Két hajdani szeretők

Kézirat: Autográf, ceruzával írt tisztázat, 2 számozott fólió, 224 x 170 mm.  Aláírás nélkül. Cím: Két hajdani szeretők. Az első fólió alján 2-es szám, a másodikon 3-as. A cím fölött római II. – PIM A. 201/46.

Első megjelenés: BN Esti lap 1907. szeptember 22. XII. évf. 226. sz. 2. – Ady Endre – („Uj versek” főcímmel A gazdagság álma és A ködbe-fúlt hajók című versekkel együtt másodikként.) – Kötetben: VA₁ (1908) (A Léda arany-szobra ciklus) 147–48.; AH (1908) 55–56.; VA₂ (1910) 82.; VA₃ (1910) 82.; Gyűjt [1910] 45.; VA₄ (1918) 82.; VA₅ (1919) 108. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv-1 [1930] 75.

Alapszövegünk a VA₂-ből.

A VA₁ korrektúrájában (PIM A. 126/1.) a 3. sor végére Ady vesszőt tett, a 21. sor végén a vesszőt pontra cserélte.

Földessy a versről jó ösztönnel, de csak általánosságban beszél. „Valami szerelmi összekoccanás és pillanatnyi szétválás szülötte – írja. – Az utolsó versszakban a »De nem úgy, mint azelőtt« az élő Adyra és élő Lédára vonatkozik, s a megbékülésüket akarja siettetni.” (Földessy: Amt 77.) A vers keletkezése ennél konkrétabb háttérre vezethető vissza. Ady szeptemberben kétszer is meglátogatta Nagyváradon a szülés után lábadozó Lédát, mégpedig legalább egyszer olyankor, amikor Léda férje is ott volt. Bölöni György idézi Diósi Ödön szept. 11-én hozzá írt leveléből a következőket: „Két napig Váradon voltam – írja Diósi –, az este jöttem Pestre Adyval együtt, ki szintén Váradon volt.” A levélhez Ady is fűzött néhány szót: „Nagyon ideges vagyok, veronállal sem tudok már aludni.” (Bölöni 151.)

Ady Brüll Bertához írt levele tanúsága szerint szept. második felében ismét leutazott Nagyváradra, s ez alkalommal Léda annyira megsértette, hogy Ady felugrott és rohant egyenest az állomásra, de utolsó pillanatban mégis leszállt a vonatról. A levél szövege a következő:

„Édes Bertuskám,

gyáva, hitvány, neuraszténiás vagyok: az utolsó percben mégiscsak leugrottam a vonatról. Estig most már mindenesetre itt kell maradnom, s szeretném, ha pár szót írnál. Nyomorultul, betegül, mint egy döglött kutya, iszonyú nehezen bejövök Nagyváradra. S akkor a legkvalifikálhatatlanabb sértésekhez, kínzásokhoz van szerencsém. Ez igazán túl van minden elviselhető mértéken és módon. Hiszen azért jöttem, s ez az egyetlen helyem, ahol egy kis erősítést és szeretetet kapjak. Megmondom őszintén, hogy azért nem mertem elutazni délután, mert esetleg Adél mostani gyönge állapotában ideges lehet. Kérlek, légy te is őszinte, s ha ez nem így van, tudass, hogy ez a visszatartó okom se legyen. Bocsáss meg, hogy majdnem magamon kívül, szó és beszéd nélkül elnyargaltam, nem tehettem másképpen.[…]” (AEl I. 259.)

E levél szept. folyamán íródhatott, legkésőbb 22-én, de a veszekedések bizonyára már korábban megkezdődtek a Két hajdani szeretők között, hiszen a vers már ugyanezen a napon megjelent a BN-ban. A költő és Léda ekkori viszonyára, lelkiállapotukra még inkább rávilágít egy Ady Budapestre érkezése utáni, feltehetően szept. 24-i levél alábbi részlete: „Az anyám életére esküszöm – írja a költő Brüll Bertának –, hogy mikor megismertem Adélt, akkor nem közeledtem századrésznyi bizalommal s odaadással hozzá, mint most, mikor betegen, fáradtan látni akartam s magamba egy kis erőt szedni, ha lehet. Csúnyán, elviselhetetlenül sértegetett, s töltetett velem Váradon olyan huszonnégy órát, ami csoda, hogy egyelőre nem egyenesen a bolondokházába vitt be. Én szívesen odaadom érte az életemet is, de hogy beteg vagyok, arról nem tehetek. Hiába fogom, szorítom, tartom magam, nem bírom elviselni az ő rosszaságát […] Egyet pozitíve éreztem; mi most láttuk Adéllal egymást utoljára az életben. Mi lesz velem, nem tudom […] Így nem tudom, mi lesz, bírom-e egypár hétig is. Nemcsak az idegeim szakadtak el, de elszakadt minden kötél. Nekem keserű elégtétel így előre, hogy esetleges katasztrófám siettetéséért ő lesz, Adél, a felelős.” (AEl I. 260.)

Király István Ady és Léda kilátástalan szerelmére hívja fel a figyelmet: „Olyan emberek szerettek itt, akik úgy érezték, a világ nem adhat sohasem otthont, megnyugvást nekik. Hiábavalóságra, céltalanságra, boldogtalanságra volt ítélve ez az érzelem. S ezt kiteljesítve, a végsőkig fokozva megjelent a kettős halottság fojtó víziója […] halottként jelenítette meg önmagát és Lédát Ady képzelete. »Szurkos sírban« »fehér csontok«  ismételték meg a Két hajdani szeretők archaizáló, groteszk ünnepélyessége szerint a hajdani nászéjt: egymáshoz simuló csontvázak kísérteties képében fogalmazódott meg az örök békétlenség.” (Király I. 447.)

Hatvany I. 342–44.; Földessy: Amt 77.; Király I. 447.