Gémek az Olimpusz alatt

Első megjelenés: BN 1906. május 20. XI. évf. 137. sz. 1. – Tárca – Ady Endre – („A Pénz” főcímmel Olimpusz gémjei címen elsőként közli a Szememet csókold és a Pénz a remeteségben c. versek előtt.) – Kötetben: VA₁ (1908) (A magyar Messiások ciklus) 42–43.; VA₂ (1910) 28–29.; VA₃ (1910) 28–29.; VA₄ (1918) 28–29.; VA₅ (1919) 36–37. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv-1 [1930] 50.

Alapszövegünk a VA₃-ból. A BN publikációját Ady jelentős számú központozásbeli és ékezési változtatással s egy-két szócserével vette fel a VA-ba. A VA egyes kiadásai között csak jelentéktelen változtatások fordulnak elő.

A VA₁ korrektúráján (PIM A. 126/1.) néhány kisebb igazítást végzett a költő. A 7. sorban a különírt nagy étű szavakat egybevonta: nagyétű. A 15. sorban viszont az egybeírt tágcsőrű szavakat szétválasztotta: tág csőrű. A 18. sorban a hibásan szedett malárnak l-jét d-re cserélte.

Nem földrajzi és nem az istenek lakhelyét jelölő mitológiai értelemben használja itt a költő az Olimpusz (mai görögös átírása szerint Olümposz) szót, hanem az írói-művészi dicsőség magaslatának megjelöléseként. Más, korábbi versekből már ismerős képlet tárul elénk: a hazai irodalmi élet tűrhetetlen állapota. Hasonló indulat érlelte Adyban e költeményt, mint az e kötetben található, körülbelül három hónappal előbb, a BN 1906. febr. 25-i számában publikált Menekülj, menekülj innen c. verset. De míg a korábbi versben a lírai önportré dominál, és a kiszakadás vágya a meghatározó, addig a Gémek az Olimpusz alatt rezignáltabb hangvételű, és a sajátos hazai szellemi-irodalmi élet helyzetének képszerű jellemzésére összpontosít. Ilyen értelemben minden bizonnyal tudatos a sajtóközlés címének – Olimpusz gémjei – megváltoztatása, hiszen ez egy lenti, az igazi költői csúcsok alatt tenyésző világ.

A fojtogató hazai légkör már esztendők óta ingerli Adyt. S ilyenkor újra meg újra felmerül benne a pocsolya, a láp, a mocsár képzete. A nagyváradi Szigligeti Színház megnyitására írott cikkében már ilyen módon elmélkedik: „Nemesítést, emelkedést, szent visszahatást vártunk…  S édes apáink lelkesedéséből szörnyű eltompulás, a szárnyakból piszkos kezekben hazug tollak, az ideálból pocsolya lett…  Ott mászkálnak benne hahotaszó mellett a régi lelkesek lélektelen epigonjai. Jó étvágyat, sok pocsolyát!” (Szigligeti háza. Sz 1900. okt. 14.; AEÖPM I.₂ 361.) Bóka László figyelte meg, hogy Ady szimbolikus látásmódjának, verselésének egyik kezdeti jelképe abból eredt, hogy az őt körülvevő világot, a hazai valóságot ismételten a láp, a mocsár, a pocsolya látomásos formájában jeleníti meg. 1903-ban így: „Ez itt a láp világa. Szürke, / Silány, szegény világ. Megülte / Az örök köd, mely egyre rémít. / A láplakók közt várom én itt / Az én szép, fényes reggelem […] (Vizió a lápon: l. e verset AEÖV II. 128–29., illetve az irodalmi-szellemi élet kilátástalanságára és a láp, ingovány, posvány, pocsolya más előfordulásaira is kitérő jegyzetét uo. 481–86.). Majd 1904-ben ekként: „Susogó nádak mezejében járok, […] És zúg a nádas csufondáros mélyen” (Midász király sarja. AEÖV II. 149–51.). Ezt követően 1905-ben: „Mocsaras rónán bércekre vágytam” (Ének a porban. AEÖV II. 183–184., l. továbbá e versnek az irodalmi közállapotokra is kitérő jegyzetét: uo. 589–92.). E jelkép-sorba tagolódik be 1906-ban, a Gémek az Olimpusz alatt strófáit három hónappal megelőzően, a következő fordulat is: „Pocsolyás Értől elszakadt legény” (Menekülj, menekülj innen. l. a vers szövegét és jegyzetét e kötetben). S a motívum a korábbiakhoz hasonló jelképes „holdudvarral” bukkan fel e költeményben is: „S vesszünk mi itt a magyar Mocsárban.” De így jelennek meg „a láplakók” újabb változatai: „Magyar madarak, sár-faló gémek[…]. (Az említett motívum-rímelésekről l. Bóka László: Ady szimbolizmusa c. tanulmányát a Tegnaptól máig c. kötetben: 398–401.)

A fölrikácsoló, a nagy akaratú, lápgázló gémek prózai, mindennapi „modelljeiről” egyik-másik kritikájában közvetlenül is szól a poéta: „Ismét egy halhatatlanságért pályázó fűzfaköltő. Impotens, kérődző, dönögő, lelketlen, ócska, rímes semmiségek. Lásd: az Akadémia hivatalos költőit. Lásd: a Kisfaludy- és Petőfi Társaságot. Elképed az ember, hogy ma még ilyen verseket írnak. […] Jó volna már kitekerni a nyakát egy légió szemérmetlenül elmaradt írónak s egyre jelentkező epigonjaik légióinak. Dehát nemigen érdekli az a publikumot, hogy ki író azok közül, akik írnak. Az írás művészi jelentőségéről is kár volna prézsmitálni.” (Tristia – Várkonyi Farkas Béla verseskönyve – BN 1906. máj. 13.; AEÖPM VII. 233.) A versben ez a közvetlen és konkrét indulat csak áttételesen, víziószerű jelképes példázat formájában jelenhetett meg. Felismerésének így adhatott a poéta kellő általánosító erőt.

Barta 284.; Földessy: Amt 57.; Bóka László: Tegnaptól máig. Bp., 1958. 397–02.; Király I. 176–77., 200–01., 307., 475., II. 578.; Baróti 111.