A balhírt hozó levél után Kálmán az utcára sem mert kimenni szobájából. Azt hitte, bukását minden ember olvashatja a szája görbületéről; hanem a kapott levelet másnap elküldte Biróczynak.
Az rohant hozzá azonnal, már amennyire sánta lábaival szokása volt rohanni.
– Óh Minos,* Aeacus* és Rhadamanthus!* A pokol drámabírálói! Óh szent Midas király!* Te mintaképe a műkritikusnak! Legyetek áldva és dicsőítve örökké! Barátom, bírálóidban ismerd fel legnagyobb jóltevőidet. Mi lett volna belőled, ha Bányaváry e levél helyett azt küldi, hogy drámád pályadíjt nyert, s két hét múlva ő és Cilike játszani fogják benne a címszerepet?! – Nagyanyád tegnap óta itt van!
Ah! Kálmán mégiscsak elsápadt erre a hírre.
– És velem nem tudatta íttlétét.
– Nem ám! Én is Korczától tudtam meg, ki ezt a hírt velem nagy titoktartás feltétele alatt közölte. Különösen neked nem szabad azt megmondanom. Nem is mondom senkinek, csak neked. Az öreg asszony itt járása nekem szeget üt a fejembe. Egész nap Korczával fiákereznek, nem tudom én hova s merre; mikor meg ott van a nagyasszony Korczánál, folyvást okiratokat készítenek; amikbe Korcza egy teremtett lelket sem enged belepillantani. Én itt veszedelmet érzek. Nagy szerencse, hogy a drámád megbukott, s most még csak a kordicai találkozás terhel; ez még csak „actus minoris potentiae*” – a dráma már crimen laesae majestatis* lett volna. Ergo éljen a bölcs areopag, mely e bűnt+ levette rólad. Most sietek vissza, s ha szerét teszem, kicsalom Korczából, mi hordja itt az öreg asszonyt?
Kálmán vállat vont. Nem törődött már semmivel.
Azonban nem kellett Biróczy jólelkű fáradozásaira várakoznia. A talány megoldása helyébe jött önkényt.
Alig hagyta el szobáját barátja, midőn nyílik az ajtó, s belép rajta a nagyanya.
Abban az ő szokott házi öltözetében, amelyet otthon a kis városban szokott viselni; de nem azzal a családszerető arccal, amit otthon megszoktak nála.
Egész megjelenése, tekintete, magatartása valami elutasító, hozzájárulhatlan gőgöt tanúsított. Előkelő dölyf volt az, rideg, nyers komorság mellett.
Kálmán sietett neki kezet csókolni. Azt engedte; de arcát meg nem csókolá, meg nem ölelte, mint máskor.
Szótlanul, kínálást nem várva, leült az egyetlen pamlagra, s körülnézett a szobában.
Nagy sokára azután megszólalt.
– Hol van a diplomád?
Kálmán előkereste azt szekrényéből, s átnyújtá neki.
A nagyasszony belepillantott: elolvasta az aláírt neveket, s aztán visszaadta.
Azután sokáig elhallgatott. Míg egyszer rákezdé rideg száraz hangon: „milyen ócskák ezek a bútorok itten!”
Majd meg elindult a szobában s körülvizsgált mindent, kinyitogatta a szekrényeket: „milyen durvák fehérneműid;+ még ugyanazok, amiket hazulról elhoztál”; szemlére vette fekhelyét: „hát csak egy pokróccal takarózol?” kikutatta dohányos döbözét: annak a tartalmát is ócsárlotta.
– No, jöjj velem, kísérj el.
Kálmán sietett öltönyt váltani.
– Ki varr rád? Esetlenül áll rajtad a ruha.
A ház előtt állt a bérkocsi, mely vitte őket, ahova már mondva volt, a város egyik népesebb utcájába, s ott egy emeletes ház előtt megállt velük.
Az öreg asszony felment Kálmánnal az emeletbe. A lépcsőre nyíló ajtónál megállt, kivette a kulcsot táskájából, s felnyitotta az ajtót.
– Jöjj be.
Kálmán egy díszesen bútorozott szobát* látott maga előtt, szőnyegezett falakkal, a falakon olajfestményekkel. Ez elfogadó terem tekintetével bírt. Innen egy másik szobát nyitott fel a nagyasszony. Az férfi dolgozószobának volt berendezve: minden legapróbb részletéig az úri kényelemnek. Az íróasztalon kívül volt benne kártyázóasztal is és pipaállvány nagybecsű tajtékpipákkal; könyvtár, melynek nyitott ajtai díszkötésű műveket engedtek láttatni. Innen megint egy harmadik szobába léptek át, ez volt a hálószoba, egyszerű, de kényelmes berendezéssel. Ebből nyílt még aztán egy udvari szoba, kijárattal a folyosóra. Egészen nőtlen legénynek való szállás, kettős kijárattal.
– Ez lesz a szállásod a jövőre – mondá a nagyasszony, s megmagyarázá neki, melyik szoba mire való lesz.
Aztán felnyitogatta a szekrényeket. „Itt állnak fehérneműid, itt az ezüst ékszereid, itt porcelánjaid. Tarts jóravaló komornyikot, aki mindenedet számban tartja, s ha valakit itthon akarsz megvendégelni, értsen hozzá. Külső öltönyeid Szekulánál* varrasd: az most a leghíresebb szabó. A virágokat, amik erkélyeden elvirítottak, mindig vissza kell küldeni a kertészhez, s új neműeket hozatni helyettük.”
E szóval egy függönyt félre vonva egy kettős ajtóról, a kisded erkélyre mutatott a nagyasszony. Akkor divatozó virágokkal volt az megrakva.
– Most jöjj le velem az istállóba.
Ugyanazon háznál lovak számára való helyiségek is voltak.
Kálmán gépileg engedte magát vezettetni nagyanyja által. Az udvarban voltak az istállók, az egyik előtt áll+ egy lócsiszár meg egy lovász. A nagyasszony inte nekik; azok kihoztak az istállóból két lovat; az egyik szép almásszürke volt, derék félvér, a másik becsületes sárga.
A lócsiszár elmondta, hogy az elsőnek az ára ezerkétszáz forint, a másiké kétszáz ötven; melyiket parancsolják nagyságaik megtartani?
– Hát természetesen mind a kettőt – monda a nagyasszony. – Aki lovat tart, lovászt is tart hozzá, s a lovásznak is kell egy ló, mikor az urát kíséri valahová. – Ügyvédem, Korcza úr ki fogja önt fizetni.
A lócsiszár mély bókkal hajolt meg ő nagyságaik előtt, s biztosítá a nagyságos urat, hogy igen jó vásárt tett; a „Villám”-nak az árát mindenki előtt ezernyolcszáz forintra fogja mondani.
Kálmánnak úgy szorult a szíve mindezekre. Valami baljóslatot érzett e fényűzésben, melybe nagyanyja bevezeti, anélkül, hogy kérdené tőle, akarja-e azt?
– Vedd át kulcsaidat – monda Jenőyné –, s aztán amit szükségesnek látsz régi szállásodról áthozatni, intézkedjél róla. Ócska+ bútoraidat ajándékozd az inasodnak.
Folyvást oly száraz hangon beszélt hozzá, mintha nem is volnának ismerősök.
Kálmán elvégre bátorságot vett magának megkérdeni nagyanyjától, hogy hol van szállva.
– Én? Már sehol. Kocsim felpoggyászolva Korcza úr háza előtt áll,+ ahova visszatérek, s azonnal indulok haza. Nem szükség, hogy odáig elkísérj. A bérkocsis tudja már, hová vigyen. Te rendezd el szállásodat. Itt írószekrényed kulcsa. Annak a belső fiókjában találod félévre való jövedelmedet. Az iváni birtokunk jövedelmét átengedtem számodra. Úgy hiszem, kijössz vele. Évenkint nyolcezer forint. Felét szekrényedben találod, másik felét György-napkor* fizeti kezedhez a bérlő. Ha nem jönnél ki vele, szólj Korcza úrnak, s ő intézkedni fog a többiről.
Kálmánnak a bámulat uralgott minden egyéb érzelmein. Háláját kellett volna kifejeznie ennyi pazarlásig menő kegy miatt, de alig bírta visszariasztó érzelmeit annyira leküzdeni, hogy nagyanyja keze után nyúljon s azt ajkához emelje.
A nagyanya észrevette a bámulatban rejlő kérdést, s midőn Kálmán hideg ajkai érinték hideg kezét, kemény szorítással rántá azt vissza, s e szót mondá:
„Tanulj úrnak lenni!”
S midőn Kálmán elkísérte őt bérkocsijáig, ahonnan tiltó mozdulattal inté őt vissza nagyanyja, még egyszer odafordult hozzá, s ismétlé elébbeni szavát.
„Légy úr!”
S azzal becsapta a kocsiajtót, elrobogott.
Kálmán felment új szállására.
S mikor végigment pompás szobáin, mikor körülnézte selyem és maroquin bútorait, leveté magát ruganyos kerevetére és – sírt keservesen.
Tehát semmi sem, csupán csak „úr”!
Hogy ne sírna az, akinek azt mondják, hogy légy „semmivé”!
A nagyanya bosszúállása teljes volt. Az idő jól volt+ választva hozzá, egy nagy bukás, egy nagy csalódás napja. Az egész csillagképlet arra volt összeszövetkezve, hogy Kálmánnak ezt a jóslatot hozza: „Ne légy te semmi; te légy csak úr!”