Pater Demsus nagyon kedveskedni vélt a családi tanácsban azzal a kegyes indítvánnyal, hogy a keresztszentelési szertartás Péter-Pál-napjára tétessék,+ amidőn az öreg gróf neve napja tartatik. Mint már tudjuk, a Decséry család igen buzgó katolikus volt. Hanem azért ez az indítvány mégsem talált pártolásra. A hercegnő kimondta kereken: „amikor az én Pálomnak a névünnepe van, akkor senkinek másnak ünnepe nem lehet, akkor egyedül az én Pálomnak van neve napja.”
A családiasság még a buzgóság fölött is uralkodott; ez még a spekulációnál is erősebb volt a Decséryek közt.
Minden ismerősük tudta felőlük jól, hogy vendéget az év minden napjain szívesen látnak – csak a családi névnapokon nem: akkor zárvák+ a kapuk, s a portás azt mondja az érkező idegennek, hogy senki sincs itthon. Akkor egyedül szeretnek lenni: éppen csak azoknak a társaságában, akikkel mindennap együtt élnek.
És ez igen megmagyarázható különösség. A családi ünnepélyen nem grófok,+ hercegnők az emberek, hanem apa, anya és gyermekek. Az öreg excellenciák csakúgy szereznek szabad folyást engedni örömkönnyeiknek,+ mint a közönséges emberek, s a kis grófok csakúgy belesülnek a köszöntőbe, s csakúgy összekapnak az ajándékon, mint a szegény ember fiai, s akik egymást szeretik, csakúgy megcsókolják ilyenkor egymást, mint más jámbor ember.
S mindez nem úri dolog; nem idegenek számára való látvány. A névnap a grófi kastélyban zárt kapuk mögötti nap.
Azért azon a napon még a püspököt sem fogadják vendégül. A keresztszentelés marad István király nagy ünnepére.
A Pál-napi ünnepély kezdődik egy ájtatos misén a kastély kápolnájában, a hercegnő maga adja elő az orgonán Haydn gyönyörű szent hangzatait.+
A kápolnából egyenesen az öreg apa termébe vonul a család, a hercegnő megcsókolja férjét, a főispán és az unokák sorba kezet csókolnak neki, s azután magára hagyják. Az öreg úr egy óra hosszat imádkozik egyedül. Akkor kinyitja szobáját és szabad bejönni.+
Elébb a hercegnő és a főispán röviden és halkan sok számos évet+ kívántak az öreg úrnak, azután jött pater Demsus a három növendékével.
A legnagyobb gróffiú római tibicennek* volt öltöztetve, nagy karikára hajtott aranyozott kürttel a vállán, a középső schweici Sennerbubnak,* aranyozott kaszával, a legkisebbik velencei gondolierenek, aranyozott evezővel a kezében.+
A tibicen római nyelven tartott hexameter szónoklatot nagyatyájához, melyből pater Demsus súgásának segélyével közbámulatra szerencsésen partra is jutott. Ugyanazon szónoklatot írásban is átnyújtotta a pater familiasnak.* De sem római szóval, sem írásban nem adta okát, hogy mért van a nyakában az a nagy kürt.
A schweicer* elmondá németül a kétségkívül igen szép verseket, amikből egy szót sem lehetett hallani, a nagy elérzékenyedés miatt. Az átnyújtott irat bővebb felvilágosítást adott. Hanem afelől az sem mondott semmit,+ hogy minek az a kasza a kezében.
A gondoliere azonban annál hatalmasabban elpattogtató a maga verseit Petrarca klasszikus nyelvén, még az evezővel is hadonázott hozzá; hogy csupa megenni való volt. Hogy minek nála az evező, majd megtudjuk talán később.
Az öreg gróf nagyapói gyönyörűséggel fogadó mind a három felköszöntést. A tibicennek azt mondá: „ago gratias dilectissime domine*”; – a schweicinak: „danke für die Güte, mein Herr*”, – a gondolierenek+ pedig: „bravissimo, signore*”.
Ekkor a hercegnő eléje vezette Dorotheát. Ez már nagy volt arra, hogy verseket szavaljon névnapi köszöntőül, nem hozott magával semmi papirost. Fehérbe volt öltözve, elöl gyöngysorokkal kifűzött vállderék+ simult pálmatermetéhez, s két tömött hajfonadéka, rózsaszínű szalagok közé fűzve volt hosszan leeresztve hátul. A szép halavány arc mosolygott.
Az öreg úr két keze közé fogta szép unokája karcsú derekát, úgy nézett az arcába; azután megfordítá, s gyönyörködött hosszú hajtekercseiben, még a piros szalagot* is megnézte. Tetszett neki az nagyon.
– No, hát te mit tudsz?* – kérdezé ezután tőle a család szokott nyelvén németül.
Arra aztán a fehér liliomszál odaborult a keblére, s már nem mosolygott, de ahelyett elpirult, mintha ahhoz, amit mondani fog, szín is egészen más illenék, s szép csengő hangon mondá nagyapjának magyarul:
„A jó isten tartsa meg nagyapámat+ sok esztendőig minekünk, és szeressen minket, ahogy mi szeretjük.”
Az öreg gróf ajka és szeme nyitva maradt a bámulattól; a meglepetés hihetetlen volt előtte. Elébb nevetni készült, aztán a könny kicsordult szeméből, utoljára mindkét karjával odaszorítá keblére szép unokáját, s szőke fejét összecsókolgatva rebegé:
– Az isten áldjon meg „Tégedet” kedves kis leányom.
A hercegnő tapsolt örömében, a kis gróffiúk bámultak, a szerecsen táncmester azt súgá Biróczynak, hogy így persze sokkal szebben hangzik ez a nyelv, mintha a béresektől hallja az ember. Az öreg gróf pedig azután is csak fogva tartó Dorotheát, s kezdett vele beszélgetni, a lyánka+ felelt neki mindenre magyarul, okosan, meggondoltan, s amíg magyarul beszélt, folyvást piros volt. (Aminek különben természetes okai vannak.)
A főispán közbeszólt.
– Bizony jobban beszéli a magyarul, mint a nálamnál.*
Az öreg gróf ránézett a fiára, s azt mondá:
– Tapasztalom.
A főispán híres vadász volt a nyelvtani bakok meglövésében.
– Hát aztán ki tanított meg „téged” magyarul? – tudakozá unokájától Pál gróf.
Erre a piros arcú szűz még jobban elpirult, s alig hallhatón suttogá:
– Jenőy úr.
Pál gróf szemei kerekre felnyíltak e névnél.
– Jenőy úr? – szólt Kálmánra szegezve szemeit, s e pillanatban a nagylelkűségnek egy erős rohama támadta meg keblét. Egy szép antik óra volt a zsebében, azt kivonta oly tekintettel, mintha azzal rögtön meg akarná ajándékozni Kálmánt. De miután Kálmán nem mozdult a helyéből, csak ő is meggondolta magát: megnézte az óráján, mennyi az idő s visszadugta azt a zsebébe. – No, Jenőy úr, ezt én önnek nagyon köszönöm.
Kálmán nem is kívánt többet.
És ezentúl Pál gróf mindig tegezte unokáját.* Első eset volt nála az életben, hogy valakit „te”-nek szólítson.
Mindenkinek titulusa volt előtte:+ nejét „a hercegnőnek”, fiát „a főispánnak” nevezte, ha beszélt velük; kis unokáit „dominusoknak” titulálta; a parasztnak is azt mondta „uram”, a tisztviselőnek+ „tekintetes úr”, a cselédségnek „monsieur” és „madame” volt a neve, és soha senkit olyan közel nem eresztett magához, ahonnan azt lehet neki mondani: Te! – Még a hercegnő mopszlijának is azt mondta: „Herr von Kutya”.*
És most akadt a világon egy emberi lélek, akit az Istennel egyenlőn szólít meg: „te”.
Dorothea ezzel a mai nappal sokat nyert a világban. Arról már biztos lehet, hogy őt nem fogják zárda-fejedelemnővé tenni, csak azért, hogy az öccseinek több jusson a vagyonból. És mindez miért? Egy bagatellért.
Kálmán büszke önelégültséggel gondolt rá, hogy íme ezt a mai örömjelenetet mégis csak az ő ellesett diskurzusa ott a hintóban idézte elő: neki volt érdeme, neki volt igaza. Ezt másoknak is kell tudniok. S ha van igazság a földön, ez nem+ maradhat el jutalom nélkül.
Lám, hogy ragad a messzelátás ennél a háznál még az idegenre+ is.
Péter-Pál-napja késő estig a kellemes meglepetések napja volt. Mindenki hosszú előkészülettel tervezte e napra, mivel örvendeztesse meg az öreg urat, a főispántól elkezdve a szakácsig, s viszont azután mindenki megkapta a megfelelő ajándékot, aminek osztályozásához éppen annyi leleményesség kellett.
Persze, hogy mindennek a hercegnő volt a rendezője, ő adta mindenkinek az eszmét, mivel lepje meg az ünnepeltet;+ valamint hogy ő gondoskodott a viszonajándékokról is, mik Pál gróf nevében kiosztattak. Mert az köztudomású adat volt, hogy Pál gróf soha senkinek ajándékot nem ád. Fizet, amivel tartozik, pontosan; de ajándék, borravaló az ő markát el nem hagyta még soha. A névnapi viszonajándékok a hercegnő gondoskodásából jőnek.
Este hangverseny fejezé be az ünnepélyt. A hercegnő és a társalkodónő zongoráztak. Pater Demsus szépen tudott fuvolázni s monsieur Henry hegedült; Dorothea grófnő énekelt.
Azután következett a tabló: az eleven rébusz, fényes lámpavilágítás mellett, melyet képviselt a három férfi unoka.
S ekkor derült aztán ki, hogy kinél mi célra valók a jelvényes eszközök.
A legnagyobb unoka a kerek kürttel egy nagy P betűt képezett; a középső a kaszára támaszkodva egy Á-t, a legkisebb egy gondola végén állva, egy „L” betűt. Együtt hárman a nagyapa nevét.
Pál gróf nagyon meg volt elégedve a hercegnő gyöngéd ötletével. A hercegnő még most is olyan gyöngéd és szeretetteljes Pál grófhoz, mint volt ötvenkét év előtt. És az nagyon szép.
Pál gróf sokáig gyönyörködött az eleven rébuszban, s végül külön megköszönte mind a három úrnak, hogy szíveskedtek az ő nevét képviselni, kinek-kinek a maga választott nyelvén.
Ez lett volna zárjelenete a családi ünnepélynek; de mielőtt a magas uraságok felkeltek volna álhelyeikről, előlépett monsieur Henry, a hegedűvel és nyirettyűvel* a kezében, s megkérte az úri társaságot, hogy még nehány percet áldozzanak fel annak a meglepetésnek, amellyel ő fog kedveskedni.
És erről már a hercegnő sem tudott semmit.
Monsieur Henry az állához szorította a hegedűt, neki akasztotta a nyirettyűt s egy+ előjátékkal jelzé a magyar magántánc dallamát.
A kíváncsian szétbámuló társaság valahonnan a háttérből Kálmánt látta előlépni. Az ifjú ember testre öntött nyalka nemzeti ruhát viselt, balkeze csípőjére volt téve, jobbjával egyet pödrött bajusza hegyén, s a hegedű jelszavára elkezdé délcegen, büszkén lejteni azt az úrnak való táncot.
Elragadó szép volt, mikor ezt a nemes táncot lejté. Gyönyör volt nézni délceg mozdulatait. Mint a zeneművészről mondják, hogy „érzi”, amit játszik, ő is érzé,+ amit táncolt. Minden léptében kifejezés volt.
Az öreg gróf arcán egyszerre két szokatlan tüzű piros folt kezdett kigyulladni; a feje kiemelkedett vállai közül; fehér haját elöl felborzoló kezével; azután felállt a székről, mellét kifeszíté, fölegyenesedett, szemei villogtak, elkezdte a taktust ütni a tánchoz tenyereivel, ő is utána lejtett a fél vállával a táncolónak, s dobbantott a lábával, mikor büszkén dobbantani kellett, s pengőtlen sarkantyúit, maga sem vette észre, hogy össze kezdé veregetni sarkaival.
Általános tapsolás rekeszté be a végzett táncot.
Most már Pál gróf maga ment helyébe a pirulva visszavonuló ifjúnak. Megveregeté a vállát, aztán az orcáját.
És azután azt mondta+ neki, folyvást ragyogó orcával:
– Éppen ezt táncoltam én ezelőtt ötvenkét esztendővel felséges királynénk, Mária Theresia előtt az udvari bálban. – Ön látta azt hercegnő+ ugyebár?
A hercegnő érzékenyülten inte szempilláival. Talán éppen akkor, talán éppen ezért a táncáért szerette meg Decséry Pált. – Veszedelmes egy tánc az.
– Mikor azt a táncot eljártam – folytató Pál gróf – őfensége+ a királyné+ férje odajött hozzám; fiatal szép gyerek voltam; megveregette az orcámat, azzal kivonta zsebéből+ ezt a gyöngyökkel rakott órát, s azt mondá nekem: „viselje ön – ennek a táncnak emlékeül.” – Hát most én mondom önnek: „viselje ön ezt ennek a táncnak az emlékeül.”
Kálmán, ha a bécsi Szent István tornyának az óráját nyomták+ volna a markába, nem érezte volna azt nehezebbnek, mint ezt, amit most kezébe adtak.
Mindenki oda volt a bámulattól, s e bámulat okát ő maga tudta legjobban megmérni.
Decséry Pál gróf, aki soha senkinek ajándékot nem adott, még csak egy pálcalovat sem vett a tulajdon unokáinak, most megajándékozza ez idekerült fiatalembert családi ereklyéinek legkedvesebbikével; a hármas értékű emlékkel, melyet ő maga is fenséges kezekből kapott, kedves emlékezetű ifjúkori délceg táncáért. S most odaadja azt ennek az ifjúnak, aki éppen olyan deli most, mint ő volt akkor.
És egy pár szem éppen oly rejtett ragyogással tekint rá e percben, mint akkor Pál grófra.
Kit ne szédítene el az ilyen diadal?
Mikor szétoszlott a társaság, a néger azt mondá Kálmánnak: „Nos, uram, hát mivel megy ön magasra, a fejével-e vagy a lábával?”
Biróczy pedig kicsúfolá.
„Bajtárs: neked csak az óráját adta oda az öreg úr; de ha engem meglátott volna táncolni, nekem idadta+ volna magát a tornyot!”
Az irigység beszélt belőle.
Kálmán könnyen álmodhatott arról, hogy hármat már megnyert a partie-ből;+ az öreg grófot, a hercegnőt és a szépek szépét. Még a főispán hátravan.
De elkövetkezett az idő, hogy a legnagyobb lépést a családi kegyben mégiscsak – feje segítségével tegye meg.
Marcalis ülés* közelgett. A főispán behívatá magához Kálmánt, s akkor elmondá neki, hogy ő bizony nincsen szokva ahhoz, hogy beszédeket fogalmazzon, különösen az előtte nemigen tört útú magyar nyelven; azért rábízza Kálmánra, hogy készítsen valami megnyitó beszédet a számára, amihez egypár eszmét szolgáltat neki. A beszéd érthető legyen és ne nagyon cifra. Valami furcsa szavak ne legyenek benne: nehogy úgy járjon az ember, mint a múlt megyegyűlésen, amikor az levén+ a szájába adva, hogy „nagyon kecsegtetem magam”, ezt úgy ejté ki, hogy „nagy+ kecseget etem magam”; erre pedig egy kortes felkiáltott: „kedves egészségére váljék!” A felzendülő bruhahában a főispán aztán kérdezé mellette ülő sógorától: „was hab i gesagt?*” – „Du hast gsagt, dasz du an groszen Stierl allein gegessen hast.”
Ez aztán a legkényesebb megbízatás, s a titkok legdrágábbika.
Beszédet készíteni egy nagy főfő uraságnak, ami annak eszméit kifejezze, ami annak belső énjét mutassa a világ előtt; éspedig úgy, hogy azt a világ soha ki ne találja, hogy ez nem annak az igazi énje.
Ez valóban a legnagyobb bizalmat föltételezi. Bűntársi részvét egy Istennek és embereknek tetsző munkában.
Kálmán oly gonddal és figyelemmel felelt meg a feladatnak, mely sokoldalú tehetségéről tanúskodék.+ Ez a legnehezebb munka, amire költői kedély vállalkozhatik. Beszédet készíteni másnak, olyat, melyben sok szó legyen, és kevés eszme, virágok nélkül, gondolatok nélkül, szárazon, diplomatikus tárgykerülgetéssel, üres bombasztokkal és hivatalos applombbal.+ Ezt is meg tudta csinálni. Kínjába került ugyan; de mit meg nem tesz az embernek az édes esze a zsarnok szívéért?
Az elkészített beszéd megnyerte a főispán tetszését; a megyegyűlésen megéljenezték érte. A sógor azt súgta neki: „Mi bajod van ma? Kezdesz okosan beszélni.”
Kálmán barátunk a főispánnál is kegybe jutott.
Otthon volt már egészen.*