Az életmű utójátéka
1
Az 1953-tól megújuló Szabó Lőrínc-líra a „valami szép”
átélésének pillanatait rögzíti. Tulajdonképpen alkalmi versek, de nem úgy,
mint az Összes verseit követő, a
Tücsökzenéig vezető időszakban. Ott a költő addigi
eredményei alá szorult, és nem talált költészete megújításához újabb
szervező szempontokat. Most az életmagyarázat módszerei és szervező
szempontjai is adva voltak, de ritkán jutott hozzá, hogy saját verset
alkosson, így a versek nem egymáshoz kapcsolódóan, hanem egy-egy inspiráló
alkalom hatására születnek. Mégis kapcsolódnak egymáshoz, szerkezeti
rendszert alkotnak, és néhányuk az életmű kiemelkedő darabjaként
értékelhető.
Az egyik ilyen szerkezeti típus a megújulás, a
születés, a jó irányú változás üdvözlése. Ez volt már az 1953-as év
terméséből a sornyitó Januáréji olvadás, majd a
Májusi orgonaszag, a Ficseri-füsti
és a Káprázat, ehhez a sorhoz kapcsolódik 1954-ben az
Újévi katica, A forzicia éneke, az
Országos eső, valamint a címével korszakjellemzőként
emlegetett vers, a Valami szép. Idézzük e vers
zárását, ahogy a „szép” születésének pillanatát benne rögzíti a költő:
de a zord táj már fölfigyelt rá,
s bámúlt, mint mikor a sötét
kétségbeesésnek eszébe
jut hirtelen valami szép. [523. o.] Óriási energiák szabadulnak el ezekben a versekben, a
természetünnep, a tavasz megszentelése ez a sorozat. A földvári
mólónra ütnek vissza pontosságukkal, az egyes mozzanatok a
természet és társadalom különböző jelenségeit, részleteit kapcsolják
azután egyetlen látvánnyá, a megújulás, az életöröm mindent feledtető
örömévé.
De ezt az életörömöt azután magyarázza is, a megújulás
energiáját életbölcsességgé, életenergiává alakítja tanulságként a vers
végére: Volna csak itt, példádon át
szemeimmel hátra s előre,
a hét pecséttel zárt jövőbe
látna ma a világ!
(Újévi katica)
A másik típus a betegség és a tél eseményeit írja le,
panaszolja el. Ezek a megújulás utáni pillanatok, a sorozatos betegségek
hatására (Sokizületi gyulladás, Be
másképp!), és az 1956. január végi-februári, nyomasztóan
elhúzódó nagy tél idején keletkeznek (Téli napfény,
Mínusz 20 Pál fordulásakor, Két
pokol, Téli fasor). Ide sorolhatjuk az
igali emlékét befejező Egy igali ól előtt című verset,
majd az 1953-as ciklust záró 1956 végi két verset, a kedves távollétén
kesergő Még jobban! és az emberi kapcsolatok
felületességét panaszló Kétségbeesés címűeket. És itt
említhetjük a jellegzetes Szabó Lőrinc-i élménytípust, a reményt elbuktató
változást hozó véletlent megverselő Vereség után című
verset is.
Közös vonásuk: valami kellemetlen, rossz jelenség,
esemény ihletére készül a vers. De épp ezek a versek mutatják a „valami
szép”-elv diadalát ebben a költészetben. Szabó Lőrinc, aki korábban az
élet minden mozzanatát [523. o.] panasszal fogadta, és a gyönyört
is a múlandóság szenvedésévé alakította szüntelen – most a fájdalomban is
a létezés önkifejezési formáját látja. A nehéz évek ekkori költői
tanulsága: a fájdalomban a társadalmi lét megismerését kell köszönettel
venni (Illyés: Doleo ergo sum), másrészt a szenvedés
átélése, „kínjaim tudata” az emberlét meghatározásának egyik formája lesz
(Szabó Lőrinc: Sokizületi gyulladás). A fájdalom
leírása éppúgy összekapcsolja a világ dolgait, elhelyezve benne az embert,
mint az öröm, a megújulás ünnepe: Szúró csizmáit, lángoló
keztyűit térdig, könyökig
rám húzta a fájdalom, és
kegyetlen dróthuzalait csontjaimon átverve úgy
összevarrt, oly förtelmesen,
hogy izzó öltések alatt
üvölt most minden idegem. A jég, mely éget, a fájdalom, mely kifejezésekor
gyönyörködtet: paradoxonok, de a világ együttérzékelésének ünnepi
pillanatait jelenthetik.
Két vers azután összefogja ezt a szemléletet. Az egyik
inkább vázlat 1956. október 16. körülről: ellentétes képek sora.
Meglepetéseket sorol egymás után, pillanatokat,
amelyek a világ érzékelésének és az ember elhelyezkedésének alkalmai,
attól kezdve, hogy Szájon csókol a pillanat,
másik kést üt a szivedig,
a harmadik tó s telihold,
szív rózsája a negyedik, [525. o.] addig, hogy
s van legvégső csömör, mely oly bambán, szeliden néz, olyan
öklendtetőn és kedvesen,
mint kifliből a svábbogár,
mint kolbászból a birkaszem. A másik az a vers, amelyet rendszerint az életmű
zárásának tartanak, mivel a gyűjteményes kötetekben ez szerepel
kötetzáróként. Valójában az 1956 telén keletkezett téli versek, és az
Egy igali ól előtt című szomszédságából való: a
Mozart hallgatása közben.
A vers témájából és a benne kifejeződő
életösszegezésből eredeztetődik a vers legendás helye az életműben,
amelyet először épp Kodolányi fogalmazott meg: „Mert Lőrinc, mikor már
nagyon beteg volt, és tudva-tudatlan készülni kezdett az utolsó
leszámolásra, lemezjátszó készülékén már nemcsak Wagnert, hanem elsősorban
éppen Mozartot is hallgatott. Egyik késői verse Mozart hallgatása
közben címmel beszél és vall arról a belső, lassan-lassan egyre
tudatosabb elfordulásról, amely a dühöngő hiper-romantika világától a
finom, gyengéd, szubtilis szellemi világ felé vonzotta. Mikor ezt a versét
először olvastam, szívem dermedten megállt: Lőrinc határozott lépésekkel
megindult most már a halál, a világtalan világ irányába. Bár filozófiája
azoknak a műveiből csapódott le, akik a hatalmat, a hódítást tisztelték,
az ,erkölcsön és jón rosszon túl’ szemlélték a világot… az erőszakot
ismerték el maguk fölött úrnak, most egyszerre könnyezővé, önmagát
sajnálóvá, a szenvedőket, gyengéket, elbukottakat magához emelő szelíd
testvérré változott. Ezt az alakját örökíti meg Bernáth Aurél
olajfestménye, és semmihez [526. o.] sem hasonlítható merészséggel
Borsos Miklós megrendítő szobor-portréja. Akkoriban gyakran emlegette,
mennyire ,keresztény’ ő, mennyire szenved, mennyire eltiport, gyenge és
alázatos – noha a kereszténységnek nem éppen ezek a jellemző kritériumai.
Néhány évvel korábban még nálam hagyta Nietzsche Die Wille zur
Macht című művét, szinte erőszakkal tukmálva rám, noszogatva,
hogy tanulmányozzam, és adjak neki – a könyvnek – igazat. És néhány évvel
később már hová lett a ,Wille’ és a ,Macht’?! Mindebből csak annyi lázadás
maradt, amennyi az újabb meg újabb szívtrombózisok idején szökésre hívta
betegágyából, hogy egy-egy fiatal leánnyal a vén fák alatt zihálva
vitatkozzék valamely latin költőről, s lelkesedjék a sugárzó szemekből
felé tárulkozó csodálatban.” ( „Tücsökzene” Szabó
Lőrincről, Kortárs, 1964, 3. sz.)
Legendának szép, s mint minden legendának, van némi
valóságalapja is. Hiszen Szabó Lőrinc életfilozófiájának a „valami szép”
irányába való elmozdulását konstatálja, azt a szemléletet, amelyet már az
1953. március 4-i Szíj Rezsőnek küldött levelében megfogalmazott a költő:
„A Hardyt olvasd, mint az érzékelésnek, élet- és emberismeretnek és az
egész világ szeretetének bibliáját.” (Alföld, 1969. 6.
sz.) Ennek az életfilozófiának összegezése azután a Mozart
hallgatása közben című vers. De ugyanakkor ez a folyamat nem a
költő összetörésének, halálra készülésének „tudva-tudatlan” mozdulata. És
főként nem ilyen legendásan egyértelmű pályaívet teljesített ki a költő
utolsó éveiben. Hiszen épp a Mozart-vers szomszédságában, 1956. január
14-én, amikor beszámol Kodolányinak a Falstaff
tündérfináléjának hatásáról, a Verdi Requiem
nagyszerűségéről (melynél „én még nem hallottam szebbet”), mindjárt
hozzáteszi: „Az Istenek alkonya azonban maga a csillagok zenéje, közelről
hallva, ilyen édes és fekete pes [527. o.] szimizmus, és olyan megdicsőülés
benne, hogy azt a tökéletlenséget én nem tudom és azt a fajta idegbajt
odaadni semmi tökéletes Mozartért, akiről – mellesleg szólva – annak
idején a Rádiózene a szobában c. versemet
írtam…”
Tehát a Mozart-zene egyfajta Szabó Lőrinc-verstípushoz
volt alkalmas ihlető: a Harc az ünnepért
versszerkezetét éppen a „valami szép”-et kifejező-feldolgozó versek idején
veszi példaként, így találkozik ismételten a Mozart-zene versihlető
funkciójával. Valóban van változás Szabó Lőrinc élet- és
világszemléletében, és ez summázódik is a Mozart hallgatása
közben című versben, és részleteiben jelen van a korszak
mindegyik versében is. De semmiképpen nincs meg az a közvetlen
összefüggés, amelyre Kodolányi utal. Csak épp ez a vers – keletkezésekor
még csupán egy, a korszak több alkotása közül – lett az, amelyet utólag az
életmű összefoglalójának és különösen a „valami szép”-et kifejező
világmagyarázat és létérzékelés legjobb kifejezőjének tarthatunk.
2
Szabó Lőrinc életének utolsó költői ténykedése a
Tücsökzene záró részletének, a Helyzetek és
pillanatok címet viselő Utójátéknak
elkészítése volt. Ez a cím is pontosan jelzi, hogy nem azonos szervezőelv
alapján készült ciklus: a kiadó nyújtotta lehetőség csábító alkalom volt,
hogy az utóbbi években a körülötte megfigyelt részleteket, jeleneteket
kidolgozza, és mindjárt publikálhassa is. Azokat a részleteket és
jeleneteket dolgozza ki, amelyek valamilyen formában személyesen is rá
vonatkoztathatók voltak, azaz [528. o.] életrajzának helyzeteiként és
pillanataiként mutathatta be őket. És ez egyúttal az életmagyarázat után
visszatérést jelent a közvetlen életrajzhoz, amelyből a
Tücsökzene során lépett ki. Ugyanakkor ez az életrajzi
ihletés nem az életmagyarázat igényének ellenére, annak felváltójaként,
hanem egyik speciális megjelenési formájaként jelentkezik. Tehát
költészete megújításának, továbbfolytathatóságának – a korai halál által
meghiúsított – ígéreteként foghatjuk fel.
Már az 1955-ös, majd az 1956. január-februári versek
kiterjesztették a „valami szép”-elv hatókörét: nemcsak a megújulás, a
tavaszünnep, de a fájdalom, a szenvedés és a kellemetlen jelenségek
tudomásulvételében is megtalálható a költő elgyönyörködése, nemcsak az
öröm, de a fájdalom által érzékeltetett élettények is a derű óráit
szaporították. A költő, aki korábban az „élet megrágalmazását” érezte a
valósághoz való személyes viszonyulási formájának, a
Tücsökzene ontológiai igénye óta az ember harmonikus
léthelyzetét tartja normatív erejűnek. Természetesen saját tapasztalatai,
költői igazságérzete, valóságtisztelete is érezte és éreztette, hogy ez a
harmonikus állapot az életrajz szintjén elképzelhetetlen. Éppen ezért
szüntette meg a Tücsökzenében az életrajzot, hogy
életmeditációjában beteljesíthesse ontológiai igényét. Saját
személyiséglátomását pedig úgy alkothatta meg, hogy az életrajz
ellentmondásainak megoldása és feloldása helyett a költői alkotó
tevékenységre korlátozza az életben betölthető feladatkörét. Ez a költői
alkotó tevékenység azután az Ember és Világ szembesítésében,
életmagyarázataiban realizálódhatott. Életmagyarázatai során azonban
fokozatosan visszatért az élet ellentmondásos tényeinek tudomásulvételéhez
és értékeléséhez. Hogy az illyési terminológiával éljünk: a doleo ergo
sum-ból a doleó-ról a sum-ra tevődött át a hangsúly, [529. o.] úgy, hogy közben a doleo pontos
nyomon követését, megjelenési formáinak számon tartását sem hanyagolta el.
És így, hogy az élet teljessége belefért az életmagyarázataiba,
meghódította a „valami szép”-elv számára az élet minden (tehát nemcsak
kellemes, felemelő, közvetlenül örömszerző) részletét és jelenetét –
ezáltal ismét visszaállíthatta korábbi jogaiba az életrajzot. Ha a
Tücsökzene életmeditációja az ontológiai igény
beteljesítése felé haladt, és a „valami szép” csak Az elképzelt
halál szerkezetében jelentkező természetmisztika felé irányulva
és végül csakis általa-benne testesülhetett meg, az
Utójáték mindezt visszavonatkoztathatta az élő
emberre, aki éppen az élet helyzeteit és pillanatait vállalva teljesítheti
be harmonikusan életét. Most már nem a költői alkotás válik az élet
kizárólagos céljává, létének egyedüli visszaigazolásává, hanem éppen a
napi életben való részvétel, az életrajz vállalása. És ez tulajdonképpen
zárja a Tücsökzene ívét. Az első változat az életrajz
humanizálása volt, ez az Utójáték pedig a
természetmisztikát kiteljesítő meditációs költemény antropomorfizálása:
visszaadja az embernek az embert. Az elképzelt halál
helyett még a halál szomszédságában, betegségek és viszontagságok
szorításában is felfedeztette és érzékeltette az életben való részvétel
praktikus ars poeticáját.
A kivételes időpillanatok rendszere helyett
visszavezet az időpillanatok kivételességének, az élet minden pillanatának
vállalásához és átéléséhez. Az elképzelt halál fausti
pillanata, a költő létérzékelése után visszatérünk az élet
mindennapjaihoz, a töredékes leltár perceihez. A személyiséglátomás
ontológiai eredményéhez, és az azt követő életmagyarázat nagyszerű
szimbolikus pillanataihoz képest lehet, hogy kisszerűek ezek a helyzetek
és pillanatok. A költemény mégis ezzel teljesedik ki, a költő – egy
évtizedes kitérő után – nem a misztikusan felnagyított egyet [530. o.] len pillanatra, hanem a napi
ténykedésben való részvételre ad életreceptet, és követi is azt egyben. És
a maga paradoxon-teremtő módján a leglehetetlenebb helyzetet keresi meg,
hogy ezt a praktikus Ars poeticát kipróbálja:
Drótoztam épp az új lány papucsát.
„Lehet erről is verset írni ?” – „Hát…
Verset érzés fűt.” – „S ez bizony nem az!”
„Nézd más szemszögből. – – – És a strófa végére ez a „más szemszög” igazolódik,
álmélkodva önmaga bravúrján, és eredményét dacosan kibökve kiálthat fel:
„Csakugyan!”
Hogy ez a ciklus csak töredék maradt? Ez természetes:
ide nem a kiemelt időpillanatok feldolgozásai kerültek, hanem az élet
mindennapjait érzékeltető részletek, jelenetek, a költői címadás szerint:
Helyzetek és pillanatok. Az élet „tengerárja”, úgy,
ahogy egy ember érzékeli és cselekszi a körülte és vele történőket. Épp
ezzel a változatossággal a fontos és lényegtelen, a szép és csúf, kellemes
és kellemetlen, a vele történt és a számára csak elmondott, a létezése
egészére kérdező és a csak egy pillanatára érvényes jelenetek
összevágásával alkot egyetlen esztétikai egységet: jelenti visszatérését
élete menetébe, életrajzának magára vételét; és jelenti az életmeditáció
új tónusát: a derű kifejezését és átélését.
Ebben az életrajzban azután jelen van, nem Az
elképzelt halál, de maga az egyedenként az embereket pusztító
halál is: előbb az apa, majd az Utójátékot az utolsó
pillanatig záró jelenetben, az anya siratása (A miskolci
„Deszkatemplom”-ban). Ezzel zárul az életrajz kompozíciója: a
„kisfiad” kurzivált kiemelése visszautal az életciklus kezdetére, az
Ezerkilencszázra és az Egy Volt a
Világra, [531. o.] A gyermekkor
bűvöletében nyitóképeire. A halál mindennapja, a temetés
ismétlődő jelenetei közvetlen, életrajzi közelségbe hozzák az életrajz
zárótényét: veszítve szeretünk csak igazán,
döbbenten, mint most én, édesanyám,
hogy üres a vég s mind hiú a gyász:
Jaj, nincs holnap! Jaj, nincs föltámadás. Így fejeződött volna be a
Tücsökzene. Ezzel kiteljesedett az eredetileg pontosan
megsejtett műfaji jelzet: „Rajzok egy élet tájairól”.
De ehhez még egy strófát kreált utólag a költő: a
Holdfogyatkozást. És ezzel a teljes
Tücsökzene szerkezetében megalkotta A
földvári mólón tükörszerkezetét: ott rajzokat készített a
természet tájairól, és abban helyezte el az embert. Itt a rajzokat egy
élet tájairól az életét vállaló és élő ember pontos képét szembesíti a
természet rajzolatával. A helyzetei és pillanatai által meghatározott
embert a részletei és jelenetei végtelenében megnyilvánuló természetben
helyezi el. Így, ezáltal rögzül a műben az életmagyarázatát készítő költői
pillanat, mint az életrajz egyik, meghatározó helyzete.
És a halál okán a záróhelyzete. Kérdés: valóban
lezárult így a pálya, a költő tudva-tudatlan a halál távlatában zárta így
életművét, mint Kodolányi szuggerálja és Rába György is értelmezi a pálya
ívét, vagy pedig éppen egy új alkotói periódust, egy új versszéria
impulzusát szakította meg a véletlenül épp akkor elkövetkező halál, mint
utolsó évének szerkesztő-munkatársa, Domokos Mátyás életrajzi és
alkotáslélektani megfigyeléseivel következteti.
Mint láttuk, az Utójáték során
megteremtett praktikus ars poetica az új alkotói korszak lehetőségét
biztosíthatta [532. o.] volna. És ha a költő terveit
követjük, éppen ennek az ars poeticának az alkalmazását várhatnánk.
Ekkoriban egészíti ki és véglegesíti az 1953-ban készített szonetteket, és
ezek köré szervezne egy új kötetet az utóbbi évtizede versei közül.
Tervének ismertetője – aki a szonetteket Domokos Mátyáshoz és hozzám
eljuttatta – a következő versekkel való kapcsolódásról tájékoztatott:
A gyáva szerető, Ahogy lehet,
A forzicia éneke, Májusi
orgonaszag, Valami szép, Két
pokol, Szárszói hajnal, Hajnali
látomás, Mozart hallgatása közben és az
Utójátékból: Szomszéd panziószoba,
Az egész tó, Hát még ő! ,
A merénylő víz, Cressida,
Régi és modern, Végső
nyomorúság.
Állítsuk össze képzeletben ezt a kötetet! Az életrajz
egy szervező szempont szerint való átgondolása ez: a férfi-nő viszony
különböző helyzetei és pillanatai vonulnak fel benne. Kivételek? A
Májusi orgonaszag kapcsolatát észrevehettük a
Káprázattal, a Valami szép és
A forzicia éneke a kapcsolatait óvó-védő költő
konspirációs játéka lehet, korábbi, épp A huszonhatodik
év hősnőjére utaló – már említett – listája a példa ebbéli
költői gyakorlatára. De a két versnek a Májusi
orgonaszaggal való tematikai kötődése is indokolja ezt a
csoportosítást. A Szomszéd panziószoba a költő
megismerő kapcsolatteremtésének egyik remeke: egy elbeszélt helyzet
átélése, magáévá tudatosítása. A Mozart hallgatása
közben pedig, ha konkrét kapcsolatot nem is érzünk,
tulajdonképpen mint ez évek magatartástípusának és költői tónusának
meghatározója kerülhet a gyűjteménybe.
Csak egy terv ez a sok közül. Egy, amelynek elemei
megvalósultak, és épp ezért utólag rekonstruálhattuk. De említsünk még
két, az utolsó évét jellemző Szabó Lőrinc-motívumot. Az egyikből ízelítőt
ad a Tücsökzene Utójátékában: a
Balaton költészete. Még 1956 nyarán írta felesé [533. o.] gének: „Hallgattuk a rádióban a
balatoni adást; siralmas volt. Úgy látszik, nincs méltó balatoni
költészetünk. Minden csak per tangentem szól a Balatonról. Meg kéne írni
ezt az egész tájat, partot és vizet, minden évszak emlékét, mindent, ami
csak történt velem.” A költő életmagyarázata teljesedhetett volna ki, a
már a Harc az ünnepért-korszak óta kísértő korszerű
Évszakok életlátomása. Csakhogy refrénszerűen válaszol
is a tervre: „De nem érek rá.” (Augusztus 6.) A másik motívum mindhárom
ciklus utolsó darabjaiban jelen van: a Kétségbeesés, a
Jog és hiúság, valamint a
Cressida, a három ekkor záródó ciklus egy-egy darabja
és az ezek szellemében átdolgozott Nem írok rólad
ugyanazzal a szenvedéllyel vizsgálják a mindennapokban jelentkező
kapcsolatteremtési és -tartási módszert, amellyel a költő mintha
megmérkőzni akarna, amelynek értelmezésére, megítélésére törekedne.
Közvetlen életvitelbeli probléma ez, talán egy leendő újabb ciklus
témakijelölése. Mindenesetre a hatvanas évek irodalmának egyik fontos
témájára, a Sarkadi Gyávájával elinduló etikai
vizsgálódásnak előképére ismerhetünk bennük. De ez már csak óvatos sejtés,
amelyet legfeljebb a versekből következtethető kapcsolódás enged
felvetni.
Ezek a hol tényszerű, hol csak sejtésként jelezhető
tematikai törekvések is igazolják az Utójáték ars
poeticáját, költőileg is járható, nagy eredményeket ígérő, de végig már
nem járt útként tüntetve fel ezt, a sajnos utolsó kísérletét, az
életrajzát ismét magára öltő és vállaló, etikai meghatározottságú, a derűt
költői tónusként is átélő emberi és költői programot.
|