Gyáva Barla diák

Első megjelenés: BN 1906. augusztus 26. XI. évf. 234. sz. 3. – Tárca – (Páris, augusztus hó) – Ady Endre – („Magyar ég” főcímmel negyediknek közli a Szent Margit legendája, a Hepehupás, vén Szilágyban és a Bihar vezér földjén c. versek után.) – További megjelenés: Szil 1906. szeptember 13. XXIV. évf. 37. sz. 1. – Tárca – Lellei András. – Kötetben: VA₁ (1908) (A magyar Messiások ciklus) 44.; VA₂ (1910) 29.; VA₃ (1910) 29.; VA₄ (1918) 29.; VA₅ (1919) 38. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv-1 [1930] 51.

Alapszövegünk a VA₂-ből. A BN és a Szil szövege egy szóváltozat kivételével azonos. A VA egyes kiadásai között a VA₃ egyetlen sajtóhibáján kívül nincs eltérés. A VA₂ publikációja nem igényel sajtó alá rendezői javítást.

A VA₁ korrektúrájában (PIM A. 126/1.) a 2. sor végén az ősöm után a pontot Ady vesszőre cserélte, de a kötetben az eredeti pont maradt meg.

Barla alakját nem Ady találta ki, a név használatának filológiai alapja is volt. De időbeli elhelyezése s a róla kieszelt „történet” már a poéta fantáziájának műve. Révész Béla is észlelte és emlékezetében megőrizte, hogy Adyt milyen intenzíven érdekelte a maga lehetséges származása, családi eredete. Az emlékezés – minthogy azt más források is megerősítik – lényege szerint hiteles: „A származása – írja Révész – egyébként nagy kíváncsisága volt, és hallatlanul érdekelte az út, mely Ad honfoglaló ősétől hozzá vezetett. – Egyszer mutogatott is a Három Holló fülkéjében egy zilahi öreges könyvet, melyben az ő nemzetségéről szó van. Családi galériájából volt egy különösen kedves alakja: Barla diák, sokat beszélt, sokat képzelődött róla. – Hajnali magányosságban, a Három Holló köddel, füsttel körülsáncolt fülkéjében sokat volt velünk ez a Barla diák. – Ilyen lehettem én… hajolt vissza Ady a jó néhány száz esztendő visszafordított nirvánájába, a lelkével körültapintgatta ősét, dícsérte, évődött vele, egészen ott ült az asztalunk mellett…” (Révész: AE 34–35.)

Révész közléseiben a konkrét tények mellett túlzások is találhatók, amelyek azonban nem az emlékezőtől, hanem bizonnyal Adytól származnak. Az említett „zilahi öreges könyv” Szilágy vármegye monográfiájának – egyértelmű valószínűséggel – V. kötete volt, amely a „birtokos családok történetéről” (ábécé sorrendben A–K-ig) ad áttekintést. Ebben a családtörténeti kötetben szerepel másokkal együtt az „Adi, Odi” fejezet. A családi adattárban megtalálható többek között az alábbi általános leírás: „Ősrégi Közép-szolnok vármegyei család, mely Od, Ad (a mai Diósad) helységben volt birtokos. – Az Odyak, Adyak annak a Nagy-Gúthi Boldizsárnak az ivadékai, aki 1323-ban a Gúthiak s Haraklányiak őseivel osztozik.” Az oklevéltári hivatkozásokkal alátámasztott legkorábbi utalások tehát a 14. századból valók, s korántsem a honfoglalás idejéből, amely korból természetesen ilyen dokumentáció nem is maradhatott az utókorra. Az Odiak, Adiak különböző birtokügyleteiről felsorolt adatok között e tárgykörbe tartozik az alábbi beszámoló: „1442. febr. 24-kén Odi Barla zálogba veszi tizenkét arany forinton Nagydobai Rúd Antal és gyermekei: Miklós, Márton, Ilona és Katalin odi birtokrészeiket”. Van azonban olyan adat is, amely Barlát diákként minősíti: „Aadi Barla deákot 1460. május 3-kán Nagydobai Biró Miklós, júl. 23-án Horváti Peres Tamás, Récsei Gergely, Rátoni Mihály és Albert meg Keczeli Szele Márton, László és Balázs, […] 1461. okt. 30-kán Adyi Barla(m) deákot Haraklányi Demeter és Haraklányi Árva László vallották ügyvédjöknek.” (Szilágy vármegye monográfiája. [Zilah], 1903. Szilágy vármegye törvényhatósági bizottságának megbízásából írta: Dr. Petri Mór. Kiadja Szilágy vármegye közönsége. V. kötet 9., illetve 13.)

A teljesség kedvéért említjük még, hogy a Barla név egyszer helységnévként is előfordul, mégpedig éppen Diósad közelében. Az említett monográfia egyik korábbi kötetében kerül említésre a következő szövegösszefüggésben: „A szájhagyomány szerint roppant nagy birtoka volt itt [azaz: Diósadon] egy Ódi nevű nemesnek. Fiai egyikének jutott megosztáskor Diósad. Északi és északnyugati részén levő sok diófájáról, és Ódi nevű birtokosáról nevezték el a községet Diós-Ódinak. – A történeti adatok igazolják az Adi, Odi család birtoklását. – 1345-ben a Szolnok megyei Od és Mocsolya birtok felett megosztoztak, határjeleket állítottak fel az Adi (Od) János fiai […] A határmegvonások leírásakor megjelenik egy falu neve: „Barla; Mocsolya mellett.” E helységnév egyébként sehol másutt nem bukkan fel a monográfia más köteteiben. (Szilágy vármegye monográfiája. [Zilah], 1902. Írta: Dr. Petri Mór. III. kötet. Szilágy vármegye községeinek története. 294–95.) Adynak érthető módon megtetszett, kedvére való volt ez a szájhagyományra, illetve okiratokra alapozott Ódi-Adi családtörténet. Még akkor is, ha arra vonatkozóan semmi adata sem volt, hogy ezek a hasonló nevű hajdaniak valóban saját ősei voltak, hogy közvetlen vérségi leszármazottja-e ezeknek az „ősöknek” vagy csupán névrokona. Korán jelentkező legendásító-mitizáló hajlamával máris egyértelműen közvetlen őseiként kezelte-értelmezte a monográfiában előforduló „elődöket”. Már 1903 nyara elején, az ellene indított sajtóper nyomán rámért három napos fogházbüntetés letöltése után írott meditációjában viszonyítási „tényként” emlegeti e képzelt ősöket. Mi lett volna, ha nem csóró újságíróként, hanem mint gazdag „birtokos” kapta volna ezt az ítéletet: „[…] legalább történt volna nemes diósadi stb. Ady (recte Ódy) Dávid, Bálint, Barla stb. idején, míg el nem úszott volt Menyő és még egypár falu”. (A börtön filozófiája. NN 1903. jún. 9.; AEÖPM IV. 107.)

A kiemelt, a kedvenc azonban e képzelt vagy némi valószínűséggel valóságos „ősök” közül – talán ritka, különös hangzású neve vagy deák volta, esetleg a két tényező együttes indoka miatt – hamarosan egyértelműen Barla lett. Néhány hónap múlva már egy részben önéletrajzi motivációjú novellában bukkan fel más összefüggésben Barla neve. Ezt a novellát már Nagyváradot elhagyva Érmindszentre visszahúzódása idején a Párizsba készülődés szorongó kétségei között írta. A novella címadó hősének problémáiba, meditációiba objektivizálta személyes vívódásainak áttételes rezdüléseit. Lecsky Tóni, ez a mérnökségre készülő, vívódó lélek családja furcsa fátumával birkózik, mintha Ady Endre valamilyen módon megváltoztatott és bizonyos irányban kiélezett alteregója lenne. Családja különös sorsán mereng a válaszútra került Tóni: „Nem tudnak városban élni a lecsei Lecskyek. Nehéz család ez.” S hogy mi erre a magyarázat? Egyszerűen az egymást követő nemzedékek monoton viselkedése: „A Lecskyek születtek, felnőttek, megházasodtak, pörlekedtek, a hatodik falun túl sose jártak, mindig a régi időket sírták vissza, végigkáromkodták az életet, s meghaltak természetes halállal.” Csak egy kivétel akadt e családi sorban, s ha már kivétel, Ady természetesen a Barla keresztnevet „adományozta” neki: „Egy volt köztük erős ember, Lecsky Barla. Arról sokat beszélnek a nagyváradi káptalan írásai. A nádor se bírt vele. Asszonyt rabolt, birtokot foglalt. Egy őszi éjjel aztán agyonverették részeg jobbágyaikkal a szomszéd nemesek”. Barlát itt már a saját „tulajdonaként” kezeli Ady, aki – mert létezését okiratok szentesítik – költői-írói képzelete szerint átalakítható-átgyúrható. Aki saját mondandójának szükséglete szerint, az alkotói szándék kénye-kedve szerint önkényesen mitizálható.

Az erősen lírikusra valló novellában természetesen kap nyomatékos szerepet a vizionálás, miként ez Lecsky Tóni tudatának is jellemző sajátossága: „Tóni hosszú sort látott néha. Elől állott a legelső Lecsky, kit Lech mesternek mondanak az írások. […] Álltak aztán a sorban a többi Lecskyek. Ahogy sorakoztak egymás után, a daliásság egyre kevesebb, a kopottság egyre nagyobb rajtuk.” E sorban pedig persze hogy kiemelt, megkülönböztetett hely jut Barlának: „A hosszú sor elején kidőlve, véres fejjel pihen Lecsky Barla, de arca az égnek fordul, és dacos, s a sor végén önmagát látja Lecsky Tóni.” Tóni monológja a következő mondatban leginkább párhuzamos Ady akkori helyzettudatával: „[…] neki is a Barla fátuma jutott, nem az ereje miatt, hanem mert sokat gondolkozik, s látja előre, hogy ő egy beteljesülni akaró tragédia kiszemelt hőse.” Ilyen előzmények után – Ady lélektani helyzetét is figyelembe véve – csak egyetlen „fordulat” következhet a novellában: az utolsó Lecsky ajánlatot kap, hogy utazzon mérnökként vasutat építeni az oroszoknak a Kaukázusba. „Nagy vidámság” töltötte el a lényét: „egy Lecsky, egy eleven Lecsky megy sok száz mérföldre”. A változtatás tudata megpörgette a fantáziáját is: „…Három nap múlva a robogó vonaton a telegráfkarókat nézte szorongva az ablakból Tóni. […] A repülő telegráfkarók emberformákat kaptak. Ni, ott földöntött egyet a tavaszi vihar. Tóni ijedten kapott az arcához. Lecsky Barlát látta, aki bátrabb és erősebb volt, mint a többi Lecsky. A Lecsky Barla véres, dacos, halott arcát látta…” (Lecsky Tóni. BN 1903. nov. 27.; AEön 118–21.; l. a jegyzetét is uo.: 1297–300.)

Érthető, hogy a cikkben és elbeszélésben már „felavatott” Barla Ady képzeletében újra előbukkant. De most már másként: költői módon mitizálva. A honfoglalás korába iktatva, de nem hadverőként, nem honszerzőként, hanem jámbor, görögös, kopottas ősként. A kis Barla diák nem bátor, nem erős, hanem félrehúzódó és álmodó. Rejtett polémia is van e versben: nem hősi múltat idéz, mint ami a nép-nemzeti irányzat ekkori íratlan szabálya volt. E szemlélet ellenében már a cím kezdő szava – Gyáva – provokáció, kihívás. Bár nem a szó szokványos értelmében vett erőt a gyávaság Barla diákon: nem áruló lett, nem megfutamodó, csupán lemaradó. Olyan valaki, aki a Meszes hegy alján akart az élet normális rendjébe visszatérni: virágos kunyhót építeni a romok helyén és róni, szántani, álmodni egy kis szláv leánnyal. Persze mindez csak fikció: Barla diák választása nem az elképzelt időre, a honfoglalás korára jellemző, hanem a mitizáló, őst választó Adyra. Ő dönt a lehetséges alternatívák között az időben visszafelé fordulva is: nem a harcosok, hanem az álmodó művészek közé állítva kedvenc ősét, elképzelt elődjét.

Érthető, hogy a szívének kedvessé vált Barla alakját másfél esztendő múlva egyik meghatározó önvallomásos írásában ismét felidézi: „[…] nagyon tetszik nekem egy tizenharmadik vagy tizennegyedik századbeli ősöm, aki nagyszerű ember volt, de csak így nevezte magát: Tas Barla diák”. (A magyar Pimodán. I. Ny 1908. jan. 1.; AEÖPM IX. 158.; l. a jegyzetét is uo.: 457.) A „nagyszerűségét” itt is csak képzeli, mert az okirat létezése tényén kívül semmiféle minősítést nem tartalmaz. Közben a Barla nevet Ady írói álnévként is használta 1907 novemberében-decemberében A Hétben publikált Glosszák c. írásainak jelölésére. (AEÖPM IX. 64–66.; 73–75.; 78–81.; 89–92.)

Révész: AE 34–35.; Schöpflin 83.; Halász: NA 101–02.; Szabó R. 76.