint a Történelmi Zsebkönyvben akarta azokat kiadogatni; de ennek csak egy kötete jelent meg (1859). Akadémiai pályamunkáit külön kötetekben már nem lehetett kapni; a folyóiratokban elszórtan megjelent tanulmányok összekeresgélése szintén bajos volt; s így Toldy és mások az amúgy sem kedvező viszonyok közt élő tudóst, különösen a Történelmi Társulat megalakítása után, kisebb munkái összegyűjtésére buzdították. Horváth sokáig vonakodott. Érezte, hogy az újabb kutatások következtében nem minden tanulmánya áll a tudomány színvonalán és azokat ma már maga is egészen másként írná, de még sem írta meg; mert az átdolgozás elvonta volna az ország általános és egyházi történelme kutatásától; s mert úgy, ahogy elkészítette, dolgozatai történetirodalmunk akkori állapotát is jellemzik. Hiszen három közülük jutalmat is nyert; néhány más czikk pedig az 1848 előtti politikai és társadalmi átalakulás kérdéseit történelmileg könnyebben megoldhatókká tették, vagy pedig a közélet egyes kiválóságainak életét helyezték az addigiaknál élesebb világításba.

Az összegyűjtést a közönség szívesen fogadta, az 1867 júniusában kiadott előfizetési felhívásra sok megrendelő érkezett s a következő évben teljesen megjelent négy kötet ^[1272] legszívesebben olvasott könyvek közé tartozott. A harmincz értekezés legnagyobb részéről már volt szó; itt tehát inkább csak a gyűjteménynek azt a két fő jellemző vonását kell kiemelni, hogy főképpen pályamunkáival, Horváth Mihály a művelődés történelmi irány úttörője hazánkban, aki történelmünket kiemelte politikai és hadi egyoldalúságából; másrészt pedig ő adott igazán mintát és ösztönt történelmi életrajzok írására. Valóban helyes és kegyeletes dolog arra emlékeztetni, hogy ő, ki a Történelmi Társulat egyik folyóiratának, a Századoknak közleményei sorát megnyitotta, a másiknak, a Magyar Történelmi Életrajzoknak későbbi megalapítását is jó előre igazolta.

Horváth Mihály kisebb történelmi munkáit a magyar közönség igen szívesen fogadta s a sajtó, melynek hallgatása miatt Horváth a számüzetésben többször panaszkodott, ezúttal bőven ismertette;^[1275] annál több ellenmondással találkoztak politikai és egyházpolitikai röpiratai. Az elsőnek megírására az az aggodalom indította, melyet Kossuth manifesztumszerű nyilatkozatai keltettek benne. Ezt az aggodalmát már Vukovics Sebőhöz 1867 július 11-én írt levelében sem titkolta el.^[1276] Harmadfél hónap mulva báró Kemény Zsigmond egy hosszú czikksorozatban ^[1277] egyebek közt egy Horváth Mihály által rendelkezésére bocsátott levél alapján arról vádolta Kossuthot, hogy 1849 augusztusában Paszkjevics útján négyszer is felajánlotta a koronát a Romanovoknak. A váddal egyidőben azt fecsegték, hogy Kossuth most 50.000 frankot kapott az orosz kormánytól s Dieppeben találkozott is gróf Stackelberg bécsi orosz követtel.^[1278] Vukovics Sebő sem helyeselte Kossuth manifesztumait, sőt károsaknak tartotta az ország belső és külső békéjére nézve. «De higgadtan szóljunk – figyelmeztette Horváthot:^[1279] valjon nem ingerlik-e őt is mindazok, kik nem járnak el elegendő illedelemmel, midőn őt megtámadják? Akár jó, akár rossz, de tény az, hogy a milliók szíve senkiért sem dobog oly hatalmasan, mint érte. S azután nincs helyén vele éppen úgy bánni, mint egy közönséges agitátorral. Őt törvényes gyülekezet az ország kormányzójává választotta; a nemzet tekintélye van ő benne megsértve. Mily könnyű lett volna akkor, midőn első levele jelent meg,^[1280] elejét venni minden későbbieknek,^[1281] ha Kemény- és Pulszky-féle ingerlések ^[1282] nem történtek volna. Teljesen elég volt azon nyugalmas, rövid válasz, mit maga Deák adott.^[1283] De azon ingerlések okozták nemcsak az ő visszatorlásait, hanem a nép zajos manifestatióit is mellette, a melyek ismét új nyilatkozatokat idéztek elő az ő részéről. Okom van hinni, hogy Kossuth békén maradt volna az ő avatkozásaik nélkül. Azt írta nekem nemrégen: «Egészen magamban vagyok a sok balgaság közt, miket nekem az otthoniak okoznak adresseikkel. Ha tudnák, mennyire nem gondolok én sem a népszerűséggel egyrészről, sem a dühvel másrészről! Pedig csak nem lehet, hogy ne feleljek az adressekre; s ha felelek, csak nem írhatok a holdvilágról.» (E kivonatot bizodalmasan közlöm.)» Később már egyenesen óvni látszott attól, hogy Horváth Kemény és Pulszky példáját kövesse Kossuth támadásában.

«Írj történetet – mondta,^[1284] – de ne felejtsd el soha 1849. évi állásodat; csak most nevezhetjük dicsőnek forradalmunkat, mert ő az anyja a jelen szerencsés fordulatnak. Kossuthnak sem lehetünk mi soha lealázói magunk megsebzése nélkül; keményen sokat rosszalni s mégis az álláspontot magasan fentartani lehet.» S Horváthnak, ki követté választása elfogadására szeretettel buzdította, azt felelte,^[1285] hogy csak mindig vallott elveivel megegyező módon térhet vissza hazájába.

Ludwigh is ezeknek az elveknek fentartásával írt neki,^[1287] mikor örvendezett ugyan a «Hon» hírének, hogy a Történelmi Társulat sok tagot gyűjt, de megrótta a közönséget, hogy nem olvassa Horváth munkáit; mert a mely nép históriáját sem olvassa, az haldoklik… «Azután, – folytatta – ha az egész ország csak a Reichsrathba akart menni, vagy legalább is a delegáczióba, ugyan kérlek: mit csináljon még magyar históriával és magyar nyelvvel? A közösügy már maga in principio a magyar nemzetiség kikaczagása.» Azonban Horváth Mihály ekkor már nyíltan állást foglalt a közösügyek mellett.

122. Horváth Mihály a «Kossuth újabb leveleire» cz. művének czímlapja.^[1289]

1868 április 12-én Osztrovszky János elnökhöz intézett hosszabb levélben köszönte meg a szegedi Szabadelvű Körnek, hogy tiszteletbeli tagjának választotta meg.^[1291] Kikelt azon «túlzó párt» ellen, a mely az alkotmányunkat, függetlenségünket helyreállító 1867. évi kiegyezést «értelmi korlátoltság okozta jóhiszemű tévedésből, akár rossz czélzatú szenvedélyekből» felforgatni, romba dönteni törekszik. Harminczéves történelmi búvárlataira hivatkozva, negyedfélszázados történelmünk elvitázhatatlan eredménye gyanánt állította, hogy bajaink fő forrása az egész idő alatt a nemzeti függetlenségről alkotott téves fogalom volt; mert törvényeiben a nemzet a függetlenséget mindig csak általános elvekben és tételekben hangoztatta, de ugyanakkor nem gondoskodott, hogy az Ausztriával való kapcsolatunkból folyó közös ügyek kezelését részletesen is szervezze. Mulasztása következtében a hadi, külképviseleti és kereskedelmi ügyeket mindig idegenek vezették. A mulasztást nemcsak az okozta, hogy önkényesen uralkodni szerető királyaink ezeket az ügyeket nem örömest engedték volna át alkotmányos kezelésre, hanem eleinknek az a téves hite is, hogy függetlenségök csorbát szenved, ha a monarchia másik érdekelt felével ezen ügyekről még az egyenjogúság alapján is egyezkednek; azt tehát meg sem kísérlették. Elkövették ezt a hibát 1848-ban is, minek hatása ösmeretes. Álszégyen, elbizakodás, ferde politika okozta, hogy mindig vonakodtak megalkudni a változhatatlan viszonyokkal s beérték azzal, hogy «az adott viszonyok közt már teljesen lehetetlenné vált hajdani abszolut függetlenséget egy-egy általános törvényben újra meg újra kikiáltsák», leghatározottabban 1849-ben, a mikor az «az újabb európai viszonyok közt még lehetetlenebb volt, mint bármikor a lefolyt háromszáz év alatt». A «ballépést» követő felfordulásból egy «bölcs férfiú» (a meg nem nevezett Deák) vezette ki a nemzetet; oktalanság, sőt rosszakarat tehát, ha most egyesek az egyesztendős kiegyezést felforgatni törekesznek, a helyett, hogy «minden áron» ragaszkodnának hozzá. «Ha – úgymond – életrevalóság van bennünk, ezen alapon a nemzeti jólét minden föltételeit megszerezhetjük, melyek még netalán hiányzanak. Ellenben ezen alap megdöntésével, úgy mint 1848-ban, ismét s tán még vészesebb hullámok közé löketnék államunk gyönge hajója.»

Egyik csongrádi barátja szerint ^[1293] levele nagy szolgálatot tett a hazának. Ezt a rendkívüli hatást más nem érhette volna el. «Hízelgés nélkül mondhatta», hogy husvéti levele csak olyan sensatiót okozott, mint egykor a haza bölcsének husvéti czikke. Deák a félrevezetett fejedelmet, Horváth a félrevezetett, fölizgatott népet hódította meg. Minden leírt sora fölér egy-egy sorezreddel. «Valóságos acies bene ordinata, mely előtt letenni a viszály fegyverét kötelessége volna mindenkinek s még egy Kossuthnak sem válnék szégyenére.» Azonban másokra nézve mégis váratlan volt a levél hangja a függetlenségi harcz történetírójától s olvasóinak egy része Horváth Mihálynak az utóbbi háromszáz év függetlenségi törekvéseiről vallott nézeteit nem tudta összeegyeztetni azokkal az elvekkel, a miket Magyarország hatkötetes történetében Horváth mint még «Dr. Hatvani Mihály» 1861-1863 közt hirdetett.

De a szegedi levél miatt nem annyira történelmi, mint inkább pártpolitikai szempontokból támadták Horváthot. A Magyar Ujság arról vádolta, hogy eladta magát s árulása díjául hivatalt, méltóságot keres; a Honban Csernátony azt állította, hogy püspökségre vágyik azon kormánynál, mely nem tudott neki állomást szerezni Róma bosszújával szemben.^[1295] Horváth azzal vigasztalódott, hogy azok személyeskednek, a kik tárgyias czáfolatra képtelenek és hogy a «politikai pártküzdelmek közt elmondott igazságok csak az egyik félnek tetszhetnek». Nem is foglalkozott velök; de bár Ludwigh János is kérte,^[1296] hogy hagyja abba a tudósok politikáját, külön röpiratban ^[1297] felelt Kossuth Lajosnak. Kossuth ugyanis a pécsi választókhoz intézett levelében ^[1298] Horváth ellen fordult. Erősen támadta a nemzeti függetlenség téves felfogásáról hirdetett tanítása és azon állítása miatt, hogy 1867 óta alkotmányunk és szabadságunk biztosabb alapon áll, mint negyedfélszázad óta bármikor és «maguknak a negyvennyolczadiki törvényeknek is ide kell vala fejlődniök, hogy a vészes háborút elkerűlhessük.» Kossuth védelmébe vette a függetlenség érdekében hozott törvényeket és példátlan cynismusról, a mult idők szent emléke iránti kegyeletlenségről vádolta Horváthot, mivel rosszalja a nemzet függetlenségre való törekvését.

Fájt Horváth Mihálynak, hogy «az a fényes multú férfiú» támadta meg, kinek zászlaja alatt egykor, mikor a haza legszentebb jogainak védelme úgy kívánta, ő is első sorban állt; de «ez a zászló most pártzászló», melyet néhány értelmes, de elfogult emberen kívül csak «egy maroknyi rossz, vagy legalább is gyanús jellemű csoport követ, melytől megvetéssel fordul el minden jóravaló hazafi». Ehhez a súlyosan megsértett párthoz akart szólni, hogy megóvja a vesztébe rohanástól és feleljen Kossuthnak, a kinek a multban szerzett «érdemei oly nagyok, genialitása oly szikrázó, irálya oly csábítóan szép s mindezek miatt neve oly tündöklő, hogy attól tart, pécsi levelével, mint már az előbbiekkel tette, ismét üszköt vet a gyúanyag közé, ismét tévútra vezeti a gondolkodni nem tudókat, vagy nem szeretőket szép irályával, melylyel mégis számtalan valótlanságot, túlzást, képtelenséget hirdet».

A szegedi levelében csak röviden említett történelmi tanulságokat most bővebben fejtegette.^[1300]

Kossuthnak a pécsi levélben kifejtett «politikai religióját» nem taglalta részletesen, de történelmi módszerrel bizonyította,^[1301] hogy Kossuth politikai zászlója és czélja 1849 április 14-ike óta állandóan a Habsburg-háztól való elszakadás. Ennek bizonyítására nem idézte a volt kormányzónak a számüzetés első éveiben különféle személyekhez írt s nála másolatban meglevő leveleit; de közölt néhányat abból a későbbi korból, mikor a hatalom már a kibékülést kereste; így Telekihez (1860 április 26. és május 1.) és Jósikához (1860 április 29.) írt leveleit szó szerint és mint hitte, teljesen jogosan, mert azok egyáltalán nem magánlevelek. Közlésöket tehát illem és lovagiasság nem tiltja; hiszen máskülönben a történelemnek csak nyilvános okiratokra s a hírlapi czikkeknek gyakran valótlan czikkeire kellene szorítkoznia, mi az oknyomozó történetírást lehetetlenné tenné.^[1302] Különben is hazatérése, másfél esztendő óta tanulmányozván a hangulatot, úgy találta, hogy a nemzet nem akart újabb forradalmat, itthon csak egyes jellemtelenek, vagy nagyravágyók izgattak tudatlanokat és együgyűeket; sőt levelekkel bizonyította, hogy a nemzetet Kossuth sem tartotta forradalminak; s hozzáadta, hogy 1867 után nem is lehet forradalmi és Kossuthnak a multak történelmében fényes nevéhez attól fogva már csak a szükségtelen forradalmi viszketeg fogalma tapad. A kiegyezésben megnyugvó s a letett alapon boldogabb jövendőt remélő nemzet szent nevében kérte tehát, hogy mondjon le forradalmi törekvéseiről; mert csak így tarthatja meg a történelemben nevének a multban szerzett fényét; ellenben azt, mi kegyelet tárgya volt, súlyos gáncs, méltó megrovás, sőt átok érné. A haza érdeke, a nemzet törvényesen nyilvánult akarata követeli, hogy politikai pályáját befejezettnek tekintse.^[1303]

Kossuthot báró Lopresti Árpád már június 15-én figyelmeztette ^[1304] Horváth röpiratára, de a levél csak egy hónap mulva, a röpirat pedig még később jutott el hozzá. Kossuth azonban már a könyv elolvasása előtt álmélkodását, sőt megbotránkozását nyilvánította azon tény fölött,^[1305] hogy Horváth az ő magánleveleinek, mi több, nem is hozzá intézett magánleveleinek közlésére magának szabadságot vett. Ezt az eljárást a gentleman szóhoz kötött fogalommal összeférhetetlennek tartotta. Még a hozzánk intézett levél kiadása előtt is meg kell kérdezni a levél íróját, nincs-e kifogása a közlés ellen? Neki is vannak levelei igen sok embertől, Horváth Mihálytól is; de sohasem jutott eszébe, hogy azokból még legszenvedelmesebb ellenfeleivel szemben is fegyvert kovácsoljon. Horváth pedig nem is hozzá, hanem másokhoz intézett leveleket közölt, miknek kényes politikai tartalmával egyeseket kellemetlenségekbe, sőt veszedelmekbe juttathatott. Nem fontolta meg, hogy ha oly leveleket közöl, a mik mostani malmára hajthatják a vizet, olyan választ kaphat, a mely adatok és nevek említését s az indító okok előadását követelnék. S mi lenne akkor, ha a politikai átalakulások szépítgetésére, az úr-színe-változások mentegetésére a pártvélemény tusájában a kényszerűség ilyen mezejére lépnének! Ilyen merény ellen a nemzet lelkiösmeretének, az erkölcsiség érzetének s a magyar becsület solidaritásának érdekében tiltakozott. A magánlevél, még ha közügyet tárgyal is, nem res nullius, melylyel a történetíró kénye-kedve szerint rendelkezhetik. A magánlevelezés magántulajdon és csak akkor közölhetők, ha oly régiek, hogy minden actualitásukat elvesztették. Horváth Mihály eljárását tehát visszaélésnek nyilvánította, az ellen tiltakozott s ismétléséről a társadalmi illendőség és a meglevő jog nevében eltiltotta. Kijelentette különben, hogy a röpiratot azzal a figyelemmel olvassa el, melyre a hírneves szerző jeles tehetségei mindenkinél számíthatnak. Levelét nem önvédelmül írta, mert sohasem írt oly levelet, a melynek közléséért pirulnia kellene; hanem csak azért, hogy politikai hittagadások a már különben is túlságosan szenvedelmes párttusát ne tereljék oly mezőre, melyet a társadalmi illem és a pozitiv jog kárhoztat.

127. Horváth «Magyarország függetlenségi harczának tört.» 2. kiadásának külső czímlapja.^[1306]

Horváth nem felelt Kossuthnak és Kossuth sem foglalkozott többé a röpirattal. De négy év mulva ^[1307] nagyon keményen kelt ki Horváth ellen, mikor Duschek Ferencz pénzügyminiszter emlékét védelmezte vele szemben. Gúnyolódott, hogy Horváth tendentiosus történetíró, a ki gyanusít s eljárása nemcsak bántó, hanem szégyenletes is. Annyi bizonyos, hogy útjaik örökre elváltak egymástól és Horváth szorosan csatlakozott Deák Ferenczhez, kinek bizalmas köréhez tartozott s történelmi kérdésekben Salamon Ferenczczel és Csengery Antallal együtt tanácsadója és segítője volt.

1869 márczius 18-án Szeged I. kerülete a függetlenségi Rigó Józseffel szemben – 1654-ből 869 szavazattal – Horváth Mihályt, a II. kerület pedig a Deák-párti Dáni Ferenczczel szemben a balközépi Ludwigh Jánost választotta meg követnek.^[1308] A két jó barát tehát egyszerre (de Ludwigh a késmárki mandatummal) került be a parlamentbe, hol Horváth Mihály barátja, Deák Ferencz közelében foglalt helyet.^[1309] A képviselőház már május 7-én kettejöket és Éber Nándort küldte ki a fiumei bizottságba. Horváth kilencz pontban állította össze a Fiume közjogi helyzetére vonatkozó főbb elveket s úgy hitte, ezekről kell mindenekelőtt határozniok, mert csak akkor lehet a részletekbe bocsátkozni s azokról sikerrel vitatkozni, ha ezekre nézve tisztába jöttek egymással.^[1310] A javaslat nagyon megváltoztatott alakban, 1870 márczius 15-én került a ház elé s eredménye a provizórium elfogadása lett.^[1311] Élénk érdeklődést keltett Horváthnak 1869 június 26-án a képviselőházban a vármegyék reformjáról tartott beszéde. Ő, a ki egy esztendővel, sőt már negyedszázaddal előbb is alapos történelmi tanulmányt írt a vármegyékről, ezeket mostani állapotukban nem hasznosaknak és szükségeseknek, hanem éppen károsaknak tartotta fejlődésünkre s a műveltségben való haladásunkra nézve, mit pedig a szabadságnál magánál is többre becsült. Hiszen a szabadságot is csak azért tisztelte és szerette, mivel legbiztosabban vezet művelődésre és haladásra. Kívánta tehát az igazságszolgáltatásnak a közigazgatástól való elválasztását s általában véve azt tartotta, hogy reform nélkül ez a középkori intézmény többé nem felelhet meg. Az 1871: XXI. t.-cz. valóban a vármegyéktől különválasztva szervezte az első folyamodású bíróságokat, de Horváth csakhamar tapasztalhatta, hogy Szegeden éppenséggel nem örültek, mikor a bíróságokat máshonnan való érdemes férfiakkal töltötték be.^[1312] Ellenben megérdemelt nagy tetszéssel fogadták azt a beszédét, melyet a pest-csongrádi 3. honvédzászlóalj lobogójának felszentelésekor tartott.^[1313]

1869 június 22-én beterjesztette a szegedi iparosok kérvényét ipartörvények hozatala és az iparosok képzése, júliusban pedig a remeklések eltiltása érdekében; novemberben a parlamentben Szegeden egy főiskola, elsősorban jogi akadémia vagy kar felállítását sürgette s azzal is támogatta, hogy a városba jövő délvidéki fiatalság itt megmagyarosodhatnék.^[1315] 1870 februárius 18-án a katholikus autonomia ügyében tett nagyhatású indítványt, mely a katholikus kongresszus összehívására s egy újabb indítványa következtében arra vezetett, hogy az egyházi alapok jogi természetének megvizsgálására a képviselőház bizottságot nevezett ki, melynek, természetesen, ő is egyik tagja lett.

A bizottság előadója, Apponyi Albert Horváth adatainak felhasználásával az alapoknak kizárólag katholikus jogi természetét állapította meg; Ghyczy Kálmán azonban különvéleményében azt fejtegette, hogy ezek az alapok épp úgy illetik az egész országot, mint az összes felekezeteket.^[1316] Az országgyűlés nem határozott a kényes kérdésben és csak tíz év mulva (1880), tehát már Horváth halála után küldött ki újabb bizottságot ez ügyben. Külön tanulmányban máshol foglalkozom Horváth egyházi és iskolai politikájával,^[1317] azzal a bátorsággal és nyíltsággal; a melylyel már mint tribuniczi választott püspök és vaskaszentmártoni javadalmas apát vett részt a katholikus autonómiai mozgalmakban, majd a pápai csalhatatlanság ellen folytatott küzdelemben; és azzal az odaadással, a melylyel, különösen mint az akkor (1871) felállított országos közoktatási tanács elnöke a magyar tanítás ügyét előmozdította.

Szegeden 1872 április 28-án tartott képviselői beszámolóbeszédében ^[1318] Horváth, a politikai viszonyok vázolása mellett, arról szólt, hogy Szeged városának a percsorai társulat kötelékéből való kibontakozását, a vár kisajátítását, Újszeged bekeblezését stb. nem érhetvén el, a város jobban teszi, ha inkább a közművelődés ügyét törekszik emelni s felállítja elsősorban a polgári iskolát, mire nézve Pauler vallás- és közoktatásügyi miniszter már ígéretet is tett neki. Június 20-án Szeged I. kerülete (a bel-felsőváros) őt 1024 szavazattal Réh János 475 szavazata ellenében újból megválasztotta képviselőnek s a II. kerület is újból a függetlenségi Kállay Ödönt küldte fel. A szeptember 4-én megnyílt képviselőház Horváthot 9-én igazolt képviselőnek jelentette ki.^[1319]

Horváth mint történetíró, első sorban most a magyar országos levéltár sorsára hívta fel a parlament figyelmét, s a képviselőház 1870 deczember 10-én el is határozta, hogy annak elhelyezéséről gondoskodik, 1871 jan. 20-án pedig hogy felállítja az Országos Levéltárt; Groisz Gusztáv miniszteri tanácsos elnöklete alatt azonban a belügyminisztériumban csak 1872 október 4-én és november 22-én tartották meg az enquêtet,^[1321] melyen Horváth többször felszólalt, különösen a Bécsből lehozott két kanczelláriai levéltár rossz elhelyezése miatt. A Horváth elnöklete alatt kiküldött albizottság külön épületet követelt a levéltár számára és részletesen foglalkozott a szervezettel. Kiemelte,^[1322] hogy «hazánkban a kapcsolat mult és jelen közt mindenekfölött szoros és azoknak, kik hivatvák befolyni a nemzet sorsára és fejlődésére, gondosan kell óvakodniok attól, hogy az újjáalkotás nagy művében a multat ne feledjék, vagy félre ne ismerjék. A belügyminisztérium általában véve elfogadta a javaslatot,^[1323] a képviselőház azonban 1873 februárius 10-én a takarékoskodó Zsedényi Ede felszólalására leszavazta Horváth Mihálynak a szervezésre vonatkozó és csekély áldozattal járó indítványát. Horváth felindultan hagyta oda az ülést, azonban továbbra is részt vett a szervezeti szabályok kidolgozásában s azokat gróf Szapáry Gyula belügyminiszternek benyújtotta.^[1324] Pauler Gyulának főlevéltárnokká kineveztetése után a levéltár ügye a sok nyomorúság közt is biztosan fejlődött.

A politikai életben Horváth elkedvetlenedett,^[1325] mikor a Deák-párt 1875 márczius 3-án a balközéppel egyesült; vagyis – mint Rónay Jáczint írta Horváthnak ^[1326] – «ráfuzionálták arra a vén zsákra a szabadelvű foltot». Midőn május 24-én véget ért az országgyűlés és kiírták az új választásokat, szegedi választóit értesítette,^[1327] hogy előrehaladt kora s ezzel járó gyengélkedése miatt mandátumot vállalni többé nem szándékozik. A szegedi szabadelvű párt június 13-án erről sajnálattal értesült; kijelentette,^[1328] hogy parlamenti működésével teljesen meg volt elégedve, s hogy pártállása a haza közjogi viszonyaival s beléletének átalakulásával szemben a párt meggyőződésével és magatartásával teljesen egybehangzott.

Még egyszer nyilvánult iránta a bizalom, mikor Deák Ferencz halála (1876 januárius 29-e) után Budapest belvárosa 1876 februárius 24-én egyhangúlag őt választotta meg képviselőnek a haza bölcse helyére.^[1329] Mikor azonban az országgyűlés 1878 június 30-án véget ért, Horváth befejezettnek tekintette politikai pályáját. A király ugyan július 2-án meghítta őt, mint trebinyei választott püspököt és akadémiai rendes tagot az október 17-én megnyíló országgyűlésre;^[1330] de Horváth az országgyűlés megnyitása előtt meghalt.

SZERENCSÉRE, a politika sohasem tudta elvonni Horváthot a történettudománytól, melyben több mint egy évtizeden át a nemzetnek általánosan elismert vezére volt. Előtte és utána egy magyar sem érte el azt, hogy a nemzet történetét a legrégibb időktől csaknem könyve megjelenése napjáig összefüggően megírja. Ezért lett a magyar historikusok maroknyi seregének vezére, a ki Salamon Ferencz szerint ^[1331] «valahol munkáról volt szó, azt látszott mondani fiatal társainak, a mit IV. Henrik a katonáinak: oda tartsatok, a hol az én fehér tollamat látjátok lengeni: ez a ti zászlótok!» A milanói Academia delle Scienzének maga írta,^[1332] hogy megválasztását a hazája történetével való foglalkozásnak köszönte; de úgy hitte, hogy ebben a választásban az olasz akadémia a nemzetek együvétartozásának nagy elvét követte; hiszen minden népnek, minden kornak története teljes és tökéletes fényben mutatja a haladás és czivilizáczió terén való közösséget.

A Magyar Tudományos Akadémia 1869 április 17-én a nagyjutalmat Horváth nagy története új dolgozatának, mint egy egész élet tanulmányai fényes eredményének, ítélte oda;^[1333] 1874 május 27-én pedig a nagyjutalmat a Szilágyi István-féle díjjal együtt megint megszavazta számára ^[1334] az új dolgozat, a Huszonötév s a Függetlenségi Harcz összesen 14 kötetes második kiadásaiért, miket az Akadémia egy munkának: hazánk legterjedelmesebb és legteljesebb, alapos történetének ismert el.

Horváthot hazajövetele első éveiben ezen munkáinak folytonos javítgatása, pótlása és újrakiadása foglalta el.^[1336] Tankönyvei is újabb kiadásokban jelentek meg.^[1337] A levéltárakban részint ezen munkáinak, részint pedig és főképpen a magyar egyház történelméről tervezett munkája érdekében, a mikor csak tehette, fiatalos szorgalommal dolgozott.

Nagyban hatott a fiatalabb történetírókra azzal, hogy a Történelmi Társulat vidéki kirándulásait, a miknek czélja a levéltárak kutatása volt, éveken át ő maga vezette és a munkálatokban jó példával járt előre. A társulatnak Mikó halála után, melyet a választmányban az 1876. évi október 5-én tartott ülésében ő jelentett be,^[1338] 1877 januárius 4-én egyhangú választással ő lett az elnöke ^[1339] s 1878 május 2-ig, mikor utoljára elnökölt,^[1340] a társulat első tizenegy évi történetének minden jelentősebb mozzanatában része volt; de legnagyobb része abban a hatásban, melyet a gyűlést látogató tanulókra beszédeivel, bejelentéseivel és mély tiszteletet keltő személyével tett. Milyen büszkék voltak ezek arra, hogy a soraikból máris feltűnt Eötvös Lajost korai elhúnytakor a nemzet legnagyobb történetírója mint jeles fiatal történetbúvárt emelte ki;^[1341] hiszen azt hitték, ő lesz a jövendő Toldy. De ki láthatott be elég mélyen Horváth szívébe, mikor négy esztendő mulva magának ^[1342] Toldynak, legjobb barátjának, az öreg tudósnak elhúnytát jelentette be. «Megdicsőült nagy társunk, Toldy Ferencz – szólt ^[1343] – ötven évig mindig ifjú tüzű, mindvégig ernyedetlen munkássággal gyűjtötte össze nemzetünk szellemi életének írói művekben történt nyilvánulásait; ő rendezte a roppant terjedelmű anyagot szerves egészszé s ekként ő teremtette meg tulajdonképpen nemzetünk mívelődési történetének e legfontosabb ágát: a magyar irodalom történetét.» Csak most, levelezésöknek megismerése után, tudjuk igazán, milyen fájdalmon uralkodott, mikor történetírókhoz csak mint történetíró akart és tudott szólani. Az ifjúnak sírjára virágot tett, az aggnak sírjára babért. Ott a csak sejtett jövendő említésekor hangja remegett, itt a jól ismert multra való emlékezésnél nem. Fiatalokhoz több erővel szólni valóban nem lehet.

132. Horváth «A kereszténység első százada» czímű művének czímlapja.^[1344]

Mikor szépprózájáért a Kisfaludy-Társaság is tagjai közé választotta, székfoglaló értekezésében 1868 április 28-án arról elmélkedett, miért meddő korunkban a művészet s a történetírás miért termékenyebb remekművekben?^[1345] Egy ilyen történelmi remekművel, Zrinyi Ilona életrajzával nemsokára meg is ajándékozta a társaságot és az irodalmat.^[1346] 1871 november 12-én, a XII. közgyűlésen, a megnyitó beszédet is ő tartotta.^[1347]

133. Horváth Mihály lövész-utczai háza. (Később a Szent István-Társulat palotája.)^[1348]

Az Akadémiában, a Kisfaludy-Társaságban és a Történelmi Társulatban valóban nagy buzgósággal működött; s a Biharvármegyei régészeti és történelmi társulatban, mely őt 1875 május 9-én tiszteletbeli tagjának választotta meg,^[1349] szintén megtartotta volna székfoglalóját; de most minden erejét a magyar kereszténység megalapítása történetének befejezésére akarta fordítani.

Ennek a munkájának gondolatával már káplán korában foglalkozott; de megírásába csak 1866 nyarán fogott, mikor hazamenetelében már bízni kezdett. Csábítótag tűnt föl előtte, valahányszor róla gondolkozott, a kereszténység megalapítása és meggyökerezése Magyarországon, mit egész részletességgel s lehetőleg népszerű alakban akart elbeszélni.^[1350]

A munka haladt s Horváth az Akadémiában 1870 januárius 31-én mutatóban másfél órán át fel is olvasta belőle «A magyar egyház függetlensége Szent István alatt» czímű fejezetet.^[1351] Különösen Gfrörerrel szemben bizonyítgatta, hogy bár Asztrik esztergomi érsek a frankfurti zsinaton megjelent s ennek végzéseit aláírta, még nem függött a német egyháztól; jelen voltak ott franczia és burgundi püspökök is, de Gfrörernek nem jutott eszébe, hogy ebből a franczia és burgundi egyházak függő voltára következtessen. A Századok 1877 áprilisában jelentette,^[1352] hogy Horváth lankadni nem tudó, fiatal buzgalmával már elkészítette és Ráth Mór Elzevir-nyomtatásban páratlan díszszel adja ki a korszakalkotó munkát. A mű 1878-ban meg is jelent.^[1353] Egy példányát hódolata és meleg ragaszkodása jeléül már januárius 28-án elküldte Simor herczegprimásnak,^[1354] kérve, hogy azt «minden hiányossága daczára, legalább mint jószándéka s az egyház javát, gyarapodását és dicsőségét szomjazó fiúi indulata és buzgalma bizonyítványát» fogadja. Ismételte, hogy maga érzi leginkább a munka hiányait; «de minthogy azt a források meddősége miatt teljesebben alig írhatná meg valaki, hacsak képzelete szüleményeit nem árulná tények gyanánt, kötelességének tartá befejezni a munkát, míg a Gondviselés élni engedi».

Az első könyv a magyar keresztény egyház megalapítását, a második annak megszilárdulását fejtegette könnyen érthető s mégis művészies kidolgozásban, vonzó, szabatos stílusban, teljes tudományos készlettel.^[1356] Nem olyan korszakalkotó és emlékezetes munka, – egyik bírálója szerint, – mint a milyennek «némelyek meggondolatlanul hirdették», «de a mi a koszorúzott történetírónak – talán előrehaladott kora miatt – nem sikerült, e mű legalább ösztönt fog adni arra, hogy a beható tanulmányozásra méltó tárgygyal minél többen foglalkozzanak».

A bírálat hangja s az előrehaladt korra való gyengédtelen hivatkozás méltán bánthatta Horváthot, a ki különösen elnöki megnyitó beszédeiben most is annyi szellemi frisseséget tanusított s gyöngélkedései mellett is ernyedetlenül dolgozott.

Csöndes munkáját még a közélet hívására sem szívesen szakította meg, de olykor a mindennapi élet is megkövetelte tőle ezt az áldozatot. Lakásában kényelmesen rendezkedett be, de megúnta a zsellér-életet, amely könyveivel költözködésre kényszerítette ^[1359] s egyemeletes házat vett magának a Lövész- (most Királyi Pál ) utcza 11. sz. a.; ezt azonban 52,000 korona készpénzért és 48,000 korona teherrel, összesen tehát 100,000 korona értékben már 1870 februárius 10-én eladta a Szent István-Társulatnak,^[1360] mely arra két év mulva második emeletet építtetett s évek mulva itt alapította meg tudományos szakosztályait, melyekből a mai Szent István-Akadémia keletkezett.^[1361] Horváth megint lakó lett,^[1362] de Rákospalotán egy kis «Tusculanumot» vett magának ^[1363] és Budapesten a Három pipa-utcza 6. sz. a. is vásárolt egy csinos házat. «Most bizony egy idő óta kedveseim – írta egyik unokahugának ^[1364] – én sem forogtam a tudomány magasabb légkörében, melyről oly fellengzően írtatok; hanem köznapi emberek módjára én is az anyagiakkal foglalkoztam, lemenvén megnézni új apátságom javait s mind ott, mind itt ezek rendezésével foglalkozván. Miscui utile cum dulci. No, de ezt nem érti Anikó,^[1365] ha meg nem magyarázod neki.» Családja szeretettel gondozta őt, rokonai gyakran fölkeresték s ő is el-ellátogatott hozzájuk vagy barátaihoz. Atyai érzéssel viseltetett Józsi öcscsének árvái iránt. A két nagyobbik leányt 1868-ban férjhez adta; Irmát Lypták Nándorhoz Ipolyságra, Annát Pekár Károlyhoz Aradra. «Rousseau – írta ez utóbbiaknak ^[1366] – azon tanácsot adja Emiljének, midőn őt mátkájával egyesíté s ennek is pár napra egyesülésök után, hogy ha tartósan boldognak akarják látni házasságukat: a folytonos együttlét s egymásnak bírása daczára is örökítsék meg maguk között ama viszonynak s bánásmódnak egész gyöngédségét s tartalékosságát, melyet egymás iránt mátkás korukban tanusítottak.» Ő is azt tanácsolta, tartsák meg azt, amennyire lehet: lélektani elv fekszik abban, melyet meg fognak érteni. «A megszokás válhatik az életboldogság legnagyobb ellenségévé, ha kellő tartalékosság nem szövetkezik vele.» 1869 őszén már Gizának is akadt kérője, Matlaszkovszky Károly, kit mindenki dícsért előtte; de ő még Gizát nagyon fiatalnak tartotta és megírta,^[1367] hogy – ha lehetséges – félévi halasztást alkuszik ki az ifjútól. A fiatalok azonban rövidebb határidőt hízelegtek ki a nagybácsitól s 1870 februáriusában egybe keltek. És mennyire tudott örülni a fiatalok boldogságának! «Köszönöm kedveseim – írta Pekárnénak 1869 karácsonyán ^[1368] – hogy az örömteljes eseményről, mely által kettőtöknek a szerelem által egyesült lényéből hárommá lettetek, tudósítani szíveskedétek.

Isten áldja meg frigyeteket továbbra is az élet minden áldásával, szerelmetek gyümölcsét pedig tartsa meg s nevelje ép, egészséges, hasznos emberré, ki rendeltetésének minden tekintetben képes legyen megfelelni.» Meg is felelt. A deczember 16-án Aradon született gyermek, Pekár Károly, mint a Pozitiv Aeszthetika, a Philosophia története, az erős történetbölcseleti érzékre valló Magyar Kultura s több más jeles mű írója már fiatalon a tekintélyes írók sorába emelkedett, de legszebb férfikorában húnyt el.^[1369] Horváth Mihály neveltette öcscsének, Józsefnek fiait is, Ernőt és Sándort, kik közül amaz már ügyvédi irodában dolgozott s el is távozott nagybátyja házából,^[1370] Sándor azonban mindvégig mellette maradt.

Jenő születése (1875.) örömet, Nestor halála (1876.) szomorúságot okozott neki. «Már sok bánat, csalódás érte jó szívét – írta egyik barátja,^[1372] – sok keserves viszontagság viharzott el feje fölött s erős lelke mindezeket legyőzte.» Esdve kérte, legyen erős, tartsa meg magát azok számára, kik élnek és szeretik, kiknek öröme, boldogsága, büszkesége ő. Legyen erős most is: a haza nemtője áldani fogja nemes küzdelméért.

Horváth Mihály azonban már maga is régen elkészült a halálra. A vallás- és közoktatásügyi minisztérium útján már 1874 tavaszán engedelmet kért a királytól, hogy egész vagyonáról végrendeletet készíthessen. A király kabinet-irodájának ez iránt tett kérdésére ^[1374] Simor primás kijelentette,^[1375] hogy mivel az általános érvényű egyháztörvény értelmében a szabad végrendelkezési jog a praelatusokra és püspökökre is kiterjed, továbbá mivel az egyháztörvény azt a követelményt, hogy az egyházi javakból szerzett vagyont ne fordítsák csak a rokonok gazdagítására, csupán mint lelkiösmeretbe vágó kötelességet állítja fel, minek teljesítéséről a végrendelkező praelatus vagy püspök egyedül Istennek felel, – Horváth Mihály kérése teljesítésének az egyházjog szempontjából nincs semmiféle akadálya. A nagy történetíró tehát királyi engedelemmel szabadon tehetett végrendeletet.

Csúz, torokbaj már számüzetése idején is gyakran kínozta; itthon azok ellen az ungmegyei Szobráncz fürdőjében keresett gyógyulást, de oda is mindig egész kis könyvtárt vitt magával.^[1377] Ischl szép – írta neki Rónay Jáczint, a királyfi nevelője,^[1378] – de Horváthékkal vajha ott lehetne ő is inkább a szobránczi pocsolya körül, hol Horváth 1871-ben, 1872-ben a rokonokkal együtt tartózkodott. Hatvanhatodik születésnapjára a szintén hatvanhatéves Körrey Ferenc azt kívánta neki,^[1379] a mit magának is kívánt, hogy a jó Isten elérniök engedje a megfordított 66. évet: természetesen állandó jó egészségben, hogy még sok jót tehessenek: Horváth a hazának, Körrey pedig – szerény körében – azoknak (híveinek), a kiket a Gondviselés reá bízott. De már 1876 november 21-én megdöbbenve értesült a lapokból,^[1380] hogy asztmatikus baja nagyobb rohammal támadta meg, a mi könnyen gyászt hozhatott volna reá és mindazokra, kik igazán szeretik, becsülik; gyászt az egész hazára. Az év elején Deák Ferencznek, az év végén Toldy Ferencznek, legjobb barátainak halála különben is megrendítette. A jövő évi Mihály napjára Körrey annál nagyobb hévvel üdvözölte.^[1381] Elmondta, hogy szereti, hogy önzetlen barátsága, melyet sem magas állása, sem irodalmi fényköre meg nem változtatott, legnagyobb öröme és büszkesége; s ha Isten mindennapi imáját meghallgatja, Horváth lesz a legboldogabb halandó mindazokkal együtt, kik közelebb állanak jó szívéhez. «Ha kívánságotoktól függne – írta Horváth Pekár Károlyéknak, –^[1382] meg vagyok győződve, nem hiányoznék nálam az erő, egészség s a hosszú, boldog élet. De bizony, már nagyon kezdek hanyatlani; minduntalan hol egy s hol más a bajom s tartok tőle, már nem sokszor érem meg nevem és születésem napját e hatvankilenczedik évforduló után.»

Többé nem érte meg. Utolsó nagy művének, a magyar kereszténység megalapítása történetének megjelenése után, 1878 júliusában vesebaja ellen gyógyulást a liptómegyei Korytniczán keresett, melyet az első magyar általános gyógyintézeti részvénytársulat éppen akkor vett át. A kapun bejövőt a felirat «Aegrotis salutem» üdvözlete fogadta; de a távozónak nem szólt a «Sanis laetitiam» (öröm az egészségesnek), mert Horváth nem lett jobban s gyógyulást keresni öcscse, Alajos kíséretében, onnan egyenesen Karlsbadba ment.

Augusztus 12-én reggel eszméletlenül találták szobájában, mert szélhűdés érte. Öcscse távirati hívására barátja és háziorvosa, Dr. Lumniczer Sándor, az egykori honvédtörzsorvos, ki éppen ez évben lett egyetemi magántanár, Budapestről azonnal hozzásietett. Augusztus 18-án a beteg egészen megkönnyült, sőt fel is akart kelni, de nemsokára megint visszaesett közönyébe. Dr. Samassa József egri érseknek, ki többször meglátogatta, már nem felelt; csak mikor öcscse igen hangosan kérdezte, nem akar-e valamit mondani neki, alig hallható, vontatott hangon felelte: «Éljen az érsek úr!» Samassa feladta az utolsó kenetet s könnyezve távozott.

Augusztus 19-én reggel 5 órakor Horváth Mihály tüdőszélhűdés következtében meghalt.

«Idegen földön szűnt meg dobogni a szív, mely jó és rossz napokban együtt érzett a hazával – írta a legnagyobb magyar napilap;^[1383] – idegen földön merevedett meg a kéz, mely a magyar nemzet egyik legfontosabb és legnagyszerűbb korszakának történetét aranytollal írta meg… Feladatát mint valódi történetíró fogta fel; felülemelkedve minden pártszenvedélyen, csak az igazságot tolmácsolta és a szereplőkről a történetírói objektivitás magaslatáról ítélt»…

A holttest augusztus 23-án este érkezett meg Budapestre. Saját házában helyezték ravatalra, melyre papsága jelvényeit: a kelyhet, püspöksüveget, stólát, misekönyvet tették. A Történelmi Társulat két nappal elhalasztotta kassai gyűlését, hogy tagjai a legnagyobb magyar történetíró temetésén részt vehessenek. 25-én délután félötkor a ház kertszerű udvarán nagy közönség jelent meg. A gyászszertartást barátja, Ipolyi Arnold beszterczebányai püspök könnyekig megindulva végezte, miközben szakadt az eső. De mire a rendkívül népes menet a kerepesi temetőbe érkezett, kisütött a nap s beragyogta a sírt, melybe a Történelmi Társulat szónokának, Deák Farkasnak búcsúszavai után ^[1384] a nemzet nagy történetíróját helyezték.^[1385]

A XIX. század első felének hatkötetes történetét, Horváth Mihály legszebb alkotását kell «érett észszel, józanon» olvasnunk, hogy megértsük, a mit barátja, Vörösmarty a könyvtárban elgondolkozva értett meg; hogy újabb szellem kezd felülkerekedni, újabb irány tör át a lelkeken. Az a szellem, a mely behatol a szegény ember kunyhójába is és megérteti vele, hogy nincs maga; testvérei vannak: számos milliók.

A költő, a ki Árpád ébredését, Zalán futását zengte, a historikus, a ki ezer év történetét tizennégy kötetben írta meg, nem lehetett ottan a nemzet ezredéves ünnepén. Halni nem látták a századot, a melynek szelleme ifjan dobogtatta szívöket. De mi, a kik Horváth egyik alkotásának, a Magyar Történelmi Társulatnak ötvenéves működését csöndesen, családiasan ünnepeljük, első koszorúnkat annak a történetírónak nyújtjuk, a ki ezer év tanulságaival az eszményiségbe vetett hitet történetírásunkban kiirthatatlanul meggyökereztette.

Jegyzetek

1112. 1866 augusztus 8. Horváth L. gyűjt.^[VISSZA]
1113. Augusztus 23. Említi Toldyhoz szeptember 6-án írt levelében. Akad. TLT. LIII. 106a.^[VISSZA]
1114. Augusztus 30. Kossuth, Irataim, VI. 532.^[VISSZA]
1115. Szeptember 6. Akad. TLT. LIII. 106a.^[VISSZA]
1116. Kertbeny Károly arczképe (293. l.) a Márki S. tulajdonában lévő fénykép után készült. ^[VISSZA]
1117. Pesti Napló, 1865 131. sz. távirat. A Pester Lloyd 1865 június 9-én ezt a Wiener Presse távirata alapján közölte. «Nem tudom, ki az ördög kéri az ő tanácsát – írta Ludwigh Horváthnak június 20-án; – mindenesetre különös, hogy éppen ő hűhózik demonstratiók ellen, ki mindig akkor demonstrált, mikor arra éppen nem volt szükség. Talán azt hiszi, hogy az osztrák a béke sikerültével meg fogja hívni, hogy a komáromi várat őrízze. Kezemben volt a bizonyság, hogy nemrégen ismét conspiratióra bizgatta az embereket – szegény (Almásy) Pali elfogatása után; és most megint béke-demonstratiókkal fondorkodik.»^[VISSZA]
1118. Az allevardi fürdőből 1865 június 28. Akad. TLT. LIII. 94.^[VISSZA]
1119. Jósikáné levele 1862 június 1-én, Jósikáné június 16-án. U. o.^[VISSZA]
1120. Ludwigh 1864 szeptember 17. és deczember 10. U. o.^[VISSZA]
1121. 1865 április 29. Drezda. U. o.^[VISSZA]
1122. Horváthhoz 1865 május 30. U. o.^[VISSZA]
1123. Horváthhoz június 4. U. o.^[VISSZA]
1124. 1865 június 28. Akad. TLT. LIII. 94. ^[VISSZA]
1125. 1865 július 5. Horváth Lajos gyűjt.^[VISSZA]
1126. 1865 július 9. U. o. Kossuth (Iratainak VI. kötetében) Ludwighnak ez évből sok levelét közli; humbugnak tehát csak Klapka eljárását tarthatta.^[VISSZA]
1127. Gróf Batthyány Lajosné arczképe (297. l.) a Szentesi Múzeumban őrzött fénykép után készült. A kép meghatározása a múzeumi leltár készítőjétől származik.^[VISSZA]
1128. 1865 október 8. Horváth L. gyűjt.^[VISSZA]
1129. Október 15. Akad. TLT. LIII. 97.^[VISSZA]
1130. 1866 április 8. U.o.^[VISSZA]
1131. Május 27. Kossuth, Irataim, VI. 203-4.^[VISSZA]
1132. Május 25. id. lev.^[VISSZA]
1133. Idézi Batthyányné 1866 okt. 6. U. o.^[VISSZA]
1134. U. a. levelében. De Irányinak a legio ügyeiről Kossuthhoz intézett jelentése (Kossuth, Irataim, VI. 545-556.) Horváth felfogását igazolja.^[VISSZA]
1135. Horváth Mihály arczképe (299. l.) a «Kolozsvári Nagy Naptár 1868» évfolyamában Szilágyi Sándornak Horváthról írt czikke mellett jelent meg. Marastoni rajza után Rusz fametszete.^[VISSZA]
1136. 1866 november 29. U. o.^[VISSZA]
1137. Deczember 3. Akad. TLT. LIII. 111.^[VISSZA]
1138. Már 1866 augusztus 13-án utasította Irányit, hogy Csákyt számoltassa meg a poroszoktól fölvett másfél millió frankról. Kossuth, Irataim, VI. 484-7. Irányi, Kossuth megbízásából, az utasításokkal ellenkező eljárásért a felelősséget Csákyra és Komáromyra hárította át; Kossuth szeptember 9-én különösen élesen írt Csákyról. U. o. 534-5. és 541-3. l.^[VISSZA]
1139. Deczember 7. Horváth Lajos gyűjt.^[VISSZA]
1140. 1866 decz. 15. Akad. TLT. LIII. 112.^[VISSZA]
1141. Horváth Lajos gyűjt.^[VISSZA]
1142. 1861 június 26. U. o.^[VISSZA]
1143. Toldynak 1865 június 28. Akad. TLT. LIII. 94.^[VISSZA]
1144. Kazinczy Gáborhoz 1862 deczember 29. Horváth Lajos gyűjt.^[VISSZA]
1145. Lakását elég gyakran változtatta. Csakhamar a Place des Alpes és a Rue Adémar-Fabin sarkára (Pestyhez, 1865 május 10. Nemz. Múzeum, Horváth-iratok, 184.), 1865 júliusában pedig a Quai des Bergues 7. sz. alá költözött. (Toldyhoz, 1865 június 28. Akad. TLT. LIII. 94.)^[VISSZA]
1146. Ez és az alábbiak nagy része vejének, dr. Kristóffy József nyug. belügyminiszternek szíves közlése.^[VISSZA]
1147. Családi értesítés; a házasság pontos ideje és a maire neve előttem ismeretlen.^[VISSZA]
1148. Négy gyermekök (Horváth Mihály unokái): Erzsébet (Ottlik Lajosné), Endre mérnök és főhadnagy, Edit és József huszárfőhadnagy. Endre és József hősiesen résztvettek az 1914-17. évi hadjáratokban. Erzsébet fiai (Horváth Mihály dédunokái): Ottlik Lajos és Ottlik Pál.^[VISSZA]
1149. Kis gyermekeik: Horváth Magda és Éva.^[VISSZA]
1150. Ferney. (303. l.) Régi metszet után. Az előtérben lévő épület Voltaire kastélyát ábrázolja.^[VISSZA]
1151. 1864 június 7. Akad. TLT. LXX. 332.^[VISSZA]
1152. Június 12. Horváth Lajos gyűjt.^[VISSZA]
1153. Augusztus 3. U. o.^[VISSZA]
1154. Horváthnak, augusztus 15. U. o.^[VISSZA]
1155. Nem nevezte meg, csak «II. 709.» jegygyel, értve ezen a Huszonötév Tört. genèvei kiadása II. k. 709. lapján jelzett nádort.^[VISSZA]
1156. Ezt a levelet azonban Toldy magánál feledte és csak 1865 június 4. küldte el.^[VISSZA]
1157. Toldynak szeptember 1. Akad. TLT: LXX. 333.^[VISSZA]
1158. Scitovszky János arczképét (365. l.) Török János közölte a «Magyarország primásai» cz. kiadványban.^[VISSZA]
1159. 1865 június 4. Horváth Lajos gyűjt.^[VISSZA]
1160. Toldy levele 1865 június 15. Horváth Lajos gyűjt.^[VISSZA]
1161. Június 28. Akad. TLT. LIII. 94.^[VISSZA]
1162. «Csak egyet ne kívánj tőlem, édes jó barátom; azt, hogy Esztergomba írjak. Írhatnék Lonovicsnak; de Scitovszkynak – ezt nem tehetem. Ez erősebb nálamnál. Meg kellene szünnöm magamat becsülni.»^[VISSZA]
1163. Horváth Mihályné arczképe (307. l.) a Szentesi Múzeumban őrzött fénykép után.^[VISSZA]
1164. 1865 szeptember 6. Horváth Lajos gyűjt.^[VISSZA]
1165. Toldyhoz szeptember 11. Akad. TLT. LIII. 95.^[VISSZA]
1166. Toldy levele szeptember 24. Horváth Lajos gyűjt.^[VISSZA]
1167. Toldynak október 1. Akad. TLT. LIII. 96.^[VISSZA]
1168. Október 8. Horváth Lajos gyűjt.^[VISSZA]
1169. Batthyányné november 18. írta (Horváth Lajos gyűjt.), hogy ő már beszélt Deákkal.^[VISSZA]
1170. Batthyányné (u. o.) kételkedett, hogy Dessewffy pártolja lépését, de bizonyos, hogy Deák és Eötvös eljár ügyében.^[VISSZA]
1171. Gróf Lázár Kálmán levelei 1865 október 16., november 11., deczember 4. Nemz. Múzeum, Horváth-iratok, 22-24. sz.^[VISSZA]
1172. Haynald Lajos arczképe (309. l.) a Kolozsvári Nagy Naptár 1868. évfolyamában megjelent metszetről.^[VISSZA]
1173. Horváthhoz november 28. Horváth Lajos gyűjt.^[VISSZA]
1174. Horváth Mihály arczképe (311. l.). Fénykép után.^[VISSZA]
1175. 1865 november 30. Nemz. Múz. Horváth-iratok, 21.^[VISSZA]
1176. Említi Toldyhoz deczember 3. írt levelében. Akad. TLT. LIII. 98.^[VISSZA]
1177. Ugyanott.^[VISSZA]
1178. Toldy Horváthnak 1865 deczember 12. Horváth Lajos gyűjt. Ludwigh (1866 januárius 28. U. o.) nem hitte el, hogy ügyében Majláth szólt volna a császárral; mert úgy hallja, ha nem kérdezik, meg sem mukkan. Sohasem pendít meg más ügyet, ha nem kénytelen vele.^[VISSZA]
1179. Május 25. U. o. V. ö. Kossuth, Irataim, VI. 204.^[VISSZA]
1180. Május 27. Kossuth, Irataim, 204.^[VISSZA]
1181. Erzsébet császárné arczképe (313. l.) Winterhalter Ferencz 1864. évi festménye után.^[VISSZA]
1182. Május 29. Akad. TLT. LIII. 102.^[VISSZA]
1183. 1866 június 4. és július 29. Horváth Lajos gyűjt.^[VISSZA]
1184. Toldy július 29. id. levelében. U. o.^[VISSZA]
1185. Toldynak augusztus 3. és 4. Akad. TLT. LIII. 104., 105.^[VISSZA]
1186. Ne mosolyogj a költői kifejezésre – írta Toldy. – Mondhatom, az egy magasb jelenet volt; egészen fejér, egyszerű öltözetben, festőileg lebocsátott, egymásra vetett kezekkel, kissé lesütött szemekkel, magát egészen látatlannak vélve, lassan lépdelve a puha szőnyegen... Valóban, költői percz! A magas alak nem junói, hanem inkább madonnai benyomást tett. Deliség és kellem e nő, némi fájdalmas világítással (most).»^[VISSZA]
1187. Augusztus 13. és 16. Bécsből kelt levelei másolatban. Toldy szeptember 4. leveléhez mellékelve. (Horváth Lajos gyűjt.)^[VISSZA]
1188. Levele a főherczeghez augusztus 19. U. o.^[VISSZA]
1189. Augusztus 27. Gmundenből. Másolata Toldy szeptember 4. leveléhez csatolva. U. o.^[VISSZA]
1190. B. Eötvös József névaláírása (316. l.) olv. B(áró) Eötvös József.^[VISSZA]
1191. Augusztus 20. Horváth Lajos gyűjt. Toldy augusztus 23. levele szerint (u. o.) Lonovics érsek tanácsolta, hogyan történjék az Akadémia fölterjesztése s mi legyen benne.^[VISSZA]
1192. Augusztus 23. U. o.^[VISSZA]
1193. Szeptember 4. U. o.^[VISSZA]
1194. Idézi Toldy szeptember 7. levele Horváthhoz és szeptember 8. levele Lonovicshoz. Amaz Horváth Lajosnál, emez Akad. TLT. LIII. 106c.^[VISSZA]
1195. Szeptember 6. Toldynak. U. o. 106a.^[VISSZA]
1196. 1866 szeptember 6-iki levelében ezt jelölte meg, id. lev.^[VISSZA]
1197. Október 4-én. Toldynak, Akad. TLT. LIII. 107.^[VISSZA]
1198. Toldynak, október 4-én. Akad, TLT. LIII. 107.^[VISSZA]
1199. Október 6-án. Lindauból. Horváth L. gyűjt.^[VISSZA]
1200. Toldynak 1866 november 1-én. Akad. TLT. LIII. 108a.^[VISSZA]
1201. Ludwigh, november 6. Horváth Lajos gyűjt.^[VISSZA]
1202. Toldynak november 18. és 19. Akad. TLT. LIII. 109.^[VISSZA]
1203. November 18. id. lev. és deczember 3-án. U. o. LIII. 111.^[VISSZA]
1204. Deczember 24. Horváth Lajos gyűjt.^[VISSZA]
1205. November 29-én. U. o.^[VISSZA]
1206. November 10-én. U. o.^[VISSZA]
1207. November 18. Akad. TLT. LIII. 109.^[VISSZA]
1208. Deczember 3. U. o. 111.^[VISSZA]
1209. Deczember 7. Horváth Lajos gyűjt.^[VISSZA]
1210. Toldy, deczember 18. U. o.^[VISSZA]
1211. Toldy Ferencznek Horváthhoz 1866 decz. 18-án írott levele (322. l.) a Horváth Lajos gyűjteményében. Olv.:

Lelkem barátom, Tehát megvan amit annyi becsületes szív óhajtott. – Ma délben vettem dec. 15 kei leveledet, s már el voltam határozva – nem, nem voltam még sem – hogy a könyveket elküldjem.

Előadásra mentem 2kor. Háromkor egy kari conferentiába – ott vettem István fiam levelkéjét, hogy a Sürgöny hozza amnistiádat. Megmondtam collegáimnak; a conferentiából lett öröm és fecsegés Rólad.

Siettem haza. Telegrapháltam. Megkaptad-é? – Ebédeltem, s szaladtam az Országházba, s beküldtem Bartal úrnak egy levelet, melyben constatirozását kérem a ténynek. Nem volt benn. Futok szállására. Hát így van: B. Eötvös jelentette tegnap este a 67 es bizottmányban így: «Hála Istennek! H. amnistiája megvan. Egy meleg köszönő levelet irok még ma a Cancellárnak.» Tehát a Canc(ellár) értesítette őt.

Mit írjak, mit ne írjak? – Nem tudok írni semmit. Ma csak örülni tudok. – De én még is azt hiszem, B – nagy lökést adott a dolognak a C-nál való fellépésével. Bizony írj a Canc[ellár]nak, Eöt[vös]nek, Lon[ovics]nak és Bartalnak – És jőj – Bécsben elmégy a Canc[ellár]hoz, de a felséghez is, ezt – múlhatatlanúl – Küldj kérlek, első leveledben – || ^[VISSZA]

1212. Horváth Mihály leánya, Mária arczképe (323. l.) a Szentesi Múzeumban őrzött fénykép után.^[VISSZA]
1213. U. ő deczember 26. U. o.^[VISSZA]
1214. Horváth Toldynak, 1867 januárius 6-án. Akad. TLT. LIII. 114.^[VISSZA]
1215. Deczember 18. Horváth Lajos gyűjt.^[VISSZA]
1216. Eötvös 17-én Genèvebe táviratozott, s onnan Brüsselben Horváth még azon este 11-kor vette a hírt. Másnap éjjel jött Toldy távirata, melyet Horváth 19-én korán reggel vett.^[VISSZA]
1217. Deczember 22. Akad. TLT. LIII. 113.^[VISSZA]
1218. Deczember 23-iki levele Toldy decz. 25-iki levelében. Horváth Lajos gyűjt.^[VISSZA]
1219. Deczember 26. U. o.^[VISSZA]
1220. «Mint egykor Szemere» – tette hozzá 1867 januárius 13-iki levelében is.^[VISSZA]
1221. Toldynak 1867 januárius 6.^[VISSZA]
1222. 1867 januárius 6. id. h.^[VISSZA]
1223. Horváth testvére, Ivánkovics Károlyné arczképe (325. l.) a Szentesi Múzeumban őrzött fénykép után, Kristóffyné meghatározása szerint. A képet a múzeumi leltár készítője hibásan tartja Horváthné arczképének.^[VISSZA]
1224. 1867 januárius 13. Horváth L. gyűjt.^[VISSZA]
1225. Januárius 6. id. lev.^[VISSZA]
1226. Januárius 15-én Toldynak. Akad. TLT. LIII. 115.^[VISSZA]
1227. Januárius 18. U. o. 116.^[VISSZA]
1228. V. ö. a már idézett leveleket (1866 deczember 22., 26., 1867 január 6., 15., 18.)^[VISSZA]
1229. Deák Ferencz-utcza, 12. sz.^[VISSZA]
1230. Horváth Lajos gyűjt.^[VISSZA]
1231. Januárius 20. U. o.^[VISSZA]
1232. Horváth papi reverendában (329. l.). Fénykép után.^[VISSZA]
1233. Horváth Annához (unokahugához) jan. 21-én írt levelében. Dr. Pekár Dezső gyűjt.^[VISSZA]
1234. Levele Horváth Alajoshoz 1867 január 24. Horváth Lajos gyűjt.^[VISSZA]
1235. Januárius 25. U. o.^[VISSZA]
1236. 1867 januárius 20. Nemz. Múz., Horváth-iratok, 20.^[VISSZA]
1237. Toldy levele febr. 7. Horváth gyűjt.^[VISSZA]
1238. Februárius 19. Horváth Lajos gyűjt.^[VISSZA]
1239. Ludwigh elfelejtette, hogy Horváth püspököt 1849-ben Pápán már egyszer megválasztották követnek, s ugyanott 1861-ben is szóba jött megválasztása.^[VISSZA]
1240. Thaly Kálmán a Századokban, 1898. 763-4. Vukovics Sebő Londonban 1867 november 15-én írt levelében Horváth (sajnos, reánk nem maradt) levele nagyon érdekes részének tartja azt, melyben a királynéval való beszélgetését említi. Ez is egyik jele – úgymond – a nagy változásnak, mely Horváth állapotát érte. (Vukovics levele a Nemz. Múzeum Horváth-iratai közt.)^[VISSZA]
1241. Horváth Mihály történeti előadása Erzsébet királyné előtt (333. l.) czímű képet Katzler 1868-ban festette s Bécsben Gerhart Henrik műintézetében nyomták. Aláírása: «A KIRÁLYNÉ HONLEÁNYI SZIVE | MIDŐN HORVÁTH MIHÁLY PÜSPÖK ELBESZÉLI NEKI AZ 1848-DIKI ESEMÉNYEKET.»^[VISSZA]
1242. Az egyh. bizottság a helytartótanács kebelében az egyházi vagyon biztosítására alakult, de hatástalan formalitássá és illusióvá fajult el. Simor herczegprimás 927. sz. levele b. Eötvös miniszterhez 1867 szeptember 8.^[VISSZA]
1243. Ezt Zsendovics József, az érsek titkára: «egy nemcsak kedves és művelt, hanem jellemes, derék pap» 1867 januárius 17. beszélte Toldynak. L. ennek levelét u.e. napról Horváth Lajos gyűjteményében.^[VISSZA]
1244. Körrey Ferencz 1867 július 16. U. o.^[VISSZA]
1245. Ugyanott.^[VISSZA]
1246. Bartakovics Béla emlékérme (334. l.) Körírata: ADALBERT BARTAKOVICS DE KISAPPONY A[RCHI]EP[ISCO]PVS AGRIENSIS.^[VISSZA]
1247. Kisebb tört. munkái előfizetési felhívásában. Kivonatosan közli Századok, 1867. 85-86. l.^[VISSZA]
1248. U. o. 420. l.^[VISSZA]
1249. U. o. 311. l.^[VISSZA]
1250. 1867 márczius 2. Horváth L. gyűjt.^[VISSZA]
1251. Évek mulva éppen Landesmann özvegye, Krail Sarolta vette meg Horváthnak az eaux-vivesi 586. parczellában 30-34. sz. a. levő telkét s épületeit 20,000 frankért. Th. Piguet (Rue du Rhône 19.) genèvei közjegyző kelet nélküli szerződés-mintája a szentesi múzeumban 240. sz. a.^[VISSZA]
1252. Augusztus 12. Akad. TLT. LIII. 117.^[VISSZA]
1253. Századok, 1867. 217.^[VISSZA]
1254. Október 31. Horváth Lajos gyűjt.^[VISSZA]
1255. 1867 október 31. id. lev.^[VISSZA]
1256. 1887-1910. a magyar államvasutak elnökigazgatója.^[VISSZA]
1257. November 14. Londonból kelt levele. Nemz. Múzeum. Horváth-iratok, 30. sz.^[VISSZA]
1258. Deczember 11. U. o.^[VISSZA]
1259. Kabinets-Kanzlei, 1867 augusztus 16, 3027. sz. A primási levéltárban Nro 164. secr. alatt.^[VISSZA]
1260. Toldy Horváthhoz deczember 9-én. Akad. TLT. LIII. 119.^[VISSZA]
1261. Századok, 1867. 420. A «Religio» szerint (1868. 1. sz.) «Clio letette gyászfátyolát, látván, hogy sokat hányatott fölkentje megnyugtatólag biztosítva van».^[VISSZA]
1262. Idők Tanuja, 1867 deczember 12.^[VISSZA]
1263. Horváth Lajos gyűjt.^[VISSZA]
1264. Közli Századok, 1867. 3-11. l.^[VISSZA]
1265. A Magyar Történelmi Társulat pecsétje (339. l.) A Társulat tulajdonában lévő képducz lenyomata.^[VISSZA]
1266. A M. Tört. Társulat keletkezéséről Thaly a Századokban, 1867., 1-18.^[VISSZA]
1267. Levele Pestyhez 1865 május 10. Nemz. Múzeum, Horváth-iratok, 184.^[VISSZA]
1268. Századok, 1867., 18-47.^[VISSZA]
1269. Thaly Kálmán névaláírása (340. l.) Thalynak a «Kárpáti Kürt 2. kiad. Pest 1860» cz. verseskötetében jelent meg először.^[VISSZA]
1270. 1865 május 10. id. lev.^[VISSZA]
1271. Thaly Kálmán arczképe (341. l.) Thalynak a «Kárpáti Kürt 2. kiad. Pest 1860» cz. verseskötetében jelent meg először.^[VISSZA]
1272. Horváth Mihály kisebb történelmi munkái. Pest, 1868. N8r. X, 474, 523, 482, 491 lap. Tartalma: I. kötet: Párhuzam stb.; a magyar honvédelem; az 1514. évi pórlázadás; a pórosztály költözési joga; Corvin János; János király külviszonyai; az 1764. országgyűlés; az országtani theoriák. II. kötet: Az ipar és kereskedés tört.; Szent Adalbert; a kereszténység s az alkotmányos rend megszilárdulása; az olygarchia harcza az alkotmány ellen; az Anjou királyok hatása Magyarországra; Hedvig királynő; a bécsi békekötés. III. kötet: A XVI. sz. első felének jelleme; az ipar és keresk. tört. három utolsó százada; a bányák történelméből; a magyar népiség történetéből; a demokráczia kifejlődése hazánkban; a hunok maradványai Schweitzban; Thouvenel könyve; Erzsébet főherczegasszony menyegzője. IV. kötet: Fráter György; Erdély Fráter György halála után; összeesküvés Báthory Zsigmond ellen 1594-ben; Európa belviszonyai a franczia forradalom óta.^[VISSZA]
1273. Horváth Mihály arczképe (342. l.) Ganzi és Heller pesti fényképe után.^[VISSZA]
1274. Horváth Mihály díszsipkája (343. l.) a Szentesi Múzeumban őrzött ereklyetárgyról id. Weinwurm Antal (Koblinger Gyula) eredeti fényképfelvétele. Ugyanott egy másik díszsipkáját is őrzik.^[VISSZA]
1275. Legbővebben Garády (Fabó András) a Századokban, 1867. 291-305., 391-408.; 1868. 120-131., 195-202. és 327-356. l.; továbbá A Hon, 1868. 37-42. és Szilágyi Sándor a Bpesti Közlönyben, 1868. 14. sz.^[VISSZA]
1276. Említi Vukovics 1867 november 14. Horváth Lajos gyűjt.^[VISSZA]
1277. Különösen Pesti Napló, 1867 szept. 27.^[VISSZA]
1278. Wertheimer, Andrássy, I. 394.^[VISSZA]
1279. 1867 nov. 14. London, Horváth L. gyűjt.^[VISSZA]
1280. 1867 május 22-ről a Magyar Ujság május 26. számában s külön lenyomatban. Újra Kossuth, Irataim, VIII. 3-17.^[VISSZA]
1281. Összegyűjtve Kossuth Iratai VIII. kötetének elején.^[VISSZA]
1282. Amaz a Pesti Napló 123., emez az «1848». 72-iki számában.^[VISSZA]
1283. Pesti Napló, 1867 május 31. és Kossuth, Irataim, VIII. 4-7. jegyz.^[VISSZA]
1284. 1868 januárius 8. M. Nemzeti Múzeum Horváth-iratok, 36.^[VISSZA]
1285. 1868 márczius 26. U. o. 32.^[VISSZA]
1286. Horváth «Zrínyi Ilona» cz. művének czímlapja (344. l.) az Egyetemi Könyvtár példányáról készült.^[VISSZA]
1287. 1868 februárius 17. Horváth L. gyűjt.^[VISSZA]
1288. Horváth Mihály arczképe (345. l.) A Szentesi Múzeumban. Schönberger Adolf 1872-ben készűlt képe után.^[VISSZA]
1289. Horváth «Kossuth újabb leveleire» cz. művének czímlapja (346. l.) az Egyetemi könyvtár példányáról.^[VISSZA]
1290. Horváth Mihály utolsó arczképe (347. l.) A Szentesi Múzeumban őrzött eredeti fénykép után. Megjegyezzük, hogy Horváthnak itt közölt arczképein kívül még többet ismerünk, pl. a Tört. Képcsarnokban őrzött olajfestményt, melyet Zichy: Széchenyi István életrajza II. köt. 239. l. is közölt, de itt most mindet közölni nem volt szándékunkban.^[VISSZA]
1291. Közölte a Szegedi Híradó, 1868. 32., Győri Közlöny, 34. sz. és Horváth Mihály: Kossuth Lajos újabb leveleire, 8-15., 62-63. ll. A kör 1868-1878-ig (Horváth haláláig) állott fenn, mikor a szabadelvű párt jelöltje, gr. Károlyi Sándor, a függetlenségi Simonyi Ernővel szemben megbukott. (Reizner, Szeged tört. III. 54., 155.)^[VISSZA]
1292. Horváth Mihály mellszobra (348. l.) A mellszobor hollétéről nincs tudomásunk. A róla készült képet Farkas Sándor bocsátotta rendelkezésére.^[VISSZA]
1293. Körrey Ferencz 1868 április 26-án. Horváth Lajos gyűjt.^[VISSZA]
1294. Horváth Mihály szobra (349. l.) a Szentesi Múzeumban. Tóth István pályaművén kívül még Markup Béla (I. 2.), Szentgyörgyi István és Kisfaludy Strobl Zs. szoborművének pályaművei is ott őriztetnek.^[VISSZA]
1295. Idézve u. o. 2-3. l.^[VISSZA]
1296. 1868 június (a nap nincs kitéve). Horváth Lajos gyűjt.^[VISSZA]
1297. Kossuth Lajos újabb leveleire Horváth Mihály 2. kiadás. Pest, 1868. 8r. 131 lap. Németül: Auf Ludwigs Kossuth’s neuere Briefe. Deutsch von Adolf Dux. Pest, 1868. n8r. 132 lap.^[VISSZA]
1298. Szentiványi Károly képviselőházi elnökkel 1868 április 14-én tudatta, hogy 1867. november 10-én képviselővé történt megválasztását nem fogadja el s ennek okát a pécsi választókerület elnökéhez ugyanakkor bővebben is kifejtette. Mind a két levél: Magyar Ujság, 1868. 108-109. sz., de Kossuth Iratai (VIII. 149-151.) csak az elsőt közli. Némiképpen Horváth is ismerteti röpirata 62-64. lapjain.^[VISSZA]
1299. Horváth Mihály szobra (351. l.) Kisfaludy Strobl Zs. pályaműve.^[VISSZA]
1300. A 16-61. oldalon.^[VISSZA]
1301. U. o. 100-131. l.^[VISSZA]
1302. U. o. 102. l.^[VISSZA]
1303. U. o. 128. és 131. l.^[VISSZA]
1304. Említi Kossuth, Irataim, VIII. 178-180.^[VISSZA]
1305. A Magyar Ujság szerkesztőjéhez 1860 július 16-án intézett levél Kossuth Iratai közt, VIII. 178-186. l.^[VISSZA]
1306. Horváth «Magyarország függetlenségi harczának története» 2. kiadás cz. művének külső czímlapja (353. l.) az Egyetemi Könyvtár példányáról.^[VISSZA]
1307. 1872 november 26. Simonyi Ernőhöz. Kossuth, Irataim, VIII. 439-446.^[VISSZA]
1308. Reizner, Szeged tört. III. 54.^[VISSZA]
1309. Visi a Deák-Albumban, 93.^[VISSZA]
1310. Czeruzával odavetett vázlata kelet nélkül a szentesi múzeumban 77. és 106. sz. E szerint az 1-3., 6. és 8. pont megmaradt, a 9.-et elhagyták, a többit módosították.^[VISSZA]
1311. Ferenczi, Deák, 353-4.^[VISSZA]
1312. Dáni Ferencz szegedi főispán Horváthhoz 1871 szept. 22. Szentesi múz. 214. sz.^[VISSZA]
1313. «Honvéd», 1871. 49. sz.^[VISSZA]
1314. Gróf Apponyi Albert arczképe (355. l.). Fénykép után.^[VISSZA]
1315. Részletek az országgy. naplókban, irományokban és a hírlapok országgy. tudósításaiban.^[VISSZA]
1316. Apponyi és Apáthy jelentései a vallási és tanulmányi-alapok és alapítványok jogi természetéről. Budapest, 1883.^[VISSZA]
1317. Ezt a fejezetet a már teljesen kész szedésből a munka több más részével együtt a háborús nyomdai viszonyok miatt el kellett hagynom, a mi az előadásban és az életrajzban hézagokat és egyenetlenségeket okozott, mivel, mint vis majorral szemben, az olvasó szíves elnézését kell kérnem.^[VISSZA]
1318. Reizner, Szeged tört. III. 309-310.^[VISSZA]
1319. Választási jegyzőkönyve és megbízólevele a Nemz. Múzeumban, 440. Oct. Hung. 48. sz. a.^[VISSZA]
1320. Pauler Gyula arczképe (357. l.) az «Új Idők»-ben (1903) megjelent kép reproductiója.^[VISSZA]
1321. U. o. 1872. 491. (mely Horváthot jelölte elnöknek), 566-7., 720-1.^[VISSZA]
1322. U. o. 1911. 334.^[VISSZA]
1323. Közli ezt az 1872 november 22-ikén kelt javaslatot Századok, 1873. 1-8. l.^[VISSZA]
1324. U. o. 1873. 145-6., 300.^[VISSZA]
1325. Választóihoz 1875. nyarán intézett búcsúszózatában (szentesi múzeum, 90. sz.) maga mondta, hogy fájdalommal is emlékezik a lefolyt országgyűlésre, mert annak minden egyes szaka egy-egy szép reményét temette el.^[VISSZA]
1326. 1875 április 3. Bécs. Horváth L. gyűjt.^[VISSZA]
1327. Ennek czeruzával írt, de keltezetlen fogalmazata a szentesi múzeumban, 90. sz.^[VISSZA]
1328. Hivatkozik rá Horváth u. o.^[VISSZA]
1329. A választás elnöke gr. Szapáry Gyula és jegyzője, Győry Elek által aláírt jegyzőkönyv szerint huszonhárman (Giczey Samu, Királyi Pál, Morlin Imre, Ráth Károly, Forgó István, Polónyi Géza, Apáthy István stb.) ajánlották őt. A képviselőház 1876 márczius 27-én 1454. sz. a. végleg igazolt képviselőnek jelentette ki. Megbízólevele a Nemz. Múzeumban, 440. Oct. Hung. 57. sz.^[VISSZA]
1330. Eredetije a M. Nemz. Múzeumban, 440. Oct. Hung. 64. sz. a.^[VISSZA]
1331. Emlékbeszédében, Akad. Évk. XVI. kötet VI. darabja, 35. l.^[VISSZA]
1332. 1868 márczius 31. olaszul. M. Nemz. Múz. Horváth-iratok, 101. Az eredetit Hampel Józsefné 1910 októberben egy comói antiquariusnál vásárolta meg s adta a muzeumnak.^[VISSZA]
1333. Századok, 1869. 263.^[VISSZA]
1334. Jelentések a jutalmazásokról, III. jelentés; és Századok, 1874. 436.^[VISSZA]
1335. Szilágyi Sándor emlékérme (360. l.) és Szilágyi Sándor arczképe (361. l.) ugyanott (1897) jelent meg először.^[VISSZA]
1336. Magyarország története új dolgozatának 2. kiadását Heckenast Gusztávnak 1870 márczius 31-én azzal a kötelezettséggel adta el, hogy minden két hónapban egy kötetet, másfél év alatt tehát az eddigi hat helyett nyolczat ad sajtó alá. Ezért a szerződés megkötése napjától 1872 deczember 31-ig négy részletben 16.000 koronát és (az eredetileg kikötött 6 helyett) 12 tiszteletpéldányt, – az esetleges újabb kiadásért vagy egyszerű lenyomatért pedig ő vagy jogutóda olcsó és a majdani viszonyoknak megfelelő tiszteletdíjat kap. Az első négy kötet 2400, a többi csak 2000 példányban jelent meg. (Az eredeti német nyelvű szerződés a szentesi múzeumban, 81. sz. Ráth Mór a Huszonötév Történetének harmadik kiadására már a szerző halála után, 1885 november 1-én vállalkozott olykép, hogy a kétezer példányban nyomatandó műért 1887 januárius 15-ig négy részletben 4000 koronát fizet. (A szerződés vázlata u. o. 175. sz.) A harmadik – posthumus – kiadás 1886-ban meg is jelent.^[VISSZA]
1337. Horváth a Franklin-Társulattal 1874 június 20-án szerződött, hogy megírja Magyarország történetét polg. iskolák számára. (U. o. 83. sz.) Erre vonatkozik (szentesi múzeum 156. sz.) Toldynak egy keltezetlen czédulája az akad. üléseken használatos zöldes 4r. papiroson, mely szerint «a Vaszary-féle magyar történet nem fog újra nyomatni. Horváth kisebb munkája, melynek ára 1 frt 40 kr., fogytán van; t. i. vagy 200 példány van még belőle s ezt volna szükséges a jövő őszig újra kiadni; ennek revizióját kérjük. Azonkívül még kisebb kivonatot ajánlkoztál készíteni saját neved alatt, melynek ára 1 frt volna, mely azonban mégis más volna, mint az, mely Eggenbergernél jelent meg. Ezt is kiadná a társulat, ha megírnád a jövő őszig». Meg is írta.^[VISSZA]
1338. Századok, 1876. 754-5.^[VISSZA]
1339. U. o. 1877. 85. l.^[VISSZA]
1340. U. o. 1878. 475.^[VISSZA]
1341. 1872 márczius 7.^[VISSZA]
1342. 1876 januárius 7.^[VISSZA]
1343. Századok, 1876. 78.^[VISSZA]
1344. Horváth «A kereszténység első százada. Budapest, 1878.» cz. művének czímlapja (362. l.) az Egyetemi Könyvtár példányáról.^[VISSZA]
1345. Kisfaludy-Társ. Évlapjai, IV. 1868.^[VISSZA]
1346. L. fennebb a XX. fejezetben.^[VISSZA]
1347. Kisfaludy-Társ. Évlapjai, VII. 1871.^[VISSZA]
1348. Horváth Mihály lövész-utczai háza (később a Szent István-Társulat palotája). (363. l.) Notter Antal «A Szent István-Társulat története» cz. művének 167. lapján jelent meg először.^[VISSZA]
1349. Századok, 1875. 424.^[VISSZA]
1350. Toldyhoz 1865 május 29. Akad. TLT. 102.^[VISSZA]
1351. M. Akad. Értesítő, 1870. Reform, 48-51. sz. Századok, 1870. 122.^[VISSZA]
1352. Századok, 1877. 368.^[VISSZA]
1353. A kereszténység első százada Magyarországon. Budapest, 1878. 8r. VIII. 476 l. Második (czím.) kiadása 1884-ben u. o.^[VISSZA]
1354. Horváth levele a primási levéltárban Simornak januárius 31-én 745. sz. a. kelt köszönetével.^[VISSZA]
1355. Dr. Pekár Károly arczképe (365. l.) a Morvay-féle életrajz előtt (Pekár, M. Kultura) jelent meg.^[VISSZA]
1356. Századok, 1878. 205. Új Magyar Sion, 1878. Hon, 1879. 54. sz. Irmei Ferencz a Magyarország és a Nagyvilág 1878. 10. sz. stb.^[VISSZA]
1357. Horváth emléksorai Csengery Albumában (366. l.). A Szerző közvetítésével Farkas Sándor szíves közlése. Olv.:

Csengery Antal Albumába.

Szép szónoklatod a haza Bölcse felett örök emlék
Néki s magadnak is az: tenneved is vele él
vagy
Emléket tettél, mely ércznél is maradandóbb
A haza Bölcsének s tenneved is vele él. ^[VISSZA]

1358. Samassa József arczképe (367. l.) az «Új Idők»-ben (1898) jelent meg először.^[VISSZA]
1359. Eleinte a Lipót-utcza 22., majd a Kalap-utcza 2. sz. a. lakott.^[VISSZA]
1360. Notter, A Szent István-Társ. tört. 154. A ház képe u. o. 228. l.^[VISSZA]
1361. A Társulat 1898. ezt a házat eladta s még azon év deczember 11-én új palotájába (Szentkirályi-utcza 28.) költözött át.^[VISSZA]
1362. Borz-utcza 3. sz. a. lakott s ott is halt meg.^[VISSZA]
1363. Körrey 1876 márczius 30. Horváth Lajos gyűjt.^[VISSZA]
1364. Pekár Károlynak s feleségének 1870 október 2. Dr. Pekár Dezső gyűjt.^[VISSZA]
1365. Pekárné, Horváth Anna.^[VISSZA]
1366. Pekár Károly, Magyar Kultura, XIII. l.^[VISSZA]
1367. Pekár Károlynéhoz 1869 október 5. Pekár Dezső gyűjt.^[VISSZA]
1368. 1869 deczember 25. U. o.^[VISSZA]
1369. Morvay Károly: Pekár Károly élete. (Pekár Magyar Kulturája bevezetésében, V-CXXXIII. l.).^[VISSZA]
1370. Horváth Mihály levele 1878 márczius 24. Pekár Dezső gyűjt.^[VISSZA]
1371. Karlsbadi fürdőrészlet (368. l.) Újabb felvétel után.^[VISSZA]
1372. Körrey 1876 deczember 5. Horváth Lajos gyűjt.^[VISSZA]
1373. Gyászjelentés Horváth haláláról (369. l.) az Erdélyi Múzeumban őrzött gyűjteményben.

Olv.:

Horváth Amália özvegy Krikay Ágostonné, Horváth Katalin férjezett Lavatka Józsefné, Horváth Alajos a m. kir. államvasutak igazgató helyettese, számos rokonaik nevében és bánatos szívvel jelentik felejthetetlen testvérük MÉLTÓSÁGOS ÉS FŐTISZTELENDŐ HORVÁTH MIHÁLY tribunici vál. püspök, vaska-szentmártoni apátnak s. t. b. folyó évi augusztus hó 19-én, élte 69-ik évében Carlsbadban rövid szenvedés után történt elhunytát. A boldogult hült teteme folyó augusztus hó 25-én 1/2 5 órakor fog pipa-utcza 6. számú saját házából a kerepesuti köztemetőbe örök nyugalomra helyeztetni. Az engesztelő szent mise áldozat pedig, hétfőn f. hó 26-án délelőtt 10 órakor fog a Ferencz-rendiek templomában az Urnak bemutattatni. Budapest, 1878 augusztus hóban. Legyen áldott emléke! ^[VISSZA]

1374. 1874 április 2., 446. Corr. 874. sz. a. a primási levéltárban 1867. sz. a.^[VISSZA]
1375. 1874 április 10. 1867/pr.-1874. sz. a. U. o.^[VISSZA]
1376. Horváth síremléke a kerepesi temetőben (371. l.). Újabb fényképfelvétel után.^[VISSZA]
1377. Pl. 1871-ben, mikor II. Rákóczi Ferencz és III. Károly korával foglalkozott. Századok, 1871. 520.^[VISSZA]
1378. 1872 augusztus 4. Horváth Lajos gyűjt., a hol Rónaynak összesen 8, hozzáintézett levele van.^[VISSZA]
1379. 1875 október 24. U. o.^[VISSZA]
1380. Levele u. o.^[VISSZA]
1381. 1877 szeptember 27. U. o.^[VISSZA]
1382. 1877 október 21. Pekár Dezső gyűjt.^[VISSZA]
1383. Pesti Napló, 1878 augusztus 20. 201. reggeli szám.^[VISSZA]
1384. Beszéde: Századok, 1878. 747.^[VISSZA]
1385. Századok, u. o. 746-7. Vasárnapi Ujság, 1878. 35. sz. Pesti Napló, 1878. 204-5. sz. A család, Akadémia, Történelmi Társulat, Szeged város stb. gyászjelentései. A családi gyászjelentést testvérei (Horváth Amália özvegy Krikay Ágostonné, Horváth Katalin Lavatka Józsefné és Horváth Alajos, a m. kir. államvasutak igazgató helyettese) adták ki.^[VISSZA]
1386. Horváth Mihály ezüstkoszorúja. (374. l.) ld. Weinwurm Antal eredeti felvétele. A koszorú leveleire ez van vésve: «Horváth Mihálynak Szeged polgárai 1872 júl. 14. arczképe leleplezése emlékeül.»

A szentesi felvételeket az id. Wurmser Antal czég vezetője Koblinger Gyula készítette s az illusztrálás munkájának megkönnyítésében dr. Csucs János főjegyző, Csollány Gábor múzeumi igazgató, a Horváth-család tagjai, kül. Kristóffy Józsefné, Dr. Erdélyi Pál udv. tanácsos könyvtárigazgató s a szerző közvetítésével Farkas Sándor stb. voltak segítségünkre. ^[VISSZA]