XI. DEBRECZENTŐL ARADIG.

VALLÁS- és közoktatásügyi minisztériumnak zaklatottabb élete, bizonytalanabb összeállítása, alkotásokra kevesebb ideje sohasem volt, mint Horváth Mihály vezetése alatt. Mikor a kormányt átvette, hivatalnokainak egy része távol maradt igazolatlanul, vagy pedig önként lemondott és kilépett, de a fizetési jegyzékben még szerepelt s helyöket egyelőre betölteni sem lehetett; ilyen összesen 21 volt.^[512] Mások Budapesten megmaradtak hivatalukban az osztrák uralom alatt is, fizetésöket onnan húzták, de ottmaradásukat utóbb igazolták s akkor Horváth hivatalukban meg is erősítette őket; összesen 29-en.^[513] A harmadik csoportba azok tartoztak, kik vagy jelen voltak Debreczenben s ott illetményeiket rendesen fölvették, vagy engedelemmel voltak távol, összesen 18-an.^[514] A hatvannyolcz hivatalnok közül tehát az első időkben alig tíz volt állandóan a miniszter mellett, első sorban gazdag tapasztalataival, nagy eszével és bölcs tanácsaival idősb Szász Károly államtitkár; de a csekély személyzet is oly gyorsan dolgozott, hogy a beérkezett okiratokat néha ugyanaznap már elintézték.^[515]

43. Id. Szász Károly.^[516]

A másik baj a minisztérium folytonos vándorlása volt, minek következtében az irattár sohasem volt együtt, a Budapestről való menekülés után pedig az el-elkalandozó beadványokat nem is lehetett a szokott pontossággal és gyorsasággal elintézni. Horváth mint miniszter május 2-ától június 4-ig működött Debreczenben, június 5-től július 5-ig Budapesten, július 6-11. Czegléden s más útbaeső helyeken, július 12-től 30-áig Szegeden, augusztus 2-től 11-ig, lemondásáig, Aradon, tehát nem is negyedfél hónap alatt öt helyen. A tisztviselők szabályszerűen egy kocsin ketten utaztak egyik állomásról a másikra^[517] és sokszor voltak abban a helyzetben, hogy anteakták nélkül kellett dolgozniok. Ez is eléggé megmagyarázza, egyházi és tanügyi politikájának nagy terveit Horváth miért nem dolgozhatta ki nyugodtan.

44. A debreczeni kollégium imaterme (az országgyűlés színhelye).^[518]

Nagy terveiben akadályozta a pénz hiánya is, a mire a türelmetlenkedőket többször figyelmeztette. A parlament már 1848 augusztus 26-án megszavazta 1849-re a 62 milliós államköltségvetést, melyből majdnem három millió^[519] jutott volna a vallás- és közoktatásügyi minisztériumra. Azonban a költségvetést már akkor majdnem 46 milliónyi hiánynyal állapították meg s ha pénzjegyek kibocsátásával segítettek is a bajon, a megszavazott összeg sohasem állt teljesen Horváth rendelkezésére. Talán ez is oka volt, hogy Duschek pénzügyminisztert később olyan vádakkal illették,^[520] a miket maga Kossuth erélyesen utasított vissza.^[521]

45. Duschek Ferencz névaláírása.^[522]

De minden kulturális törekvésnek legnagyobb gátja az a háború volt, melyet függetlensége és szabadsága biztosítására a nemzet mindenre elszántan folytatott. Horváth, noha tárczájánál fogva legtávolabb állt a küzdelemtől, nemcsak a minisztertanácsban támogatott minden indítványt és tervet, a mi a győzelemhez közelebb vezethetett, hanem elfogadott olyan katonai megbizatást is, a mi – a keresztesháború kihirdetése – ellen a kultura nevében éppen őneki kellett volna tiltakoznia. Mint történetíró gáncsolta, de mint miniszter a május 12-i minisztertanácsban megszavazta Klapka helyettes hadügyminiszternek azt a javaslatát, hogy minden hadtestparancsnokkal föltétlenül a hadügyminiszter rendelkezzék.^[523] 20-án a minisztertanács Bem altábornagyot is a dunántúli sereghez rendelte^[524] s mikor vonakodott, 28-án hajlandó volt őt elejteni s a parancsnokságot Kiss Pál ezredesre, mint tábornokra átruházni.^[525] Horváth készséggel támogatott minden erélyesebb intézkedést. Mikor az oroszok beavatkozása következtében a minisztérium a rendes hadsereget a védelemre elegendőnek nem tartotta, a tanács határozata alapján a keresztesháborúnak nevezett népfölkelés előkészítésében és szervezésében – a már előadottak szerint – részt vállalt s a papsághoz, tanítósághoz buzdító szózatokat és rendeleteket intézett. A keresztesháború gondolata különben nem tőle, hanem Szemere miniszterelnöktől származott s az indítványt is Szemere tette meg.^[526] Május 31-én a minisztertanácsban mégis be kellett ösmernie, hogy az oroszok betöréséről, a külföldi ügynökök jelentését nem ösmervén, nincs hiteles tudósítása, s így Dembinszky galicziai betörésének tervéről egyelőre nem nyilatkozhatik; mert ha az oroszok beérik Galiczia megszállásával, akkor egy magyar betöréssel hiba volna őket ingerelni; ha azonban az oroszok benyomulása bizonyos, akkor Dembinszky betörése kívánatos. Megkérdezte tehát, bizonyos-e az oroszok bejövetele? De Kossuth kijelentette, hogy hitelesen ezt ő maga sem tudja.^[527]

Ugyanezen minisztertanács megbízásából a felsőházban még aznap Horváth jelentette,^[528] hogy a kormány (Budavár visszavétele következtében) elérkezettnek látja azt az időt, midőn a törvényhozó testülettel visszaköltözzék Budapestre s üléseit – a képviselőházban már meghozott határozat szerint – július másodikától ott folytassa. A költözés következtében ugyan néhány fontos javaslat előterjesztésével várni kell, de ennél fontosabb a haza megmentése. A kormány Debreczenben sok akadálylyal küzdött a kormányzati eszközöknek csaknem teljes hiányában s a közigazgatás tekintetében. Ha azonban valaha szükséges volt, most szükséges, hogy a hadügyminiszternek minden hadtestre kiterjedő terve szerint a hadsereg egységesen működjék, a mik azonban a csaknem határszéli Debreczenből elérni bajos, ha nem is éppen lehetetlen. Politikai, erkölcsi és kormányzati okok teszik szükségessé az átköltözést s míg ez megtörténhetik, a törvényhozók kövessenek el mindent, hogy a nép lelkesültsége ne csillapuljon, hanem a haza iránti szeretete, hűsége, áldozatkészsége, a megmentésben való buzgósága mindinkább öregbedjék. Görgey, a ki a határozat kimondása után érkezett Debreczenbe,^[529] az átköltözést s a parlament elnapolását nem helyeselte,^[530] és délután szállásán, a Buday Ézsaiás-féle házban, Kemény Zsigmond szerint,^[531] «meg is mosta érte a püspök fejét». Midőn estefelé Horváth még egyszer fölnézett a békepártiak tanyájára, Kemény szerint «úgy látszik aznap pechje volt», mert Görgey megint szidta a vésztörvényszék miatt s azon kegyetlenségekért, a miket Komárom vármegye egyik vidékén elkövettek. De az április 14-i nyilatkozat visszavonására a békepárti uraknál nem talált elszántságot.^[532] Horváthot naponkint inkább baráti érzés vitte föl Kazinczy Gábor, Kemény Zsigmond, Kovács Lajos stb. békepárti körébe; s neki, a függetlenségi nyilatkozat egyik szerkesztőjének, különösen eshetett hallania ez ellen a kifakadásokat Görgeytől, ki aznap éppen ezen nyilatkozat alapján esküdött fel hadügyminiszternek.

A miniszterek azonban, a kik még az alapelvekben sem értettek egyet, június 3-án, vasárnap, valamennyien látszólag szép egyetértésben jelentek meg a ref. nagytemplomban, hol Szoboszlai Pap István búcsuztatta el őket és az országgyűlést Debreczentől, öt nehéz hónapon át az ország fővárosától. Másnap, 4-én, Kossuth kormányzó Szemere, Duschek és Horváth miniszterek kíséretében indult az ország igazi fővárosa, Budapest felé. Apró nemzeti lobogókkal bandérium kísérte őket Hajduszoboszlóig; s Kabán, Püspökladányban, Karczagon, Kisújszálláson, Törökszentmiklóson át a nép folytonos lelkes tüntetései közt, egymást felváltó lovasbandériumok kíséretében 5-én reggel érkeztek Szolnokra. Onnan a kormányzó a volt nádor fényes szalonkocsijában, a miniszterek pedig együtt egy elsőosztályú kocsiban folytatták útjokat a fellobogózott vasúti állomásokon át Budapestre, hova d. u. 5 óra után érkeztek meg. Ágyúdörgés, harangzúgás, zeneszó, roppant néptömeg, honvédek és népfölkelők sora közt a Váczi-úttól a Szél-utczai Döring-házig Kossuth és családja díszkocsin vonult be.^[533] A minisztereket bántotta,^[534] hogy Kossuth nem a kormány, hanem családja tagjaival ült egy kocsiba; s mivel ekként «a polgári ünnepet családivá tette», összebeszélés nélkül úgy hitték, hogy a menetben helyök többé nem lehet s a reájuk váró fényes fogatok helyett bérkocsikba ülve, mellékutczákon tértek szállásaikra, Horváth a Weisz Bernát házába.

Másnap, június 6-án, országszerte, a táborokban is megtartották a nemzeti bőjtöt, melyet a kormány s külön Horváth miniszter azért rendelt el, hogy «Isten hatalmas segedelmét szent ügyünk gyámolítására ez által is kiérdemeljük».^[535] Ilyen bőjtöket hajdanában az erdélyi protestáns nemzeti fejedelmek és országgyűlések is rendeltek el, a pénteket a katholikus Rákóczi protestáns többségű sárospataki országgyűlése «a nemzet bűneinek megengesztelése végett» 1708 deczember 15-én szintén országos bőjtnapnak nyilvánította. Hogy a kath. püspök böjti parancsa a protestánsok lelkiösmereti meggyőződését most sem sértette,^[536] mutatja, hogy általában véve a protestánsok is megtartották, sőt Horváth Mihály kath. püspököt a pápai kerületnek többségében levő protestáns polgárai választották meg országgyűlési képviselőnek Vermes Illés helyett. Választóihoz 1849 június 18-án intézett nyílt levele szerint^[537] első irodalmi fellépése óta határozottan a demokráczia hive volt s ennek sikerében parányi része őneki is volt. Pápa város választásában tehát azt látja, hogy választói, mint ugyanazon elvek emberei, meggyőződtek az ő demokratiko-republikánus elveinek őszinteségéről és szilárdságáról; vele együtt ugyanazon oltárnál áldoznak. Nagyobb jutalmat polgártársai bizalmánál nem ösmer. De más szempontból is becsüli ezt a bizalmat. Abban, hogy a nagyobb részben helvét hitvallású pápaiak egy kath. püspököt választottak meg, az újkor feltámadását s e kor legnemesebb szülöttének, a testvériség elvének diadalát látja; diadalát ünnepli a szellemi világ éltető elemének, a keresztényi szeretet nagy elvének. «Ha – úgymond – valaha képes voltam volna kételkedni arról, hogy minden igaz erény egyedül a szabadságban tenyészhet s hogy a megtisztúlt vallásosság is, melynek lényege a szeretet, csak a szabadság tűzhelyénél melenghet: korunk, a szabadság kora, megtérítene a tévelygésből.» Köszönetének elmondása után egyszerűen kijelentette, hogy ő egyházi állásában is, sőt – kötelessége szerint – éppen azért is, a népérdek és testvériség őszinte barátja, s a demokratiko-republikánus kormány tagja, tehát mint ilyen, nem a felekezet embere. Horváth ekként a felsőházból az alsóházba került.

46. Horváth Mihály.^[538]

Görgey a minisztertanácsban június 26-án este^[539] már megmondta, hogy az oroszveszedelmet egész nagyságában föl kell tárni a nemzet előtt s azt élet-halálharczra szólítani, a kormánynak legjobb helye pedig a főseregnél, Komáromban volna. Amazt elfogadták s másnap már megjelent a népet kereszteshadjáratra felszólító rendelet, a melynek legnagyobb sikerét Horváth Mihálytól várták; de a kormánynak Komáromba zárkózását egynek tartották a nemzet ügye feladásával és – Horváth tanuskodása szerint – «mint Kossuth iránti rosszakaratból származó éretlen eszmét, figyelmökre is alig méltatva, kevés szóval visszautasították. Figyelmeztették Görgeyt, hogy ha a hadseregnél is mindenki oly buzgón teljesíti kötelességét, mint a kormány a maga körében, úgy még nem lehet elveszettnek tekinteni a hazát». Örök rejtély maradna ekként Görgey állítása, hogy Kossuth és a többség^[540] elfogadta javaslatának mind a három lényeges pontját: a nemzet felvilágosítását, a kormányzó és a miniszterek személyes helytállását a nép felszabadításában s azt, hogy egy utolsó, kétségbeesett csapást mérjenek Ausztriára. Kossuth különben megvendégelte a minisztereket s Görgeyt inkább az ekkor kifejlődött barátságos társalgás ejthette abba a csalódásba, hogy társai vele egyetértenek. Másnap a fősereghez utazott s miniszteri tanácsban többé sohasem vett részt. Harmadnap, a mikor a nemzet már a kereszteshadjáratra szóló felhívást s az Európa népeihez intézett felhívást olvashatta, a győri ütközetet Pöltenberg tábornok Haynau táborszernagygyal szemben elvesztette, mire Görgey azonnal írt Kossuthnak,^[541] hogy a kormánynyal, ha Komáromba jönni nem akar, Nagyváradra meneküljön. Erre a levélre hivatkozva, még aznap Ludvigh János is figyelmeztette Horváthot,^[542] hogy Pestet fedezni és megvédeni többé nem lehet. «Ha nincs is periculum in mora, – úgymond – mégis pakkolni kell, hogy a zavar és rémület, mint Windischgrätz közeledtével, meg ne újuljon.» Azért írt neki, mert június 5-én Kossuth, mikor a kormány Pestre ünnepiesen bevonult, a pesti országos küldöttség előtt a vaspálya udvarában kijelentette, hogy a kormány Pestet ezentúl, mint székhelyét, semmi esetre sem hagyja oda. Most mégis «pakkolni kell és megfeledkezni az ünnepies fogadásról, hogy a kormány Pestről többé el nem távozik». «Oly nagy a veszedelem – írta ismét,^[543] – hogy az esetben, ha Kossuth nem akarna távozni, ültessétek kocsira s erőszakkal vigyétek el a fenyegetett fővárosból.» A kormány 29-én már értesítette is a főváros polgárságát, hogy «az egész haza s a szabadságra segítő diadal érdekében» esetleg egyidőre máshova megy,^[544] Horváth Mihály is «közbejött akadályok miatt» alkalmasabb időre halasztotta el a magyar kath. közgyűlés megtartását; július elsején pedig, mint ösmeretes,^[545] újból felhítta a lelkészeket, hogy felekezeti különbség nélkül álljanak a nép élére s a «vad muszkák és pogány kozákok ellen» vezessék azt az élet-halál szent harczára, a diadalra. Az aznap este tartott minisztertanács, Görgeynek abban a tettében, hogy nem sietett a főváros fedezésére, engedetlenséget látott, sőt Horváth is azok közé tartozott, kik, bár nem mondták ki, «az árulás súlyos gyanúját nem fojthatták el többé szívök rejtekében»,^[546] de bizonyítékok hiányában, a heves Perczelt kivéve, kimondani nem merték; most hazarendelték őt hadügyminiszternek s a fővezérletet Mészárosra bízták.

A képviselőház, hol Horváth már mint Pápa képviselője jelenhetett meg, július 2-én Kossuth indítványára, de voltaképpen mégis Görgey tanácsa szerint a maga és a kormány székhelyét Szegedre tette át.^[547] Horváth is azonnal megkezdte minisztériuma költöztetését. Kossuth már 5-én elhagyta a fővárost; július 8-án a kormány kiáltványban búcsúzott el a fővárostól.^[548] Horváth a nappali, Szemere, Batthyány, Vukovics az éjjeli vonattal mentek Czeglédre, hova másnap Csányi is megérkezvén, együtt volt az egész kormány: Kossuth és a minisztérium, kivéve Duscheket, a ki előre ment a pénzsajtó miatt Szegedre.^[549] Másnap mindnyájan követték vasúton Szolnokra, mivel a kozákok már Jászberény körül portyáztak; de Szolnokon is kora reggel már arra a hírre ébredtek föl, hogy az oroszok egy óra járásnyira, Szentgyörgy körül járnak s így tovább kellett futniok, mi az előfogatok hiánya következtében csak nehezen ment. Szentesen, Horváth szülővárosában és Hódmezővásárhelyen a nép lelkesen fogadta a menekülő kormányt. A városban éjjel kipihenvén magukat, július 12-én tovább hajtattak s délben érkeztek Szegedre, hol Kossuthot a nép szintén «fényesen, mondhatni lelkesedéssel fogadta».^[550] Horváth bizonyára édesanyjához szállt s este nem állott Kossuth mellé a Kárász-ház erkélyére,^[551] mikor a fáklyákkal felvonuló népet Kossuth azzal lelkesítette, hogy innen a kormány új székhelyéről fog kisugárzani Európa szabadsága.

47. Szentes látképe.^[552]

Másnap a vallás- és közoktatásügyi minisztérium Szegeden megkezdte működését,^[553] s a kormányzó az országot július 14-én újabb körlevéllel igyekezett megnyugtatni,^[554] hogy a kormány székhelyének ez a megváltozása a hadműveletek helyes szempontjából történt s így aggodalomra nem adhat okot. De újabb okot adhatott az, hogy a kormányban az ellentétek mindinkább növekedtek. A minisztertanács leszavazta Kossuthot, midőn tábornoki rangot és fővezéri czímet kért magának, hogy a hadsereg előtt tekintélyét növelje. Horváth, mint ezen a kérdésre vonatkozó történelmi nyilatkozataiból kitetszik, szintén ellene szavazott. Így a kormányzó és a minisztérium közt némi feszültség támadt, de csak Szemere, az elnök, mondott le állásáról, holott az egész minisztérium felelősségének elvét védte a Kossuthhoz intézett emlékiratban. Utalt reá, hogy Kossuth kormányoz, de kormánytetteiért a felelősséget a minisztériumra hárítja. Már pedig oly minisztérium, mely mindenért felelős, de hatalma nincs, magát csak országgyűlés nélkül tarthatná fenn. Most nincs szükség a minisztériumra, mely, ha kötelességét teljesíti, csak gátolja a kormányzót; legjobb volna tehát, ha az egy kézben összpontosított hatalmat Kossuth vagy Görgey a diktatura alakjában gyakorolná. A minisztereknek, a kikkel a dolgot Szemere csak sejtette, de nyiltan nem közölte, a diktatura sem kellett;^[555] Szemere tehát, a kit Kossuth is kért, hogy most ne okozzon válságot, egyelőre megtartotta az elnökséget.^[556]

A kisebb nemzetiségekről és a zsidókról szóló törvény tárgyalásakor (július 21-28.), tehát a válság legizzóbb napjaiban Horváth szilárdan állt Szemere mellett,^[557] akkor is, mikor ez a ház zárt ülésében (július 25.) élesen kifakadt Görgey, mint a bajok legfőbb okozója ellen; aminek nagy része volt abban, hogy másnap a ház, még Kossuth hazatérte előtt, elnapolta magát, mert a kormánynak valószínűleg távoznia kell Szegedről. Másnap a miniszterek bevonásával tartott haditanács azon kósza hírek hatása alatt nyilt meg, hogy Perczel Mór Kossuth és a minisztérium ellen «merényletet» tervez; valóban a legkíméletlenebb módon kikelt a kormányzó ellen s aztán haragosan távozott, mire az önként ajánlkozó Dembinszkyre bízták a fővezérletet. Kossuth a maga igazolására felolvasta Görgeynek az oroszokkal való alkudozását jelentő levelét, mire a jelenlevők összenéztek. Horváth Perczel vitatkozása közben azt mondta Mészáros Lázárnak: «Így vesznünk kell»; mire ez «bizony!»-nyal felelt. A levél olvasásakor Mészáros mondta a püspöknek: «El is vesztünk!» S akkor ez felelte, hogy «bizony!»^[558] A miniszterek a tábornokok távozása után még éjfélig foglalkoztak a Görgey és az oroszok tárgyalásairól szóló jelentésekkel. A tárgyalások folytatását Szemerére és Batthyányra bízták, oly kikötés mellett, hogy a függetlenségi nyilatkozat alapján maradva, fegyverszünetet maguk is köthetnek, de egyességet és békét csak a minisztérium beleegyezésével. A felhatalmazást Horváth is aláírta.^[559]

48. Szentes főtere.^[560]

A minisztérium bukása már csak napok kérdése volt s az osztrák hivatalos Wiener Zeitung is most jelentette, hogy Lonovics, Horváth stb. főpapi kinevezéseit Rómába föl sem terjesztették, most tehát a királyi kinevezést is visszavonják s érvénytelennek nyilvánítják.^[561] Horváth azonban mint püspök és miniszter vöröskereszttel a mellén jelent meg a szegedi sánczokba összevont táborban, hol már 40.000 honvéd és népfölkelő 100 ágyúval várt a döntő ütközetre; Dembinszky azonban a Temesközben akart megütközni s így a parlamentnek és a kormánynak megint biztosabb helyre kellett költöznie. Július 31-én Horváth is búcsút vett édesanyjától, kit sohasem látott többé. Aznap a kormányzó már Aradról keltezte haditudósításait,^[562] de Azary honvédkapitány a megrémült aradi közgyűlésen élőszóval csak augusztus elsején jelentette, hogy a kormány tagjai aznap délután négy órakor Aradra érkeznek.^[563] Hárman érkeztek meg; Kossuth és Aulich az Aczél-házba, Horváth Mihály a Bohus-házba szállt; Duschek a pénzsajtót a vármegyeházába költöztette; Vukovics és Csányi másnap jöttek meg, Szemere és Batthyány Görgey táborában voltak. Augusztus 3-án tartotta meg a képviselőház Aradon első és utolsó zárt ülését, a melyen a miniszterek közül csupán Horváth, Vukovics és Csányi jelent meg, de egyikük sem felelt arra a kérdésre, igaz-e, hogy a kormány tárgyalásokat folytat az ellenséggel. Csak Hajnik Pál rendőrfőnök mondott annyit, hogy a kormány a Közlönyben fog nyilatkozni s hogy a parlament biztos helyen van. 4-én a minisztérium csakugyan Aradot jelentette ki a kormány székhelyének;^[564] éppen akkor, mikor Horváth valóságos püspöki székhelye a magyarok utolsó rohamát is kiállta, ideiglenes székhelye pedig, Makó, az ellenség kezére került.^[565] Ennek és másnap, harmadnap a debreczeni, szőregi vesztett csatáknak hírére a képviselők egy része s Horváth irodalmi barátai közül Bajza, Vörösmarty stb. Nagyvárad, Világos, Lugos felé menekült; Kossuth és Aulich beköltözött a várba, de a minisztérium maradt, kivéve a Görgey táborába küldött Csányit és Duscheket, ki a sajtót Lugos felé költöztette.^[566] Ezt azonban csak részben tehette, mert a sajtó nagyobb része Aradon maradt^[567] s így nem egészen érdemelte meg most sem azokat a szemrehányásokat, a miket társa, Horváth, utóbb mint történetíró tett neki.^[568] A miniszterek közül a székhelyen levő Horváthot, Vukovicsot Kossuth meg sem kérdezte, mikor Bemet Aulich ellenjegyzésével kinevezte fővezérnek; ezt akkor sem tudták, mikor egy nappal azután augusztus 10-én, hogy a temesvári döntő csatát elvesztette, a kormányzó őket s a táborból Görgeyvel együtt megérkezett Szemerét, Batthyányt és Csányit, sőt magát Görgeyt is minisztertanácsba hítta. A gyűlés, mely úgy indult, mintha vád alá akarná helyezni Görgeyt, azzal végződött,^[569] hogy a kormányzó maga ajánlkozott pártot alakítani, ha ez a főhatalmat kezébe akarja venni. Görgey kitért a válasz elől; eltávozott, hogy megtegye előkészületeit a Temesvár felé való előnyomulásra s a miniszterek is határozat nélkül oszoltak szét, másnap reggelre hagyván annak megbeszélését, milyen felhatalmazást adjanak Görgeynek az oroszokkal való alkudozásokra.

49. Vukovics Sebő névaláírása.^[570]

Másnap, 11-én reggel, a miniszterek összegyűlve, villámcsapásként hatott reájuk az a hír, hogy Temesvárnál az 55,000 főnyi sereg vereséget szenvedett. Kossuth kijelentette, hogy most már a kormányt eddigi alakjában, meghatározott helyen folytatni nem lehet s így, Görgeynek a felhatalmazást megadván, legjobb feloszlania s menekülnie, a hova lehet. «A kormányzó s miniszterek tehát – mondja Horváth^[571] – azon meggyőződésben, hogy a nemzet ügyének maguk többé semmi hasznára sem lehetnek, személyes ellenségüknek kezébe sem vonakodának letenni a hatalmat.» S nem tudva arról,^[572] a gyűlés előtt Kossuth, Görgey, Csányi miben állapodtak meg, elhatározták, hogy a felhatalmazó levélben nem említik föl a kormány lemondását, mert jöhet idő, hogy a minisztérium a nemzettől nyert hatalmát ismét gyakorolhatja. Görgey azonban azt követelte, hogy a mostani kormány kifejezetten mondjon le s őt ruházza föl a polgári és katonai legfőbb hatalommal.^[573] Csányi, Vukovics és Aulich levélben^[574] fel is szólították Kossuthot, hogy mivel Görgey csak így remél megfelelni megbizatásának, mondjon le a maga és a minisztérium nevében, a mint ők hárman ezennel le is mondanak.^[575] Délután két órakor Kossuth «a miniszterek többségének indítványára is» ezt valóban megtette, mire az okiratot hosszas vonakodás után Szemere és Batthyány szintén aláírták; éppen ekkor jelent meg Horváth Mihály, a ki azonban szabálytalannak találta az eljárást s a fontos ügyben a minisztérium egységes eljárását szükségesnek tartván, minisztertanács összehívását kívánta s ebben három más minisztertársa is támogatta. Mivel azonban Kossuth két órakor, Szemere és Batthyány félháromkor már elutaztak és így tanácsot tartani többé nem lehetett, Horváth utolsó helyen szintén aláírta az okiratot.^[576] «Barátaim! – szólt hozzá és Vukovicshoz Csányi – most már siessetek menekülni; egy óra mulva már talán nem fogjátok azt tehetni.» «Hát te merre fordulsz?» kérdezték emezek. «Én – felelt a szentemlékű Csányi – már öreg és beteges vagyok. Pár hónappal elébb vagy utóbb mindegy, de hazám földén akarok meghalni. Ti fiatalok vagytok, még szolgálhattok hazátoknak: s ezért kötelességtek menekülni.»^[577] Horváth délután három-négy óra közt menekült is.^[578] Vukovics még maradt, hogy kinyomassa Kossuthnak a nemzethez intézett kiáltványát, melyet a miniszterek közül csak a legtovább kitartó Vukovics, Csányi és Horváth ellenjegyzett s melyben Kossuth értesíti a nemzetet, hogy a minisztériummal együtt lemondott s a legfőbb polgári és katonai hatalmat Görgey tábornokra ruházta át. S ezzel, mint a főhatalom átvételét tudató iratában Görgey kijelentette, Magyarország ideiglenes kormánya megszűnt.^[579]

50. Horváth Mihály anyja.^[580]

Másnap azonban Szemere és Batthyány Lugosról felszólította Csányit, Vukovicsot, Duscheket és Horváthot, hogy jelenjenek meg ott, Bem főhadiszállásán, mert a kormányzó lemondása (az összminisztérium beleegyezése nélkül történvén) törvénytelen, azért a főhatalom törvényes átruházásáról kell tanácskozniok. A minisztérium kötelessége intézkedni, mert habár a haza már csaknem elveszett, becsülete még megmenthető. Most tette meg, a mit Horváth tegnap negyedmagával, tehát a minisztérium többségével sürgetett tőle. De a czímzettek különben is csak évek mulva értesültek a levél tartalmáról,^[581] valamint Kossuthnak ugyanaznap tett nyilatkozatáról,^[582] hogy azért adta át Görgeynek a főhatalmat, mert három miniszter kívánta azt; s mivel egyúttal le is mondtak, vagy minisztereket kellett volna kineveznie, a mi az adott körülmények közt lehetetlen volt, vagy minisztérium nélkül kormányoznia, azaz diktaturát gyakorolnia. Mivel pedig az országgyűlés nem volt együtt, azt hitte, lépését a kénytelenség menti. Azonban a diktátorrá kinevezett Görgey is a kénytelenségre hivatkozott, midőn másnap, augusztus 13-án Világosnál az oroszok előtt letette a fegyvert. Horváth szerint^[583] Kossuthnak a hazaszeretet mellett is nagy eszélytelensége és gyöngesége, Görgeynek a honszeretet által nem mérsékelt nemtelen szenvedélyei együttvéve voltak a haza veszedelmének végzetes forrásai.

XII. A SZÁMÜZETÉS KEZDETE.

ÖNZÉSRŐL valóban nem lehet vádolni a minisztereket. Vád – Horváth szerint^[584] – inkább csak a miatt érhette Kossuthot, hogy az elválás napján még azt sem kérdezte meg tőlük, van-e legalább annyi értékük, a mennyivel külföldre menekülhetnek; Duscheket pedig azért, mert magyar pénzjegyeiket nem váltotta be aranyra s «részvétlenül, üres kézzel utasította el őket».^[585] Menekülésre igazán csak akkor gondolt, mikor Görgey Világosnál letette a fegyvert és főtisztjeit figyelmeztette, hogy mindenki legyen készen akasztófán meghalni.^[586] Nem tartotta őt közönséges árulónak,^[587] de érthetőnek találta, ha Kossuth árulással vádolta a fegyver letételéért s azért, hogy egy sereg vitéz férfiút odadobott a hóhér kezébe s még gúnyolta is azokat, a kik menekültek; holott azért menekültek, mert a világosi nap után a győzők bosszúját bizonyosnak tartották s belsőleg meg voltak győződve, hogy halálukkal nemzetöknek egyáltalán semmit sem használnak.^[588]

Makóra, hová Aradról ment, hogy a legszükségesebbekkel ellássa magát s könyveit, irományait biztonságba helyezze,^[589] a fegyverletétel hírére bement Szegedre s ott rokonánál, Krebs vaskereskedőnél rejtőzködött, mert úgy hallotta, hogy a császáriak a volt minisztereket elfogatják. Élete itt sem lévén biztonságban, a szülővárosával szemben, Mindszent és Csongrád közt levő Csanyra húzódott, melynek derék plébánosa, Mach Ferencz, nemcsak őt fogadta szívesen, hanem Cserkúty (álnevén Csek) János algyői administratort is, kit egy forradalmi s a szegedi lapban kiadott egyházi beszéde miatt üldöztek. Horváth éjjel-nappal a plébánosnak a nádas közepén levő méhesében rejtőzködött.^[590] Remeteségétől azonban csakhamar megvált és kocsin ment Pestre. Barátja, dr. Gárdos János,^[591] felismervén, rémülten figyelmeztette, hogy halálra keresik, meneküljön. «Hová? – kérdezte Horváth – hisz pénzem sincs.» Gárdos, ki «szellemtannal», vagyis állati magnetizmussal foglalkozott s erről utóbb tanulmányokat is írt,^[592] mediumát, Szentkirályi Andrássy Júliát (későbbi feleségét) kérdezte meg s ez delejes álmában azt javasolta, hogy báró Forray András özvegyéhez, gróf Brunswick Júliához forduljon. A grófnő segíteni akart. Báró Prónay Albertnéval (gróf Ráday Erzsébettel), a ki külföldi fürdőbe készült, abban egyezett meg, hogy Horváthot mint komornyikját szöktesse ki az országból és Ausztriából. Arczára Gárdos tapaszt ragasztott, minek következtében a daganat fölismerhetetlenné tette.^[593]

51. Báró Forrayné gróf Brunswick Júlia.^[594]

Prónayné hintajának bakján szeptember vége felé így utazott Horváth Bécs felé, mint Möhring komornyik.^[595] Möhring a frankfurti parlament tagja volt, ki tavaly a magyar-német szövetség megkötésén buzgólkodott; de neve nem keltett gyanút. Különben is nagy kerülőt téve utaztak s valamely okból Bécscsel egészen ellenkező irányban előbb Losoncz felé mentek. Horváth maga mondja,^[596] hogy «menekülésében a külföldre e városon keresztülhaladva, vérző szívvel látta», augusztus 8-án az oroszok Losonczot mennyire elpusztították. Onnan délnyugatnak tartva érték el Komáromot, hol «menekülése közben keresztülutazva», Horváth látta az osztrák rendőrségnek a magyarok kezébe esett fekete könyvét és lapozgatott benne.^[597] Ez bizonyára még a szeptember 27-iki átadási szerződés előtt történt.^[598] Klapka György nemsokára ismét találkozott vendégeivel. Brünn és Oderberg közt – mint beszéli^[599] – október közepe táján a melléje rendelt osztrák tiszt kíséretében a vasúti vendéglő egyik félreeső asztalánál ült. Mikor a tiszt egy pillanatra távozott, előkelően öltözött nő sietett Klapkához, hevesen megragadta kezét s fülébe súgva kérte, hogy egy pillantással se árulja el, ha fölismerte társát. A tábornok ekkor lett figyelmes szolgájára, a ki természetesen Johann-tempóban szolgálta fel az ételt, a mint a grófnő ismét leült az asztalhoz. «Rendezetlen, tüskés szakáll keríté teljesen elhanyagolt arczát, de a mi ennél sokkal jobban szemébe tűnt, az vörös homloka s veres orra volt.» Csak nagynehezen ismerte föl benne a csanádi püspököt és volt minisztert. A tiszt visszajötte után a vonat füttyentett s a vasúton együtt folytatták útjokat Breslau felé. Mikor a porosz határra értek, az osztrák tiszt elmaradt s Klapka kérte a bárónét, hogy Breslauban szolgájával együtt abba a fogadóba szálljon, a hol ő rendelt lakást. Megígérte, de szerencsére nem szállt oda. Mert mikor a breslaui demokraták Komárom hősét szerenáddal tisztelték meg, a kellemetlenül érintett porosz rendőrség, az osztrákok neheztelésétől tartva, útja folytatására kérte Klapkát, Horváthot pedig, kinek útlevele^[600] nem volt rendben, ha ott találja, alkalmasint kiszolgáltatja az osztrákoknak.

52. Aachen.^[601]

Breslauból Horváth a bárónével Lipcsén át Aachenbe ment a hévvizek használatára. Egyik nővére Bécsbe ment utána; a vasúton egy igen udvarias úrnak megmondta utazása czélját. Az úr (a titkos rendőr) jelentést tett a rendőrségen s az osztrák kormány a poroszt azonnal megkereste Horváth kiadatása iránt. A berlini kormány ezt eleinte megtagadta, de a püspököt rendőri felügyelet alá helyezte, később mégis hajlandó volt teljesíteni az osztrákok kívánságát. Az aacheni rendőrfőnök akkor bizalmasan figyelmeztette Horváthot a veszedelemre, de mindjárt meg is súgta neki, hogyan szabadulhat ki. Mikor fürödni ment, két rendőrt állított kabinjának ajtaja elé. Horváth a mint belépett, elreszelte az ablak rácsát, s kimászott az utczára, hol zárt kocsi várt reá. Egy közeli faluban ezt is elbocsátotta, mert útlevél nélkül csak szökve juthatott át a határon. Annyi kalandon ment át, hogy – a mint akkor a Hölgyfutár a bécsi Lloyd nyomán ujságolta,^[602] – egész regényt lehetne belőlük írni. Egész éjjeleket töltött erdőkben, fák alatt, míg a porosz-belga határokon átjuthatott. «Egyébiránt vannak esetek – jegyezte meg a lap – mikor jobb a fa alatt lenni, mint rajta». S még hozzátette, hogy a volt miniszter most Brüsselben egy 24 frankos szobában folytatja történelmi búvárlatait.

Azonnal írt Párisba gróf Teleki Lászlónak, a magyar kormány volt párisi követének, a ki október 28-án igazolványt állított ki részére,^[603] mely szerint levelének fölmutatója valóban Horváth Mihály csanádi püspök, Magyarország volt vallás- és közoktatásügyi minisztere, s egyik legtekintélyesebb és legkitünőbb embere. Most már nem akart tovább maradni Brüsselben, hanem Podhorszky Lajossal, a már is jeles nyelvtudóssal, Párisba indult^[604] s november 25-én a Rue de la Paix-n már föl is kereste Telekit. Ott találkozott Beöthy Ödönnel is, ki csodálatosképpen kiszabadult Ausztriából.^[605]

Ő maga a Rue St. Honoré 357. száma alatt fogadott szállást^[606] s deczember 20-án már engedelmet kért Parieu vallás- és közoktatásügyi minisztertől,^[607] hogy a Bibliothèque Nationale könyv- és levéltárát használhassa. A miniszter ezt éppen aznap, 1850 januárius 9-én engedte meg,^[608] a mely nap őt a pesti hadi törvényszék elé idézték a forradalomban való részvétele miatt.^[609] Ehhez ő maga újabb anyagot szolgáltatott, mikor januáriusban Vukovicscsal együtt a Kölner Zeitung szerkesztőjéhez intézett nyilt levélben felelt^[610] Szemerének, ki azt állította,^[611] hogy a három miniszter (Horváth, Vukovics, Csányi) a többinek megkérdezése nélkül ellenjegyezte a kormányzó s a miniszterek lemondását. «Gyanusítanak, vádolnak, bizonyítani ügyekezvén, mintha a diktatura átadása közösen végeztetett volna» – szólt Szemere^[612] – holott neve nem lévén ott, ha szólni akartak, csak saját tettöket kell vala igazolni. Meg is írta Vukovicsnak, hogy ezzel a tettével felbontá barátságukat. S bár Párisban élt, Horváthtal sem találkozott. «Keserves az mégis: gyanusíttatni, a hazát elveszteni, sőt még barátainkat is elveszíteni.»^[613]

Horváth önmaguknak, a menekülteknek érdeméül tudta be, hogy a külföldi hírlapok Ausztria mellett megint külön rovatban szóltak Magyarországról s így ők élesztették fel hazánk államiságának elveszett fogalmát a külföldön;^[614] de sajnálatos bizonyságát adták egyben annak is, hogy a menekültekben nincs összetartás és szeretet. Szemerével való kiegyenlíthetetlen különbségekről szól Mednyánszky Czézár is,^[615] mikor kijelenti, hogy a szabadságharczi adatok összegyűjtésében Horváthot szívesen támogatja. Horváth a szabadságharcz czéljának, lefolyásának és következéseinek leírását akkor, úgy látszik, röpirat alakjában, az események iránt még élénken érdeklődő külföld tájékoztatására tervezte. Teleki László szerint^[616] Horváth Vukovicscsal együtt valóban oly történelmi művön dolgozik, mely a legutóbbi magyarországi eseményeket tárgyalja. Vele ugyan még semmit sem közöltek erről, de Klapkát, ki akkor szintén a nemzeti háború történetén dolgozott, biztosította, hogy az «előreláthatólag jeles mű lesz a maga nemében». E mellett azonban szükségesnek tartotta^[617] egy magyar folyóirat alapítását, a miben Horváth, Vukovics, Jósika, Rónay és Orosz is egyetértettek vele, ámbár Horváth a programmtól és a főszerkesztő személyétől tette függővé közreműködését. Másfél hónap mulva már^[618] mellékelte a folyóiratnak Vukovics által szerkesztett tervezetét, a melyben első helyen állt legutóbbi szabadságharczunk története.

Montmorencyban, Páristól észak felé 15 kilométerre, a hol ezek a tervezgetések folytak, egy kis magyar telep alakult. Gróf Batthyány Lajosné, a vértanú özvegye ide vonult, hogy megszentelt fájdalmának és gyermekei neveltetésének éljen. Nevelőnek Horváth Mihályt három okból választotta. Először, mert főuraknál, mint ilyen, már azelőtt is kitünően működött. Másodszor, mert gyermekeinek föltétlenül vallásos és hazafias nevelést akart adni. És harmadszor, mert segíteni akart a püspökön és volt miniszteren, a ki vagyontalanul menekült a külföldre. A grófné is vértanu férjének utolsó akaratából jött ide. «A gyermekeket csókold s áldd meg nevemben – írta hozzá Batthyány az utolsó este.^[619] – Hagyd el most az országot a gyermekek miatt; itt az ő jövőjük csirájában megmérgeztetnék. A te vagyonod elég nekik; jobb egy szerény sors, mint az alamizsna azok kezéből, kik őket árvákká tették.» Az özvegy, a három kedves árva: Emmy (Emanuela), Ilona, Elemér és a hírneves nevelő most itten éltek a gyümölcsöskertek közt bájosan fekvő öreg városkában s gyakran fölkeresték a gyönyörű nagy erdőt, mely annál a remetelaknál, az Ermitagenál kezdődik, hol valaha Rousseau írta Nouvelle Héloïse-át és a melynek valaha Robespierre volt a gazdája. A párisiak nagyon szívesen rándultak ki ide; 1850 október 7-én pedig itt gyűltek össze a párisi magyarok mind s máshonnan is sokan, hogy «az ausztriai zsarnokság alatt kivégzett hőseink és martirjaink emlékére» a halotti istentiszteletet megtartsák.^[620] Az emigráczió közmegegyezésével azért itt, hogy olcsóbb legyen – tette hozzá Teleki László a szegény bujdosó lemondásával.^[621] A lapokban nem hiresztelték a dolgot, hogy a franczia kormány tüntetésnek ne vegye; csak levélben értesítették egymást, hogy hétfőn, 7-én (mert a kivégzés első évfordulója vasárnapra esett) d. e. 11 órakor Horváth Mihály püspök gyászmisét és emlékbeszédet mond. Ennél meghatóbb gyászbeszédet a magyar történelem keveset, talán egyet sem ismer.^[622]

53. Gróf Batthyány Lajosné.^[623]

Szövegét a Machabeusok I. kötet 9. verséből vette: «Az egész Izrael siratá őt nagy keservesen és miután több napig sírtak volna, felkiáltának: hogyan hullott el a hatalmas, ki megmenté Izrael népét!» «Igy sírt, így kiáltott fel ma egy éve szeretett távol hazánkban is minden hű magyar, kinek szemeit még ki nem szárítá, kinek ajkait még nem némítá el végkép a nemrég szenvedett iszonyú veszteségek után az újabb csapásból eredt fájdalom nagysága. Igen, ma egy éve vérpárával fátyolozva kelt fel október 7-e távol hazánkban. A megelőző napon Pest és Arad városaiban esemény folyt le,^[624] a melynek híre iszonynyal, kétségbeejtő fájdalommal rohanta meg a balsors csapásaitól különben is levert, lesujtott keblét minden hazafinak. Mert a vér, mely kiontatott, ártatlan; az élet, amely eloltatott, hazafiak élete volt; a hazafiak, kik legyilkoltattak, a hazának legjelesebb férfiai, oszlopai, a szabadságnak rendíthetetlen bajnokai, világhírű hősei voltak. S az otthonlevőknek nyiltan még siratniok sem szabad holtjaikat… Hogyan engedhetné a zsarnok hatalom, mely most hazánk felett űzi bitor kényét, megülni azon férfiak emlékét, kik által annyiszor meggyaláztatott, kiknek diadalmas fegyverei előtt, míg az kezökben volt, annyiszor oly gyalázatosan megfutamlott s kiket, miután testvérárulás által hatalmába estek, gyáván lemészároltatott, hogy vérökben mossa le gőgjének sérelmét… Tulajdona a gyöngének, gyűlölni a kit megsértett. E gyűlölet és vak bosszú uralg most szerencsétlen hazánk felett…»

«Nekünk azonban, kiket a balsors vihara, nemzetünk iszonyú hajótörése után, ez idegen földre vetett s kik legalább a száműzött szabadságával bírván, érzelmeinknek szabad folyást nyithatunk; nekünk hontalanoknak a hazában raboskodó honfitársaink helyett is kötelességünk megülni elhalt barátaink, hőseink gyászos halálának emlékezetét. Különben is csak gyász illik hozzánk, s míg az eltiprott hazát a szenvedések öröme borítja, míg a legjobb hazafiak ezrei börtönben sínylődnek, mig az egész nemzet a bitor zsarnok vasvesszeje alatt nyögdel, csak keserv és fájdalom lehet a hazafi lelkének tápláléka. És miután jelenünktől megfosztattunk s jövőnket kétes reménytelenség borúja fedi, csak a multnak balszerencséje köthet még bennünket e világon való szétszórattatásunkban a szomorú élethez. E kapocs gyűjtsön össze bennünket a jövőben is, mint most, e szomorú napon, elhúnyt jeleseink gyászravatala körül.»

54. Horváth Mihály.^[625]

Fájdalmaiban elmerülve, nem mondta el a nemzet küzdelmeinek okait és lefolyását, csak utalt reájok s arra, hogy «fajunk ősi bűne, a viszálykodás, végre árulásra vetemíté azt, kit a nemzet már szabadítójaként szeretett nevezni». Nem szaggatta fel az alig hegedő sebeket. A mi történt, a világtörténelem már följegyezte lapjaira… «De hazánk és nemzetünk, a népszabadság és a nemzeti függetlenség még nem veszett el… Bármiként szője rendszerét, bármiként támogassa hatalmát a szuronyok ezreivel a fejedelmi zsarnokság: van valami, a mi erősebb a rendszereknél, élesebb a kardnál és szuronynál, hatalmasabb a királyok hatalmánál. És ez a szabadság eszméje. Van valami hatalmasabb, mint a fejedelmi kényurak szövetsége; és ez a népek egyesülése… A megszületett eszme mint a gőz, leszorítva százszorosan nő hatalmában, míg végre kitörve, minden korlátot szétrombol s a zsarnokok trónjának romjaiból emeli föl a szabadságnak örökre állandó oltárait… Remény tehát, hazámfiai, remény a szent ügy győzedelmében s kitartás a szenvedések tövises ösvényén; remény, kitartás és Istenben való bizalom a jövendő nagy eseményeire, melyek nekünk az elveszett hazát, hazánknak az elrabolt szabadságot visszaadják… Ti pedig, dicsőült bajnokai a nemzetnek, ti vértanui a szabadságnak, nyugodjanak békében szent poraitok! De földi salakjától megtisztult szellemetek lebegjen a gyászba borult haza felett s legyen védangyala, ébresztője, bátorítója a szenvedő nemzetnek, hogy ha majd felvirradt a szabadság hajnala, bilincseit széttörvén, a királyi trón romjaiból építhessen a szabad nemzet a szabad földön örök emléket sírjaitok felett. Amen».

A vendégek mélyen megindulva tértek vissza Párisba, a montmorencyi magyarok pedig rendkívüli körülmények közt, sok bánat közt töltötték napjaikat s azon töprengtek, hova költözzenek, hol telepedjenek meg. Teleki szétzúzott lelke – saját vallomása szerint^[626] – nem volt egy gondolatnak sem ura; Horváth jobban megőrízte lelkének nyugalmát s Klapka hamburgi folyóirata számára, melyről gyakran beszélgettek s melynek kiadására Campe vállalkozott,^[627] már írt is tanulmányt a magyarok oroszországi beavatkozásáról.^[628] Klapka őt kérte meg arra is, hogy «egy segélyre szoruló honfitárssal» irassa ki a lefolyt hadjáratról készülő könyve^[629] számára a schwechati csatától Komárom felmentéséig a Közlönyben kiadott hivatalos jelentéseket.^[630] Deczember közepén ezt újból sürgette, mert munkájának felével már elkészült s nagyon fontos, hogy műve mielőbb megjelenjen. Ugyanakkor tőle, Vukovicstól vagy Telekitől kért folyóirata számára vezérczikket Magyarország jelenlegi helyzetéről. Ő maga hazánk utolsó háborújáról írt bele czikket, de megmaradt a maga mesterségénél s a politikai kérdéseket nekik, államférfiaknak engedte át. Német levelét azzal a magyar buzdítással végezte: «Működjünk, működjünk, mert máskép elkéshetünk.»

Működésében Horváthot két kellemetlen csalódás érte. Arról értesült, hogy egy hazai könyvárus Magyarországról írt négykötetes művét német nyelvre fordíttatta s már nyomatja is. Horváth, ki saját nyilatkozata szerint^[631] könyvének még magyar nyelven létezését is restelte, nem akarhatta azt a németek kritikája alá bocsátani s a fordítást betiltotta; de a kiadó a tett költségekre s arra hivatkozva, hogy nemzetének a külföldön hasznos szolgálatot akart tenni, a vállalatot folytatta s kivételes körülményei közt Horváthnak tűrnie kellett a jogain ejtett sérelmet. De ez a kellemetlen esemény csak fokozta óhajtását, hogy mielőbb újra megírja Magyarország történetét. Ennek előkészületei közt érte a második csalódás. Parieu készséggel megnyitotta előtte a Bibliothèque Nationale-t, hogy történeti művéhez adatokat gyűjthessen. Teleki László és Kiss Miklós ezredes már Horváthnak Párisba érkezése előtt lépéseket tettek Tocqueville külügyminiszternél, hogy kutatni engedje őt a külügyminisztérium levéltárában is, melynek magyar vonatkozású okiratairól Petrovics Frigyes magyar akadémikus még Lajos Fülöp király idejében regesztákat készített a M. T. Akadémia számára. Tocqueville hajlandó volt teljesíteni kérését s bár 1849 okt. 31-én, III. Napoleon híres izenete után, önként visszalépett, mint a magyarokkal különben is rokonszenvező tudós, utódánál is teljesítésre ajánlotta a kérést, azonban Drouyn de ľ Huys, ki 1851 januárius 10-én két hétre másodszor is külügyminiszter lett, sem most, sem harmadik minisztersége idejében (1852.) nem adta meg az engedelmet, a melylyel nem akarta megsérteni az osztrákokat.^[632]

55. Parieu névaláírása.^[633]

Mindezekről már Zürichben értesült, hová Batthyány grófné családjával Montmorencyből még 1850 november végén átköltözött. Szabadságért égő lelkével mit keresett volna még Francziaországban, hol Napoleon köztársasági elnököt a katonaság októberban már császárként éljenezte s hol a köztársaság bukását már mindenki bizonyosra vette. Teleki még Párisban maradt, de levertebb, erőtlenebb, csüggedtebb volt, mint valaha.^[634] A nyomor és fájdalom esztendejének, 1850-nek végén, mégis úgy kiáltott fel, mint 1849 alkonyán: «Nem halt meg a leányzó, csak alszik.» «Igen, barátom, – folytatta – teljes meggyőződésem, hogy csak alszik és bizonyára még fel fog ébredni, még pedig szép, dicső jövőre. De hogy mikor az ébredés ideje eljön az alvó leányzóra nézve, akkor még emberek leszünk-e talpunkon, vagy pedig csak hamu – hogy mikor amaz felébred, mi is ébren leszünk-e még, vagy örök időkre elszenderedettek – az már, kedves barátom, más kérdés. Nem akarok többé jós lenni: háládatlan mesterség. A somnambulöket is rendre börtönzik mindenhol. Most tehát – tette hozzá tréfásan – nem is meri már kijelenteni, számit-e Horváth püspöki lakomájára, vagy sem. De mostani bajai közt nagy vigasztalására szolgál, hogy őt, egyik legjobb barátját, szerencsésnek, boldognak tudja; hisz ez nem is lehet másképpen ama derék, jeles, lelkes grófnő körében. Szalay Lászlóval együtt egy fájdalmas sóhajt fogadjon el tőle üdvözletül…»

56. Drouyn de ĽHuys.^[635]

Külföldi küldetéseinek meghiusulta, 1849 május óta Szalay szintén Zürichben élt s a politika két hajótöröttje, Szalay és Horváth, különböző szempontokból, de tudományos hazafias czéljaiban egyetértve, Magyarország határain túl itten írta Magyarország történelmét. Jó barátok voltak, de nem nélkülözhetetlenek egymásra nézve. Számüzetésük éveiben megszokták, hogy ha az egyiktől valamely könyv megjelent, a magyar olvasó mindjárt a másikra is gondoljon s munkájuk érdemét egybehasonlítsa. De Magyarország legnagyobb két történetírója közt irígységet kelteni sohasem lehetett; mindegyik a maga útján haladva lett nemzetének igazi tanítója, a történeti jogok és a multban gyökerező nemzeti tulajdonságok újjáteremtő erejének hirdetője. A nemzet a multól merített hitet, erőt és akaratot a jelen sivársága közt oly vigasztalan jövendőhöz. Jerney János is éppen most^[636] írta «Miskának», hogy az akadémia élénken és buzgón dolgozik; felolvasásai érdekesek; az elnök már nyomatja a Hunyadiak korának történetét, ő pedig Keleti Utazását, melynek tanulságai nagyszerűek és világtörténelmi fontosságúak. «Nem csüggedünk! Lesz elég olvasmány; a nyelvet nem félthetni, sőt olyan az, mint a sárkányfog…» «Egyébiránt – tette hozzá búsan – ámbár mind egészségesek vagyunk itthon, mégis csak tengődünk. A drágaság roppant. Élvezet semmi. Siketek és némák lettünk…» S ilyen körülmények közt gondolt Horváth régi tervének megvalósítására: elszórt apróbb munkáinak összegyűjtésére.^[637]

Teleki is hozzájuk kívánkozott Svájczba.^[638] Hiszen úgy érezte, hogy Párisban, melynél jobban egy helyet sem gyűlölt, már igen közel áll az őrüléshez. Minden gondolata jajgatás; kifogyott minden erejéből: alig tudta ezt a szörnyű lételt czipelni. S a párisi emigránsokkal ilyen állapotban adott be emlékiratot a franczia, angol és amerikai kormányokhoz, Magyarországnak a német birodalomba való bekebelezése ellen. Mind a három hatalom kedvezően fogadta emlékiratukat, melyet azonban hírlapokban nem ismertettek, hogy a franczia kormánynak kellemetlenségeket ne okozzanak indiscretiójukkal, a mi most bűn volna a haza ellen. S a Magyar Hírlap mégis kipattantotta. Világos tehát, hogy a valóságos, becsületes emigráczió mellett egy pseudoemigrationalis kémtársulat alakult, melynek fő tagjai Bangya, Csernátony, Szarvady stb. Július 11-én már Lausanneból kérte Teleki Horváthot,^[639] hogy Zürichben két hétre fogadjon neki szállást, két picziny szobát vagy egy nagyobbacskát, de olcsót, mentül olcsóbbat; mert nagyon megürült az erszénye, naponta egy franknál többet nem költhet. S három-négy nap mulva már ott volt közöttük, falkenburgi nyaralójukban, Batthyány grófnénál, a ki levélben és élőszóval gyönyörűen, nagy magasztalásokkal nyilatkozott Horváthról,^[640] kit gyermekei urkának nevezgettek, ő pedig «lelkem-püspökömnek» nevezgetett s «böcsös barátságát» kérte és viszonozta.^[641]

Pedig akkor már le kellett mondaniok a püspöki beiktató lakomáról, mert az üresnek nyilvánított csanádi püspöki székbe 1851 április 11-én az uralkodó Csajághy Sándor kalocsai kanonokot nevezte ki,^[642] négy és félhónap mulva pedig Horváthot a «földi javak» (temporalia) élvezetétől is megfosztotta. A cs. kir. haditörvényszék ítéletét ugyanis a hadtestparancsnokság 1851 szeptember 22-én megerősítette, s ennek értelmében Horváthot mint felségsértőt vagyonának a «lázadás» által okozott károk megtérítésére való elvétele mellett kötéláltali halára s nevének a bitófára való kiszegzésére ítélte.^[643] Az ítéletet a pesti Újépület háta mögött levő téren lovascsendőrség s egy osztály gyalogság fedezete mellett másnap hajtották végre. Három hadbíró olvasta fel a 36 ítéletet, a melyben ott volt Kossuth kormányzó, Batthyány Kázmér, Horváth Mihály, Mészáros Lázár, Szemere Bertalan és Vukovics Sebő, Almássy Pál, gróf Andrássy Gyula, Beöthy Ödön, Gorove, Hajnik, Irányi, Jósika Miklós, Kmety, Kornis, Ludvigh, a két Perczel, Puky, Teleki, Vetter stb. neve; s ezeket a fehér betükkel fehér táblára írt neveket a bakó rendben a bitófára akasztotta. A kormány, mely el nem fogathatta őket, hatalmát – Horváth szerint^[644] – így akarta éreztetni velük s mindnyájukat így szerette volna meggyalázni a világ előtt.^[645]

Horváth 12 főbűne az volt, hogy 1. az 1848 október 3-iki királyi nyilatkozat után is résztvett a felsőház üléseiben; 2. a katholikus püspökök közül elsőnek követte a «törvénytelen» országgyűlést Debreczenbe;^[646] 3. Kossuthot, a honvédelmi bizottság elnökét, 1840 márczius 26-án a hadsereghez elkísérte; 4. április 14-én a függetlenségi nyilatkozatot a felsőházban helyeselte; 5. április 17-én a püspököknek a király iránt hűségre intő pásztorlevelével szemben egy igen lázító s az uralkodóházat sértő ellennyilatkozatot adott ki; 6. május 2-án a kormányzóvá kikiáltott Kossuthtól kultuszminiszterré történt kinevezését elfogadta; 7. mint ilyen, minden egyházi és iskolai hatóságtól hódolatot követelt a függetlenségi nyilatkozat iránt; 8. május 14-én erre ő maga is felesküdött; 9. május 18-án minden lelkészt felszólított, hogy szónoklatokkal, körmenetekkel buzdítsák a népet a szabadságharcz folytatására, e czélra imádságot írt s június 6-ára országos böjtöt rendelt el; 10. elkoboztatta az eltávozott és a forradalomtól visszavonult püspökök és kanonokok jószágait; 11. június 27-én az oroszok ellen kereszteshadjáratra serkentő fanatikus felhívást a többiekkel aláírta s a lelkészeknek megparancsolta, hogy a fölkelés élére állva, a népet élet-halálharczra vezessék; végre 12. a «lázadó kormányt» Aradra is követte, itt Kossuth lemondó oklevelét aláírta «s így a magyar forradalom kezdetétől fogva annak a hadiesemények által előidézett bevégeztetéséig annak előmozdításában legbuzgóbban közreműködött».

57. Proudhon.^[647]

Elejétől végig, egy lélekzetre olvassuk el, mint kevéssel azelőtt Proudhon, a híres szoczialista, a Conciergerie börtönéből, «a guillotine előcsarnokából» írta neki,^[648] mikor olvasta tőle Magyarország történetét, mely őt lebilincselte, gondolkodásra késztette és tanította. De a dicséretek közt a szoczialista is azért ítélte el Horváthot, a miért otthon halálra kárhoztatták: hogy tartózkodás nélkül tapsolt Kossuth politikájának, holott éppen az általa összegyűjtött hiteles adatok nyomán el kellett volna ítélnie; s könyve második kiadásában, mint a tudós, komoly történelemhez illik, szakítania kell a népies múzsa ítéleteivel s le kell szállítania Kossuthot piedestáljáról. Azonban Teleki 1852 elején – nem az ő levelére, hanem gróf Batthyány Kázmér Kossuth-gyalázó czikkére czélozva^[649] – izgatottan kérdezte Klapkától,^[650] kit fognak majd a világ közvéleményének piedestáljára állítani, ha ilyen módon kergetik el onnan Kossuthot? Ő már elkészítette s Horváth Mihály is helyeselte az emigrácziónak azt a politikai programmját, melyet akkor nyujtanak át Kossuthnak, ha Amerikából hazajön. Horváth kijelentette, hogy Teleki és Klapka elveit követi, mert annak, a mit az emigráczio ügyeinek vezetésében kívánnak, igen nehéz ellenmondani. Klapka külön is írt Horváthnak.^[651] Bővebben akarta kifejteni bukásunk okait előtte; mert – úgymond – ha az ember új épületbe fog, tudnia kell, a régi miért omlott össze. Kérte tehát, írja meg neki egész röviden az 1849 augusztus 1-től 15-éig terjedő eseményeket.^[652] Ő is szerencsétlen elvakultnak nevezte Batthyány Kázmérnak azt a tettét, hogy abban a pillanatban, mikor Kossuth Amerikában teljes munkát végez, a világ közvéleménye előtt őt a legmélyebbre alázza és tehetségtelen kontárnak bélyegzi meg. Hiszen – úgymond – egyikük sem imádta föltétlenül Kossuth minden gyöngeségét és tévedését; de ki tagadhatná, hogy minden hibája mellett is leghatalmasabb gyámola törekvéseiknek? Ki nem mondhatta, mennyire fájt neki és mennyire elkeserítette Batthyány eljárása; nem más az, mint zászló egy arisztokratikus puccs szervezésére. Horváthot Teleki útján bővebben is tájékoztatta nézetéről, az alakuló arisztokrata párttal szemben, a mely egy harmadik áramlat hatása alatt készül. Most már úgy vannak, mint a lengyelek. «Szegény hazánk!»…

58. A Conciergerie Párisban.^[653]

59. Gróf Batthyány Kázmér névaláírása.^[654]

XIII. SVÁJCZBAN.

MIKOR az emigráczió 1852 elején két- vagy többfelé szakadással fenyegetett, Szemere számbavette és jellemezte annak legkiválóbb tagjait és vezetőit: Ujházyt, Andrássyt, Vukovicsot, Gorovét, Almásyt, Pulszkyt, Klapkát, Czetzet, Vettert, Kmetyt, Kossuthot, Telekit, Batthyányt, Mészárost, – de nem sorolta közéjök egykori minisztertársát, Horváthot. Pedig Almásyval és Telekivel együtt Horváth is aláírta a londoni emigránsokhoz írt levelet, a melyben kifejtették nézeteiket a Kossuthhoz tervezett feliratról, melyet ők helytelennek tartottak s a szakadás elkerülése végett az erélyes fellépést és programmjuk bemutatását Kossuth hazatérésének idejére halasztották.^[655] Teleki László gróf a telet Zürichben Batthyány özvegyénél grófnék, herczegnék s talán még szívesebben Horváth, Szalay, Almásy Pál társaságában töltötte. Barátai mindent elkövettek szórakoztatására, mert néha az öngyilkosságtól féltették.^[656] Almásy és Teleki azután is sokszor emlegették «a balokkót, balocoót, vagy ballokót («a manó vinné el a czudar játék orthographiáját!»), azokat a helyeket, hova néha – en tout-les-trois – Horváthtal elballagtak, a jó időket, Horváth barátságát, a hora canonicát… «Hajh, elmultak ezek, s tudja az Isten, visszajönnek-e ismét!»^[657] Komoly tárgyakról vitatkozva is, Teleki néha úgy felmelegedett, hogy bízni mert a jövendőben; sőt egy alkalommal fogadott is velök, hogy pünkösdig (május 30.) otthon lesznek. «Fogadásomat elvesztettem – írta neki már Genèveből,^[658] a hová Almásy Pállal május 8-án érkezett meg;^[659] – mert már pünkösdig bizonyosan nem érünk haza! Fájlalom, fájlalom! Lett volna bár mindenben igazad, csak ebben nem! Szívem törik! Meguntam a várakozást; meguntam az életet. Bonyolulnak az események, csakhogy mindamellett is lassan haladunk. Mintha átok feküdnék rajtunk! Szegény haza… Isten áldjon, tisztelt prímásom!»

60. Gróf Teleki László levele Horváthhoz.^[660]

Bajos elképzelni, a zürichi jóbarátok miben bíztak, hogy oly hamar hazatérhetnek; a Makk-féle összeesküvés tagjait Erdélyben akkorra már összefogdosták, azt pedig maguk sem vették komolyan, hogy a franczia kormány kegyelmet kért s Ausztria hajlandó lett volna kegyelmet adni az emigránsoknak.^[661] Annak a hírnek sem adhattak hitelt, hogy az amerikai kongresszus hivatalosan elismerte s kimondta Magyarország függetlenségét s Kossuthot annak törvényes kormányzójául ismerte el.^[662] Az említett bonyodalmakon inkább a franczia császárság megalapításának bizonyosságait, ennek következtében a franczia-német-orosz ellentétek kiélesedését s a balkáni forrongásokat érthette.^[663] Pessimismusa engedett, míg Zürichben Batthyánynénál nagy társaságban élt s a társas élet örömei elvonták attól, hogy állandóan a jövőn tépelődjék: ezért Genèveben is szinte irígyelte Horváthot; mert, tőlük elszakadva, megint nagyon levert, spleenes, úgyszólván desperált volt. Almásy Pálon kívül mással alig érintkezett; különben is, mivel útlevele saját nevére még nem érkezett meg, titokban tartózkodott ottan George Henry Bunbury néven.^[664] Batthyánynénak írni sem mert, hogy meg ne szomorítsa; de a grófné az apjával s leányával meglátogatta őt s elbeszélte azután Horváthnak, hogyan mulattatták beszélgetéseik, sétáik, ebédeik, vacsoráik alkalmával. Különben a három jó barát^[665] főképen Görgeynek akkor megjelent könyve^[666] iránt érdeklődött. Teleki és Almásy igen érdekesnek találták Horváthnak arról írt kritikáját s ítéletét, bár a könyvet csak ezután rendelték meg, és csak «az augsburgi nénikéből»^[667] ismerték, mindenben helyeselték. Hitték is, hogy «helyeselni fogja azt minden magyar, ki honának fia marad; még az is, ki eddigelé pártszenvedélye prizmáján szemlélve az utolsó négy év eseményeit, függetlenségi harczunkról jól nem ítélhetett.» Teleki és Horváth szerint «egy nagy eredménye mégis lehet a kérdéses munkának; az, hogy ha még létezett valahol a hazában, vagy külhonban a földönfutók közt Görgey-párt, azt tökéletesen megölte; s ez mindenesetre nyereség».^[668]

61. Puky Miklós és gróf Teleki László.^[669]

De a jó barátok úgy hitték, hogy Kossuth politikáját is mérsékelniök kell. «Alattvalói», Teleki szerint,^[670] június végére vagy július elejére várják őt Londonba.^[671] Pedig rossz politika volna tőle, ha most jönne, mert neki most Angliában, sőt Európában nincs hatásköre. «Itt most magukra kell hagyni az abszolut hatalmasságokat, különben nem vesznek össze». «Egyébiránt – tette hozzá Teleki, – most is azt hiszem, hogy Lajcsi az maradt, a ki volt; minden tekintetben illusiókban él, örök mámorban; hangját a Jericho falait lerontott trombitáéval zavarja egybe – és így meglehet, hogy éppen a legczélszerűtlenebb pillanatban jövend vissza Európába, a maga modora szerint diktaturával, Mazzinival együtt működni és kibékítni Frankhont az éjszaki hatalmasságokkal. Ha jön, megkísérlendjük, úgy-e, mi hatása lehet reá a komoly, férfias szónak? Mert herostratosi politikáját örökké nem tűrhetjük. Hiszen ebben, tudom, egyetértek veled; valamint abban is, hogy ha valamelyikünk szól vele, kíméletlenül kell, hogy szóljon – odavetni neki a keztyűt, hogyha fonák modorához ezentúl is ragaszkodnék; különben szónak nem leend reá hatása.»

62. Szalay László levele Horváthhoz 1853. februárius 3-án.^[672]

De ilyen feladatra nem vállalkozhatott Teleki, a ki éppen a Kossuth hazajötte után való nap írta Horváthnak,^[673] hogy olyan, mint az őrült: tehetetlen minden munkára. Horváthot pedig mindinkább tanulmányai foglalták el. Londonból, az emigráczió központjából, Vukovicsnak talán az a biztatása^[674] érdekelte legjobban, hogy a könyvtárakból szívesen megszerzi neki a magyar történelemre vonatkozó könyveket és kéziratokat. És Teleki József könyvének, a Hunyadiak korának megjelenését alkalmasint nagyobb eseménynek tartotta, mint azt, hogy «a párducz csak nem akarja felfalni Marokkót».^[675] A gumigeli hidegvíz-gyógyintézetből, hol Batthyányné is két hetet töltött, tamáskodva írt Horváthnak arról,^[676] hogy Amerikában Pierre elnökké jelölése valami jót jelentene a magyarság ügyére nézve s Kossuth hazatérése Angliában sem lesz valami diadalmenet, mert nincsen ott már magyar bizottság s az egy Dudley Stuarton kívül magyar ügyekkel más alig törődik. Szemere szerint^[677] alig van tekintélyes ember, ki a hazatért Kossuthtal tartana; Esterházy Pál, Vukovics huszonötödmagukkal ellene nyilatkoztak, Klapka, Teleki, Almásy, Horváth Mihály, Jósika, Mészáros oldalt állottak s nincsenek vele semmi összeköttetésben, tetteit pedig helytelenítik; ugyanígy tesz Perczel és Vetter, úgy hogy azon nevek közül, a melyeket Európa ismer, még csak Pulszky maga van vele. Ebben a sok túlzás mellett is volt valami igazság; az emigráczió egysége Kossuth távollétében csakugyan megbomlott. Ellenben Németországon át Spaaba utazva, Teleki sok magyar konzervatívvel s abszolutistával találkozott^[678] s tőlük nyert friss benyomásként írhatta meg Horváthnak,^[679] hogy Magyarországon nincs többé párt: mindnyájan egyesültek honszeretetben és közös gyűlöletben.

1852 őszén Batthyányné családja és Horváth Genèvebe költözött át s ott telepedett le Almásy Pál, a képviselőház volt elnöke is családjával és jó barátjával, Podhorszky Lajossal, előbb gróf Széchenyi István, most az ő gyermekeinek nevelőjével.^[680] Együvé kerültek tehát, a kik Párisban együtt voltak. Jósika Miklós is levelezést kezdett vele Brockhaus Lexikona érdekében, Klapka önéletrajzi adatainak kieszközlését kérve tőle; mert – úgymond^[681] – «mindig jobb, ha az utódoknak egy kis emlék bontatik fel azokról, kik a hazáért éltek, véreztek és meghaltak, mint ha az osztrák kallón megyünk át s úgy érkezünk a XX. századba unokáinkhoz, ha ilyenek létezendnek».

63. Kossuth Lajos édesanyja.^[682]

Horváth valóban nem akarta, hogy a szabadságharcz története az osztrák kallón menjen át s Gorove István Párisból már meg is kérdezte tőle,^[683] igaz-e hogy a forradalom történetét befejezte? Azonban a könyvírás – ahogy Horváth mondta Szalaynak^[684] – mostanság nem versenyezhet Kalifornia és Ausztrália aranybányáival. Tapasztalta ezt Szalay is, ki akkor Magyarország történetének III. kötetét írta, de kiadójától, Geibel Armintól tudta, hogy vevőinek száma nem oly nagy, mint óhajtaniok kellene, miben újabb intést látott, hogy a magyar irodalomtól búcsút vegyen s más foglalkozás után nézzen, ha még hátralevő napjait családjára nézve hasznossá, gyümölcsözővé akarja tenni. Németoszágban akart tehát letelepedni s valami hasznos foglalkozás után látni. Brüsselből viszont Ruttkay Józsefné (Kossuth Lajos huga) írta neki,^[685] hogy kivándorol Amerikába, szakít az előítéletekkel és divatárusné lesz. Édesanyja^[686] meghalt, nővére, Zsuzsi, Kossuth Lajos felesége, folytonosan gyengélkedik, szenved. Horváth oly módon emlékezett meg édes anyjukról, a mely – Ruttkayné szerint – «egyedüli, de valódi nekrológja szegénynek». «Ön – úgymond – ösmerte őt cselekvéseiben, úgy, mint érzeményeiben s irántunk való barátsága a megdicsőült jellemnek tiszta tükrét tartotta lelki szemei elé… Számoljon róla, ki szentségtelen kezekkel dúlt e nemes, feláldozó kebelben!… Vannak oly lelki helyzetek, hol fél az ember leereszkedni érzelme s bánata aknáiba s örömest terít lelki helyzetére halállepelt.» Azonban egy elporladt halállepel elől most került elő az a sírkő, mely tűrni és lemondani minden száműzöttet legjobban megtanított. Klapka, Horváthnak akkor egyik legjobb barátja, Genèveből, hol 1852 óta élt, 1853 őszén az orosz-török háború kitörésekor Konstantinápolyba utazott. Egy öreg franczia figyelmeztetése következtében ott barátjával, gróf Karacsay Sándorral együtt a Szent Benoît-egyházban felkereste II. Rákóczi Ferencz és édesanyja sírját; a feliratokat lemásolta és deczemberben Thököly iszmidi sírja feliratával együtt elküldte Horváth Mihálynak, ki a feliratokat közölte is a magyar lapokban.^[687] Klapka és Karacsay különben ettől fogva a török fővárosból igen sok levelet írtak,^[688] a mik a keleti bonyodalmak és az emigráczió történetéhez igen becses és ismeretlen feljegyzéseket tartalmaznak, azonban egy életrajz keretébe be nem illeszthetők.

Családi kép a Horváth hagyatékában.
(Eredetije a szentesi múzeumban.)^[689]

Időközben, 1853 júliusában, Horváth Svájcznak sok regényes tájékát bejárta; mikor a leuki fürdőbe (Loëche-les-Bains) igyekezve, a Rhône mentén Wallis kantonon áthaladt, eszébe jutott,^[690] hogy egy magyar folyóiratban 10-12 év előtt a hunok svájczi maradékairól olvasott.^[691] Elhatározta, hogy utánajár a dolognak. Wallis fővárosában, Sionban, fölkereste Ribordi ügyvédet, ki évek előtt Pesten is huzamosabb ideig lakott s közbenjárásával a könyvtárban előbb a kantonra vonatkozó történelmi és statisztikai munkákat tanulmányozta; majd, figyelmeztetésére elment Rivaz grófhoz is, hogy elkérje tőle Rivaz kanonoknak a kantonról írt kézirati művét, melyben azonban kielégítő felvilágosítást nem talált; elhatározta tehát, hogy a helyszínére megy a talányos néptöredék nyelvének, szokásainak, hagyományainak, regéinek tanulmányozására. Sierre (Siders) városából egy vezetővel indult az anniviersi völgybe, melyet minden irányban bejárva, arra a meggyőződésre jutott, hogy a 4-5000 főnyi hegyi nép hún származását most már, tizennégy század lefolyta után, megállapítani nem lehet. Réthy László, ki 1888 nyarán szintén járt a helyszínén, a hún vagy magyar származást egyáltalán lehetetlenségnek mondta.^[692]

Barátja, Podhorszky Lajos, ki 1854 nyarán visszatért Párisba a mandsu-mongol-kínai rokonság felé terelte figyelmét. Először, mint maga írta,^[693] a mandsu, majd mongol nyelvi nyomozásaival «untatta».^[694] Majd a «kínai gönczölszekérre vetette reményét» és 1855 farsangján^[695] «farsangi kedvcsapongásul szállított hozzá egy falka, hálójába került álarczost, mely torzonborz mese alatt, «ismerlek rokonom» szóra leleplezé magát».^[696] Még későbben,^[697] «hosszas kutatása nyereményét dióhéjba szorítva», magyar ragokról szólt, a mint azokat kínai hasonlítás után magyarázhatta. Azt hitte, – s ennek nyomát látjuk Horváth nagy művében is – hogy, vázlata után, nemcsak a két nyelvnek, hanem a két népnek hajdani szoros viszonyára is következtetni annál könnyebben lehet, mivel szavaink, különösen a technikus, vagy moralis politika körébe vágók, csak a kínai nyelvből magyarázhatók. Végtelenül sajnálta, hogy nem küldték ki a Kék-tó partjára, hol Gützlaff szerint a magyar faj ősei függetlenül élnek. Tudna is, akarna is használni nemzetének, de pártfogás hiányában le kell mondania róla. «Az inség csak a becsület határáig eltűrhető; azontúl oly áldozat, melyet az emberek megvetnek, az Isten pedig el nem fogadhatja.» Segélyt – Horváth útján – csak Batthyánynétól fogadott el; mert – írta^[698] – nemeskeblű jótevője egészen megüti az «asszony» eszméjét, mely mongol nyelven ápolót, oltalmazót, nevelőt jelent s így a női hivatás körét tökéletesen betölti. A mióta őt és Horváthot elhagyta, hanyatt-hanyattesve sínylődött Párisban.^[699]

64. Horváth Mihály.^[700]

Klapka az ősidőkről az egykori forradalmi miniszter figyelmét a napi eseményekre igyekezett visszafordítni s Konstantinápolyból egész emlékiratot küldött neki a török-orosz háborúról. Meg akarta nyerni annak az eszmének, hogy az emigráczió képviselői Londonban vagy Párisban pártkülönbség nélkül összegyüljenek s a mostani pillanatban életkérdéseikről tanácskozzanak és határozzanak. Ne húzzák – úgymond^[701] – fülükre a hálósapkát, mikor körülöttük az egész világ forr és mozog. Vagy nincs már többé Magyarország?… «Mi, magyarok, senki másra nem építhetünk, mint minmagunkra; tartsuk erősen szemmel a mi hazánkat, mert csak magyar sereg szabadíthat fel bennünket; és ha megszabadulunk, csak magyar fegyver oltalmazhat meg.» Azonban Horváthot már, úgy látszik, III. Napoleon sem annyira mint politikus, hanem mint tudós érdekelte. Mikor 1854-ben ennek összegyűjtött munkái megjelentek,^[702] különösen megragadta figyelmét az, a mit ebben az 1688-iki angol forradalom sikerének s Anglia azóta való folytonos gyarapodásának okairól mondott^[703] s a mit ő ugyanazon idők magyar forradalmainak, sőt a legutolsónak is igazolására alkalmazott,^[704] hogy Isten és az ész a nemzeti ügy mellett van. Őt 1854-ben a Magyar Tudományos Akadémiában egy éve alakított Történelmi Bizottság, csöndes tüntetésképen, tagjai közé választotta, holott, még csöndesebben, rendes tagjai sorából törölnie kellett; de ez a megválasztás újból figyelmeztette történetírói kötelességeire, mikhez különben soha, egy pillanatig sem lett hűtelen. Különben is úgy hitte, küzdenie kell a történetírásnak azon módja ellen, a melyet gróf Majláth János minden s legutóbb különösen «Neuere Geschichte der Magyaren» czímű munkájában a külföld megtévesztésére alkalmazott. Sajnálta az 1855 januárius 3-án szomorú véggel kimúlt embert, de nem kímélhette – úgymond^[705] – a történetírót, ki nemcsak igen felületes, de a nemzet iránt is felette igazságtalan és rosszindulatú munkát írt. Azonban elégedetlen volt saját munkájával is, mely Magyarország történetét tíz év előtti s már is megtagadott munkájának németre fordításával 1855-ben fejezte be.^[706] Majláth Neuere Geschichtéjének ellensúlyozására kísérletet tett Németország nevezetesebb könyvárusainál egy nagyobb munka kiadására. Ez a Huszonötév Története (1823-1848) lett volna, mint eredeti német munka, öt kötetben. De a viszonyok nem kedveztek. Sajnálattal ugyan s azzal az igérettel, hogy kedvezőbb időkre várjon, mindenütt elutasították, az egy Campét kivéve, a ki tíz tallért igért neki ívenkint. Egyszerre azonban Campe is váratlanul lemondott, talán azért, mert éppen akkor vesztett el egy sajtópert, minek következtében nemcsak bírságra, hanem pár havi börtönre is elítélték. Hasonló ítéletet egy újabb rebellis munka kiadásával nem akart felidézni. Ez a meghiusult kísérlet hosszabb időre elvette Horváth kedvét attól, hogy a németek számára írjon.

Pedig az írás mostantól fogva kenyérkeresetet jelentett számára; mert Batthyány Lajosné 1855-ben engedélyt nyert a hazatérésre s haza is tért gyermekeivel együtt, kik egész életökben rajongó szeretettel ragaszkodtak az «urka», «vastagaczi», «tagaczi», mindenképen beczézgetett kedves jó nevelőjük személyéhez. Megtakarított néhány ezer frankjából Horváth néhány száműzött társával, különösen Klapkával és Pukyval együtt Genève közelében egy házat s mellette jókora telket vett abban a reményben, hogy az épülő város oda is kiterjed s a telket nyereséggel fogják eladhatni.^[707] Az ő telke a Lac Leman (Genfi-tó) déli partján az Eaux-Vives (Élővizek) mellett, a város keleti oldalán az 586. számú parczella volt, melynek 74 acre és 23 m2 területén négy épület állt. Értékét akkor 20,000 frankra becsülték.^[708] Értéke most már igen nagy volna, mert Les Eaux-Vives valóban egybeépült Genève-vel. Nagyszerű villák emelkednek ottan s Favre de la Grange nyári lakásában Canova ifjúkori művére (Venus búcsúja Adonistól) minden útikönyv felhívja a kirándulók figyelmét. Azonban Batthyányék sürgetésére Horváth maga is foglalkozni kezdett azzal a tervvel, hogy mindenekelőtt más városba költözzék, azután pedig Szalay László példáját követve, amnisztiát s a hazatérésre engedelmet kérjen. Genèvehez azonban gyöngéd kötelékek is fűzték; egy nőnek árvája, Árpád,^[709] a kiről az anya halála után gondoskodnia kellett. Klapka György, ki 1854 nyarának végén hazatért Konstantinápolyból, s ki – úgy látszik – a birtokvásárlásnak is főmozgatója volt, oly barátságot tanusított iránta, hogy távozása esetén a kis fiú gyámságát bizonyára készségesen elvállalja. Hiszen Klapka évek mulva is, midőn már megint Konstantinapolyban járt, visszaemlékezett genèvei sétáikra, beszélgetéseikre és elmélkedéseikre,^[710] különösen azokra, a miket egy nap Wallis kantonban egy tízezer lábnyi hegycsúcson tettek. Azon a napon mind a ketten ünnepies hangulatban voltak; hiszen magasan álltak az üzérkedő emberek fölött, a kiknek tömege lábuk alatt csak hangyabolynak látszott. Horváth arról a csillagról beszélt, a hova vándorolni fogunk; Klapka pedig földi életünk nyomorúságairól. Gondolataik kölcsönösen kiegészítették egymást s vigasztalást merítettek a természetnek mindazon nagyszerűségéből és felségéből, a melyet maguk körül mindenütt láttak. «Ha már a párolgó és bűzlő házfedelek fölött tízezer lábnyi emelkedés nem éppen csak egy macskaugrás ilyen kép szemléletére, – micsoda látvány volna, ha lelkünk egészen felszabadulván a testtől, nagy útját a világürön keresztül megtehetné rendeltetésének óhajtott czélja felé.»

XIV. BRÜSSELBEN.

GENÈVEBEN ügyeit elrendezve, Horváth Mihály 1856-ban átköltözött Brüsselbe, hol a Rue du Nord 61/B. számú kétemeletes, a többinél nagyobb házban vett lakást. Magyarországi barátaival Charles du Roveray néven levelezett,^[711] de az ott lakók közül csak kevéssel, leginkább Jósika Miklósékkal érintkezett. Minden idejét történelmi tanulmányokra akarta fordítani, hogy Magyarország történelmét újra írja. Gachard Lajos Prosper igazgató a kir. levéltárban készséggel bocsátott rendelkezésére minden oklevelet s megengedte, hogy tetszése szerint másolgasson és tegyen kivonatokat. A párisi születésű Gachard 26 év óta állt a levéltár élén, melyben a Belgiumra vonatkozó külföldi okiratokat is szorgalmasan egybegyűjtötte. Maga is a legkitünőbb belga történetírók közé tartozott, a ki hat kötetben adta ki Hallgatag Vilmosnak, négyben II. Fülöpnek németalföldi ügyekre vonatkozó leveleit s éppen ekkortájban fejezte be V. Károly visszavonulásáról és haláláról írt munkáját.^[712] Tehát éppen azzal a korral, a XVI-XVII. századdal foglalkozott, mely most Horváth figyelmét is lekötötte s melyben a száműzött magyar tudós munkáját nagyon megkönnyíthette. A levéltár többi tisztviselője: a nagytudományú dr. Cooremans V. A., Piot, Pinchard és Gigot is a legszívesebben támogatta őt munkájában,^[713] s diplomatikai jártassága Altmayert is meglepte.^[714]

65. Brüssel látképe.^[715]

Munkássága közben nagyon érezte Makón hagyott kézikönyvtárának hiányát, mivel abban megvoltak a fontosabb magyar kútfők. Fejér Codex Diplomaticusa. Katona Historia Criticája, Schwandtner Scriptorese, Kovachich Vestigia Comitiorumja stb., továbbá Istvánffy, Bonfinius történelme; mind olyan dolgok, mik nélkül magyar historikus nem dolgozhatik. Megkérte tehát Csajághy csanádi püspököt,^[716] hogy, hacsak lehet, küldje ki neki ezt a könyvtárt, vagy váltsa meg pénzen, hogy árából megszerezhesse a szükséges könyveket, mert «jelenleg abba az állapotba jutván, hogy egyedül tollával kénytelen megkeresni mindennapi élelmét, arra a könyvtárra, mint kenyérkeresete eszközére, igen nagy szüksége volna». Mivel a felelet késett, két hónap mulva újra figyelmeztette,^[717] hogy a külföldön magyar történelmi kútfők nem lévén, kérésének teljesítése nélkül nem dolgozhatik, pedig mostani helyzetében hazájának hasznosabb szolgálatot nem tehet, mint ha történelmét megírja. Különben is bízott igazságérzetében és lelkiösmeretében, melynélfogva ha a dolgok szigorúbb megfontolására szólítják fel, a bevégzett tények banalis érveinek mákonyával nem engedi magát szunnyadásba ringattatni, hanem, miként püspökhöz illik, «gyöngéden érezve az események hatalma által előidézett állapotok hibáit», igyekezni fog azokat, a mennyire lehet, kiegyenlíteni, jóvátenni. Vagy talán csalódott s a püspök azok közé tartozik, a kik a létezőt, akárhogyan állott is az elő, jónak, jogosnak, igazságosnak tartják s attól, mire őket világi bíró nem kényszerítheti, Isten és lelkiösmeretök bírósága előtt is felmentve, vagy legalább úgy színlelik, hogy felmentve érzik magukat? Hitte mégis, hogy jó szándékában csak külső körülmények gátolták meg. A püspök ridegen azt felelte,^[718] hogy sajnálja «a boldogtalan forradalmi korszakban elődéül kinevezett hatvani prépost úr szorongatott állapotát», de kérését, sőt követelését nem teljesítheti azon «egyszerű, de igen fontos és döntő oknál fogva,» hogy könyveit nagyrészt széthordták, a többit pedig a püspökséget átadó bizottság hivatalosan leltározta és így szabad rendelkezési joga alól elvonta. «Mit számon vett, azt, eljövend az idő, mikor számon kellend adnia is.» Erről Gábor József makói bíró és gyógyszerész útján értesítette «az illető urat», de nem adott neki kárpótlást, hogy legalább a legfontosabb munkákat megvegye.

66. Toldy Ferencz.^[719]

A kényelmesen dogozó, könyv- és levéltárak kincseit könnyedén használó mostani történetíróknak jó ezt tudniok, mikor Horváth Mihály műveivel akár a kutatás, akár a feldolgozás tekintetében elégedetlenkednek. Valóban, csak Horváth Mihály lelki erejének, páratlan szorgalmának, történetírói rátermettségének lehetett köszönni, hogy már a következő 1857. évben az ő Brüsseli Okmánytárával indulhatnak meg a M. T. Akadémia Monumentái^[720] s az első négy kötet (1857-1859.) «Magyar Történelmi Okmánytár a brüsseli orsz. levéltárból és a burgundi könyvtárból» czímmel 1447-től 1652-ig összesen 490 okiratot közölhetett az ő gondos másolatában.^[721] De a száműzött munkája csak álnéven jelenhetett meg. Toldy Ferencz ide s a szintén akkor megindított Történelmi Tár közléseihez neki a Hatvani nevet ajánlotta;^[722] Horváth azonban, ki összegyűjtött apróbb tanulmányai czímlapjához is nevet keresett, inkább a Váthor elnevezés mellett volt, bár amazt sem ellenezte.^[723] «Váthor» iszonyatos hang – zsörtölődött Toldy^[724] – s feltűnő, áruló, bajos stb. Mihelyt engedelmedet bírom, hozzálátok a kereszteléshez. «Igazad van – felelt Horváth,^[725] – a Váthor magamnak sem igen tetszik: keresztelj meg tehát, ha úgy tetszik, Hatvaninak.» Irodalmi munkáin tíz esztendeig így viselte azután Horváth Mihály a Hatvani nevet, melynek igazi jelentőségét mégis mindenki, talán maga a czenzura és a rendőrség is ösmerte.^[726] De ő nyiltan, a maga neve alatt akart megjelenni a magyar közönség előtt.

Gizella főherczegnő születése napján (1856 július 12.) a császár kijelentette, hogy fölségsértőkkel szemben ott, hol a közjó tekintetei megengedik, folyvást hajlandó kegyelmet gyakorolni. A folyamodótól oly hűségi térítvényt (Loyalitäts-Reserv) kívántak, melynek értelmében az illető, ha a császári államokba büntetlen visszatérést nyer, eskü helyett térítvénynyel fogadja, hogy ezentúl Ferencz József osztrák császár és törvényes örökösei, valamint az Ausztriában érvényes törvények iránt hűséggel viseltetik, kötelességeit pedig egyáltalán lovagiasan teljesíti, hogy a legfelsőbb kegyelmet meghálálja.^[727] Ilyen térítvény aláírását gr. Andrássy Gyula, Gorove István, Almásy Pál, Hajnik Pál, Horváth Mihály készeknek nyilatkoztak s Horváth 1857 márcziusában^[728] a belga követségen már meg is tette a szükséges lépéseket. Az első hírek nagyon kedvezőtlenek voltak. Batthyányné június elsején már úgy tudta, hogy Horváth és társai kísérlete nem sikerült;^[729] s a folyamodókkal együtt érezte a fájdalmat, hogy reményeik nem valósultak, mert elképzelte, Horváth mennyire beleélte magát abba a reménybe, hogy kedves hazáját viszontláthassa. Megkérdezte mégis, az újabb rendeletek értelmében tesz-e valami lépést? Mivel márcziusban Horváth még csak az első lépéseket tette meg, júniusban csakugyan beadta folyamodását a hazatérés iránt.^[730] Kéréséről Kopetzky ezredesbíró július 2-án tett jelentést Kempen altábornagynak, a kegyelmi bizottság elnökének;^[731] s a kedvező elintézésben bízni lehetett, mert Andrássy kérését már június 27-én teljesítették. Horváth folyamodását Teleki sem helytelenítette,^[732] hiszen «meggondolta»; sőt tiszta szívből kívánta, hogy eredménye legyen, mert képzeli, hiszen magán is érzi, menynyire sóvárog a honi levegő után. Batthyányék egyszer már nagyon megörültek, hogy Almásy és Horváth csakugyan kegyelmet nyertek; de elszomorodtak, hogy az nem őket illeti, mert az egyik egy Almásy nevű becsületes timárlegény Konstantinápolyban, a másik pedig egy Horchy nevű száműzött. Pedig nevenapjára volt tanítványa, Ilona, már el is küldte szép kézimunkáját, a zsákot, azzal a jókívánsággal, hogy az elkísérje mindenüvé, első sorban ide ő hozzájuk. Ő ezt a kívánatot jobban érzi, mint akárki más, mert ha csak beszélnek is a külföldről, összeborzad, pedig nagyon szeretné itt látni mindnyájukat. De ne szóljanak ily dolgokról, mert az ember csak elszomorodik, őt pedig nem szabad elszomorítnia; hiszen abban úgy sincs hiány. A kedves urka azonban ne legyen sokat szomorú…^[733]

Édesanyja mégis csak búslakodott reményeik meghiusultán. Hiszen már beleélte magát, hogy külföldi vendégei otthonosan érzik magukat házában. Terveket szőtt, mik valósíthatlanok; de nem tehet róla, kellemes volt arra gondolnia, hogy urabátyja újra hozzájuk jön, házában lakik és újra urabátyja lesz a gyermekeknek. «Szegény urambátyám, nincs rosszabb a bizonytalanságnál.»^[734] Azonban egy negyedév mulva megjött a bizonyosság is. A «kegyelmi» bizottság november 12-én egyhangúlag Horváth Mihály megkegyelmezése ellen nyilatkozott^[735] s a volt miniszter éppen ó-esztendő utolsó estéjén vette a brüsseli osztrák követ tudósítását, mely szerint a hazamenetel iránt tett kérését megtagadták.^[736]

Most már bizonyosnak tartotta, hogy hazáját többé nem látja meg.^[737] Toldy és Dessewffy akadémiai alelnök ekkor Scitovszky prímás útján akarta a hazatérést kieszközölni. Horváth azonban a prímástól semmit sem remélt, mert az már püspökké kinevezésekor is vádaskodott ellene s ők két ellenkező poluson állanak. De mégis nagyon jól esett neki Toldy biztató levele. «Ti – úgymond^[738] – kiknek, habár nagyon változott viszonyok közt is, legalább azon vigasztalástok megmarad, hogy folyton régi tűzhelyeiteken, kedveseitek, régi barátaitok körében, szokott régi pályátokon haladva éltek, – elképzelni sem tudjátok, mennyire hat egy szíves szó, egy szíves levél egy régi baráttól a száműzöttre, kinek azon szomorú sors jutott, hogy míg maga évenkint, sőt naponkint nyugtalanabb hévvel vágyakozik vissza hazájába, egyszersmind tapasztalja, hogy hazája őt évenkint, sőt naponkint inkább és inkább elfeledi, régi barátai iránta meghidegültek, – reá, mint polgári halottra, többé alig s mindkevésbbé emlékeznek, vele minden összeköttetést kerülnek.»

Valóban politikai halottnak érezte magát, mert már, a hogy Klapka írta neki,^[739] az emigráczió is rég feloszlófélben volt, sőt, mint testület, az utolsó dekrétum következtében meg is szűnt. A legjobbak is hazatérnek, mihelyt ezt nekik csak valamennyire is tisztességes módon megengedik. «Mindenki rég magába zárkózott és az igazi hazafi hazafi marad, akár a külföldön nyomorog, akár otthon, a húsosfazekaknál bővelkedik.» Ő maga is újból keletre készült menni, mert Európában minden megkísérlett és semmi sem sikerült neki; a leggondosabb vállalatok s a nyaktörők sem.^[740] Előbb azonban eljárt a Horváthtól rábízott dolgokban. A kis Árpád gyámságát átadta a genèvei államtanács elnökének, A. Tourte-nak, a ki magára vállalta, hogy a szegény kicsinynek majdani társadalmi és anyagi helyzetét lehetőleg biztosítsa; a teleknek Horváthot megillető s Klapka nevére betáblázott felerészét adja el tehát Tourtenak, a ki derék, nemes ember, és a Klapka nevére szóló engedmény-oklevelet átvévén, Horváth érdekeit hűségesen képviseli. Horváth azonnal teljesítette kérését, a mit Klapka már Marseilleből köszönt meg, honnan 1857 június 26-án Konstantinápolyba utazott el, azzal az óhajtással, hogy a gondviselés vegye oltalmába Horváthot s tegye oly boldoggá, a milyen lenni akar.^[741]

Boldogságot Horváth már nem várt az élettől, csak annyi nyugalmat, a mennyit a munka adhat. Klapkával együtt^[742] elmondhatta, hogy «a szerencsétlenség, a sokféle megpróbáltatás a melyen átment, csak még jobban megedzették lelkét; érzéketlenné tették minden sorscsapás iránt, akárkitől s akárhonnan jőjjenek azok. Drága barátom – folytatta Klapka, – ha már semmit sem veszthetünk, semmitől sem félünk». A kedves ősz őt úgy megfosztotta lombjaitól, hogy törzsénél egyebe sem maradt. De ha ez a törzs már nem hajthat is új ágakat, daczol minden viharral és veszedelemmel.

Horváth is daczolt. Megtakarított pénzecskéjének nagy részét valami amerikai vállalatban elvesztette^[743] s most megkérdezte Toldytól,^[744] a Történelmi Tár ad-e tiszteletdíjat, mert ő «napi munkája után élődik». Így azonban az élet nagyon bizonytalan volt. A Történelmi Tár a felajánlott regestákért ívenkint 20, a Monumenták pedig a brüsseli okmánytárért csak 10 forintot adhatott.^[745] S a mellett még egy kis kézikönyvtárt kellett szereznie, hogy dolgozhassék, mert legszükségesebb könyvei is hiányoztak; az erre s a megélhetésre szükséges pénzt írással akarta megszerezni. Elhatározta tehát, hogy kisebb műveiből «Történeti Zsebkönyv» czímen saját költségén ad ki egy kötetet és előbb a szegedi Burger Zsigmonddal, utóbb a pesti Müller Emillel alkudozott is a kinyomatás iránt.^[746] Kénytelen volt vele, mert kiadót nem talált, de a nyomtatáshoz szükséges pénzt kölcsön adta. Degré Alajos, a beszély- és színműíró, ki Brüsselben fölkereste, szívesen vállalkozott, hogy a nyomatásra felügyel. A kelendőségben maga sem bízott, mert a könyv névtelenül jelennék meg; de ha mégis vennék, minden esztendőben adna ki ilyen zsebkönyvet.^[747]

Toldy azonban attól tartott,^[748] hogy nem kapja vissza költségét. Nincs akkora históriai közönségünk, hogy ilyen költséget fedezzen; holott, báró Eötvös szerint, a könyv mintegy 800 oldalra terjedne s így olcsón adni nem lehetne. Évenkint kiadni pedig nem lehet; egymaga nem is győzné a szükséges változatossággal előállítani. Ő és Kazinczy Gábor is gondoltak hasonló vállalatra, de végre sem merték megindítani; hiszen Brockhaus is már csak becsületből folytatja Raumer Hist. Taschenbuchját, időnkint leszállítja az árát s így is csak keveset ad el a nagy Németországban. Báró Eötvös azt javasolta,^[749] hogy ne Zsebkönyvnek nevezze, hanem pl. «Történelmi Tanulmányok»-nak, mert ez a czím nem avul el az évszámmal. De a pénzszerzésnek biztosabb módjaira is figyelmeztette. Az Akadémia negyven aranynyal jutalmazna egy művészileg tárgyalt korrajzot, vagy élet- és jellemrajzot. Ha Oláh Miklósról írna, talán versenyezne vele; de általa legyőzetni nem szégyen. Vagy nem gondolt-e összefoglaló történelmi könyveinek új kiadásaira, a mik, mint régiek, saját nevével jelenhetnének meg. A kis tankönyv, a kézikönyv, s Magyarország nagy történelme mind kelendők lehetnének. Ne hanyagolja el munkáit; ne engedje a forgalomból kiveszni. Nagyon divatba jött ugyan Szalay munkáját úton, útfélen magasztalni, a mit meg is érdemel; de mióta őt összehasonlítva olvassa Horváth munkájával, meggyőződött, hogy bizony jól, nagyon jól dolgozott Horváth is és hogy őt Szalay nagyon használta. Mivel pedig Horváth története népszerűen írt jónevű munka s kisebb lévén, olcsóbb is lehet, egy új kiadás kifizetné magát s ő kész keresni és remél is találni kiadót. Arra is figyelmeztette, hogy olyan drága könyveket, mint a Katonáé, Fejéré, ne vegyen meg maga, hanem vétesse meg a brüsseli királyi könyvtárral. Ha pedig, szándéka szerint, Londonba megy kutatni a British Museumba, ott a magyar forrásmunkákat mind megtalálja, s megtalálja saját műveit is, a mik legjobb ajánlólevelei Thomas Watts Esq. s a többi könyvtártiszt előtt.

67. Kazinczy Gábor.^[750]

Horváth követte tanácsait.^[751] A Zsebkönyv kiadását átadta Lauffer Vilmosnak, a ki annál szívesebben vállalkozott a kiadásra, mert gróf Batthyány Lajosné a nyomtatás költségeihez 800 forinttal járult, vagy inkább ennyit előlegezett. De láthatatlan kéz akart maradni, mert hátha megtudják az írót s ártatlan könyvét megtiltják. Azonban – vigasztalta Horváthot^[752] – qui ne risque rien, ne gagne rien. Eleintén ezer örömmel fogadta el azt is, hogy könyvét neki ajánlja, sőt büszke volt a kitüntetésre; de már nyáron arra kérte,^[753] hogy ezt ne tegye. Osztoznék felfogásában, ha megmondhatná okát; most azonban csak annyit írhat, hogy itthon a «demonstráczió» idejét élik, ott látnak, ahol nincs; Batthyányné pedig a szentírásbeli agyagember: le boue ďIsrael.

Követte Horváth Toldy másik tanácsát is. Nagyobb históriáját annak idején tankönyvnek szánta s mivel ilyenül nem engedélyezték, kézikönyv modorában folytatta, de a kidolgozásban mindig feszélyezte az arányok megtartása. Már 1848-ban megkezdte volna újabb átdolgozását, ha az események közbe nem jönnek. Azóta ez csak olyan vágyként lebegett előtte, a mely sohasem teljesülhet; s ime, Toldy reményt nyújt reá, kiadóval biztatja. Ha lesz, azonnal munkához lát és csak annyi tiszteletdíjat kér, a mennyiből tisztességesen megél, míg dolgozik. Folytatná is addig, a míg lehet, mert kész munkájának, a Hatvan év történeté-nek kiadására már nem gondolhat. Az opus posthumum marad. Azt hiszi, 1790-en innen, sőt módjával 1848-ig is lehet már írni. Kis históriáját is szívesen átdolgozza, mert tulajdonjogát nem adta el. «De nem kell felejteni – figyelmeztette őt Toldy,^[754] – hogy az iskolákban nem tanítják a magyar történetet s így csak házi használatra való lenne.» Nagyobb históriáját is úgy kell írnia, hogy az itteni rendőrségen (azaz a czenzurán) keresztülmenjen. Szalay csak 1830-ig akar írni az eseményekről; ő azt hiszi, hogy a czenzura nem akadékoskodnék, ha Horváth a nádorválasztásig (1847-ig) menne a történelemben.

A díjazásra nézve Horváth tájékozódott Jósikánál, a ki szintén Heckenast, az ő kiadója, számára most népszerű történetet ír.^[755] Húsz füzetért, a mi körülbelül tíz regénykötetnek felel meg, 4000 frankot kap; a mi nagy díj, mert ezt történelmi könyvek alakjában alig több 6-7 ívnél. Jósika azt tanácsolta, hogy ívenkint 25 pengő forintot kérjen, a mi egészen új és az 1792-1848. időkkel kiegészített dolgozatnál talán nem túlságos követelés. De ő 20 forinttal is beéri. A harmadik kiadás számára (mivel «történelmi munka sohasem lehet oly bevégzett, hogy azon igazítani ne kellene») a meghatározandó díj felét követeli. De Heckenast nehézségeit méltányolva, belenyugodott abba is, hogy – bár sokat újra írt – csak 16 pengő forintot kapjon ívenkint, vagyis 100 ívért 1600-at; mert «forró kívánsága munkáját második kiadásban látni s megjavítni». A négy kötetre tervezett munkáért Heckenast mindjárt a kézirat átvételekor fizessen négy-négyszáz forintot; ez rá nézve is a legjobb, mert ha az író az első kötet megjelenése után meg találna halni (hiszen «mortales sumus!»), többi pénze megmaradna.

68. Heckenast Gusztáv.^[756]

Heckenast különösen a miatt aggódott, hogy Magyarországnak nincs eléggé nagy közönsége egyszerre két történelmi munkának: a Horváthénak és a Jósikáénak megvételére. De azon is töprengett, hogy nagy, szinte példátlan a pénz szűke s főképen az irodalmi világban érezhető nagyon. Végre pedig nagy bajnak tartotta, hogy a munka, mint egész, nem jelenhetik meg szerzője neve alatt.^[757] Jósika Miklós azzal nyugtatta meg Horváthot,^[758] hogy ő, mint könyve felolvasott előszavában is mondta, nem szigorúan történetet ír, hanem csak hidat épít a regényről a történetre. Az ő közönsége tehát a regényolvasókból kerül ki. Toldy egyenesen attól félt,^[759] hogy az nagyon is regényes história lesz, de éppen azért sok embert fog elszédíteni s meghódítani, másfelől a történelmi érzéket megvesztegetni, megrontani. Heckenast másik aggodalmát, a névtelenséget, vagy az álnevet, maga is szerette volna kikerülni. Tanakodott,^[760] történetének második kiadása nem jelenhetnék e meg saját neve alatt? Hiszen Jósika néhány regénye is így jelent meg; igaz, hogy változtatás nélkül. S így látott napvilágot még abban az esztendőben kis történelme is,^[761] melynek kiadását Heckenast magához váltotta Geibeltől, kinek leszámolása után kitűnt, hogy a bécsi kiadásból még 800 példánya volt,^[762] de nem merte vagy nem akarta azokat forgalomba hozni.

Nagy történelme újra-írásához Horváth május 9-én fogott s az első kötettel már augusztusra készen akart lenni.^[763] Annál erősebb elhatározás, mert időközben felügyelt Brüsseli Okmánytárának és a nagyon lassan készülő Tört. Zsebkönyvnek nyomatására, elküldte az Esterházy-féle regestákat és Áprád-kori okmányait a Történelmi Tár számára, czikkeket küldött a «Hazánk» számára s most azt írta Török Jánosnak, a Szent István Társulat Encyclopaediája szerkesztőjének, hogy küldeni fog neki is, de csak akkor, ha a megbízást a társaság adja. Szívesen vállalkozik, ha Toldy és Eötvös tájékoztatják a munka czéljairól s ha a szerkesztők annyi időt adnak neki, hogy Heckenasttal szemben vállalt kötelességeinek pontosan megfeleljen; mert tulajdonságai közé tartozik, hogy a pedánsságig pontos legyen.^[764] Toldy eloszlatta Török Jánosra vonatkozó aggodalmait, de hozzátette, hogy a Szent István Társulat maga nem adhat megbízást neki.^[765] Horváth így is elküldte a megirandó czikkek jegyzékét, sőt a Hazánk számára a honfoglaláson kezdett krónikát is a mohácsi vészig. «De az Istenért! – szólt; – nem lehetett más embert választani szerkesztőnek?»^[766]

69. Báró Jósika Miklós.^[767]

Időközben Heckenast, Toldytól ösztönöztetve, szerette volna abbahagyni Jósikától a magyarok regényes történetét s Horváthot arra kérte, hogy, ha Jósika eláll a könyv folytatásától, tudományos történelmét a nagyközönség számára terjedelmesebben írja meg. Horváth, a ki szintén veszedelmesnek tartotta a regényes történelemírást, mert «regénynyel nem akarta megtölteni ezt a prózai világot», kijelentette,^[768] hogy ha Jósika eláll szándékától, önként egy nagy részletes történelmet dolgozna ki, lehetőleg népszerűen írva, melyben a politikai történelem mellett az egyház, ipar, kereskedelem, műveltség és tudomány történelmét is részletesen tárgyalná. Így a munka még egyszer akkora lenne, mint a hogy tervezték, tehát a régi helyett egészen új szerződést kellene kötniök. De népszerű tudományos munkáját csak úgy volt hajlandó megírni, ha Jósika, ki csak most fogott az avarok korába, megváltoztatja szándékát a regényes történet iránt. Világért sem akart meghasonlani Jósikával, ki jó barátja; úgyis kevés van idekint, a kivel barátságban akar élni s a fondorkodás különben sem kenyere. Ha tehát Jósika folytatja munkáját, az övéről szó se legyen. Jósika azonban ha eleinte kedvvel vállalkozott is egy ilyen regényes nemzeti történet írására, az avarokkal valóban abbahagyta történelmét, mely három kötetben «Magyarok őstörténelme» czímmel csak 1861-ben jelent meg,^[769] s Horváth, ki műve első kötetének kéziratát csak 1858 szeptember után küldhette el,^[770] most már elszánta magát, hogy történelmét négyről hat kötetre kibővítve írja meg.

Jósika nemcsak legjobb barátja, de legnagyobb tisztelője is volt Horváthnak, a kit Szalaynál jelesebb történetírónak, de érzelgő embernek és kiválóan paposnak tartott. Amarra nézve a legnagyobb bizonyíték gyanánt említette föl,^[771] hogy az elérzékenyülésig nagy szeretettel viseltetett báró Eötvös József regényei iránt s ebben az előszeretetben és elragadtatásban talán csak Vachott Sándorné tett túl rajta. Szűzies érzelgés (sensiblerie) volt ez, és Jósika éppen Horváth Mihályt hozta föl példának, hogy érett, sőt koros férfiaknál is kifejlődhetik az az érzéssel (sentiment) szemben. Mindenkit buzdított Szalay és Horváth munkáinak megvételére; s megveszik azokat ők, a regényírók is, főképen mióta Jósika leszoktatta a kritikusokat arról a «nagyszerű sületlenségről», hogy valahányszor tudományos munkákat ajánlottak, keservesen jajveszékeltek, hogy az emberek regényeket olvasnak; «mintha – úgymond – nem éppen a mi regényeink szoktatták volna a közönséget az olvasásra!» Kellemes társalgása miatt, mint a brüsseliek egyáltalán, nagyon szerette Horváthot; de mivel Horváth a regényes történelmet ellenezte, ártatlan bosszút állott rajta mégis annak a «casus»-nak elmondásával, hogy valódi kalligrafiával lemásolt történelmét^[772] fiókba zárva, egy reggel az iratcsomag közepét egérfészeknek kirágva találta s ebben egy egész egércsalád czinczogott.

Legénylakásában egy alkalommal saját nénje, Mária (Ivánkovitsné) csinált rendet 1858 júniusában. Örömmel készült reá,^[773] hogy a vasútnál fogadja; de ha ott nem találkoznának, elmondta részletesen, mit csináljon a brüsseli állomásra érkezésekor s még azt is megírta, mit kiáltson oda a bérkocsisnak: «Allé, rü dü Nord nümeró szoaszant ön Bé», egészen úgy írván magyarosan, a hogy ki kell mondania francziásan; de nagyobb biztonság okáért egy czédulára franczia helyesírással is följegyezte lakása czímét, hogy átadja a bérkocsisnak. Nénje testvérök, Horváth Alajos feleségével, Lukáts Marival akarta fölkeresni, ki őt nagyon szerette volna megismerni, de ezt leányának halálos betegsége itthon tartotta.^[774] A kedves rokoni látogatás mellett az átutazó magyarok is föl-fölkeresték, így gróf Wenckheim Gyula, báró Jósika Leó, Degré Alajos, gróf Lázár Móricz stb. De bizony gyakran tapasztalta, hogy «nagyon kevés magyar emberben lehet bízni.»^[775]

Brüsselben Horváth rendkívül sokat dolgozott. Kora reggeltől gyertyagyújtásig s esti 7 órától éjjeli 12 óráig, igen kevés kivétellel, mindennap íróasztalánál ült. A dolog szenvedélye volt, másként élni már nem is tudott volna és a mellett egészségesnek érezte magát.^[776] De tudta, hogy egészségére gondot kell fordítania. Július és augusztus hónapját tehát 1857-ben és 1858-ban arra szánta, hogy testét «tatarozza» a blankenberghei fürdőben,^[777] mert tapasztalta, hogy a «küzdés a hullámokkal nem kevésbbé aczélozza a testet, mint a küzdés a balsorssal a lelket».^[778] Itten hallotta,^[779] hogy Klapka visszatért Genèvebe, a kormánynyal a telekvásárló-szövetség nevében folytatott pert Duroveray és Puky Miklós megnyerték s így a Genfi-tó visszahúzódása következtében nyert új telket Horváth és Klapka 16,000 frankért megválthatják. Horváth beleegyezett, hogy a vételár felét Duroveray fizesse, azután pedig valamikor a házat mindenestül eladják s a nyereségen megosztozzanak. Igy a kis Árpád is jól járt s Horváth, tekintve háza rendkívül kedvező fekvését, szép nyereséghez jutott. Horváth különben már 1858 februárius-március 2-án tartózkodási engedélyt (Permis de Séjour) nyert a genèvei kantontól, hogy egy esztendeig Genèveben, Eaux Vives községben, Charles Duroveray házában tartózkodjék;^[780] az engedélyt 1859 februárius 16-án s azután évről-évre megújíttatta,^[781] de körülményei úgy alakultak, hogy Brüsselből, hol – a fürdőzésből hazatérve, lakást változtatott^[782] – nem svájczi kis birtokára, hanem Olaszországba kellett mennie.

70. A brüsseli királyi palota.^[783]

XV. NEVELŐSÉG OLASZORSZÁGBAN.

HORVÁTH Mihály édesanyját 1858-ban a főrangúak közül többen sürgették, hogy folyamodjék s fiát is vegye reá a kegyelemért való folyamodásra. Az édesanya csakugyan beadta kérését, nénje pedig már biztatta is Mihályt, hogy ne vonakodjék hazamenni azért, mivel Szegedre fogják belebbezni; testvéri szeretettel gondoskodik róla, jó helye lesz nála. Horváth hálásan köszönte testvéri gyöngéd szeretetét; de mégis arra kérte őt és testvéreit,^[784] hogy ha édesanyjukat reménynyel kecsegtetik is végső napjaiban, hogy a jó öreg reménynyel lépjen sírjába, ő maga ne nagyon reméljen, hogy utóbb a csalódás keserűségét ne kelljen megízlelnie. Hiszen bizonyosan mondhatja, hogy ha az ő folyamodására tagadó lett a válasz, még inkább az lesz máséra, ha édesanyja is az a más. Andrássy grófné is 5-6 éven át hiába követett el mindent a fiáért; most félesztendeje megkapta ugyan, de csak azért, mert ő maga folyamodott. Márcziusban azonban a brüsseli osztrák követ is megszólította az utczán, hogy mitevő lesz? Horváth azt felelte, kész reá, ha reményt adhat, hogy jobb lesz a siker, mint a multkor; a követ azonban, természetesen, nem volt hajlandó igennel felelni.^[785] Hiszen még az újraalakult Akadémia sem vehette vissza őt tagjának. «Mit csináltok a nefastus-tagokkal? Kérdezte Toldytól.^[786] – Hallgatva kihagyjátok-e a névjegyzékből, vagy positive megemlítve törlitek ki, hogy legyünk a tudományos világban is élve-halottak?» «A nefastusok nincsenek már rég a tagok lajstromában – felelte Toldy,^[787] – de helyeik, úgy hiszi, üresen maradnak.» Azonban rosszul hallotta, hogy most már remélheti megkegyelmezését. «Édes urkám!» – írta bájos, okos tanítványa, Batthyány Ilona^[788] – sajnáljuk mind, hogy nem kapott engedelmet hazajönni és talán én értem legjobban, hogy haza lehet kívánkozni, mert mama, ámbár nagyon szereti az országot, néha mégis csak azt mondja, jobb volna külföldön lenni. De hát mit búsúlunk? Rossz dolgunk van nekünk most, de talán jó lesz később és akkor én jó urkámat bizony triumphusban fogom idehozni!»

«Búsúlok és szívem mélyéből sajnálom önt és szegény anyját» – írta Batthyány özvegye ugyanakkor; de Toldy úgy hallotta,^[789] hogy valaki, talán Horváth édesanyja, még ezen visszautasítás után is járt Albrecht főherczegnél vagy a főherczegnénél, a ki igen nemes érzésű asszony s némi biztatást vett volna.

Horváth Mihály inkább nyolczvanéves édesanyja, mint a maga csalódásán szomorkodott. Hiszen édesanyját mindenkinél jobban szerette. «S az igazi szeretet – írta nénjének^[790] – melynélfogva alig mulik el nap, hogy róla meg ne emlékezzem, s ne kívánjak neki az égből minden jót, úgy sem szorul azon formalitásokra, melyeket csak idegenektől várunk meg inkább. Oh be szeretném már őt látni, szép öreg arczával! Mondd meg neki, hogy ezerszer csókolom őt; s hogy ha mindig csuklik, midőn róla emlékezem, úgy tán sohasem is hagyja el a csuklás.» Édesanyja azonban az újesztendőben elhúnyt s Horváth fájdalma annál súlyosabb volt, mivel azt hitte, hogy őt más gyógymóddal még meg lehetett volna menteni.^[791]

71. Horváth Mihály édesanyja.^[792]

Ilyen lelki gyötrelem és bánat közben hítta meg őt gróf Károlyi Györgyné Genovába tizenkétéves leányának, Pálmának nevelésére. Károlyiné testvére volt Batthyány özvegyének s 1844-ben erről a két grófnéról, a két Zichy-leányról írta Petőfi,^[793] hogy látta a két tündérvirágot, borús hazánknak két sarkcsillagát, a kik mint égi jelenések álltak előtte s hallotta édes ajkaik zenéjét, hallotta őket halkan mondani, mit tetteik rég fennszóval beszéltek, hogy ők a honnak hű leányai. Mind a ketten híven álltak férjeik mellett a szabadságharczban is; és Batthyány kivégeztetése, gróf Károlyi György elfogatása és súlyos pénzbüntetése után amaz a számkivetés, emez pedig a rendőri zaklatás keserűségeivel is megismerkedett. Károlyiné a leghazafiasabb szellemben neveltette fiait: Gyulát, Viktort, Gábort, Tibort és Istvánt, a kik történelmi nevüket utóbb újabb érdemekkel gyarapították.^[794] Ebben az időben már részben elvégezték, részben folytatták közép- és felsőbb tanulmányaikat. Pálma nemcsak édesanyja,^[795] hanem mások szerint is «kedves, szép, okos, jószívű, eszes kis portéka volt, a ki szeretett tanulni és könnyen tanult.» Nagyon lelkesedett hazája iránt, a melyet azonban még nem ismert s így magyarul is hibásan beszélt. Nagy örömmel, nagy meglepetéssel hallotta azt a kedves hírt, hogy talán a Batthyány-leányok szeretett tanítója, Horváth lesz az ő nevelője is. Nyakába borult édesanyjának s végtelen örömmel mondta, hogy «Úgy már meg nem felejthetek kedves honi nyelvem.»

Károlyiné azonban a magyar nevelés vezetésén és bevégzésén kívül a hittanítást is Horváthra akarta bízni. Pálma – édesanyja szerint – még eddig semmiféle vallásos oktatásban nem részesült. Tanulta és jól ismeri az ó- és újszövetségi szentírást, misére is jár vasárnaponkint; de a katekizmust és a gyónást nem ismeri s talán azt sem, mi a bűn; egészen ártatlan. Nem akarta, hogy vallásra Dupupit kisasszony tanítsa, ki nagyon is túlságos és rajongó, már pedig ő Pálmát nem akarta apáczának nevelni s inkább várt; a franczia és az olasz papokban pedig nem bízott. De Horváthról tudja, hogy úgy fogja vezetni, a hogy kell; sem istentagadót nem akar belőle nevelni, sem túlságos pápistát vagy jezsuitát. Reméli, hogy jólelkű magyar hölgy, jó, hű honleány, okos asszony és anya lesz, ki családja, hazája és az emberiség iránti kötelességeit teljesíti.

A grófné attól tartott, hogy az osztrák kormány őt valami családi érdeknél fogva, vagy fiai ellen való fenyegetéssel olyan országba menni kényszeríti, hová Horváth nem követheti s így figyelmeztette is, hogy nevelői állása nem egészen biztos. Hiszen a mult nyáron sem engedték meg neki, hogy atyját meglátogassa. A nevelésért Horváthnak évenkint 2000 frankot ajánlt, ha pedig a kormány vagy más kényszerítő okok miatt oly országba kellene mennie, hová Horváth nem jöhet, egy évi díját kárpótlásul adná. Jövetele idejének meghatározását reá bízta; ha egy hónappal előbb vagy utóbb jön, nem a világ; s a politikai helyzet kialakulásával egy hónap mulva ő is határozottan megírhatja, itt maradhat-e, vagy Svájczba megy. A háborút mindenki bizonyosnak tartja; Velenczében már több ismerősét bezárták s «az idevaló nagy státusférfiú», Cavour a minap azt mondta, hogy «Egy kis türelem s megigérem, hogy nemsokára igen érdekes újságot hall».

72. Gróf Károlyi Györgyné leánykori arczképe.^[796]

Horváth^[797] bár nehezen, mégis rá szánta magát, hogy teljes szabadságát feláldozza, de jövendőjének biztosítása miatt kénytelen volt vele. Idáig megfeszített munkával csak megszerezte a mindennapi kenyeret, de érheti valami baj, minek következtében nem dolgozhatnék tovább. Párisból Teleki is biztatta;^[798] hiszen kedves hírek járnak mindenfelé s már ő is kezd remélni. Pálma pedig kedves tanítvány lesz, mert az ég gyönyörű tehetségekkel áldotta meg s a mellett olyan jó, a milyen szép. De mielőtt Olaszországba menne, küldje el neki a Corpus Jurist, mert lehet, hogy szükség lesz rá; de mindenesetre jó készen állni, mert a háború naponkint valószínűbbé válik. Horváth ugyan kissé restelte, hogy éppen akkor kell mennie, mikor a háborús hírek mindinkább erősödnek, de mégis élni kívánt az alkalommal, hogy – a mivel már Károlyiné is kecsegtette,^[799] Genovában a városi, az egyetemi és a Doria-könyvtárban kutasson, ha már a velenczeibe be nem juthat; mert nagy történelmének nagyon inséges alakban megjelent első kötete után^[800] most a második kötetben Nagy Lajos korával foglalkozik, Lajos és Zsigmond pedig szövetségben éltek Genovával, ott tehát adatokat remélhet. A kis Batthyány Elemér is örömmel hallotta,^[801] hogy kedves urkája Olaszországba megy leczkéket adni a kis Pálmának; de Ilona arra kérte Horváthot, szidja meg öcscsét rossz írása miatt. «Nagyon hamar írta levelét – mentegette mégis; – de azért tisztább lehetne.»

Horváth 1859 márczius elsején^[802] hagyta el Brüsselt s vele jó barátait: Jósika Miklóst és feleségét, Ludwigh Jánost stb. Francziaországon át ment Marseillebe s onnan hajón Genovába. Először tett a tengeren nagyobb utat s a hullámok a viharos időben tizenkét óra helyett harminczhat óráig tánczoltatták hajóját, mi nagyon megviselte.^[803] Így nem a legjobb hangulatban, de mégis szerencsésen kötött ki a szép márványpaloták városában.^[804] Könyvei csak később érkeztek meg a katonaszállítás és a miatt, hogy a határszélen darabszámra megvizsgálták.^[805] Jósikáék, mióta Horváth elment, grabusszal mulatták magukat, szobájukat el nem hagyták és grippjük miatt senkit sem fogadtak; Ludwigh pedig a magyar ügyről politikai röpiratokat készített^[806] s Európaszerte terjesztette; mert a ki még tollfegyverét is leteszi, azzal nem alkudoznak. Nem emberi akarat, hanem a viszonyok súlya határoz; s európai érdek, hogy az osztrák birtok-keveréknek vége legyen.^[807]

Károlyiné a kis Pálmával és Dupupit kisasszonynyal a Hôtel Federből, a hol Horváth is megszállott, csakhamar kiköltözködött S. Francesco ďAlbaro faluba,^[808] mely kelet felé csaknem összeépült Genovával s a Nervi felé vivő országút déli oldalán a tengerig, a Golfo di Genováig szebbnél szebb villákkal terjed. «Te ott a tengerben eviczkélhetsz – írta neki Ludwigh,^[809] – mi itt sárban pocsékolunk.» Azonban a háborús körülmények előbb kifejlődvén, mint hitték, április 29-én a Károlyi-családdal tengeren Marseillebe s onnan vasúton ment Genèvebe, hol a Rue des Paquis 43. száma alatt lakott. Megvallotta,^[810] hogy ki sem mozdult volna Brüsselből, ha tudja, hogy csak ily rövid ideig maradhat Genovában, mert már nagyon megúnta a sok költözködést; de azt hitte, ez már utolsó állomása lesz és az osztrák háború következtében valahára hazamehet Magyarországba. «Adja Isten – írta neki Jósika is,^[811] – hogy mielőbb kergethessék Pesten a pagátot, különösen pedig hogy olyan medve bőrére játszhassanak, melyet már meglőttek s mely – Kecskeméthy Aurél szerint – décédément föl nem kel többé.» Horváth Genèveből, hol saját telkén, a Duroveray-házban lakott, közölte vele, hogy a magyar haza felszabadításának előkészítésére Párisban Kossuth, Teleki és Klapka nemzeti igazgatósággá alakult s Kossuth Angliában népgyűléseken szónoklatokat fog tartani, hogy a már kimondott semlegesség daczára is jó hangulatot keltsen a magyar ügy iránt.^[812] Jósika helyeselte,^[813] hogy Horváth nem ír meg mindent (a mit ő maga bizonyára Telekitől és Klapkától hallhatott), mert eddig is az volt a főbajunk, hogy eljárt a szájunk. A tervet azonban ő is tudta s azt igen-igen jónak, sőt «az oláh közmondás alkalmazásával: tácse si fácse, – azaz hallgass és tégy! – kivihetőnek is tartotta.» «A mi jövőnk, édes barátom – folytatta hosszasabb politizálás után – koránsem oly derűs, még a legjobb esetben is, mint annyi másé, kikre hivatal, vagyon, kényelem vár. – – – Ha tehát haza is nézek s talán kergetjük a pagátot (minek már csak azért is igen-igen nagyon örülnék, mivel azt oly jó emberünkkel s barátunkkal, mint te, tehetjük), állandó maradás ránk nézve alig remélhető. Miből élnénk ott, s mi hasznunkat vehetné az a kedves-kedves haza, ha táplálati gondok között elsorvadnánk? De azért nincs ember, ki teljesebb szívből örülne, mint mi, ha a jobbakra jobb szerencse vár s a haza visszaszerzi azon méltóságos állását, a mely azt népei intelligencziájánál s multja dicsőségénél fogva megilleti, mint a szűzleányt a koszorú.»

De míg ők hazavágyódtak, Batthyány özvegye irígyelte Horváthot, hogy a szép, regényes Genèveben lehet. «Bárcsak maradtam volna én is e szép országban», sóhajtott, midőn megírta, hogy Pesten az idén nem igen készülnek a tánczra; az idő nagyon komoly ahhoz, hogy az ország csupa tánczczal legyen elfoglalva.^[814] Jósika is mulatott az osztrákokon, kik hadijelentéseik szerint mindig győznek, de hátramennek, míg a francziák, szárdok igazán diadalt aratnak és «Garibaldi is nekigyujtott!» Otthon pedig kisül, hogy az osztrák-párt 12 mágnásból áll, a kik közül kilencz nem is magyar s oly emberekből, kik «a multkor» rossz fát tettek a tűzre. «Kedvem derült – írta Horváthnak;^[815] – adjon az év jót a sok rossz után!»

73. Klapka György levele Horváthhoz. 1859. aug. 1.^[816]

Klapka június 5-én sürgetve kérte Kossuthot, hogy Londonból Torinóba menjen s a magyar ügyeket a nemzeti igazgatósággal onnan intézzék;^[817] de semmi nyoma sincs annak, hogy a mozgalomba barátját, Horváthot bevonni akarta volna.^[818] A július 12-én megkötött villafrancai fegyverszünet különben is elvette minden reménységüket, s meg kellett kezdeni az olaszhoni magyar sereg feloszlatását.^[819] Klapka augusztus 1-én Torinóból Horváthot kérte meg, hogy az Olaszországból Svájczba vonult Kossuthnak és Telekinek ebben az ügyben leveleket juttasson el. Valószínűleg előbb érkeznek azok – úgymond – mint ő maga, a kit négy hét óta lassú tüzön sütögetnek. Csak másnap döntenek a legió sorsáról. A szegény emberek példás rendben várakoznak s valóságos stoikus nyugalommal néznek sorsuk elé. Horváth útján kérte direktor-társait, hogy a két zászlót ne égessék el, mert még nem érkezett el a nap estéje s a mostani állapotok nem biztatnak tartós békével.^[820] Pár nap mulva már Horváth is kérte a nénjét,^[821] hogy ne bízzanak visszatérésében. Ez a remény, mint annyi más, ismét füstbe ment. Az újságokból látta, hogy otthon az utolsó események után nem történnek oly tetemes változások, a mik ezt a reményt igazolnák.

Még Genèveből üdvözölte kedves volt tanítványát, Batthyány Emmy (Emanuela) grófnét, a ki Dákán szeptember 4-én kelt egybe gróf Batthyány Gézával^[822] s azután november 11-én mostani kedves tanítványával «a fecskék s gólyák vándorútjának irányában téli tanyára utazott»^[823] Nizzába, hová november 18-án érkezett meg, s ott a családdal a Rue Longchampon levő Loupias-házban szállt meg. Őrült, hogy ide jöttek telelni, mert örökös tavasz van itt télen is és a narancsok, czitromok javában érnek a szabad levegőn és mert így hosszabb ideig használhatja a tengeri fürdőket.^[824]

Ide most már hazulról is saját nevére érkeztek a levelek, a mik mindinkább tanuskodtak az osztrák kormány végső erőfeszítéseiről s a nemzeti szellem ébredéséről. Igazán megkapó pl. az esztergomi bazilika fölszenteléséről szóló névtelen hosszú levél,^[825] mely az uralkodóról és az uralkodóházban levő meghasonlásról is tartalmaz bizalmas közléseket. Ezeket a híreket tovább adta száműzött társainak; pl. a Konstantinápolyban élő Karacsay Sándor grófnak már október 12-én írt az otthoniak hangulatáról, a Kazinczy-ünnepről stb. Azonban Karacsay úgy találta,^[826] hogy a Kazinczy-ünnep rossz időben történt; olyan az, mikor az ember naplementekor ébred fel. Miért nem született Kazinczy májusban? Ha akkor, az olasz háború kitörésekor ünneplik, sok minden máskép történik. Most azonban már valami félesztendeig a külügyi politikában semmi sem történik az osztrák ellen. «Rád hivatkozom, ki hazai történetünkben egész életedben buvárkodál – szólt, – lehet-e józanon s őszintén föltennünk a háromszázados tapasztalás után, hogy az Osztra-ház alatt nemzetünk valaha kivergődjék alárendelt helyzetéből? Szerintem ez lehetetlen; sőt még azt is hozzáteszem, hogy ha hazai kormányunk constitutionalis rendszerbe lép és él az osztra alatt egy nemzedéken át: a szláv és oláh elem annyira ki fogja magát nőni a constitutio szárnyai alatt, hogy míg a világ világ lesz, többé ki nem tehetjük szűrüket határunkról. Erre az osztrának gondja és módja lesz.» Félt az egyoldalú kiegyezéstől s úgy hitte, az emigrácziónak is bele kell szólnia a dologba, mert az otthon fölébredt közszellemnek csak ez adhat jó irányt, mivel a bennlevők nyakán hurok van. Röpirattal vagy havi folyóirattal kellene fölvilágosítani őket s ezeket Puky Miklós genèvei nyomdájából becsempészni, mint Herzen iratait Oroszországba. «De – tünődött – ki írja meg? Mert ahhoz tudni is kell… Ezt leginkább s legjobban te tehetnéd meg. A tárgy oly komoly, hogy tolladra érdemes és belevág szakodba. Ugyanis az argumentumok legvelősbjei hazai történetünkből meríthetők; ehhez járulna az európai politika jelen helyzetének taglalása s az innen logikailag származandó fordulat a világ sorában; s mindezeknek conclusiojául az, hogy bárminemű transactio az osztrával halálunk. Világos, hogy jelenben respublicai törekvésekkel nem szabad gyanusíttatnunk magunkat; de statisztikai adatokkal lehet támogatni, hogy a magyar korona területe túlon-túl elég az európai egyensúlyban betölteni az osztra-birodalom bukásával megürülő helyet. Ilyen koronának könnyen akad gazdája. Czélunk a divortium. De az igét hirdetni kell, hogy malasztja legyen.»

Horváth valóban maga is akart röpiratot írni, mert éppen azok, kiknek a kormányokra valamely befolyásuk van, olyanfajta lapot, mint a genèvei Esperance, kevesen és ritkán olvasnak. A lapok, Angliát kivéve, különben sem hatnak a kormányokra; jobban lehet hatni röpirattal. De ezt azután, Karacsay tanácsa szerint,^[827] áldozatok árán is meg kell küldeni minisztereknek, követeknek s más államférfiaknak, a mellett francziául és angolul is kiadni, a magyart pedig, talán Károlyi grófné otthoni összeköttetéseinek felhasználásával, Magyarországba beküldeni. Horváth azonban, egyéb történelmi munkákkal elfoglalva, vagy mivel még sem akart visszatérni a politikai térre, ezt a röpiratot sohasem írta meg; ellenben meghallgatta Karacsay röpiratát, melyet – kéziratból – neki Károlyi grófné olvasott fel^[828] a végből, hogy «mivel ő az írás mesterségéhez nem ért», a szerkezeti hibákat Horváth javítsa ki, de az eszmén s modoron ne változtasson s az egészet, ha lehet, Pukynál nyomassa ki. Ez azonban, úgy látszik, szintén nem történt meg.

Mindamellett Horváth hatott a magyar olvasóközönségre politikai tekintetben is történelmi műveivel. Mikor 1858 végén történelmi zsebkönyve végre csakugyan megjelent,^[829] a sorok között olvasni szerető magyarok, különösen Fráter Györgynek, az osztrák politika áldozatának remek életrajzában, az akkori viszonyokra is illő politikai vonatkozásokat kerestek. Ezen hatás alól még báró Kemény Zsigmond sem szabadult,^[830] mikor regényét, a Zord Időket, szintén politikai vonatkozásokkal telve írta meg. Egyszerűbb olvasók német-gyűlölő megjegyzéseket irogattak be Horváth könyvébe. «Ezek a német urak sületlen szamarak – vélte az egyik, inkább saját korára, mint a XVI. századra gondolva – s nem voltak képesek a nagy Fráter Györgynek rejtett eszméit felfogni.» És mikor odaért, hogy Castaldo ötven társzekér harácsolt vagyonnal távozott az országból, odafirkantotta: «És jött, mint a jelenben is jönni szoknak, mint akasztófáról esett kiéhezett zsiványok». «A mostani németek egy cseppel sem jobbak»^[831] stb. Milyenek lehettek azok a gondolatok, a miket le nem írtak!

Könyvét, a mely tíz, részben művésziesen feldolgozott tanulmányt, részben csak egyszerű közlést tartalmazott, nem igen vették ugyan, de szívesen olvasták s jó hatást keltett az is, mikor az Egyetemes Magyar Encyclopaedia I. kötetének 1859 deczember 10-én kelt előszavában a szerkesztőség «Hatvani Mihály magyar tudós»-t szintén a munkatársak közt sorolta fel s Hatvanitól ebben a kötetben már olvashatták is Aba Sámuel király és Szent Adalbert prágai püspök életrajzait.^[832] Kivált ezt az utóbbit gyönyörű leírásnak tartották.^[833] Olyan elismerés, a milyenben azelőtt is kevés magyar lexikális czikk részesült.

Azonban nemcsak tudományos, hanem politikai esemény is volt, hogy Horváth Mihálytól «Magyarország Történelmének» első kötete, a melyet «újonnan Dr. Hatvani Mihály» dolgozott át, 1860 márczius idusára (a mely Csenkey és Forinyák életébe került) teljesen elkészült^[834] s ezt még azon évben követte a második;^[835] 1863-ban pedig az egész hatkötetes mű a közönség kezében volt,^[836] még pedig a harmadik kötet óta, a Hatvani-név elhallgatásával, tisztán mint Horváth Mihály munkája. Horváth – enyelgett Jósika – «Heckenastot nem vádolhatja, mert előre is úgy feldícsérte és magasztalta munkáját, hogy szegény Szalayt méltán lehet sárgaságtól félteni.»

74. Horváth Történelmi zsebkönyvének czímlapja.^[837]

De mialatt minden tanult magyar ember ezen az újra írt történelmen lelkesedett, költségéből kifogyva a száműzött író a honoráriumnak még hátralevő csekély részét kérte a kiadótól. Maga a hatóság akaratlanul is könnyített anyagi helyzetén, mert a pesti cs. kir. országos törvényszék kiküldött osztálya, mint csődbíróság, végre, majdnem 11 esztendő mulva, csődöt hirdetett «haditörvényszékileg elítélt volt csanádi püspök Horváth Mihálynak minden ingó és ingatlan vagyona ellen»; perügyelőnek Sárói Szabó Albert ügyvédet, ennek helyetteséül pedig dr. Schmid Titust rendelte ki s felhítta mindazokat, kik a csődbe került vagyonhoz bárminemű igényt tartanak, hogy a kiküldött osztálynál 1860 július elsejéig írásban vagy szóban jelentkezzenek.^[838] Nénje ezt igen örvendetes hírnek tartotta s az ügyet már át is adta egy Kozák nevű ügyvédnek, a ki Pesten Heckenasthoz közel lakik.^[839] Az elkobzott tömeg különben, kincstári számadások szerint, mindössze is csak 27.317 frt 69 kr. volt; a mibe be voltak számolva az árverésen eladott ingóságok, szarvasmarhák, gazdasági eszközök (1700 frt), a Csajághy csanádi püspök által átvett hátralékokból Horváthot illető rész (3316 frt 20 kr.), a kisorsolt földtehermentesítési kötvényért készpénzben befolyt összeg (21.346 frt 50 kr.) stb. Ezzel szemben a kiadások 27.317 frt 69 krra rúgtak; és pedig a napi- és tiszteletdíjakon kívül a püspöki fundus instructus hiányzó tételeiért a fuscus 5773 frt 39 kr. követelése fejében kifizettek 4963 frt 13 krt, Lonovics érseknek mint volt csanádi püspöknek követelése kielégítéséül bírói ítélet alapján tőkében és kamatokban 12.768 frt 67 krt stb.^[840] Feltűnő, hogy a bevett pénzeket nem kamatoztatták s hogy kamat gyanánt egy krajczárt sem vettek föl a bevételek közé. Végeredményében a bevételek és kiadások összege teljesen egy volt s így Horváthnak semmi sem maradt, azon az egy megnyugváson kívül, hogy egykori csanádi püspöksége czímén többé senkinek sem tartozott. Nénje leveléből hallotta először,^[841] de az újságokból is olvashatta, hogy utóda, dr. Csajághy Sándor csanádi püspök 1860 februárius 7-én meghalt s az uralkodó június 7-én már Bonnaz Sándort nevezte ki utódának.^[842] Erről Horváth csak félesztendő mulva értesült. «Ki az a Bonnaz, a kit most csanádi püspökké neveztek ki? – kérdezte nénjétől az év végén.^[843] – Honnan jött, mi volt azelőtt? Én sohasem hallottam hírét!» Pedig hallhatta volna, mert az ő csanádi püspöksége idejében, a szabadságharcz alatt Napoleon egykori hadnagyának fia már tizedik esztendeje volt nagyőszi (triebswetteri) plébános, azután pedig «a temesi bánság és szerb vajdaság» magyar s német iskoláinak felügyelője, majd apát. Szelídlelkű, jóságos püspök lett belőle; de törvényesen kinevezett elődjének, Horváth Mihálynak nevét sohasem engedte beiktatni az egyházmegyei schematismusban a püspökök névsorába.

XVI. KIEGYEZÉS VAGY FORRADALOM.

JÓSIKÁT nagyon meglepte,^[844] hogy Horváth, a ki Nizzában, Piemontban lakik, saját nyilatkozata szerint semmit sem tud a magyarországi eseményekről. Pedig Nizzában, hová a fél világ összegyűl mosakodni és sütkérezni, nem hiányozhatnak oly lapok, mint a Times, mely majdnem minden számában jól és lelkesen ír a magyarokról, továbbá a Nord, Indépendance, nem is említve a Pressét, Patriet, Débats-t s a német és az olasz lapok egész seregét, a hol a magyar ügy napi kérdéssé vált. Ezekből a lapokból tudhatná Horváth, hogy nálunk a két égető kérdés: nemzetiség és vallás, oly egyetértő, csodás magatartást, olyan élénk mozgalmat keltett, a milyenről idáig fogalmunk sem volt.

Istennek kétféle teremtése remél mindenben: a szerelmes és a kit a sors üldöz. «Miért ne remélnénk tehát mi is? – Kérdezte Jósika. – Nem vagyunk a szerelmetesek azon kedves korában, extra quam non est vita; s nem vesztettünk-e eleget arra, hogy jogunk legyen valahára jobbat is remélni? De te, ki az aknában lakol; te, ki a csillagvizsgáló toronyban ülsz, jobban tudhatnád, mint mi, mit várhatunk a jövőtől; mert ott a szép olasz földön, hol a narancsok teremnek, érnek számunkra is a Hesperidák almái. Ott az ütér, melynek lüktetései után hozandó a horoskóp jövőnkről. Ha oly harcz keletkezik, mely az egész osztrák haderőt, vagy à peu près igénybe veszi, akkor még számunkra is virradhat; mert népünk erős, jóakaratú s imádja hazáját; az osztrák kormánynak pedig sikerült magát Magyar- és Oláh-, Cseh- és Németországban gyülöletessé tenni. Egy villámcsapás és a szabadság angyala átszárnyalja a hazát kelettől nyugatig!»

Horváth is ebben reménykedett, a hazai mozgalmakat pedig jól ismerte, hiszen, bár tagadta, a legszorgalmasabb újságolvasók közé tartozott;^[845] még a szegedi lapot is járatta,^[846] hazulról pedig rokonai, barátai megírták neki a fontosabb híreket. «Rá sem ismernél hazádra, úgy megmagyarosodott – írta nénje.^[847] – Attila, kis rojtos csizma, s ezüstrojtos nyakkendő: úgy örül a lelkem. Hát még a nők!» Csak azért ment el egy bálba, hogy lássa a szép magyar ruhákat. «De volt is mente s magyar fejkötő; gondolhatod, nekem is. Az alsóvároson Mátyás király emlékezetére Kreminger apát a Mátyás király által adott misemondóruhában misézett s igen szép beszédet mondott. Jólesett látni a sok magyar ruhát, mire régen vágytak; még a hivatalnokok is hordják, pedig nem szabad nekik; viselik a nemzeti szalagot; a czigányok mindenütt játszszák a Rákóczit, Hunyadit, pedig az is tilos.»

Horváth bizony örült ennek, de búsult is, mikor nénje levelén felül németül nyomtatva találta a czég czímét: «Glas & Spiegel Niederlage des St. Ivánkovitss Wittwe in Szegedin». «Valóban szégyenpír futotta el arczomat, bú és szomorúság szívemet – korholta nénjét. – Istenem, hát az én családom tagjai is megtagadják nemzetiségöket?! Vagy azt írod tán mentségül, hogy azért jóérzelmű vagy? Vigye csak minden magyar ember a maga ügyeit német nyelven, beszéljen, írjon németül s minden jóérzés mellett is megszűnik lenni Magyarország.» Nem győzött eléggé csodálkozni, hogy nénje magyar asszony létére, a ki nem is tud jól németül, bármi okból német feliratokat, német czímet, pecsétet használ. Magyar fejkötőt visel és német pecséttel él. Neki többet így ne írjon. «Ha magyar vagy szívedben, légy az minden külsőségben is!»

75. Horváth Alajos családja.^[848]

Ha tehát azt írta Horváth, hogy nem tud újságot, ez csak az emigráczió ügyeire vonatkozhatott. Kossuth újévi üdvözletül elküldte neki arczképét,^[849] Teleki és Klapka leveleztek vele, tehát jó barátságban élt a nemzeti igazgatóságnak mindhárom tagjával, hallott is tőlük oly híreket, a miket körülbelül lapjaiban is olvashatott. De a történelmi búvárlataiban elmerült tudóst a politikai izgalmakba nem vonták be; talán azért sem, mert tudták, hogy már ismételten folyamodott hazatérésért.^[850] Kiss Miklós ezredes sem említi őt azon tehetségek közt, kiket diplomácziai küldetésekre lehetne használni;^[851] pedig Thouvenel, az új franczia külügyminiszter, épp oly szívesen fogadhatta volna könyvének egykori ismertetőjét, mint Kiss ezredest, kinek különben rokona és barátja volt.^[852] Horváth maga is úgy hitte, hogy őt sajtkukacznak tartják. «Ugyan miért írod nekem azt a Beleidigungot, hogy én egy infulás püspököt sajtkukacznak gondolok? – méltatlankodott Jósika,^[853] kit, mint nagyon elfoglalt írót, szintén mellőztek. – Hiszen, magyar szólás szerint, a püspök nagy állat, kinek kisujjából is több kukacz telnék ki, mint az egész armada invincible austriaca.» De megbotránkozott azon, hogy Horváth őt viszont conspirateurnek tartja. «Tudod – folytatta, – hogy évekig laktunk együtt a flamand Babylonban (Brüsselben) és – velem legalább – senkisem közölt semmit; pedig a békepárt egykori alvezére (Almásy Pál) sokat tudott ám, de sohasem árult el nekem semmit s más oldalról sem valék soha conspiráló collegának felszólítva.» Azonban, miután tréfásan kioktatta őt a jó conspirator kellékeiről, megjegyezte, hogy bizonyos tekintetben mégis igazsága van. Conspirál az egész ország s nincs ember, ki nem óhajtana minélelőbb és mindenáron szabadulni «oly kormánytól, mely bennünket kipusztít, elnyom; sőt azon van, hogy a külföld előtt megbecstelenítsen; oly kormánytól, mely a Batthyányakat agyonlöveti s az Eynalten-féle zsiványokat a vaskoronarend nagykeresztjével ékesíti fel; a mely már is darabokra foszlik szét s mégis 57 év mulva visszafizetendő 200.000,000 forintig akar minket újra kizsebelni, titulo freiwillige Lotterie-Anleihe, mi nem egyéb újra, mint kényszerű kölcsön. E piszkos, gaz, komisz, zsivány kormány ellen conspirálok én is, mint minden becsületes magyarhoni, bármely fajhoz tartozzék. Másféle conspiratorról nem tudok semmit. Ha van és okos: vivat!»

Valóban, Horváth is legfelebb Jósika szellemében volt összeesküvő. Élvezte és mérlegelte azokat a politikai és irodalmi híreket, a miket a forradalmi sajtóosztály egykori főnöke közölt vele, Jósika azzal fejezte be, hogy a lapok szerint egy franczia most új csontot tud az emberi testbe nevelni; folynak tehát a tanulmányok a megifjulásról s az örök földiéletről, minek végső győzelmét ők is elérhetik. «Hallom, a gönczölszekere rúdjának középcsillagában most egy arkangyal-congressus alakult ebben a tárgyban. Azon leszek, hogy te se maradj ki: cum indulgentie nubendi…»

Pedig, a hogy fényképének láttára Batthyányné megjegyezte,^[854] «bizony, ősznek látszik a mi papunk: a jóember haja». De vigasztalásul hozzátette, hogy minden fénykép idősebbnek mutatja az embert. Jobban megvigasztalta azzal, hogy mikor júniusban Ikerváron járt, a nép igen szépen fogadta a vértanu özvegyét. Csöndes tüntetés volt, a politikai ébredés egyik jele, mikor az elüljárók, bírák a tágas uradalom minden falujában hazafias beszédekkel üdvözölték, éljenezték, virágkoszorúkkal halmozták el; s el lehet képzelni, milyen különféle érzés támadt az özvegyben, mikor viszontlátta a nagyszerű, de elhagyatott Ikervárat. Úgy tekintett rá, mint a hogy fogadni készült Horváthnak József nádorról még 1847-ben írt és most kinyomatandó munkáját. «Jaj önnek – írta; – szigorúan fogom bírálni. De mit gondol: 1847-1860 közt egy Jeges-tenger, vagy egy pokol fekszik.» Akkori szemével és lelkével fogja olvasni művét és hogy igazságtalanul ne ítéljen, annak olvasása alatt az ő kedvéért megczukrozza minden keserűségét, mely azóta halmozódott fel szívében. «Hiszen az akkori Horváth Mihálynak egészen más embernek kellett lennie, mint a mi papunknak!»

76. Horváth József pecsétje.^[855]

«A mi papunk» most a Károlyi-családdal, Nizzából átköltözve, Pegli-ben lakott, hova Genovából nyugat felé ötnegyed óra alatt kocsival is ki lehetett menni, de vasút és lóvasút is minduntalan közlekedett a két város közt. «Valóságos földi paradicsomban lakom a tenger partján, egy roppant nagy és gyönyörű kert közepén – írta nénjének Horváth;^[856] – a ház (a Villa Rostan) a hegyoldalban van, úgy hogy mind a tengert, mind a gyönyörű hegyes vidéket láthatom; mert míg előttünk a tenger terül el elláthatatlan határával, hátunk mögött hegyláncz vonul el, a melynek házunk is oldalában fekszik». Pegli valóban a Riviera di Ponente (Nyugati Partvidék) egyik legbájosabb pontja, a gyönyörű halmok és magaslatok alján vén olajfaerdőkkel, czitrom- és narancsfákkal, a partokon leánderekkel, mirtusokkal, pálmákkal, kaktuszokkal, agavékkal, sötét cziprusok közül kiemelkedő várromokkal, tornyokkal, míg maga a tenger mindenféle színváltozatban pihen vagy hullámzik. A Rivierát látogató magyarok a Károlyi-családot és Horváthot gyakran fölkeresték. Horváth igen szépnek találta a férfiak és nők magyar ruhaviseletét. «Csak azon aggódom – írta nénjének,^[857] hogy egy kissé nagyon is neki adjátok magatokat – mind a férfiak, mind a nők – a fényűzésnek; pedig szép az, ha egyszerű is és csakis úgy kívánatos, hogy egyszerű és olcsó legyen; olcsóbb, mint a külföldi. A nemzetnek másra kell pénzét meggazdálkodni, nem pedig hiúságra elpazarolni, a miből semmi haszon. A kik a nemzeti viselettel egyszerűséget, olcsóságot párosítanak s példájok által másokat is arra vonzanak, valóságos jótevői a nemzetnek.»

77. Gróf Károlyi Györgyné.^[858]

Hasonló tartózkodással és kritikával fogadta a hazából érkező híreket is; pedig Jósika arra biztatta,^[859] hogy szedje jámbusokba, a miket ő csak egyszerűen registrál. Milyen szép lehetett a sárospataki kollégium háromszázesztendős jubileuma, melyen roppant nép és igen sok mágnás vett részt; köztük a két olasz Pallavicini őrgróf is, kiknek Pegliben is villájuk van s Podmaniczky Frigyes szerint úgy megmagyarosodtak, hogy fiaik egy szót sem tudnak németül. Breczenheim herczegné is (Schwarzenberg Félix nővére) cselédjeivel együtt magyar ruhában fogadta a vendégeket «a história németet nem tűrő híres sárospataki várában» s mindig magyarul beszélt «quantum potuit». Harminczhat küldöttség volt jelen, fáklyásmenetek, szónoklatok, éljenzések stb. adtak színt az ünnepnek. S még nagyobb lesz a szentistvánnapi, a melyen ezeresztendős létezésünket ünneplik meg s a melyre 2000 jászkún lóháton készül bevonulni. E miatt Benedek táborszernagyot, Protmann rendőrfőnököt és az egész rendőrséget «a nyavalya töri». Apponyi Rechbergtől mindent követel: «históriai alapot, autonómiát, töltött káposztát». Rechberg dühösen kérdezte: «Hát önök talán választó királyságot akarnak?» «Tudnék sokat még – fejezte be levelét Jósika a tizenegyedik hírrel, – de vége időmnek és papirosomnak. Folytatása máskor.» Karacsay szintén örömmel írta neki a török fővárosból,^[860] hogy Kossuth nem hever, de már úgy hallotta, Erdélyben az oláhok felkeltek a magyarok ellen. Londonból Vukovics Sebő örvendezett,^[861] hogy Horváth feszült figyelemmel kísér mindent, mi a hazában s arra vonatkozóan Bécsben történik. Bizonyosnak tartotta, hogy az osztrák kormány valami csalfa alkotmány rákényszerítésével akarja Magyarországot kibékíteni s ezzel helyzetét Olaszország irányában megszilárdítani; de csalás minden, a mit Bécs ad. Egyrészt Ausztria és Németország, másrészt Franczia- és Olaszország közt alkalmasint késre kerül a dolog s ilyenkor szörnyű oktalanság volna, ha a Reichsrath magyar urai Ausztria megmentésére törekednének. Ő maga szeretné megérni, hogy seregeinkkel valaha Bécs, sőt Berlin és München megsarczolására induljunk.

Nagy örömet okozott a brüsseli magyaroknak, mikor Horváth elküldte nekik Garribaldi és Türr arczképeit, különösen amarról sok másolatot készítettek s Leba fotografusnál sok nézőjük és vevőjük akadt. Otthon pedig, Szent István napján, csakugyan volt egy kis tüntetés; mikor a Szentkéz kihozatalakor a katonabanda a Gotterhaltét húzta, az ifjúság s a nép a Szózattal nyomta el annak a hangját. Jöttek a hírek a nemzetiségeknek a magyarok mellett való tüntetéseiről s arról, hogy Benedek hiában tiltja, mégis mindenütt demonstrálnak. «Ez mind jó volna – fejezte be Jósika;^[862] – de jobb is van, mely után rebeg százezrek ajaka!» Október 12-én Kossuth és Vukovics Londonban megbeszélték a magyarellenes szerb mozgalmakat s mindketten Horváthot kérték meg,^[863] hogy a Közlönyből irassa ki az 1849 évi szegedi országgyűlésnek a nemzetiségekre vonatkozó határozatát. Otthon üldözték a hazafiakat. A temesvári magyarság vezetőit, Stockinger és Tury ügyvédeket s Pesty Frigyes lapszerkesztőt elfogták.^[864] Szegény hazánk borzasztó nyomás alatt nyög. A Reichsrath magyar képviselőit, Vukovics szerint, alkotmányunk s törvényeink értelmében meg kellene büntetni, mivel a hazájukat letipró uralkodóháznak a költségvetést megszavazták; már pedig büntetés alá esik, ki országgyűlésen kívül subsidiumot ajánl; s ha lesz valaha országgyűlésünk, lesz törvénytisztelő képviselő is, ki ezt a tárgyat szóbahozza.

Barátainak Horváth maga is szolgált hírekkel: az otthoni kanibálokról, a kik magyar hússal élnek; a mi – Jósika szerint^[865] – ha a németesítésre vonatkozik, nagyon sikeres és meggyőző azokra nézve, a kiket megettek. A magyar huszárokról és zászlóaljakról szóló hírre pedig azt jegyezte meg, hogy azt szeretné, ha a 40 huszárból álló ezred egy 40,000 főnyi századdá s a zászlóalj is hasonló arányban növekednék. És mikor Horváth Eötvöst magasztalta előtte, megkérdezte: «ha az Isten úgy akarja, hogy újra zum Dreinschlagen kerüljön a dolog, velünk fog-e Eötvös tartani, vagy ismét a Hasenspaniert megragadni s Münchenbe szaladni? Ha velünk tart, én leszek az első, ki éljent kiáltok; de ha aufugiet primus, mit ér akkor nekem a gyönyörű, remek compositio és a sok czifra beszéd?» Az pedig éppenséggel elkeserítette, hogy október 20-án «a Szepi megadta a constitutiót».

«Ime a résumé – Jósika szerint: – Lesz Bécsnek városában egy Reichsrath nevezetű kupaktanács, összeállítva csámpás, nyavalyatörős főherczegekből; szerbeket, oláhokat bujtogató püspökökből; lehetetlenné vált, elcsapott miniszterekből; Reichsrath czím alatt fungált hazaárulókból; rothadt pecsovicsokból, ó-konzervativekből és egyéb bagázsiából. Ezeknek körmei közt lesz concentrálva a főhatalom; ezek határoznak adóról, katonáról, államjavak eladásáról, háborúról, – szóval vagyonunkról és bőrünkről. Lesz egy országgyűlés, melynek sokkal kisebb hatásköre leend, mint az egykori legegyszerűbb megyegyűléseknek. Lesznek vármegyék, petyegő és de lana caprina vitatkozó, ékes és czifrabeszédű nullákból. Lesz a papiroson magyar nyelv, a valóságban germanisatio, a milyen még nem volt. Et pro coronide: – Papiroson, persze, minden a legszebb phrasisokba van burkolva s bizony, nem lehetetlen, hogy a badaux-k (málészájúak) és a vénasszonyok meghatottan, magasztos érzelmeikben, hozsannát fognak kukoríkolni. Ideje, pajtás, hogy nyakukra vigyük a forradalmat!»

Horváth azonban nem a forradalomban, hanem az alkotmány helyreállításában, s abban bízott, hogy hazatérhet ő is, a miért oly régen sóvárog.^[866] Csak szemlélni akarta az eseményeket, nem intézni a gyönyörű Pegliben épp úgy, mint Genovában, hova télire Károlyiékkal november 19-én költözött be az Acqua Sola 11. száma alá a Pigazzo-házba (a Salita dei Capucini, – a Kapucinusok lépcsője mellé),^[867] honnan, a város keleti magaslatáról, elgyönyörködhetett a város kies fekvésében. Nagy utakat kellett tennie az egyetemi és a Doria-könyvtárig. De csak ritkán mozdult ki. Egyszerű életét többnyire szobájában, írásai közt töltötte,^[868] s már ezen életmódja következtében sem igen felelhetett meg az újraalakult magyar nemzeti igazgatóság azon felhívásának,^[869] hogy az 1849. évi függetlenségi nyilatkozat megvalósításában közreműködjék. De éppenséggel nem zárkózott el ilyen törekvések elől; hiszen Károlyiné, mint a Gracchusok anyja, szabadságszeretetre nevelte fiait s Teleki közbenjárására most is egyik fia, Gyula, vitte haza azt a százezer arany frankot, a mit Cavour a hazai szervezkedés czéljaira adott át a nemzeti igazgatóságnak.^[870] Barátai közül az igazgatóság fontos feladatokat szánt gróf Karacsaynak a keleti fegyverszállítások s Ludwighnak a szerbek és a horvátok megnyerése tekintetében, Jósika pedig nemcsak vele, hanem Kossuthtal is élénken levelezett. Karacsay Konstantinápolyból^[871] nemcsak Kossuthnak tett részletes jelentéseket az Oláhországba küldött fegyverek lefoglalásáról, hanem őt is tájékoztatta. «Cerruti úr^[872] – írta többi közt Horváthnak^[873] – tegnap (deczember 18.) ide visszaérkezett s a mint előadja a dolgot, világosan kitetszik, hogy Cuza uram^[874] ezen zavart szándékosan idézte föl, azt remélvén, hogy szorultságunkban nem kevesebb concessiót fogna tőlünk kicsikarhatni, mint Erdélynek átadását.» Ezt én már régebben szagoltam,^[875] de nem volt kinek beszéljek; most azonban Klapka megjött^[876] s meggyőződhetett e felől, úgy, hogy teljesen elfogadta nézeteimet, teendőinket azon esetre, ha Cuza herczeg magához nem térne. De ilyen csalódások után is örült, hogy a hazában kibékülésre vágyó pártnak még eddig csekély kilátása van a győzelemre.

78. Gróf Károlyi György fia, Viktor.^[877]

Horváth azonban óhajtotta ezt a győzelmet, csak biztosítékait kereste. Örült ő is a magyarországi nagy mozgalomnak s hogy a csongrádiak megszabadultak az idegen tisztviselőktől, a Bonyhády-féle magyaroktól.^[878] A bécsi lapokból tudhatta, hogy Nógrád vármegye Kossuthot, Klapkát, Vettert, Türrt, Pulszkyt és őt is beválasztotta a megyebizottsági tagok sorába.^[879] Ezt a példát csakhamar Szeged városa is követte, a mely Kossuthot, Telekit, Klapkát, Perczelt, Vukovicsot, Deák Ferenczet stb. Horváth Mihálylyal együtt tiszteletbeli városi képviselőknek s nem – az eddigi szokás szerint – díszpolgároknak választotta meg.^[880] Száműzöttségében ez a megemlékezés igen jól esett neki; nagyon szeretett volna a hatóságnak írni, hogy háláját lerójja; de helyesen gyanítván, hogy levelét a határon feltartóztatják, köszönetét akkorra halasztotta, mikor majd otthon lesz; a mi talán ha később is, mint hitte, 1861-ben mégis megtörténhetik.^[881] De mikor nénje új esztendőre amnisztiával biztatta, megjegyezte, hogy ha kihirdetik is azt, mindenesetre bevárja az országgyűlést, mely, úgy hiszi, majd csak felszólal a száműzöttek mellett.^[882] A császár azonban már 1861 januárius 16-án kijelentette, hogy teljes hatalmával ellenáll minden forradalmi törekvésnek, érvényteleneknek nyilvánította a forradalom férfiainak megye- vagy városi bizottsági tagokká történt megválasztását s az ellenszegülő megyegyűléseket betiltással fenyegette meg. «A történelem tényeit emberi erő nem változtathatja meg», felelte Arad vármegye s határozatukat fenntartva, a többiek is lelkes feliratokban dicsőítették a szabadságharcz nagy embereit.^[883] De a vármegyék egy része, az emigránsok megválasztásától eltiltva, azzal felelt, hogy megválasztotta bizottsági taggá a vértanú miniszterelnöknek még csak tizennégy esztendős fiát, gróf Batthyány Elemért. Horváth Mihály ebből az alkalomból szép levelet intézett egykori kedves tanítványához. «Kedves urkám – felelt a fiatal gróf,^[884] – igen köszönöm jó intéseit; én, a mint írta is, több vármegyének ezen kitüntetését tökéletesen felfogtam s igyekszem is mindent elkövetni, hogy majd hazámnak hasznos polgárává lehessek.»

79. Kossuth névaláirása.^[885]

Horváth Mihály mint megválasztott országgyűlési képviselő szeretett volna visszatérni a hazába s tájékozódni óhajtott, nem léphetne-e föl a pápai kerületben, a melyet az 1849. évi országgyűlésen rövid ideig már képviselt. Batthyányék februárius 2-án elmentek Pápára gróf Esterházy Pálhoz, onnan pedig Tarczy Lajoshoz. A pápai főiskola híres természet- és mennyiségtani tanára, bár Esterházy szerint már volt egy jelöltje a kerületnek, örömmel fogadta a tervet s nagyon biztatta látogatóit, hogy ő a maga részéről mindent elkövet Horváth Mihály föllépésének előmozdítására; de attól tartott, hogy ez csak akkor történhetik meg, ha az általános amnisztiát, mint remélik, még az országgyűlés összehívása előtt kihirdetik.^[886]

Az országgyűlést az uralkodó februárius 14-én csakugyan összehítta, de az amnisztia elmaradt mind akkor, mind pedig a februárius 26-i nyilt parancs kiadásakor. Ez a pátens még az októberi diplománál is nagyobb aggodalmakat keltett. Horváth Mihály elkeseredve jegyezte meg:^[887] «egyideig azt hittem, talán mégis meg lehetend békülni; de már látom, lehetlen az, míg osztrák lesz a király». «Az ügyek, úgy látom, zavarodnak – írta nénjének is;^[888] – nem tudom, lesz-e oly hamar valami abból, hogy hazamehessek, mint előbb hittem volt. De talán mégis csak lehetővé válik.» Puky Miklós helyeselte, hogy állását rendezve, hazamenni készül. Jobb neki otthon. Már otthon a hazában is híre ment, hogy a sok munka következtében megbetegedett. Januárius 20-án éjjel csakugyan nagy szédülés fogta el; azt hitte, a hosszas munka miatt, tehát lefeküdt pihenni. De az ágyban sem lett jobban; fölkelt s kinyitotta az ablakot, hogy friss levegőt szívjon; de ájultan rogyott össze, és sokáig öntudatlanul hevert a földön. Mikor kissé magához tért, cselédjét beszólította, de újra ájultan rogyott össze s mások vitték szobájába, hol azután gondosan ápolták, eret vágattak rajta s így pár nap mulva visszanyerte egészségét.^[889] Hamarabb, mint tervezte, márczius 20-án már kiköltözött Peglibe, hogy egészségének megszilárdítására tengeri fürdőt használjon.^[890] De teljes javulást a hazai levegőtől remélt, már pedig Puky szerint is^[891] számolni kell a testi szervezettel; az egyik ember többet bír el, mint a másik. «Énnekem bivaly-természetem lévén – írta – nem megyek soha haza, csak ágyúk dörgése közt;^[892] de másnak azt soha, de sohasem veszem rossz néven; és így, édes Miskám, tudván helyzetedet, még kérlek is, hogy menj haza; otthon több szolgálatot tehetsz hazádnak, mint künn… A dolgok nagyon jól állanak honn; ügyes, láthatatlan kezek vezetik, de nem Londonból (Kossuthtól) vett utasítások nyomán, – az intelligentia határtalan többsége írtózik attól. De az mindegy; mert nem arról van szó, hogy ki mentse meg a hazát, hanem hogy az meg legyen mentve.»

80. Kossuth levele Horváthhoz 1861 június 8.^[893]

Jóformán útiköltsége is akadt volna, mert nénje értesítette, hogy püspöki csődtömegéből 4017 forintot fölvett részére,^[894] genèvei birtokát is eladóvá tette; «de nem hólyag az, nem lehet felfújni – csillapította Puky;^[895] – patientia baráttáncz, reverendissime domine!» Otthon már várták is. A Vasárnapi Ujság elkérte arczképét, unokaöcscse, Krebs Ferdinánd pedig Szegeden fénykép után olajban is lefestette s alig várta, hogy hazajövén, a hibákat természet után kijavítsa.^[896] De alig nyilt meg az országgyűlés április 6-án, Horváth reményei halványulni kezdtek, mert a dolgok oly irányban indultak, hogy kifejlést előre látni alig lehetett s bizonyosra vette, hogy oly hamar, mint még pár hónappal előbb hitte, nem térhet haza. Gróf Teleki László borzasztó halála pedig, melyről külön táviratból értesült, néhány napig minden gondolatát elfoglalta.^[897] «Oly fájdalmas benyomás alatt írok önnek, jó öreg barátom – szólt hozzá Batthyányné, – de oly fájdalmas, hogy nehezen hiszem, miszerint szavaim képesek volnának kifejezni bánatomat, szomorúságomat, levertségemet, mely lelkemet gyötri azóta, hogy megtudtam azon borzasztó gyászhírt, hogy szegény lelkes barátunk, Laczink meghalt.» A részleteket bizonyosan tudja a Károlyi-fiúktól; a dolog magában oly borzasztó s ő csak sírni tud. Az egész ország siratja őt; a nép nem akarja elhinni, hogy magamagát lőtte agyon és rossz jelnek tartja halálát; fél, hogy a magyar ügy rosszúl áll, ha ilyen ember nem akar élni. «De hát nincs elég áldozat még? Nem szenvedett már elég ember a hazáért? Ideje volna, hogy a sok veszteségért némi boldogság is érné szegény honunkat. Valóban, csak jajgatni, sírni tudok most; és ön is, egyik hű barátom, velem fogja siratni a jó barátot, a derék hazafit, a lelkes embert.»

Négy hét mulva, Horváthhoz intézett levelében, Kossuth kesergett Cavour halála (1861 június 6.) miatt.^[898] «Bár méltán osztozand a nemzet bánatomban Cavour halála felett – írta, – de bízzanak szavamban, midőn mondom, hogy hazánk függetlenségi érdekei, a mennyiben az olasz kormány határozott barátságáról van szó, teljességgel nem forognak veszélyben.» Akárkiből alakul meg a minisztérium, Cavour utóda épp olyan szövetségesünk lesz, mint Cavour volt, mert ennek szükségéről a volt és a leendő miniszterek egyaránt meg vannak győződve. A király pedig, ha lehet, még jobb és határozottabb, mint valaha. «Sőt – folytatta, – mert a természet bölcs rendjében van, hogy a sebhez ír is adatik, mondhatom, mint tényt, hogy a veszteség, mit Cavour halálában szenvednek, csak növelte és erősítette a velünk szövetkezés szükségének érzetét, mint szintén neveli az erély ösztönét is az Olaszhon jövőjét intéző statusférfiakban; mert mindenki érzi, hogy azon bizalmat és csatlakozást, melyet Cavour már személyében bírt, más, vagy mások, bárkik legyenek is, csak tettek és siker által biztosíthatják maguknak.» Mindezt a csapás első nyomasztó hatása alatt bátorításul írta; hiszen Cavour halálát a legirtózatosabb veszteségnek tartotta, a mi abban az időben a magyar ügyet érhette.^[899] «Csak a magyar fel ne adja a várat – írta Horváthnak,^[900] – csak a magyar ne rontsa el saját helyzetét: szabad és független lesz nem sok hónap, legfölebb egy év alatt; ne féljen: ha nekünk szükségünk van másokra, másoknak is szükségök van reánk. Ebben és abban, hogy ezt úgy tudják, mint én, van a kezesség, hogy nem leszünk a válság perczében támasz nélkül, elhagyatva.»

De Horváth borongva látta, hogy a dolgok otthon is rosszul mennek. «Igazad van – felelte Jósika Miklós;^[901] – mindenki azt hiszi, hogy a hitvány Schmerling egy coupra készül; hogy ostromállapot lesz s a hazai párt, tehát a jobbak élete és szabadsága veszélyben van. Nekünk a keserű poharat végig ki kell ürítenünk: így van ez megírva. És azután? kérdi a gondolkodó ember. Azután jő az ultima ratio gentium, a forradalom; nem lehet más, mert ez az állapot az Isten béketűrését is kimerítené. És a forradalom után? Mi fog akkor történni? Győzünk-, újjászületünk-e, vagy elsodortatunk a föld színéről? Ez a végzet könyvében van megírva, melyet nem olvastam… Minden attól függ, hogy a nemzet ne ingadozzék és Szent István koronáját ne tegye egy bitorló, nemzetgyilkos fejére, s legalább tavaszig kitartson. A többi azután Isten dolga.»

«Önök ott kinn szenvednek – írta Batthyányné;^[902] – de, higyje el, mi sem kevesebbet itt benn, szegény hazánkban. Sokat mért ránk a sors; mikor ütend valahára az utolsó órája a sok tűrésnek és szenvedésnek, s mikor jövend már egyszer a jutalom is a sok fájdalomért? … Azt mondja nekem, jó urambátyám, hogy ne bízzuk el magunkat; de hisz' nekem az első percztől fogva nem is volt sem bizodalmam, sem hitem, sem reményem; és jobb szerettem volna a passzív állapotnál vagy ellenállásnál maradni, míg az óra ütött volna egy általános változásra; és akkor talán ránk nézve is kedvezőleg fordult volna a koczka.» A helyzet itthon annyira megváltozott, hogy nem is teljesítette Horváth megbizatását, nem kérdezte meg Danielik püspököt vagy Lonovics érseket, hogy mit gondolnak, hazajövet Horváth az országban milyen állást foglalhatna el.

«Vajha – sóhajtott Klapka is^[903] – a gondviselés mielőbb hazavezetne bennünket Magyarországba, hogy életünk utolsó éveit a cara patriában tölthetnők el.» De osztozott Horváth felfogásában, hogy útjok oda egyhamar nem nyílik meg. Augusztus 24-én már az országgyűlést is feloszlatták s elkezdődött a provizórium. «Ha azonban – Klapka szerint – az ország a bécsi ficzkók ellen megmarad egyértelmű határozott magatartásában, akkor a végső siker biztos.» Csodálkozással töltötte el őt a magyar klérus magasztos, hazafias viselkedése. Még az öreg primás is bámulatra méltóan viselkedett, «Enfin – végezte levelét, – jöjjön, a minek jönnie kell: mindnyájan megtesszük kötelességünket!»

Békés kibontakozásban megint nem bízhatván, kötelességének erre a teljesítésére Horváth Mihály is készen állt. Talán ennek a jele, hogy ámbár egészséges volt, a nyáron elkészítette végrendeletét.^[904] Mikor pedig valamelyik újságban azt olvasta, hogy – a mit még Haynau és Bach kormánya sem tett meg – a mostani eltiltja a családoknak a száműzöttekkel való minden közlekedését, megkérte nénjét,^[905] hogy mint idáig sem írt, ezentúl se írjon neki politikáról, hanem tisztán családi és magánügyekre szorítkozzék. S ha levelet nem kapna tőle, nyugodjék meg abban, hogy a kinnlevőkkel más, még ártatlan leveleket sem szabad váltani s hallgatniok kell, «míg majd a jó Isten jobbra nem változtatja ügyeinket». Hét esztendő mulva tankönyvében nyíltan helyeselte, hogy a nemzet egybegyűlt képviselői az ország törvényes függetlenségét s egyéb történelmi jogait nem voltak hajlandók elcserélni a fejedelmi kegyadományokért s hogy a nemzeti alkotmány helyreállítását hiában sürgetvén, a nemzet a passziv ellenállás terére lépett s az adófizetés megtagadásával akarta kidaczolni alkotmányos jogainak felújítását. Feszűlt és nyomasztó állapotában is bízott nemzeti ügye diadalában.