Sírni, sírni, sírni

Kézirat: Autográf, ceruzával írt tisztázat, 1 fólió, 264×205 mm. Cím: Sírni, sírni, sírni. Aláírás nélkül. – PIM A. 292.

Első megjelenés: Szer 1906. november 14. I. évf. 7. sz. 326–27. – Ady Endre. – További megjelenés: Szil 1908. május 14. XXVII. évf. 20. sz. 2. – Tárca – Ady Endre. – Kötetben: VA₁ (1908) (A Halál rokona ciklus) 25–26.; AH (1908) 31–32.; VA₂ (1910) 17.; VA₃ (1910) 17.; Gyűjt [1910] 25–26.; VA₄ (1918) 17.; VA₅ (1919) 22. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv-1 [1930] 46–47.

Alapszövegünk a VA₂-ből. A k és a Szer szövegében akad néhány eltérés: részben a kéziratos tisztázatban található ékezési, központozási bizonytalanságok, figyelmetlenségek, részben a Szer önkényes szedési megoldásai miatt. Valamivel egyenletesebb a VA egyes kiadásainak szövegközlése, bár kisebb-nagyobb eltérések, sőt olykor szövegromlások e kötetekben is előfordulnak. További szövegváltozatok lelhetők a Szil, az AH és a Gyűjt publikációjában. A VA₂ szövegközlése a legkorrektebb: ezért választottuk – egyetlen hangzásbéli módosító javítással – a főszöveg alapjául.

A sajtóhibák „ördögének” fel-felbukkanására, illetve visszatérésére megvilágító dokumentumok a megmaradt korrektúrák. A VA₁ levonatában (PIM A. 126/1.) az alábbi javításokat találjuk: a 12. sorban a kiszedett hangok-at Ady harangok-ra helyesbítette, a 17. sor végén az éjen után törölte a vesszőt. A 19. sorban a multat után a vesszőt elhagyta, s a méllet hibás szóalak é-jét e-re igazította. A 23. sorban a szörnyüt után kitette a vesszőt. A VA₃ levonatában (OSzK Fond. Hung. 1731.) viszont a nem Adyra valló, minden bizonnyal idegen kéz kék ceruzával a következő – szövegromlást jelentő – igazításokat végezte: az 1. sorvégi óra után vesszőt tett, a 4. sorban a csengetyűzni szóalak ű-jét rövid ü-re módosította.

• 4 Az alapszöveg Csengettyűzni változatát a k eredeti Csöngettyűzni alakjára módosítottuk. E javítást – amely ritmikai szempontból semmit sem módosít – hangzásbéli különössége, változatossága indokolja. E változtatást nem támaszthatjuk alá a szokásos módon. Mert a k-on kívül az összes többi szövegforrásban – sajtóközlésben és kötetpublikációban – a szó e-s alakja található. Így szóba sem jöhet az „ultima manus” hagyományos legitim elve. Bár a szövegforrások zömének esetében nincs bizonyítékunk arra, hogy azok publikációját maga Ady gondozta, korrigálta volna. Így van ez a Szer esetében is, amely elsőnek tért el a k szövegétől. Igaz, hogy az eltérések zöme központozás és ékezés tekintetében indokolt, de ez nem vonatkozik a csöngettyűzni hangzó-változtatására. Persze sem a Szer, sem a Szil, továbbá az AH, a VA₂, VA₃, a Gyűjt, a VA₄ és a VA₅ esetében Ady nem személyesen végezte a korrigálást. Dokumentálhatóan ezt tette viszont a VA₁ korrektúráján, amely esetében talán feledékenységből vagy figyelmetlenségből nem javította az e-t az eredeti, kézirat szerinti ö-re. A kézirat arra bizonyíték, hogy Ady eredendő költői szándéka szerint a Csöngettyűzni változatot érezte-vélte hitelesnek. Hangzásbéli választékossága miatt véglegesítettük a kéziratban található eredeti szóalakot. Szellemében ez megfelel általában Ady írásmódjának is. Példaként elegendő említeni az egy hónappal korábban publikált Jó Csönd-herceg előtt c. verset (szövegét és jegyzetét l. e kötetben) vagy a későbbi Föl-földobott kő, A föltámadás szomorúsága c. költeményeket, amelyekben ugyancsak az e-s változattal szemben az ö-s alak használatát részesítette előnyben. Számtalan más példát találhatunk erre Ady verseinek és más írásainak kézirataiban is.

Furcsa kontraszt Ady életében és költészetében, hogy a földközi-tengeri út után és a riviérai, monacói tartózkodás idején (l. erről bővebben A Holnap elébe c. vers jegyzetét e kötetben) zömmel szorongó, halállal kacérkodó verseket ír. A helyzete és a hangulata közötti ellentétet maga is érzi, érzékeli. Öccsének írt ekkori levelezőlapján így jelzi ezt: „Kedves Lajoskám, címem Monaco, Hôtel de la Paix. Semmi bajom, csak egy kicsit utálom ez idő szerint az életet. Pedig itt gyönyörű minden, de csömörlöm.” (AEl I. 226.; [Monte-Carlo, 1906. okt. 21.]) Persze egy-két levélbeli fordulat – „utálom az életet”, „csömörlöm” – pontatlan, sőt azt is mondhatnánk, hogy pongyola megfogalmazása annak, ami Ady ekkori szellemi gondja, költői-alkotói problémája volt. Megfigyelhető már az 1906-os esztendő augusztusa óta, hogy Ady verseiben egyre gyakoribb a halál-sejtelem, pontosabban szólva a valamilyen formában közeledő halál képe. Elegendő csak az előbbi két hónap költői publikációiból olyan versekre utalni, mint a Párisban járt az Ősz, a Bihar vezér földjén, az [Álmatlan, gyilkos lázban…], az Álom álom helyett, A rég-halottak pusztáján, a Jó Csönd-herceg előtt, az Elillant évek szőlőhegyén, a Mária és Veronika, a Három őszi könnycsepp (l. a verseket és jegyzetüket a jelenlegit megelőzően e kötetben). E vers-vonulatnak csak egyes darabjait sorolta be Ady később a VA összeállításakor az elmúlás élménykör primátusát jelző A Halál rokona ciklusba, míg másokat a bennük jelentkező eltérő, az előbbivel keveredő másfajta motívum sugárzása miatt különböző egyéb ciklusokba csoportosított.

Honnan ered, milyen életrajzi és szellemi forrásokból származik ez a verseiben gyakori halálsejtelem, ez a többszörösen ismétlődő szembesülés a halállal? Teljes válasz e kérdésre, illetve kérdésekre aligha adható. Ilyenfajta igényt bármilyen esztétikai értelmezés sem elégíthetne ki, még kevésbé a keletkezéstörténethez kapcsolódó motívumkutatás. E vonatkozásban figyelemreméltó, amit az esztendő nyárvégi időszakáról a közeli szem- és fültanú Bölöni György ír. Igaz, hogy az ő szavai elsősorban a költő párizsi élet- és alkotás-módjára érvényesek, de feltételezhetően hasonló volt a helyzet Ady földközi-tengeri útja és riviérai tartózkodása idején is. „Nyugtalanok, vergődők, zavarosak – írja Bölöni – az éjszakái. A pezsgő mámora foszforeszkálós, könnyű képekkel lepi el, a veronálos altató lenyomja. Az álmatlan perceket furcsa álmok kergetik el. Babonásak az éjszakái. Különöseket álmodik. Meséli, hogy egyszer kisfiús korában látta magát holtan. Máskor azt álmodta, hogy koporsón lovagolt, mint paripán. A »Vér és Arany« igen sok verse ezekből az álom-motívumokból indult.” (Bölöni 109.) Lehet, hogy a Sírni, sírni, sírni kísérteties-babonás víziójának létrejöttében is szerepet játszott valamilyen álom-csíra is.

Már versei születése idején, majd utóéletük során többféle felfogás alakult ki arról, hogy miért oly gyakori és folytonosan visszatérő Ady verseiben a halál motívuma. Akad vélemény, amely szerint ennek magyarázata a költő állandósult halálfélelme. Más álláspont mindezt a poéta megfáradásával, betegségeiből következő túlzott idegi érzékenységével hozza összefüggésbe. Ismét más vélemény szerint a halál-motívum intenzív lírai jelenléte annak következménye, hogy Ady az élet, a lét értelmetlenségére rádöbbenve átesztétizálja, abszurd ellenpontként mitizálja a halált. S e törekvésében kora dekadens irodalmi-művészeti áramlataival kerül érzékelhető kölcsönhatásba.

A részben kortárs Schöpflin Aladár másként, természetesebben és a normális meghatározó elemek rendjébe állítva igyekszik a halál-motívum jellegzetességeit megközelíteni. Szerinte Adynál a halál „nem az az ijesztő rémkép”, amilyennek többféleképpen „ábrázolni szokták”. Jellemző az is, hogy a halálról nem alkot „állandó képet”, hogy különböző alakzatokban, víziókban jeleníti meg. Találó és érvényes Schöpflin róluk alkotott ítélete: „Az alapképzet, amely ezeket a különböző víziókat összeköti: a halál mindig valami, ami jön, ami közeledik.” (Schöpflin 97.) A halál-versek és köztük a Sírni, sírni, sírni c. költemény poétájáról joggal állapítja meg a Nyugat kritikusa és irodalomtörténésze, hogy „nincs meg benne a dermedt rettegés, ami az embert a halál gondolatára elfogja, inkább dac van benne, mintha az élettel dacolna, mikor halálát sokféleképpen elképzeli.” Gyakori költői fikciója a maga lehetséges haláláról szólni: „szeret játszani a saját halálának képével, halottnak képzeli magát  újra meg újra.”

Ady legtöbb halál-víziója jelképes jelentésű, sugárzású is. Schöpflin ezt kifejező erejük fokozó mozzanatának ítéli: „A szimbolikus halál-képeknek az adja legfőbb varázsát, hogy mindig beléjük vegyül valami reális, érzékelhető elem, ami elevenséget és levegőt ad a képnek.” „Nála a szimbólum nemcsak elgondolás, hanem tény is, szomszédos a valósággal.” Verseiben a halált, „bár […] egyáltalában nem ad neki állandó alakot, mégis valóban létezőnek, élőlénynek érezzük.” Summásan szólva a halál-versekről: „egyszerre van bennük halál is, élet is, nem mint ellentétek, hanem mint kapcsolatok”. (Schöpflin 98–99.)

A Sírni, sírni, sírni c. költeményt feltehetően okt. utolsó vagy nov. első napjaiban írta, majd küldte el a Szer szerkesztőségének Ady. Bizonyára éppen olyan míves, elmélyült összpontosítással készítette ezt a költeményt, mint a másfél-két hónappal korábban papírra vetett Özvegy legények táncá-t. Ady kapcsolata a Szer-val éppen ekkor vált folyamatossá, az előző, nov. 7-i 6. számban az Isten báránya c. novellát (AEön 567–70.) hozta tőle a hetente megjelenő „tudományos és művészeti folyóirat”, amely azonban az e költeményt publikáló 7. számmal megszűnt. E költemény közvetlen előzményének minősíthető életérzésben, hangulatban a több mint két héttel korábban a BN-ban publikált Három őszi könnycsepp (l. e dal sírva, sírva záró-fordulatát és három főnévi igeneves alakját e kötet előbbi versszövegében és jegyzetében.)

Már a költemény indítása is érzékelteti, egyértelművé teszi, hogy Ady víziót varázsol elénk: Várni, ha éjfélt üt az óra / Egy közeledő koporsóra. Temetni általában nappal szoktak, éjjel, sőt éjfélkor aligha. De éppen ezzel, az éjféli temetés látomásával teremti meg a poéta versének babonás-kísérteties atmoszféráját. Ugyanakkor a temetés leírása – néhány kísérteties megbabonázottságra valló utalás mellett – számos konkrét elemét idézi föl a végtisztességet adó szertartásnak. Érdekes viszont, hogy a kálvinista Ady a temetés megjelenítésében fekete-ezüst színekkel egy katolikus szertartás mozzanatait festi meg. Így kerül a versbe a csöngettyűzni, a kereszt, a tömjén-ár, a gyónás képzete. (Utalás található erre: Király I. 484.) A katolikus motívumok használatát nem újfajta hitbéli tájékozódás indokolja, hanem a temetés leírásának látványosabb, dekoratívabb költői igénye. Egy-egy ilyen temetés emlékét Ady akár Érmindszentről, akár Nagykárolyból hozhatta magával, de az is lehetséges, hogy az ihlető látvány élményét a költő 1906-os földközi-tengeri vándorlása idején a génuai vagy a nizzai temető egyik gyászszertartása alkalmából élte át. (Vezér 205.) A vers különössége azonban abban rejlik, hogy mind hely, mind idő tekintetében meghatározatlan: nem kötődik semmiféle konkrét helyszínhez, és a napszakot, az éjfélt leszámítva időbelisége is kötetlen. Se nem múlt, se nem jelen, se nem jövő. Időtlen. Vagy ahogy Komlós Aladár találóan fogalmazta: „időn kívül történik mindez”. (Komlós Aladár: Sírni, sírni, sírni c. vers elemzése. Miért szép? Bp., 1966. 29–34.) A vers lényege megértésének, mondandója megközelítésének meghatározó kulcskérdése a főnévi igenév „egyeduralmának” helyes felfogása, funkciójának kellő értelmezése.

Fontos tudnunk, hogy a Sírni, sírni, sírni c. költeménynek Ady műhelyében hat évvel korábbról formai előzménye is van. Mégpedig az Antikritika c. alkalmi vers, amely a Sz 1900. dec. 30-i számában jelent meg. Részben elmélkedő hangneme, részben különös versformája „magyarázza” Ady e „rövid dalának az alkalmi versek esetében szokatlan »fojtott pátoszát« és személyes lírára emlékeztető tónusát”. Mert „ez a versforma – kétsoros strófákra tördelve – és ez az infinitivuszos szerkezetekre épülő versmondatáradás tér majd vissza hat esztendő múlva a Sírni, sírni, sírni c. költeményben”. (Az Antikritika c. verset l. AEÖV II. 56–57.; az idézett mondatokat pedig e vers jegyzetében: uo. 389.) Az összetettebb mondandó és a bravúrosan fölépített, fokozatosan kiteljesedő versforma következtében persze az 1906-os költemény művészi ereje és hatása meghatározóan fölülmúlja a korábbi esetleges próbálkozást. Minden hiánynak és minden megidézett részletnek eligazító és célirányos funkciója lett ez utóbbi versben. A költeményben a főnévi igenév domináns szerepének fölismerése Schöpflin Aladár érdeme. Ő tudatosítja, hogy Ady egyik „mindig hatásosan alkalmazott mesterfogása: kihagyni a mondatból egy alkatrészt, leginkább az állítmányt”. Szerinte ennek tipikus példája a Sírni, sírni, sírni c. költemény: „nincs benne egyetlen állítmány, csupa infinitivusok sorakoznak fel a rövid mondatokban”. Mindezt lényeges következtetésekkel is megtoldja: azt állítja, hogy a főnévi igenév kizárólagos használatától „a vers sajátszerűen tömör halmazállapotot kap, mintegy koncentrálva van – ez a hiány a fődolog, a legfontosabb kifejezőeszköz, tőle kapja a vers mélységét. Az infinitivusok a versben kifejezett vigasztalan bánat tompa egyhangúságát jelzik.” (Schöpflin 158.) Kérdés, hogy mindez ilyen egyértelmű-e?

Mert például Komlós Aladár elismeri, „hogy a vers mondanivalója és az infinitivusok használata valahogy összefügg”, de azt viszont vitatja, hogy a vers ettől kapja a tömörségét és mélységét, s azt is, hogy a főnévi igenevek a bánat egyhangúságát fejezik ki. Ő a sejtető víziót is nyomatékosnak ítéli, mely szerint az „időtlenség állapotában rögzült vers” azt sugallja, „hogy a temetés szorongatott résztvevője éjszakáról éjszakára újra és újra végigéli a babonás temetést”. (Komlós: i. h. 32.) Ilyen értelemben indokolt arra is rákérdezni, hogy ki a temetés résztvevője és ki a halott? Komlós ezen a nyomvonalon utal is az általunk már korábban idézett forrásokra, melyek szerint Ady nemegyszer képzelgett a saját haláláról (Bölöni 109.; Schöpflin 98.) Mindezt megtoldhatjuk Földessy Gyula egyértelmű állításával, amely szerint e költemény „önmaga megkettőzése. Aki lát, s akit lát: egy személy: önmaga.” Mindehhez bizonyítékként említi Adynak egy nyolc esztendővel korábbi prózai írását, öccséhez szóló elmélkedését, amelynek befejező mondatai így szólnak: „[…] És míg filozófiám könnyekbe fullad, előttem egy kép rajzolódik meg: – Egyszerű ravatal. Rajta egy ifjú halott, aki most pihen először. Úgy hasonlít hozzám, ti borultok reá: édesanyánk és te, édes jó testvérem.” (Dies doloris. (Levél öccséhez) D 1898. dec. 24.; AEÖPM I.₂ 58.) A maga felfogását Földessy még egy Vajda János-reminiszcenciával is igyekszik alátámasztani. A Sirámok c. ciklus II. darabjának befejező strófájából idézi az utolsó sorokat: „Mintha temetnének ifjú, / Koránhunyt halottat; / Mintha hallanám zörögni / Saját koporsómat!…” (Földessy: Amt 54.)

Finomabb, nem ennyire leegyszerűsítő Komlós logikája. Szerinte a szövegben, a felületen a költő nem mondja meg, hogy ki a halott – idegen halott-ra utal –, és azt is homályban hagyja, hogy ki vár a koporsóra. Ez pedig „álomszerűen, titokzatosan kísértetiessé, félelmetessé teszi a jelenetet”. E jelenet mélyén azonban rejtett vallomást vél felfedezni Komlós. Mert „közben az álomszerű rémület mögött már érezzük, amit a költő nem bír vagy fáj neki kimondani: hogy ő az, akit temetnek, s ő a koporsóra boruló sirató is”. A temetés minden érzékszervünket mozgósító leírását a költemény három utolsó strófájának megrendítő fordulata zárja: a magábaszállás határozott és döbbenetes mondatai. Hiszen „a négyszer egymás után feljajduló »sírni« szó a végetnemérő zokogást, a megbánás határtalan mélységét érzékelteti, s magába sűríti mindazt a fájdalmat, amit elrontott életünk miatt érezhetünk”. (Komlós: i. h. 33.) Így végül is „az infinitivusok kizárólagos használata” arra szolgál, hogy rejtse a titkot: azt hogy maga a költő „a koporsóra boruló sirató, de ő a sírbatett halott is”. A temetés látványa pedig az utolsó sorok révén „megértett erkölcsi élménnyé válik”: belőlük „nemcsak a megbánás jajdulását, hanem a katarzis oldását is” kihallhatjuk. (Komlós: i. h. 34.) Nem feladatunk a költemény ilyenfajta felfogását, értelmezését elfogadni, de az sem, hogy ezt felülbíráljuk. Annyit azonban érdemes megjegyezni, hogy nem feltétlenül biztos az infinitivusok személyes érdekeltséget rejtegető szerepe. Lehetséges mindennek az ellentétes felfogása is: az infinitivusok éppen arra valók, hogy a halál, a temetés döbbenetének élményét objektivizálják. Hogy az élményt, az erkölcsi megrendülést általánosítsák, a közös emberi katarzis szintjére emeljék. Hogy a halál rettenete nemcsak letaglóz, hanem dacot is kivált: szembesülést a múlttal, a változtatás akarását. Vízió és infinitivus együttese e költeményben mintha nem a személyesre, hanem a személytelenül általános érvényűre összpontosítana.

Makkai 89.; Bölöni 109.; Schöpflin 97–99.; Földessy: Amt 54.; Varga 232.; Komlós Aladár: Sírni, sírni, sírni. Miért szép? Bp., 1966. 29–34.; Vezér 204–05.; Király I. 484–86., 286.