Az életmű utójátéka
1
Az 1953-tól megújuló Szabó Lőrínc-líra a „valami szép” átélésének pillanatait rögzíti. Tulajdonképpen alkalmi versek, de nem úgy, mint az Összes verseit követő, a Tücsökzenéig vezető időszakban. Ott a költő addigi eredményei alá szorult, és nem talált költészete megújításához újabb szervező szempontokat. Most az életmagyarázat módszerei és szervező szempontjai is adva voltak, de ritkán jutott hozzá, hogy saját verset alkosson, így a versek nem egymáshoz kapcsolódóan, hanem egy-egy inspiráló alkalom hatására születnek. Mégis kapcsolódnak egymáshoz, szerkezeti rendszert alkotnak, és néhányuk az életmű kiemelkedő darabjaként értékelhető.
Az egyik ilyen szerkezeti típus a megújulás, a születés, a jó irányú változás üdvözlése. Ez volt már az 1953-as év terméséből a sornyitó Januáréji olvadás, majd a Májusi orgonaszag, a Ficseri-füsti és a Káprázat, ehhez a sorhoz kapcsolódik 1954-ben az Újévi katica, A forzicia éneke, az Országos eső, valamint a címével korszakjellemzőként emlegetett vers, a Valami szép. Idézzük e vers zárását, ahogy a „szép” születésének pillanatát benne rögzíti a költő:

de a zord táj már fölfigyelt rá,
s bámúlt, mint mikor a sötét
kétségbeesésnek eszébe
jut hirtelen valami szép. [523. o.] 

Óriási energiák szabadulnak el ezekben a versekben, a természetünnep, a tavasz megszentelése ez a sorozat. A földvári mólónra ütnek vissza pontosságukkal, az egyes mozzanatok a természet és társadalom különböző jelenségeit, részleteit kapcsolják azután egyetlen látvánnyá, a megújulás, az életöröm mindent feledtető örömévé.
De ezt az életörömöt azután magyarázza is, a megújulás energiáját életbölcsességgé, életenergiává alakítja tanulságként a vers végére:

Volna csak itt, példádon át
szemeimmel hátra s előre,
a hét pecséttel zárt jövőbe
látna ma a világ!
(Újévi katica)

A másik típus a betegség és a tél eseményeit írja le, panaszolja el. Ezek a megújulás utáni pillanatok, a sorozatos betegségek hatására (Sokizületi gyulladás, Be másképp!), és az 1956. január végi-februári, nyomasztóan elhúzódó nagy tél idején keletkeznek (Téli napfény, Mínusz 20 Pál fordulásakor, Két pokol, Téli fasor). Ide sorolhatjuk az igali emlékét befejező Egy igali ól előtt című verset, majd az 1953-as ciklust záró 1956 végi két verset, a kedves távollétén kesergő Még jobban! és az emberi kapcsolatok felületességét panaszló Kétségbeesés címűeket. És itt említhetjük a jellegzetes Szabó Lőrinc-i élménytípust, a reményt elbuktató változást hozó véletlent megverselő Vereség után című verset is.
Közös vonásuk: valami kellemetlen, rossz jelenség, esemény ihletére készül a vers. De épp ezek a versek mutatják a „valami szép”-elv diadalát ebben a költészetben. Szabó Lőrinc, aki korábban az élet minden mozzanatát [523. o.] panasszal fogadta, és a gyönyört is a múlandóság szenvedésévé alakította szüntelen – most a fájdalomban is a létezés önkifejezési formáját látja. A nehéz évek ekkori költői tanulsága: a fájdalomban a társadalmi lét megismerését kell köszönettel venni (Illyés: Doleo ergo sum), másrészt a szenvedés átélése, „kínjaim tudata” az emberlét meghatározásának egyik formája lesz (Szabó Lőrinc: Sokizületi gyulladás). A fájdalom leírása éppúgy összekapcsolja a világ dolgait, elhelyezve benne az embert, mint az öröm, a megújulás ünnepe:

Szúró csizmáit, lángoló
keztyűit térdig, könyökig
rám húzta a fájdalom, és
kegyetlen dróthuzalait

csontjaimon átverve úgy
összevarrt, oly förtelmesen,
hogy izzó öltések alatt
üvölt most minden idegem.

A jég, mely éget, a fájdalom, mely kifejezésekor gyönyörködtet: paradoxonok, de a világ együttérzékelésének ünnepi pillanatait jelenthetik.
Két vers azután összefogja ezt a szemléletet. Az egyik inkább vázlat 1956. október 16. körülről: ellentétes képek sora. Meglepetéseket sorol egymás után, pillanatokat, amelyek a világ érzékelésének és az ember elhelyezkedésének alkalmai, attól kezdve, hogy

Szájon csókol a pillanat,
másik kést üt a szivedig,
a harmadik tó s telihold,
szív rózsája a negyedik, [525. o.] 
addig, hogy
s van legvégső csömör, mely oly
bambán, szeliden néz, olyan
öklendtetőn és kedvesen,
mint kifliből a svábbogár,
mint kolbászból a birkaszem.

A másik az a vers, amelyet rendszerint az életmű zárásának tartanak, mivel a gyűjteményes kötetekben ez szerepel kötetzáróként. Valójában az 1956 telén keletkezett téli versek, és az Egy igali ól előtt című szomszédságából való: a Mozart hallgatása közben.
A vers témájából és a benne kifejeződő életösszegezésből eredeztetődik a vers legendás helye az életműben, amelyet először épp Kodolányi fogalmazott meg: „Mert Lőrinc, mikor már nagyon beteg volt, és tudva-tudatlan készülni kezdett az utolsó leszámolásra, lemezjátszó készülékén már nemcsak Wagnert, hanem elsősorban éppen Mozartot is hallgatott. Egyik késői verse Mozart hallgatása közben címmel beszél és vall arról a belső, lassan-lassan egyre tudatosabb elfordulásról, amely a dühöngő hiper-romantika világától a finom, gyengéd, szubtilis szellemi világ felé vonzotta. Mikor ezt a versét először olvastam, szívem dermedten megállt: Lőrinc határozott lépésekkel megindult most már a halál, a világtalan világ irányába. Bár filozófiája azoknak a műveiből csapódott le, akik a hatalmat, a hódítást tisztelték, az ,erkölcsön és jón rosszon túl’ szemlélték a világot… az erőszakot ismerték el maguk fölött úrnak, most egyszerre könnyezővé, önmagát sajnálóvá, a szenvedőket, gyengéket, elbukottakat magához emelő szelíd testvérré változott. Ezt az alakját örökíti meg Bernáth Aurél olajfestménye, és semmihez [526. o.] sem hasonlítható merészséggel Borsos Miklós megrendítő szobor-portréja. Akkoriban gyakran emlegette, mennyire ,keresztény’ ő, mennyire szenved, mennyire eltiport, gyenge és alázatos – noha a kereszténységnek nem éppen ezek a jellemző kritériumai. Néhány évvel korábban még nálam hagyta Nietzsche Die Wille zur Macht című művét, szinte erőszakkal tukmálva rám, noszogatva, hogy tanulmányozzam, és adjak neki – a könyvnek – igazat. És néhány évvel később már hová lett a ,Wille’ és a ,Macht’?! Mindebből csak annyi lázadás maradt, amennyi az újabb meg újabb szívtrombózisok idején szökésre hívta betegágyából, hogy egy-egy fiatal leánnyal a vén fák alatt zihálva vitatkozzék valamely latin költőről, s lelkesedjék a sugárzó szemekből felé tárulkozó csodálatban.” ( „Tücsökzene” Szabó Lőrincről, Kortárs, 1964, 3. sz.)
Legendának szép, s mint minden legendának, van némi valóságalapja is. Hiszen Szabó Lőrinc életfilozófiájának a „valami szép” irányába való elmozdulását konstatálja, azt a szemléletet, amelyet már az 1953. március 4-i Szíj Rezsőnek küldött levelében megfogalmazott a költő: „A Hardyt olvasd, mint az érzékelésnek, élet- és emberismeretnek és az egész világ szeretetének bibliáját.” (Alföld, 1969. 6. sz.) Ennek az életfilozófiának összegezése azután a Mozart hallgatása közben című vers. De ugyanakkor ez a folyamat nem a költő összetörésének, halálra készülésének „tudva-tudatlan” mozdulata. És főként nem ilyen legendásan egyértelmű pályaívet teljesített ki a költő utolsó éveiben. Hiszen épp a Mozart-vers szomszédságában, 1956. január 14-én, amikor beszámol Kodolányinak a Falstaff tündérfináléjának hatásáról, a Verdi Requiem nagyszerűségéről (melynél „én még nem hallottam szebbet”), mindjárt hozzáteszi: „Az Istenek alkonya azonban maga a csillagok zenéje, közelről hallva, ilyen édes és fekete pes [527. o.] szimizmus, és olyan megdicsőülés benne, hogy azt a tökéletlenséget én nem tudom és azt a fajta idegbajt odaadni semmi tökéletes Mozartért, akiről – mellesleg szólva – annak idején a Rádiózene a szobában c. versemet írtam…”
Tehát a Mozart-zene egyfajta Szabó Lőrinc-verstípushoz volt alkalmas ihlető: a Harc az ünnepért versszerkezetét éppen a „valami szép”-et kifejező-feldolgozó versek idején veszi példaként, így találkozik ismételten a Mozart-zene versihlető funkciójával. Valóban van változás Szabó Lőrinc élet- és világszemléletében, és ez summázódik is a Mozart hallgatása közben című versben, és részleteiben jelen van a korszak mindegyik versében is. De semmiképpen nincs meg az a közvetlen összefüggés, amelyre Kodolányi utal. Csak épp ez a vers – keletkezésekor még csupán egy, a korszak több alkotása közül – lett az, amelyet utólag az életmű összefoglalójának és különösen a „valami szép”-et kifejező világmagyarázat és létérzékelés legjobb kifejezőjének tarthatunk.
2
Szabó Lőrinc életének utolsó költői ténykedése a Tücsökzene záró részletének, a Helyzetek és pillanatok címet viselő Utójátéknak elkészítése volt. Ez a cím is pontosan jelzi, hogy nem azonos szervezőelv alapján készült ciklus: a kiadó nyújtotta lehetőség csábító alkalom volt, hogy az utóbbi években a körülötte megfigyelt részleteket, jeleneteket kidolgozza, és mindjárt publikálhassa is. Azokat a részleteket és jeleneteket dolgozza ki, amelyek valamilyen formában személyesen is rá vonatkoztathatók voltak, azaz [528. o.] életrajzának helyzeteiként és pillanataiként mutathatta be őket. És ez egyúttal az életmagyarázat után visszatérést jelent a közvetlen életrajzhoz, amelyből a Tücsökzene során lépett ki. Ugyanakkor ez az életrajzi ihletés nem az életmagyarázat igényének ellenére, annak felváltójaként, hanem egyik speciális megjelenési formájaként jelentkezik. Tehát költészete megújításának, továbbfolytathatóságának – a korai halál által meghiúsított – ígéreteként foghatjuk fel.
Már az 1955-ös, majd az 1956. január-februári versek kiterjesztették a „valami szép”-elv hatókörét: nemcsak a megújulás, a tavaszünnep, de a fájdalom, a szenvedés és a kellemetlen jelenségek tudomásulvételében is megtalálható a költő elgyönyörködése, nemcsak az öröm, de a fájdalom által érzékeltetett élettények is a derű óráit szaporították. A költő, aki korábban az „élet megrágalmazását” érezte a valósághoz való személyes viszonyulási formájának, a Tücsökzene ontológiai igénye óta az ember harmonikus léthelyzetét tartja normatív erejűnek. Természetesen saját tapasztalatai, költői igazságérzete, valóságtisztelete is érezte és éreztette, hogy ez a harmonikus állapot az életrajz szintjén elképzelhetetlen. Éppen ezért szüntette meg a Tücsökzenében az életrajzot, hogy életmeditációjában beteljesíthesse ontológiai igényét. Saját személyiséglátomását pedig úgy alkothatta meg, hogy az életrajz ellentmondásainak megoldása és feloldása helyett a költői alkotó tevékenységre korlátozza az életben betölthető feladatkörét. Ez a költői alkotó tevékenység azután az Ember és Világ szembesítésében, életmagyarázataiban realizálódhatott. Életmagyarázatai során azonban fokozatosan visszatért az élet ellentmondásos tényeinek tudomásulvételéhez és értékeléséhez. Hogy az illyési terminológiával éljünk: a doleo ergo sum-ból a doleó-ról a sum-ra tevődött át a hangsúly, [529. o.] úgy, hogy közben a doleo pontos nyomon követését, megjelenési formáinak számon tartását sem hanyagolta el. És így, hogy az élet teljessége belefért az életmagyarázataiba, meghódította a „valami szép”-elv számára az élet minden (tehát nemcsak kellemes, felemelő, közvetlenül örömszerző) részletét és jelenetét – ezáltal ismét visszaállíthatta korábbi jogaiba az életrajzot. Ha a Tücsökzene életmeditációja az ontológiai igény beteljesítése felé haladt, és a „valami szép” csak Az elképzelt halál szerkezetében jelentkező természetmisztika felé irányulva és végül csakis általa-benne testesülhetett meg, az Utójáték mindezt visszavonatkoztathatta az élő emberre, aki éppen az élet helyzeteit és pillanatait vállalva teljesítheti be harmonikusan életét. Most már nem a költői alkotás válik az élet kizárólagos céljává, létének egyedüli visszaigazolásává, hanem éppen a napi életben való részvétel, az életrajz vállalása. És ez tulajdonképpen zárja a Tücsökzene ívét. Az első változat az életrajz humanizálása volt, ez az Utójáték pedig a természetmisztikát kiteljesítő meditációs költemény antropomorfizálása: visszaadja az embernek az embert. Az elképzelt halál helyett még a halál szomszédságában, betegségek és viszontagságok szorításában is felfedeztette és érzékeltette az életben való részvétel praktikus ars poeticáját.
A kivételes időpillanatok rendszere helyett visszavezet az időpillanatok kivételességének, az élet minden pillanatának vállalásához és átéléséhez. Az elképzelt halál fausti pillanata, a költő létérzékelése után visszatérünk az élet mindennapjaihoz, a töredékes leltár perceihez. A személyiséglátomás ontológiai eredményéhez, és az azt követő életmagyarázat nagyszerű szimbolikus pillanataihoz képest lehet, hogy kisszerűek ezek a helyzetek és pillanatok. A költemény mégis ezzel teljesedik ki, a költő – egy évtizedes kitérő után – nem a misztikusan felnagyított egyet [530. o.] len pillanatra, hanem a napi ténykedésben való részvételre ad életreceptet, és követi is azt egyben. És a maga paradoxon-teremtő módján a leglehetetlenebb helyzetet keresi meg, hogy ezt a praktikus Ars poeticát kipróbálja:

Drótoztam épp az új lány papucsát.
„Lehet erről is verset írni ?” – „Hát…
Verset érzés fűt.” – „S ez bizony nem az!”
„Nézd más szemszögből. – – –

És a strófa végére ez a „más szemszög” igazolódik, álmélkodva önmaga bravúrján, és eredményét dacosan kibökve kiálthat fel: „Csakugyan!”
Hogy ez a ciklus csak töredék maradt? Ez természetes: ide nem a kiemelt időpillanatok feldolgozásai kerültek, hanem az élet mindennapjait érzékeltető részletek, jelenetek, a költői címadás szerint: Helyzetek és pillanatok. Az élet „tengerárja”, úgy, ahogy egy ember érzékeli és cselekszi a körülte és vele történőket. Épp ezzel a változatossággal a fontos és lényegtelen, a szép és csúf, kellemes és kellemetlen, a vele történt és a számára csak elmondott, a létezése egészére kérdező és a csak egy pillanatára érvényes jelenetek összevágásával alkot egyetlen esztétikai egységet: jelenti visszatérését élete menetébe, életrajzának magára vételét; és jelenti az életmeditáció új tónusát: a derű kifejezését és átélését.
Ebben az életrajzban azután jelen van, nem Az elképzelt halál, de maga az egyedenként az embereket pusztító halál is: előbb az apa, majd az Utójátékot az utolsó pillanatig záró jelenetben, az anya siratása (A miskolci „Deszkatemplom”-ban). Ezzel zárul az életrajz kompozíciója: a „kisfiad” kurzivált kiemelése visszautal az életciklus kezdetére, az Ezerkilencszázra és az Egy Volt a Világra, [531. o.] A gyermekkor bűvöletében nyitóképeire. A halál mindennapja, a temetés ismétlődő jelenetei közvetlen, életrajzi közelségbe hozzák az életrajz zárótényét:

veszítve szeretünk csak igazán,
döbbenten, mint most én, édesanyám,
hogy üres a vég s mind hiú a gyász:
Jaj, nincs holnap! Jaj, nincs föltámadás.

Így fejeződött volna be a Tücsökzene. Ezzel kiteljesedett az eredetileg pontosan megsejtett műfaji jelzet: „Rajzok egy élet tájairól”.
De ehhez még egy strófát kreált utólag a költő: a Holdfogyatkozást. És ezzel a teljes Tücsökzene szerkezetében megalkotta A földvári mólón tükörszerkezetét: ott rajzokat készített a természet tájairól, és abban helyezte el az embert. Itt a rajzokat egy élet tájairól az életét vállaló és élő ember pontos képét szembesíti a természet rajzolatával. A helyzetei és pillanatai által meghatározott embert a részletei és jelenetei végtelenében megnyilvánuló természetben helyezi el. Így, ezáltal rögzül a műben az életmagyarázatát készítő költői pillanat, mint az életrajz egyik, meghatározó helyzete.
És a halál okán a záróhelyzete. Kérdés: valóban lezárult így a pálya, a költő tudva-tudatlan a halál távlatában zárta így életművét, mint Kodolányi szuggerálja és Rába György is értelmezi a pálya ívét, vagy pedig éppen egy új alkotói periódust, egy új versszéria impulzusát szakította meg a véletlenül épp akkor elkövetkező halál, mint utolsó évének szerkesztő-munkatársa, Domokos Mátyás életrajzi és alkotáslélektani megfigyeléseivel következteti.
Mint láttuk, az Utójáték során megteremtett praktikus ars poetica az új alkotói korszak lehetőségét biztosíthatta [532. o.] volna. És ha a költő terveit követjük, éppen ennek az ars poeticának az alkalmazását várhatnánk. Ekkoriban egészíti ki és véglegesíti az 1953-ban készített szonetteket, és ezek köré szervezne egy új kötetet az utóbbi évtizede versei közül. Tervének ismertetője – aki a szonetteket Domokos Mátyáshoz és hozzám eljuttatta – a következő versekkel való kapcsolódásról tájékoztatott: A gyáva szerető, Ahogy lehet, A forzicia éneke, Májusi orgonaszag, Valami szép, Két pokol, Szárszói hajnal, Hajnali látomás, Mozart hallgatása közben és az Utójátékból: Szomszéd panziószoba, Az egész tó, Hát még ő! , A merénylő víz, Cressida, Régi és modern, Végső nyomorúság.
Állítsuk össze képzeletben ezt a kötetet! Az életrajz egy szervező szempont szerint való átgondolása ez: a férfi-nő viszony különböző helyzetei és pillanatai vonulnak fel benne. Kivételek? A Májusi orgonaszag kapcsolatát észrevehettük a Káprázattal, a Valami szép és A forzicia éneke a kapcsolatait óvó-védő költő konspirációs játéka lehet, korábbi, épp A huszonhatodik év hősnőjére utaló – már említett – listája a példa ebbéli költői gyakorlatára. De a két versnek a Májusi orgonaszaggal való tematikai kötődése is indokolja ezt a csoportosítást. A Szomszéd panziószoba a költő megismerő kapcsolatteremtésének egyik remeke: egy elbeszélt helyzet átélése, magáévá tudatosítása. A Mozart hallgatása közben pedig, ha konkrét kapcsolatot nem is érzünk, tulajdonképpen mint ez évek magatartástípusának és költői tónusának meghatározója kerülhet a gyűjteménybe.
Csak egy terv ez a sok közül. Egy, amelynek elemei megvalósultak, és épp ezért utólag rekonstruálhattuk. De említsünk még két, az utolsó évét jellemző Szabó Lőrinc-motívumot. Az egyikből ízelítőt ad a Tücsökzene Utójátékában: a Balaton költészete. Még 1956 nyarán írta felesé [533. o.] gének: „Hallgattuk a rádióban a balatoni adást; siralmas volt. Úgy látszik, nincs méltó balatoni költészetünk. Minden csak per tangentem szól a Balatonról. Meg kéne írni ezt az egész tájat, partot és vizet, minden évszak emlékét, mindent, ami csak történt velem.” A költő életmagyarázata teljesedhetett volna ki, a már a Harc az ünnepért-korszak óta kísértő korszerű Évszakok életlátomása. Csakhogy refrénszerűen válaszol is a tervre: „De nem érek rá.” (Augusztus 6.) A másik motívum mindhárom ciklus utolsó darabjaiban jelen van: a Kétségbeesés, a Jog és hiúság, valamint a Cressida, a három ekkor záródó ciklus egy-egy darabja és az ezek szellemében átdolgozott Nem írok rólad ugyanazzal a szenvedéllyel vizsgálják a mindennapokban jelentkező kapcsolatteremtési és -tartási módszert, amellyel a költő mintha megmérkőzni akarna, amelynek értelmezésére, megítélésére törekedne. Közvetlen életvitelbeli probléma ez, talán egy leendő újabb ciklus témakijelölése. Mindenesetre a hatvanas évek irodalmának egyik fontos témájára, a Sarkadi Gyávájával elinduló etikai vizsgálódásnak előképére ismerhetünk bennük. De ez már csak óvatos sejtés, amelyet legfeljebb a versekből következtethető kapcsolódás enged felvetni.
Ezek a hol tényszerű, hol csak sejtésként jelezhető tematikai törekvések is igazolják az Utójáték ars poeticáját, költőileg is járható, nagy eredményeket ígérő, de végig már nem járt útként tüntetve fel ezt, a sajnos utolsó kísérletét, az életrajzát ismét magára öltő és vállaló, etikai meghatározottságú, a derűt költői tónusként is átélő emberi és költői programot.



Hátra Kezdőlap Előre