A rég-halottak pusztáján

Első megjelenés: BN 1906. szeptember 9. XI. évf. 248. sz. 1. – Tárca – (Páris, szeptember hava) – Ady Endre – („Betegen” főcímmel Napverte pusztán címen másodikként közli az Álom álom helyett c. vers után.) – Kötetben: VA₁ (1908) (A Halál rokona ciklus) 22.; VA₂ (1910) 15.; VA₃ (1910) 15.; VA₄ (1918) 15.; VA₅ (1919) 19. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv-1 [1930] 46.

Alapszövegünk a VA₃-ból. A BN szövegét néhány módosítással vette fel Ady a VA-ba. A VA egyes kiadásai között – a VA₅ egy sajtóhibás központozását kivéve – nincs eltérés. Szokásos eljárásunkat követve választottuk a VA₃ közlését alapszövegnek.

A VA₁ nyomdai levonatán (PIM A. 126/1.) Ady több módosítást végzett. A 8. sorban a lüktet után a pontot vesszőre cserélte. A 11. sorban a rég-halottaké után a vesszőt törölte. A 12. sorban pedig a ravatalok után pontra változtatta a vesszőt.

Földessy kissé egyoldalúan, leszűkítő felfogással értelmezi a verset: „Ady magahalottságának képe, de benne van egész határozottsággal a népe »halottsága« is.” (Földessy: Amt 50.) A magyarság egész sorsára is kitágító felfogást Földessy a vers 11. sorának – Ez a puszta: a rég-halottaké – kijelentésére alapozza. Úgy véli, hogy ez az állítás rímel A téli Magyarország c. költemény (Nsz 1907. dec. 25.; e verset és jegyzetét l. e kötetben) záró strófájának költői summájával. („S ahogy futok síkon, telen át, / Úgy érzem, halottak vagyunk / És álom nélkül álmodunk, / Én s a magyar tanyák”.) Hasonló bizonyítékként említi a Gőzösről az Alföld c. költeményt is (Ny 1910. júl. 1.). Egyértelműen persze nem lehet kizárni Földessy következtetéseit, de aligha biztos, hogy e versben Ady a magyarság sorsára is gondolt. Általánosabb, meghatározatlanabb vízió ez egy kietlen, kísérteties, különös tájról, amelyen az élőnek megállnia nem lehet, mert maga is a rég-halottak közé sorolódik. A maga-halottságának, pontosabban halálra-jelöltségének babonás, vibráló látomása vetül elénk e három strófában. Nem véletlen, hogy a verset Ady A Halál rokona s nem A magyar Messiások c. ciklusba sorolta be. S ilyen értelemben rokon ihletésű A rég-halottak pusztáján az olyan ekkoriban írt versekkel, mint az Álom álom helyett, az Özvegy legények tánca vagy a Jó Csönd-herceg előtt c. költemények.

Ady fantáziáját az 1906-os esztendő nyári-őszi hónapjaiban újra meg újra foglalkoztatta élők és halottak furcsa, különös kapcsolata. Mintha az emlékekben élő régi és újabb halottak folyton körülzsonganák, kísértetként látogatnák az élők világát. Már idéztük az Álom álom helyett c. versének jegyzetében a babonás falusi világ emlékeiként megjelenített álomszerű víziókat, a Mikor Bodrit legyőzték c. novellájának egy-két részletét. Ugyanebben az elbeszélésben gyakoriak a halottakat megidéző képek, látomások. A halottak megnevezetten ott zsonganak az élők világában, és szinte vonzzák, magukhoz idomítják a még élő halandókat. Az elbeszélő képzeletében szinte egybe mosódnak a valóságos jelenségek és a kísérteties halotti árnyak: „Nagyszerű remegésben teltek akkor az én napjaim. Királyi udvar volt a rongyos porta, melyhez az apám vásárlással vette a romos Pelley-kastélyt. Ez a kacsalábon forgó rezidencia volt. Ide csak előkelő szellemek járhatnak éjszakánként. A kuruc ezredes, Pelley Ádám például”. A halottak kavargásában azonban nincs társadalmi megkülönböztetés: „Ott van az öreg Mitru. Azt a múlt héten temették, de visszajár a temetőből. A hosszú Miska látta ezt is. A jegenyék alatt is táncoltak Szent János napjának éjén a tündérek. A kastélyba is ellátogatnak a régi Pelleyek. És künn van a Bodri.” A gyermeki fantázia természetesen felnagyítja és válogatás nélküli védelmezőnek állítja be Bodrit: „A Bodri olyan hatalmas, hogy a múlt héten Julcsa mama árnyékát is elugatta. Pedig Julcsa mamának szabad volna itt járni. Ő hagyta nekünk ezt a portát, amikor meghalt. De még ő is fél a Bodritól. A Pelleyek is haragusznak talán, hogy most már a miénk az omlott kúria. De merjenek a Bodrival beszélni.” (Mikor Bodrit legyőzték. Sajtóközlésbeli címe: Az ellenség. BN 1906. jún. 10.; AEön 508–11.; jegyzete: uo. 1336.; e jegyzetből az említett Julcsa mama önéletrajzi vonatkozása is megtudható: Ady édesanyjának nevelőanyja a „modell”: Kabay Gáborné Sipos Julianna.)

A halálnak mint „életténynek” a kezelése, az affinitás a halál-probléma iránt ez év őszén csak erősödött Adyban. Szept. közepén Lédával hajóútra indultak a Földközi-tengeren. Erről az útról – többek között – két írást is küldött a lapjának, amelyben a halottak kultuszáról írt. Génuából postáz egy cikket szept. 14-i keltezéssel, s így elmélkedik a híres genovai temető megszemlélése után: „Untatja és bosszantja szemeinket ez a cifrálkodás a porladó testek fölött. Hajszolása kőben, márványban egy hit glorifikálásának, amely már kevesünkben él […] Haggyuk a halottakat pihenni s elveszve porladni. Nem elég volt nekik, hogy éltek? […] Génuának azonban hasznosak a porladó és síremlékes halottak. Valósággal Ősbuda-szerűen kezelik és mutogatják a temetőt. Mennyi rongyos élő, s mennyi pompás halott. Persze, persze Olaszországban vagyunk […] Tegnap este a kivilágított Monte-Carlo mellett siklott el a hajónk. Ott bezzeg nem szeretik a halottakat.” (Úti levelek. A cifra halottak. BN 1906. szept. 18.; AEÖPM VIII. 85–86.; l. a jegyzetét is: uo. 431., melyből kiderül, hogy Ősbuda a pesti millenniumi ünnepségekre épült mulatóhely a Városligetben.) Körülbelül egy hónappal később adta közre a másik írását: egy elbeszélést az egyik olasz szigeten található temetőről, amelyben néhány egyházi mecénás kivételével csak Isten szolgáinak, papoknak és apácáknak a holttestei porladnak. E temetőben szegődik melléje önkéntes „idegenvezetőként” Lorenzo barát, aki vagy személyesen vagy hallomásból ismeri a sírok lakóit, és történeteket tud róluk.

Akár volt élményszerű alapja az elbeszélésnek, akár csak fikció az egész, Ady a halottak világának is különös, kísértetiesen érzékletes légkört volt képes teremteni. „Nyugtalankodva néztem a barátra. Milyen különös beszédű pap ez. És ostobául babonás helyzet. Ez a kápráztató fényű Hold. Ez a különös temető az ő különös halottaival. Az árnyékok. A leselkedő tenger. Ez a nagy csönd. És ez a bolond pap, ki a porladó asszonyoknak udvarol, mert Jézus és Szent Ferenc nevében távoltartották tőle az élőket.” Beleélő, lírai fantáziával idézi meg az elképzelt barát alakját: „Minden asszonyhalottat ismert. Talán mindegyik sírján súgott gondolatban szerelmes szavakat. A régi halottakat jobban kedvelte. Mindegyiknek tudta a történetét. Hol hideg, hol hevített szavakban beszélt róluk.” (Beáta nővér sírja. Nsz 1906. okt. 21.; AEön 556–58.; jegyzete: uo. 1341.)

1906 őszén így zárult le és sűrűsödött meg Ady ez esztendőbeli halál-verseinek sorozata: a BN-ban okt. 28-án megjelent az Elillant évek szőlőhegyén s a Három őszi könnycsepp c. versekkel és a csúcson a Szer nov. 14-i számában közölt Sírni, sírni, sírni c. költeménnyel (l. e verseket és jegyzetüket e kötetben).

Földessy: Amt 50.; Vezér 204.