Keletkezéstörténet
Alig fejezte be a frissen megjelent VA körüli szerkesztői munkát és nyomdai bábáskodást, Ady új lírai ihlet-köröket „szabadított fel” magában, és máris költői énjének eddig meg nem világított új összefüggéseit igyekezett kifejezni, felszínre hozni. A korábbiakhoz mérten új lírai önarcképet
próbált alkotni önmagáról: magyarázni, értelmezni Az én rosszaságom természetét. Pontosabban indokolni a maga „harcossága” motivációját: ős átkok, személyén túli meghatározottságok, objektív kényszerek küldték harcba.
Nem véletlen, hogy az Isz-be való fölvételkor a kifejezőbb Harcos ember szive címre változtatta a sajtóbeli eredetit, s hogy e verset kötetének új lírai motívumát összefoglaló záró-ciklusának, A muszáj Herkules verscsoportjának élére helyezte.
Földessy Gyula a versben kissé túl általánosan és ugyanakkor partikulárisan Ady emberszeretetének megnyilvánulását látja. „Nagy bizonysága Ady ember-szeretetének – írja –,
fájó érzése amiatt,
hogy másokat megbántott. Ady mindig számontartotta a »bűneit«,
tévedéseit,
megfeledkezéseit a szeretet törvényéről.” Példaként említi a költő Válasz Tóth Bélának c. könyörtelen cikkét,
s hogy Tóth Béla halála után egy évvel magasztaló cikket ír „e nagy emberről”. Említett cikkében ezt írja Ady: „Ennek az egyébként nagyszerű magyar krónikásnak egyszer egy magyar sörgyáros magyarázgatta,
hogy a magyar sör versenyezhet minden külföldivel,
pártolni kell a magyar ipart és így tovább. Szerette volna,
ha Tóth Béla ható tolla egy jó kis reklámot ereszt,
s egyelőre bátorkodott kóstolónak fölajánlani egy pár ládányi sört. – Kedves uram – hebegte az ő tüzével,
meggyőződésével és bölcsességével Tóth Béla –,
én ugyan pénzért írok,
írásból szerzett pénzből élek,
de a sörért fizetni szoktam. – Micsoda erkölcsi magasságban élt ez az ember,
Magyarországon – ismeri el Ady –,
ahol hazafias,
altruista s tudomisén micsoda akciók jövedelméből nagy pénzeket raknak zsebre honunk számos nagyjai.” (AEÖPM X. 169–70.) „Az egész vers egy szép, nagy,
nemes bocsánatkérés mindenkitől,
akit valaha megbántott” – írja Földessy. (Földessy: Amt 101.)
