6. A millennium társadalma

 

Semmiképpen sem igazodhatunk el a millenniumi időknek abban a furcsa kettősségében, amelyben egyszerre és együtt jelentkezik a szorgalmas munka eredménye és a léha pompa pazarlása – ha figyelmen kívül hagyjuk az ezeket alakító társadalom jelenségeit.

Az ország közéletére, mezőgazdaságára és szociális állapotára még mindig bénító teherként nehezedett az arisztokrácia hatalma.

 

Az arisztokrácia kritikája

A Matlekovits Sándor szerkesztésében megjelent hatalmas, kilenckötetes millenniumi beszámoló mű óvatosan így ír a magyar arisztokráciáról:

 

Az ő szerepük most is az volna, hogy a közügyekben minden tekintetben vezetők legyenek. Vagyonuk és helyzetük megadja a módot, hogy oly neveltetésben részesüljenek, mellyel nemzetünknek erejét és hatalmát fokozzák, és nemcsak maguknak, hanem a közügyeknek is használjanak. Minden törvényhatóság területében vannak hatalmas arisztokratáinknak nagy fekvőségei, minden törvényhatóságban ismerik nevüket, és tudják, hogy befolyással vannak a vidék lakóira: megvan az alkalom a közügyekre való befolyásra, de hiányzik az akarat, hiányzik a szellem.

Demokrata szervezetű alkotmányunk és demokratának jelzett érzületeink mellett is sokkal arisztokratábbak vagyunk, semhogy azt bevallani mernők. Egy grófi szó bármely tanácskozási termünkben nagyobb súllyal bír a még oly áttanulmányozott és átgondolt, nem grófi szájból jövő beszédnél. Ezt a hatalmat főuraink a nemzet jövőjének biztosítása érdekében nem használják föl; az utolsó időkben nem vezetnek többé; nem állanak minden társadalmi mozgalom élén, vagy ha nevükkel találkozunk is, rendszerint csak névleg szerepelnek, megengedik, hogy nevük is előforduljon a többi tagok közt, vagy esetleg elvállalják név szerint az elnöki szerepet anélkül, hogy határozottan vezető és irányadó működést fejtenének ki. Még ha az általuk teendőkre találkoznának a nemzet egyéb részeiből úttörő és kitartó vezér férfiak, visszavonulásuk akkor is hátrány volna, mert főuraink vagyoni ereje a tényleges szereplésre hívja föl őket. De ebben is mily szegények vagyunk! S így természetes, hogy a társadalmi élet ahelyett, hogy a jelen korunk szellemében pezsgőtermészetű élénkséget mutatna, lanyha és tunya; az a sok teendő, ami korunkban a közgazdaságban szükséges, a társadalomban ápolóra nem talál: a közkívánság tehát a társaság teljes tétlensége folytán az állami közbenjárást és az állami tevékenységet követeli.

(Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor)*

 

A dzsentriről már annyit írtak, hogy nehéz lenne róluk még valami újat mondani. A millennium éve azonban olyan sorozatát produkálta a kártyabotrányoknak, hogy ezek ismerete talán még új vonásokkal is gazdagíthatja a dzsentriképet.

 

Dzsentri kaszinóerkölcs

A történet, amely a millennium évében a „társaság” és a sajtó jelentős eseménye volt, azzal kezdődött, hogy az Országos Kaszinóban, ismertebb nevén dzsentrikaszinóban, Dániel Józsefet, a köztiszteletben álló kaszinótagot hamiskártyázáson kapta dr. Kosztka Emil híres párbajhős-álerkölcscsősz. Dániel – mit is tehetett volna mást – tagadta, hogy hamisan játszott volna. A kor erkölcsszabályai szerint csak az az egy kibúvója lett volna, hogy mint sértőt párbajra hívja ki Kosztkát. Igen ám, de Kosztka megtagadta a lovagias elégtételt, mégpedig aszal az indokolással, hogy hamiskártyással nem hajlandó kiállni. Ekkor a kaszinó becsületbírósága, a jury elé került az ügy. A becsületbíróság tanúkat hallgatott ki, és egy teljes éjszakán át tárgyalt.

 

Dániel József ügyében az ítéletet Esterházy Mihály gróf, a becsületbíróság elnöke ma délelőtt ¼ 9 órakor hirdette ki. A kérdés az volt, hogy a tárgyalás folyamán felmerült körülmények között Dániel József vehet-e vagy adhat-e elégtételt. Szavaztak, s az elnök szavazatával egy többséggel a becsületbíróság tagadó választ adott. Az eredmény csakhamar elterjedt a főváros összes köreiben. A képviselőház folyosóján egyébről sem folyt a beszéd, mint a becsületbíróság határozatáról, annak motívumairól.

Dániel Józsefet az előbbi napok eseményei teljesen összetörték, a mai éjszaka izgalmai pedig olyan hatással voltak rá, hogy alig volt képes a becsületbíróság előtt megállni. Amint bevezették a különterembe, ahol az ítéletet várta, lefeküdt, s föl se kelt. Reggel a kocsiba is úgy vezették le. A becsületbíróság határozatát kíméletből csak a lakásán mondotta meg neki sógora, és ebben az ügyben egyik segéde, Viczián Antal honvédezredes, aki a kaszinóból is hazakísérte.

(Magyar Állam)*

 

Újabb botrány

Pár nap óta a főváros társas köreiben egy újabb kártyaafférről beszélnek, mely még a Dániel József esete előtt történt, végső jelenete azonban az Országos Kaszinó legutolsó választmányi ülésén játszódott le, midőn is a kaszinó egyik tagjának önkéntes kilépését egyhangúlag tudomásul vették. Ismét hamiskártyázásról van szó. Az illető kaszinótag, akit hamiskártyázáson értek, vidéki ügyvéd és országgyűlési képviselő, Magyarország egyik legtekintélyesebb ellenzéki kerületét képviseli. Az a „megfigyelő társaság”, mely újabb időben a dzsentrikaszinó némely kártyázóját állandó megfigyelés alatt tartotta, már huzamosabb idő óta figyelte a képviselőt is, s néhány nappal a Dániel József-affér előtt tényleg rajtakapta ferblijáték közben azon, hogy a képviselő úr a kártyákat preparálja. A rajtakapott hamisjátékos könyörgésre fogta a dolgot, s kérte partnereit, hogy ne kergessék az öngyilkosságba, ne jelentsék föl, s megtesz mindent, mit tőle kívánnak. Erre a kaszinó három tagja azt tanácsolta a képviselőnek, hogy mondjon le az Országos Kaszinó és a Parkklub tagságról, akkor futni engedik. E kívánságnak a szerencsétlen ember meg is felelt, s mindkét klub választmányainak bejelentette kilépését […]

(Fővárosi Lapok)*

 

Lapunk ma reggeli számában megírtuk, hogy az Országos Kaszinóból újabb kártya-affér híre szivárgott ki, amelynek hőse egy vidéki ügyvéd, országgyűlési képviselő. Kíméletből nem írtuk ki akkor a szomorú eset hősét, de minthogy annak neve ma két esti lapban már megjelent, mi is megírhatjuk, hogy a botrány szereplője: Babó Emil dr., orsz. képviselő, a Függetlenségi Párt tagja. Babó Emil a legutóbbi választások alkalmával került a parlamentbe, s a Függetlenségi Pártban csakhamar pozícióhoz jutott. Heves, támadó modorban beszélt mindig, legutóbb is, a belügyi költségvetés tárgyalása alatt, dühösen mennydörgött a korrupció ellen; s most ő maga botolódott súlyosan az ostorozott bűnbe […]

(Fővárosi Lapok)

 

Váratlan fordulat

Ekkor váratlan fordulat következett be. Egy vidéki újság ugyanis a hírt Hamiskártyás képviselő címmel röviden közölte, de a következő kommentárt fűzte hozzá:

 

E botránynál csak az a feltűnő, hogy ismét az a dr. Kosztka Emil rendezte, aki Dániel József ellen emelte a hamiskártyázás vádját. Az Országos Kaszinóra éppenséggel nem vet fényes világot dr. Kosztka Emilnek e szereplése: Erről az úrról köztudomású, hogy soha vagyonnal nem bírt, hanem szerencsejátékból tartotta fenn magát. Eleinte a 80-as években kávéházakban kártyázott, s egy ilyen alkalommal ütötte pofon 5 ft miatt, amivel ő tartozott, a szegény Tamásfy Árpádot, aki azután párbajban golyójának áldozata lett. Egy időben Kosztka Emil neve sűrűn szerepelt a Hitelezők Közlönyé-ben, ahol suszterek és szabók szólították fel adósságai miatt, majd heteken át volt olvasható egy felhívás az Egyetértés-ben, melyet S. szolnoki tekintélyes polgár intézett hozzá becsületbeli tartozása rendezése végett. Pár év előtt a párbajai miatt rettegett orvos kártyán és börzén nagyobb összeg pénzt nyert. A működési terét a kávéházak kártyaszobáiból áttette az Országos Kaszinó asztalaihoz. Reméljük azonban, hogy az előkelő társaság nem engedi tovább grasszálni a modern Bayard lovagokat, kiknek jelszava: tiszta krágli és hidegvér,* egzisztenciája a kártya, s akik botrányt botrányra halmoznak. Külföldi előkelő klubokban is fordul elő, hogy megtévedt emberek inkorrektül játszanak, de az ily esetekből nem lesz soha országos skandalum, mert ezekben a klubokban nincs helye a Kosztka-féle alakoknak.

(Fejérmegyei Napló)*

 

Nincs fegyveres elégtétel

Kosztka – aki különben ezredorvos volt – erre két katonatiszt útján lovagias elégtételt kért Barabás Alberttől, a Fejérmegyei Napló szerkesztőjétől, aki a szerzőséget vállalta. De Barabás segédei – megbízójuk nevében – megtagadták a fegyveres elégtételt azzal az indokolással, hogy Barabás Albertnek mint újságírónak a cikk megírása hozzászólási joga és kötelessége volt, továbbá Kosztka Emil dr. a nyilvánosság előtt szereplő egyéniség, akinek ügyeivel az újságíró foglalkozhat, különösen pedig mert semmi olyant nem írt, amit okmányokkal be ne tudna igazolni. Ezért a fegyveres elégtételnek az ügyében helye nincs. És csodák csodája: Kosztka meghátrált; az ügyet a segédek egyoldalú jegyzőkönyvvel befejezték. – De a kártyaügyeknek még mindig nem volt vége. Tovább suttogtak.

 

A harmadik…

Napok óta társas körökben, a képviselőház folyosóin és mindenütt, ahol egynél több ember együtt van, egy harmadik hamiskártyásról suttognak. Ez a titkolódzó gyanúsítás a forrása azoknak a hírlapi közleményeknek is, amelyek mára kelve egyik-másik újságban napvilágot láttak, s már nem is csak egy, de éppenséggel több képviselőt gyanúsítanak […]

(Nemzet)*

 

Érdekes kártyamutatvány

Az Országos Kaszinóban tegnap délután érdekes kártyamutatványt produkált Lisznyay Tihamér, ki, mellesleg mondva, soha kártyázni nem szokott. A fővárosi kaszinókban leginkább használatosak az ún. svájci kettős kártyák, melyek az első m. krt. gyártmányai, s amelyeket az elterjedt huszonegy- és ferblijátékoknál használnak. E kártyák szükségtelenné teszik az ún. „paklizás”-t a hamisjátékos részéről, mivel a szóban forgó kártyák hátlapja maga felismerhetővé teszi az illető kártya minőségét.

(Magyarország)*

 

Erre az Első Magyar Kártyagyár valamennyi április 11-i újságban nyílt téri közleményt tett közzé, amelyben 100 forint díjat tűzött ki annak, aki az előttük felbontott játszma kártyalapjait a hátlapjukról felismeri.

Szalay Mihály, a Magyar Estilap szerkesztője másnap két tanú kíséretében meg jelent az Első Magyar Kártyagyár Szervita téri irodájában, és a felbontott csomag kártya minden lapját – egyszeri megnézés után – felismerte a hátlapjáról. Amiről természetesen lapja első oldalán számolt be.

(Magyar Estilap)*

 

A királyi palota új szárnyának alapkőletétele*

 

A pusztaszeri ünnep*

 

A munkások tüntető sétája*

 

A magyar ipar fejlődése

Joggal kérdezhetné az olvasó, hogy a társadalom ilyen nagyfokú romlottsága mellett hogyan érhetett el a magyar ipar, kereskedelem, sőt bizonyos területeken a mezőgazdaság is olyan kiemelkedi eredményeket, amilyenekről éppen a millenniumi kiállítás szolgáltatott bizonyítékokat. A válasz: nem volt mindenki züllött, romlott vagy naplopó. Ezért írhatta a kiállítás hivatalos kiadványa, amely egyébként nem riadt vissza önkritikus megállapításoktól:

 

Iparunk sok tekintetben megerősödött, s az ország szükségleteinek természetes fokozásában, valamint a hatósági szükségleteknek számára való biztosítása esetén jövőjében nem csügged. Kereskedésünk s a vele kapcsolatos összes tényezők, különösen a hitel eszközeinek rendszeresítésével foglalkozó intézetek, a takaréktárak, a bankok, a biztosítók, valamint közlekedési vállalataink a nemzeti vagyonosodás haladásában mindinkább terjedő működési tért találnak, és számukra biztosított jogok alapján rendszeresen fejlődésükben haladni fognak.

(Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor)*

 

Hivatalos vélemény az agrárszocializmusról

A napszámbérek egyenlőtlensége a rendelkezésre álló munkások egyenlőtlen számából és a mezei munkának sokszor rövid időre, egypár hétre való összetömörüléséből keletkezik. Annyi állandó munkást a gazdaság éven át nem tarthat, amennyi például aratáskor vagy csépléskor szükséges; a helybeli parasztbirtokos pedig gyakran éppen ily sürgős munkához nem vállalkozik kisegítő munkásnak, mert rendszerint saját gazdaságában van elfoglalva. A kormány ez okból évek óta azon törekszik, hogy a fölvidéki és más munkásgazdag vármegyékben éppúgy, mint a munkásszegény vidékeken összeíratja a rendelkezésre álló munkások számát és azt a szükségletet, melyet gazdák rendkívüli munkához igényelnek. Ezeket az összeírásokat közhírré teszi, hogy így mindenki tájékoztatva legyen arról, hol van munkáshiány, és honnan lehetne azt fedezni. Ezenkívül a munkások szállítására olcsóbb viteldíjakat engedélyez. Mindezek a törekvések azonban eddig eredményre nem vezettek.

A rendkívüli munkaszükségletet ügyesen felhasználták a nemzetközi szocialisták, hogy az alföldön az agrárszocializmust felszították, és így a munkáskérdésnek egy, más államokban nem létező faját teremtették, mellyel megküzdenünk kell […]

Legnagyobb a napszámbér aratáskor, s ez a bér hullámzik legjobban az országban. Vannak megyék, ahol a férfimunkás aratáskor is ellátás nélkül csak 50 kr-t kap, de vannak, ahol a megyei átlag 221 kr-ra, tehát a négyszeresnél is magasabbra emelkedik. Az aratási munkabér országos átlaga a férfinál ellátás nélkül 118, ellátással 89, a nőnél pedig 76, illetőleg 57 kr.

(Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor)*

 

A T. Ház és az agrárszocializmus

A képviselőházban az agrár szocializmusról többek közt Kolozsváry-Kiss István beszélt:

 

Engedje meg, t. ház (Halljuk! Halljuk!), hogy a mezei munkások között fellépett szocializmusról is megtegyem észrevételeimet […] Például azt a községet hozom fel, amelyben én lakom, ahol éppen az átlagos munkabér nagyobb volta, a cselédbér magassága, amint ezt a statisztika ki is mutatta, igen nagymérvű bevándorlást idézett elő. Nálunk ugyanis ki lehet mutatni, hogy határunkban permanensen magasabb a bér, mint a közel fekvő községekben, a közel fekvő pusztákban […]

Mármost az, aki látja, hogy jó munkásember mennyit keres, és az milyen úri módon él, mert köztük van olyan is, akinek a szobájában az ember olyan berendezést talál, amilyet még 20-30 év előtt csak az első gazdánál sem találtak, elkeseredik azon, hogy a keresetágak megváltozásával balra fordult sorsa, keserves sorsban élt. Ha mármost ezen dolgokat tovább kutatjuk, ha visszatekintünk az 1848 előtt is szabad birtoklásra, látni fogjuk, hogy a régi birtokos osztálynak igen sok tagja elpusztult, és helyettük újak keletkeztek. Hogy miért: saját hibájukból-e vagy nem, azt kutatni itt nem akarom, csak azt jegyzem meg, hogy általában véve könnyelműség azokat az embereket pusztulásukért okozni, mert az illetők az akkori kor szokásai szerint a dologtalanságot megszokták. Ezeknek ma, amikor sokat kell dolgoznia mindenkinek, aki munkája után akar megélni, mert fiatal korukban jobb módhoz szoktak, igen nehéz a megélhetés. Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy a szociális izgatás ily körülmények között bizonyos helyeken termékeny talajra talál. Én azon meggyőződésben vagyok, és ezt ki is nyilatkoztattam mindenütt, hogy a mezei munkások szocializmusa álszocializmus, mert a gazda és a munkás közt oly szoros viszony, érdekközösség van minálunk. Gyakorlati észleletből ki tudom mutatni, hogy a jó gazda, aki gyarapodni akar, aki rezonábilis gazdaságot űz, a jól táplált, értelmes, szorgalmas munkást nem nélkülözheti, és bármilyen drágán fizeti is azt, nyert rajta; míg az értelmetlen, hanyag, különösen egy kicsit lopós munkáson rajtaveszít […]

(Képviselőházi Napló)*

 

Kolozsváry-Kiss István kárhoztatta a mezőgazdasági munkások „úrhatnámságát”, és ellenszerül azt javasolta, hogy – telepítsék ki őket a tanyákra… – Ehhez képest a klerikális Magyar Állam Dr. O. L. jelű vezércikkírója szinte haladónak tekinthető:

 

A magyar állam jó tanácsai a katolikus papságnak

A papságnak le kell mondania azon régi eljárási módról, melynek megfelelőleg csupán a sekrestyéből vezette és kormányozta a híveket. A kereszténység elveit leszorították a közélet teréről, és csupán a templomba utalták, s ez a legnagyobb baj; azért a papságnak ki kell vonulnia a nyugalmas plébániai szobákból, föl kell áldoznia az eddig élvezett, nyugodt, pipás délutánokat és estéket. A nép köze kell leszállni, a munkásnép körében a ker. szeretet és az igazságosság legújabb alkotásainak népszerűséget szerezni. Több piszok ragadt sokszor a reverendákhoz a kényes intelligens körökben, mint amennyi fog az egyszerű munkásnép körében […]

De hát csoda-e, ha az a szegény munkásnép elfordul papjától, kiről tudja, hogy eddig anyagi viszonyaival édeskeveset törődött, kit legföljebb csak temetésnél, esketésnél vagy keresztelésnél látott, de akkor is a summás stólaösszegek* hallatára lecsüggesztette fejét; ki prédikált neki az örök boldogságról és kárhozatról, erkölcsös életről, de a gazdasági válságok következtében beállott nehéz megélhetési viszonyok közepette sem állott melléje – tanácsával, tettekben megnyilvánuló támogatásával és működésével?

(Magyar Állam)*

 

Orosháza, Békéscsaba, Battonya, Hódmezővásárhely figyelmeztető példái után érthető az aggodalom. – Az ipari munkásság sem maradt néma:

 

Munkástüntetés

Nagyobb szabású munkástüntetés volt ma délelőtt a fővárosban. A Víg utca 16. sz. a. levő Molnár-féle vendéglőben ma reggel 9 órakor gyűlésre jöttek össze a „munkanélküliek”. A vendéglőhelyiség teljesen megtelt munkásokkal, akik azután elnököt és jegyzőt választottak. A rendőrség részéről a gyűlésen Krecsányi Kálmán VIII. kerületi kapitány jelent meg, aki mindjárt az első beszélőt többször figyelmeztette, hogy izgatásoktól tartózkodjék. Ez azonban folytatta beszédét, mire a kapitány a gyűlést feloszlatta. A munkások erre nagy zajjal kivonultak a helyiségből, s az utcán nagy lármával éltették a „munkanélküliek”-et, abcúgolták a rendőrséget, s így vonultak ki a Kerepesi útra. A tömeg persze egyre nagyobbodott, úgyhogy mire a Múzeum körútra ért, a közlekedés is fennakadt. Ekkor azonban megérkezett egy nagyobb csoport rendőr, mely a tüntetőket szétzavarta. A munkások többször nagyobb csoportba verődtek, abcúgoltak, amiközben nyolcat letartóztattak, s bekísértek a VIII. kerületi kapitányságra.

(Fővárosi Lapok)*

 

Ugyanerről a tüntetésről a Pesti Napló már ironikus hangon emlékezik meg:

 

Tüntetés a képviselőház előtt

A szürke hétköznapi életbe egy kis változatosságot hozott az a váratlan tüntetés, amelyet a foglalkozástalan mesterlegények rendeztek ma délelőtt az Országház környékén. Az egész intermezzo alig tartott félóráig, s a városban mégis a legkülönfélébb variációkkal és a túlzásig nagyítva beszéltek róla az emberek. A valóság az, hogy kétszáz munkásember a képviselőház* előtt akart a nyomorával tüntetni, és ezt a rendőrség megakadályozta, a kolomposokat pedig letartóztatta. A tüntetés előzménye és lefolyása ez volt:

A foglalkozástalan mesterlegények hatósági engedéllyel gyűlést tartottak ma a Víg utcai Molnár-féle vendéglőben. A régi dalt hangoztatták újra meg újra: a boldogító szocializmusról meg a burzsoák galádságáról. De elvégre a panaszkodásba is beleunnak az emberek, és a gyűlésező szocialisták is beleuntak a többé-kevésbé csöndes bánkódásba. Ekkor valamelyikük kiadta a jelszót:

– Menjünk a képviselőház elé! Tüntessünk! – És a többi lelkesülten hagyta rá:

– Menjünk!

Tömött sorokban, zsibongva, lármázva vonultak végig az utcákon. Akadálytalanul mehettek a Sándor utca torkolatáig. Ott útjokat állta Schmidt rendőrfelügyelő tizenöt rendőrrel. A munkások nem zavartatták magukat. Kiabáltak, lármáztak tovább:

– Éljen a szocializmus!

– Éljenek a munkátlanok!

Erre már másképpen válaszolt a rendőrség. A közelben lévő VIII. kerületi kapitányságtól Krecsányi Kálmán kapitány és egy egész csapat rendőrtisztviselő meg detektív sietett gyors lépésben a tüntetés színhelyére. Ott azután hamarosan elvégezték a munkájokat.

A legzajosabb, leglármásabb tüntetőket összefogdosták, a többi pedig jobbnak látta kereket oldani. A kerületi kapitánysághoz öt embert kísértek be, akiket a kapitány azonnal kihallgatott és elzáratott.

Félóra múlva csendes volt minden. Csak egy lóvasúti kocsi tetejéről kiáltotta el valaki borízű, vidám hangon:

– Éljen a szocializmus!…

(Pesti Napló)*

 

Szocialista tüntetés Szegeden

Szegedről távírják: A szegedi szocialisták vidéki elvtársaik közreműködésével Pfeifer Ignác szocialista agitátornak az állami fogházból ma történt kiszabadulása alkalmára nagyobbszerű tüntetést terveztek, miről a rendőrség idejében értesülvén, minden mozgalmat meggátolt: Pfeifer az állami fogházból zárt kocsiban távozott, és a rendőrség felszólítására a déli vonattal Szegedről elutazott. Az éjjelre várható tüntetések ellen a rendőrség a legkiterjedtebb óvintézkedéseket tette.

(Nemzet)*

 

„Szocialista izgatás a postások között”

A szocialista izgatók megint az állami alkalmazottak között hintik a konkolyt. Ma reggel a fővárosi postahivatalokban felbujtogató nyomtatott felhívás járt kézről kézre. Hogy ki vitte be a postára e felhívásokat, nem tudják. Pápai Kovács István talált legelőször egy nyomtatványt, mire azonnal jelentést tett róla Dür Károly postaigazgatónak. Később Pápai Kovács István és Kelemen György, akik a postások vezéremberei, jelentkeztek az igazgatónál, és az összes levélhordók és postaszolgák nevében kijelentették, hogy a postások ettől a mozgalomtól teljesen távol állanak, és azt a legerélyesebben visszautasítják. Egyúttal azt a meggyőződésüket fejezték ki, hogy az egész dolog szocialista izgatók munkája.

(Nemzet)*

 

Nem érdektelen, hogy a Magyar Állam rokonszenvvel ír az asztalosmunkások tiltakozó gyűléséről. A klerikális lap pártfogó kiállásába azonban bizonyosan belejátszott az, hogy itt a munkások szabadidő követelése egybeesett a vallásnak a vasárnapi munkát tilalmazó parancsával:

 

Munkásgyűlés!

Az asztalosmunkások tegnap a József kőrút és Rákóczi tér sarkán gyülekeztek. A felszólalók először a húsvétkor tartandó famunkás-kongresszus szükségét fejtegették, azután pedig kikeltek az ellen, hogy a vasárnapi munkaszünetet fel akarják függeszteni a millennium alatt. Fölhozták, hogy a munkások egész héten igában vannak, s most még azt az egy szabad napot is el akarják venni a munkaadók. És annál súlyosabb vád éri őket. ezért a kapzsiságért, mert éppen a nemzet legnagyobb ünnepe alatt akarják megfosztani a munkásokat egyetlen szabad napjuktól, amikor mindenki ünnepel. Egyhangúlag elfogadtak egy határozati javaslatot, amelyben tiltakoznak a vasárnapi munkaszünet felfüggesztése ellen, és minden erkölcsi eszközt felhasználnak arra, hogy ezt megakadályozzák. A gyűlésen a rendőrséget Tóth Mihály rendőrfogalmazó képviselte, de közbelépésre nem volt ok, mert a gyűlés komolyan és nyugodtan folyt le.

(Magyar Állam)*

 

A munkásmozgalom növekvő jelentőségét bizonyítja, hogy még az egyetlen magyar irodalmi napilap, a Fővárosi Lapok is hosszú tudósításban adott számot a szocialista famunkások 1896. húsvéti kongresszusáról:

 

Szocialista famunkások kongresszusa

A magyarországi famunkások húsvét vasárnapjára és hétfőjére kongresszust hívtak egybe, hogy helyzetük javításának módját megbeszéljék, és hogy a szervezkedés érdekében dolgozzanak; a kongresszus, amelyet a Víg utca egyik vendéglőjében tartottak meg, azonban tulajdonképpen nemzetközi szocialista gyűlés volt, amelyen veres színnel húzták be a szónoki emelvényt, és veres zászlókkal ékesítették a termet, azonkívül minden megjelent munkásnak a karjára is veres szalagot húztak. A Lassalle szobrával díszített tágas gyűlésteremben mintegy 150-en lehettek, és sok furcsa beszédet mondottak a nemzetközi szocializmus érdekében. Megtámadták a hazafiságot, és egészen nemzetközi színezetűvé iparkodtak tenni a kongresszust, úgyannyira, hogy inkább foglalkoztak a külföldi szakszervezetekkel és azok ténykedésével, mint azzal, hogy a magyar viszonyokon javítsanak. Ez a programzavarás azt hozta magával, hogy a második napon a rendőrség a kongresszust feloszlatta […]

 

A Fővárosi Lapok részletesen ismerteti a két kongresszusi nap eseményeit és a felszólalásokat egészen addig, míg Krecsányi kapitány, arra hivatkozva, hogy a szónokok a büntető törvénybe ütköző munkabeszüntetésre izgattak, fel nem oszlatta a kongresszust.

 

A rendőrkapitány eljárása érthető izgatottságot keltett a fővárosi, de különösen a messziről egybesereglett vidéki küldöttek sorában, akik sehogy sem akartak belenyugodni a kapitány kijelentésébe. Nagy zajongás támadt, úgyhogy a kapitány a rendőreivel üríttette ki a tanácskozás termét.

A kongresszus vezető emberei menten elhatározták, hogy tiltakoznak a kapitány eljárása ellen, panaszt emelnek a főkapitánynál, akinél a kongresszus folytatására az engedélyt kérni fogják. Küldöttség is ment a főkapitányhoz, de, úgy látszik, eredménytelenül, mert a tanácskozást nem folytathatták.

A kongresszus Víg utcai helyisége előtt állandóan rendőrök cirkálnak, akik arra ügyelnek, hogy a megrendszabályozott kongresszusi tagok a tilalom ellenére tanácskozásukat ne folytassák.

(Fővárosi Lapok)*

 

Május elseje

A munkásság természetesen a millennium évében is megülte május elsejének ünnepét. Tekintettel arra, hogy az ezredévi kiállítás megnyitása másnapra, május másodikára volt kitűzve, csendes ünneplést, békés szórakozást vettek tervbe. De a rendőrség közbelépett…

 

Zavargások itt a fővárosban alig fordultak elő, dacára, hogy úgy a Zuglóba, mint a Hungária útra tízezrével vonultak ki a szocialisták. Rendőri asszisztencia persze volt elég nagy, de beavatkozásra alig volt szükség.

Délelőtt az egyes szakegyesületekben tartottak előadásokat a munkásvezérek a május elsejének megünnepléséről, délután pedig kivonultak az említett két helyre mulatni. Beszédeket azonban nem tartottak, mert ezeket a főkapitány már eleve betiltotta. Magában a Zuglóban 100 gyalog- és 20 lovas rendőr volt összpontosítva. Este a munkások mindkét helyről szépen bevonultak a városba anélkül, hogy e rendet a legkevésbé is megzavarták volna.

Sajnos nem lehet ugyanezeket mondani a kőbányai munkásokról. Ott komoly zavargások fordultak elő, és megtörtént az, hogy az egyik rendőr revolverből lőtt a munkásokra. Egyet talált is, aki alighanem belehal a golyó által okozott sérülésébe.

A Mosonyi utcában levő Guttmann-féle téglagyár munkásai ma reggel nem akartak munkába állni, és követelték, hogy a gyár a mai napon szüntesse be az üzemet. A munkavezetők, felügyelők botokkal fölfegyverkezve fogadták az egybegyűlt munkásokat, akiknél szintén nem hiányoztak a jó nagy furkók. Itt nemsokára verekedésre került a dolog, amelynél természetesen a kisebbségben lévő gyárbeliek húzták a rövidebbet.

A munkások ezután elmentek a többi téglagyárakba, és ott is izgatni kezdtek. Szlávy rendőrtanácsos a központtól kért rendőri asszisztenciát megakadályozni a további zavargásokat.

A munkások azonban itt sem akartak engedni, és a közibük vágtató lovas rendőröket kőzáporral fogadták. Ezek kardot rántva ütlegelték és kergették a munkásokat, sőt az egyik rendőr revolverét vette, és azzal a munkások közé lőtt. A golyó talált, és az egyik munkás földre rogyott, a többiek erre megfutamodtak. Tízet közülük azonban elfogtak a rendőrök, és a kerületi kapitánysághoz kísérték őket.

A kőbányai munkások erre küldöttséget menesztettek Ugron Gábor orsz. képviselőhöz, közbenjárásra kérve őt, hogy szabadon ünnepelhessék május elsejét. Érdekükben Ugron persze nem tehetett semmit.

(Pesti Hírlap)*

 

Tüntető séta

A képviselő-választások után, november 29-én a szociáldemokraták új módszerrel próbálkoztak: tüntető sétákat szerveztek:

 

Az országgyűlés e héten megnyílik. A politikai pártok, a parlamentiek és a parlamenten kívüliek, szervezkednek, készülődnek. A szociáldemokraták sem maradhatnak hát tétlenül. A gyűléseket egyedül nem tartják, úgy látszik, célravezetőnek, a tüntető körmenetek rendezését meg – amint praxisból tudják – a rendőrség nem engedi meg nekik, tehát a politikai akciónak egy nálunk még új nemét eszelték ki. A külföld példájára az úgynevezett tüntető séták alakjában viszik ki a mozgalmat az utcára.

Vasárnap rendezték az első ilyen tüntetést. Ez azonban fiaskót vallott, mert még 2000 embert sem tudtak e részvételre összetoborozni, asszonyokat pedig, talán kettőt kivéve, egyáltalán nem lehetett látni a sétálók között, pedig számításaikat arra alapították, hogy a rendőrség, ha ők nejeikkel és gyermekeikkel jelennek meg az utcán, már gyöngédségből sem fog erőszakos eszközökhöz nyúlni. Ebben csalódtak ugyan, mert a rendőrség a körsétákat betiltotta, és tiltó rendeletének bizony karhatalommal szerzett érvényt. Széjjelzavarta az utcákról a tüntetőket, akik nem is nagyon ellenkeztek, és így komolyabb összeütközésre munkások és rendőrök között nem is került sor. Csak itt-ott fordult elő apróbb csetepaté, és kísértek be vagy négy embert a kerületi kapitánysághoz.

A körmenetet munkásgyűlések előzték meg, és a gyűlésekről vonultak föl a „sétálni” kívánók az utcára.

 

A gyűlések

A sok munkásgyűlés közül a tudósítás néhánnyal részletesebben foglalkozik. Így például beszámol arról, hogy a Gyöngytyúk utca 14. szám alatti Schmidt-kocsmában – 30 rendőr jelenlétében – 400 munkás gyűlt össze. Az elnök szólásra kérte az első szónokot:

 

Rádi Sándor volt az, az ismert munkásvezető, ki arra utalt, hogy a képviselő-választások után és a parlament megnyitása előtt állnak. De a választásokban mi, a nép – úgymond – csak annyiban vettünk részt, hogy a kormány közénk lövetett, gyilkoltatta rendőreivel a népet…

Sajó rendőrfogalmazó: Nem engedem meg az ilyen kifejezéseket!

– De hisz igaz! – hangzik mindenfelől a kiáltás. – Tényeket csak szabad elmondani!

Rádi: Elmondta ma délelőtt Apponyi gróf a Nemzeti Párt klubjában.

A gyűlés elnöke kéri a szónokot, hogy higgadtan beszéljen, nehogy alkalmat adjon, amit tulajdonképp szeretnének, a gyűlés föloszlatására.

A szónok néhány nyugodt szó után ismét a parlamentre térve, azt mondja, hogy ott csak bizonyos érdekkörök vannak képviselve. A munkásságnak síkra kell szállnia a klikkek ellen, ne engedje, hogy ott csak politikai gazemberek üljenek…

Sajó fogalmazó: Nem tűrhetem ezt!

– Igazat beszél! – kiáltják a munkások.

– Csend legyen, mert rögtön föloszlatom a gyűlést! Ez a szónok szót se szólhat többet!…

Beszélt azután Matos Jenő és Csizmadia Sándor.

A gyűlés mintegy háromnegyed órát tartott, s az elnök erre bezárhatta azt Sajó fogalmazó ama figyelmeztetése után, hogy a jelenvoltak kettesével-hármasával távozzanak, mert a tömeges elvonulást nem engedheti meg. A munkások engedelmeskedtek, és szép csendesen indultak a Népszínház felé, hol a tervezett séta gyülekezőhelye volt kijelölve.

Egy másik munkásgyűlés a Ferenc körút egyik vendéglőhelyiségében volt. Itt is, mint a többi gyűléseken, nagyszámú rendőr volt készenlétben, de beavatkozásra nem volt szükség. Vankó Károly volt az első szónok, aki szintén parlamentünket bírálta, persze nem a legcsendesebb tenorban. A munkások követeléseit a szónok következőkben formulázta:

 

1. Követeljük az általános, közvetlen és egyenlő szavazati jogot, mert a parlament csak akkor lesz az ország akaratának hű tükre, ha a nemzet minden tagja részt vehet a választásban.

2. Követelünk törvényt az egyesülési és gyülekezési jogról, amelyet az 1892. évben elmondott trónbeszéd is megígért.

3. Követeljük az alföldi kivételes állapotok megszüntetését.

4. Követeljük, hogy a munkások biztosítására kivételes törvényeket alkossanak.

 

Séta rendőri asszisztenciával

Mikor a gyűlések mindenfelé véget értek, a munkások, akik azokon részt vettek, befelé vették útjukat a körutakra. Három óra lehetett, mire vagy kétezren összeverődtek az Erzsébet körúton, és megkezdték tüntető sétájukat. Jellemző, hogy felnőtt embereket alig lehetett köztük látni. A sétálók legnagyobb része fiatal iparossegédekből és inasokból állott. Mellükön kis papiros kokárda díszelgett e fölírással:

Jogot a népnek!

Hosszú sorban, kettesével, hármasával összefogódzva haladtak végig a tüntetők a körúton vagy kétszer. Lovas rendőrt itt látni sem lehetett, annál több gyalogrendőr foglalta el mindkét járdát és a kocsiutat. Egy csomó rendőr meg a munkások közé ékelve haladt szépen velük. A menet most az Oktogonnál befordult az Andrássy útra, és lefelé kezdett haladni. Itt azonban váratlan akadályra bukkantak. Urs rendőrkapitány fogadta őket egy csomó rendőrrel. Az elejét a menetnek megállította, és szépen odaszólt a vezetőknek:

– Sétára már csak jobb a Városliget, ott jobb a levegő is; menjenek oda.

A munkásoknak, úgy látszik, tetszett a jó tanács. Visszafordultak, és mentek kifelé a ligetnek. Ki azonban már nem mehettek, mert a Rózsa utca sarkán az ott elhelyezett rendőrök útjokat állták. Most már kénytelenek voltak megállani. Ámde ki volt adva a főkapitányi rendelet, hogy csoportosulni tilos. Pár perc és egy csomó lovas rendőr termett közöttük. Ezek aztán kezdték a munkásokat visszaszorítani. Itt történt az első rendzavarás. A tüntetők éktelen fütyölést és abcúgolást csaptak, és futva menekültek a lovak patkói elől.

Ettől az időtől fogva aztán teljesen fölbomlott a rend. Bármerre tartott a menet, mindenütt útját állta a rendőrség. Húsz-harminc lovas rendőr kísérte őket állandóan a kocsiúton. Ez persze bőszítette a munkásokat. Fütyültek, káromkodtak. Egyik munkás követ ragadott, és azt a rendőrök közé dobta. Egy rendőrt fején talált. Persze most már csak annál nagyobb buzgalommal iparkodtak a rendőrök őket széjjelkergetni. A munkások azonban nemigen akartak tágítani. Száz meg száz torokból hallatszott egyszerre:

Éljen az általános választói jog!

Mikor az Andrássy útról kiszorította a tüntetőket a rendőrség, visszamentek ismét az Erzsébet körútra, amelyet kétszer, háromszor is végigmértek. Nagyobb összetűzés a rendőrökkel a Dohány utca sarkán volt. Innen nem akarták őket tovább bocsátani, és csaknem összeütközésre került a dolog.

Itt aztán már komolyan kezdték a rendőrök széjjelzavarni a tömeget, amelyet 15–20 részre is elszakítottak, úgyhogy többé nem is kerülhettek össze. Lehetett körülbelül ½ 7 óra, mire kiürültek az utcák, és a tüntetők fedél alá tértek anélkül, hogy komolyabb zavargásokat csináltak volna.

(Pesti Hírlap)*

 

A T. Ház és a munkáskérdés

A képviselőházban is akadt néhány képviselő, aki megpróbálta a kormány lelkiismeretét felébreszteni. Herman Ottó például.

 

T. ház! Az ezredéves kiállítás programjában gondoskodva van mindenről, ami fény, s arról is, aminek azonban csak egy része lesz igazi fény, mert sok lesz a kölcsönzött, alkalmi, a hamis ékszerrel felcicomázott semmi. (Halljuk! Halljuk!) De hogy azon programban az a becsületes, kitartó munka is helyet talált volna, amely azt az egész ünnepséget előkészíti, és meg is csinálja, arról szó sincs. Lesznek lakodalmas felvonulások, ünnepi menetek, de a munkások ki fognak maradni. Pedig, t. ház, oly időben élünk, amely időnek megvan már a maga rázkódtatása, és a magyar törvényhozás ilyenkor sajátságos benyomást tesz rám. Ráér patikákról beszélni és vitatkozni, ráér illemhelyekről beszélni akkor, midőn Anglia kiadja a rendeletet, hogy 10 cirkálóhajót kell munkába venni, s akkor, amidőn a szocializmus kopogtat, zörget az ajtónkon, s akkor, amidőn odáig fejlődik a dolog, hogy akadnak magyar emberek akik kiállanak az alföldi magyar városok piacaira, és azt kiabálják: én nem vagyok magyar, hanem nemzetközi szocialista!

Hát hol van a munkásokról való gondoskodás? Én figyelemmel olvastam el a budapesti államrendőrségnek jelentését, és elismerem, hogy az szokatlan jól van megírva, sok dologban alapos – itt-ott van tévedés is –, de mindenesetre tájékoztató mű. Mármost kérdem én a t. miniszter úrtól, hova soroltatnak a magyar fővárosban és Magyarországon egyáltalában az úgynevezett „munkanélküliek”? Ezekről nem szól a jelentés. Ki gondoskodik azokról? Mert a munkanélküliség s a csavargás nem szinonim, nem azonos. Aki ismeri az ipar, a kereskedelem és a gazdaság fluktuációit, tudja, hogy a legbecsületesebb, legtisztességesebb munkás is elvesztheti kenyerét időlegesen.

Ezzel szemben, t. ház, Magyarországon egyáltalában az egész soron más orvoslás nincs, mint az eltoloncolás; de az nem szanálása, az nem megoldása a dolognak, mert az csupáncsak a hatalom, amely magának arrogálja azt, hogy az embert akkor is büntesse, mikor rá nem szolgál […]

Hol és mikor fogunk mi foglalkozni annak a népnek sorsával, bajával s nyomorával, melyre nézve mégiscsak meg kell vallanunk, hogy róla gondoskodnunk kell, mert bizonyos munka végrehajtása csak azon az osztályon nyugszik. Én, t. ház, éppen a szocializmus terjedésére és arra való tekintettel, hogy minálunk ez a mozgalom még nem mély terjedés, még felszínes, ezt a kérdést, a t. miniszter úr figyelmébe ajánlom.

(Képviselőházi Napló)*

 

Néha konkrét munkáspanaszok is szóba kerültek. Például:

 

A sütőmunkások ügye

Ezt Várady Károly tette szóvá a képviselőház 1896. február 4-i ülésén:

 

[…] a budapesti sütőmunkások még a múlt év április havában terjedelmes emlékiratot adtak be a képviselőházhoz, és úgy tudom, megküldték minden egyes képviselőnek is […]

A sütőmunkások panasza kettős irányú. Egyik irányban tárgyalja azt az embertelen bánásmódot, melyben a tanoncok, másik irányban pedig azt a bánásmódot, melyben a munkások részesülnek. Ez az emlékirat a tanoncokat illetőleg kifejti, hogy dacára az ipartörvény 94. §-ának, mely világosan rendeli, hogy a 14 éven alóli tanoncok csak 10 órai, a 16 éven alóli tanoncok csak 12 órai munkára alkalmazhatók, Budapesten is sok sütödében 5–7 tanoncot is tartanak, és ezeket nem 10–12 hanem 16–18 órai munkára kötelezik naponként (mozgás), úgy, t. ház, hogy ezek az állapotok teljesen tűrhetetlenek […]

Azonkívül, t. ház, előadják, hogy az alvóhelyük annyira közegészségügyellenes, hogy ez is valóban tűrhetetlen. Kilencen feküsznek három ágyon. De az még istenes állapot, ahol ágyak vannak; mert amikor egy ízben megvizsgálták a viszonyokat egyik közeli községben, úgy találták, hogy az egyik segéd feküdt azon az asztalon, amelyen a sütemény készül, a másik pedig a sütőteknő alatt.) (Mozgás)

Hát, t. ház, mégis furcsa dolog az, hogy ily helytelen és dezolált állapotokat megtűr a belügyi kormány. Azt hiszem, hogy ezen körülmények olyanok, melyek szükségessé teszik, hogy a belügyminiszter ezen kérdésbe befolyjon, és a közegészségügy kívánalmait megvédje. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.)

De, t. ház, a sütőmunkások különféle más sérelmeket is adnak elő. Így különösen panaszkodnak a sütőhelyek közegészségügyellenes volta miatt. Azt mondják, hogy ezek legnagyobb része, 95 százaléka pincékben van elhelyezve, melyek sűrű vasrostéllyal vannak ellátva, azok tisztán tartására nem gondolnak a kellő szigorral, és sem a közegészség, sem a köztisztaság követelményeit azokban egyáltalán meg nem óvják. Ebből következik aztán, t. ház, hogy ezek a helyek tele vannak férgekkel és általában oly állapotban vannak, milyent művelt államban eltűrni nem lehet.

Előadják, hogy a sütödék egyharmad részében egyáltalán nincs hálószoba. Az ágyak felszerelése teljesen hiányos, a vánkosok fosztatlan tollal vagy azzal sincsenek megtöltve, és az, hogy fehérneműt kapjanak, a legritkább kedvezmények közé tartozik. Azt mondják például, hogy 7–8 munkás részére két törülközőt adnak hetenként. Amellett, t. ház, az egyes mesterek még annyira is mennek – amint a sütőmunkások előadják –, hogy például a lámpára üveget sem tesznek, hanem abban a fojtó füstben (mozgás, elnök csenget), gőzben, melegben, forróságban kell e szegény embereknek fetrengeniök.

Hát, t. ház, ezeket voltam bátor tisztelettel felemlíteni, mivel ezek a sütőmunkások panaszkodnak arról, hogy ők a munkaadók nyomása mellett egyáltalában nem képesek arra, főképp midőn az egyesülési, gyülekezési jog sincs nálunk törvényileg rendezve, hogy maguk segítenének ezen az állapoton. Azért, midőn ezeket az adatokat elősoroltam, tisztelettel kérem a t. belügyminiszter urat, szíveskedjék a kellő módon ezen viszonyokról magának tudomást szerezni és a megfelelő intézkedéseket megtenni. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.)

(Képviselőházi Napló)*

 

A kérdéshez Molnár Józsiás képviselő is hozzászólt:

 

[…] A legnagyobb figyelemmel hallgattam végig a sütőmunkások panaszát, nem azért, mintha valami új dolgot hallottam volna, mert ezekkel a viszonyokkal a lehető legközelebbről és a szó szoros értelmében ismerős vagyok; csak arra voltam kíváncsi, hogy vajon felsoroltak-e azok mindent, ami ezekben a sütőműhelyekben megtörténik, és sajnálatomra arról kellett meggyőződnöm, hogy dacára annak, hogy azokban a panaszokban igen sok drasztikus kijelentés van, még sincs minden felsorolva, ami a sütőműhelyekben megtörténik. (Halljuk! Halljuk!) Éppen ebből kifolyólag, bocsásson meg a t. ház, ha én sem megyek tovább bizonyos szempontból, mint amennyire a sütőmunkások panaszukban elmentek, mert ha továbbmennék, olyan kijelentéseket kellene hogy tegyek, melyek egyáltalán sem a t. háznak, sőt az egész publikumnak hasznára nem lehetnének, mert bizonyos undort s utálatot kellene hogy keltsen a mindennapi kenyér használata iránt. (Igaz! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) […]

Ismételten felhívom e kérdésre a t. belügyminiszter úr figyelmét, hogy a közegészségügynek megfelelőleg ez a kérdés valahára egy civilizált országban annyira rendbe hozattassék, hogy az ember legalább mindennapi kenyeréhez undor nélkül nyúlhasson. Ezt akartam elmondani, és ajánlom a kérdést a t. belügyminiszter úr pártfogásába. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.)

(Képviselőházi Napló)

 

Ellenzéki képviselők a munkásokért

A munkások megmozdulásainak letörésére a hatalom rendőri és közigazgatási szervei erőszakos cselekedetekre ragadtatták magukat. Ezek a túlkapások annyira felháborították az egyébként polgári gondolkozású ellenzéki képviselőket, hogy többen a képviselőházban is szót emeltek a munkások érdekében. (A munkásosztálynak ugyanis egy képviselője sem ült a képviselőházban.)

 

Ugron Gábor felszólalásából

[…] Megint nem saját pártfeleim érdekében emelem fel szavamat – a munkások érdekében, mert azt tapasztalom, t. ház, hogy Magyarországon a munkásoknak nagy és erős agitációjára a legtöbb jogalapot nem a mi társadalmi rendünk, nem a munkásviszonyaink, nem a bérviszonyok, hanem tisztán a rendőri hatalomnak durva és oktalanul visszaélő kezelése szolgáltatja. (Úgy van! a szélsőbaloldalon.) A rendőrségnek a munkások minden gyűlésébe való beavatkozása, de beavatkozása oly módon, amit sehol, még Piripócson sem tűrnének el a polgárok, ha csak egy parányi önérzet van bennük, az a rendőrségi beavatkozás megszabja a népgyűlést tartóknak, hogy miről szabad nekik beszélni. (Egy hang a szélsőbaloldalról: Hogy kinek szabad beszélni!) Azt is megszabja, hogy kinek szabad csak beszélnie; ha népgyűlést hívnak össze, másnak, mint az előre bejelentett szónokoknak, nem szabad felszólalni.

Hogy miről beszéljenek, abban is a határokat, korlátokat, még talán az időt is a rendőrtanácsos vagy a rendőrbiztos, ki oda ki van küldve, szabja meg. Szóval minden munkás- vagy, mondjuk, szocialista gyűlésnél, de még a nem szocialista gyűléseknél is, hanem minden munkásgyűlésnél mit olvasok én a lapokban? Egy állandó marakodást a gyűlés rendezői, szónokai, tagjai és a rendőrség közt. Ahelyett, hogy az a rendőr méltósággal ülne ott, mi történik? Ha a tagok valamit hibáznak, tessék a hibást bíróság elé állítani, de a rendőrnek nincs joga Magyarországon bárkinek a száját betömni, legyen az munkás vagy dologtalan ember. (Zajos tetszés és helyeslés a szélsőbaloldalon.) […]

 

Visontai Soma felszólalásából

[…] Szükséges még felemlíteni, hogy minálunk a küzdés alatt, valamely irány ellen, nem a parlamenti és intézményekkel való küzdést értik, hogy közmegelégedést teremtsünk, hanem a rendőri erőszakot, mint például a néppárt elleni küzdelem ferde irányzatánál tapasztaljuk. Íme, t. ház, méltóztatik tudni, hogy a német parlamentben 49, a franciában 62 szociáldemokrata ül, egy része harcias állásponton, 20–25 olyan állásponton, mint a magyarországiak, a belga parlamentben 16–20, az angolban 15 szociáldemokrata van, sőt Ausztriában is ülnek, de annyian mégsem, hogy azt lehetne mondani, hogy ezek száma gyakorol nyomást a kormányra, hogy a választási törvényt reformálni akarja, hanem önként, a század szellemétől áthatottan igyekszik egy kormány, mely liberális institúciókat akar teremteni, a választási törvényt úgy módosítani, hogy a választói jogot nagyobb néptömegekre is kiterjessze. Azt hiszem, hogy Magyarországon a szabadelvű irány, amelyet annyiszor emlegetünk, csak akkor fog haladni, őszinteségében csak akkor foghatunk hinni, ha a szabadelvű irány valóságos rendszerét képezi a kormányzatnak, ha nemcsak egyik irányban vagyunk szabadelvűek, más kérdésekben pedig zsarnokok, és Oroszország példáját követjük […] Ezek, t. ház, mind olyan kérdések, amelyek szomorúsággal töltik el minden ember keblét, aki tudja, hogy a jogokat, mint a terheket egyenlően kell elosztani. Hisz az, amit ma a rendőrség gyakorol, nem tudom, a belügyi kormányzat tájékozva van-e, és elvállalja-e a felelősséget vagy nem, de tény, hogy a magánéletet is kikutatja, vajon a rendőrtisztviselő úr elmefuttatásait követi-e eszmemenetében. Hisz cenzúrát gyakorolnak a színművek dolgában is, például méltóztatnak tudni, hogy Gerhard Hauptmann-nak van egy ismert színműve A takácsok; bizony nem úgy van írva, hogy a plutokráciának, a börzeköröknek tessék, nem is az ő, hanem a munkások érdekében van írva, szembeállítva a tőke túlcsapongását a munkások helyzetével. Ha ez, t. ház, valakinek nem tetszik, vagy nem felel meg egyéni felfogásának, ez nem szolgáltathat okot arra, hogy egy országban, melyről azt mondják, hogy alkotmányos szabadsággal bír, ily darab előadását konfiskálják, és konfiskálják dilettánsoknál, mert magánkörben sem lehet előadni, holott nem lehet nekik megparancsolni, hogy a tőzsdei üzanszokat tegyék tanulmány tárgyává (derültség a szélsőbaloldalon), hanem akik a saját érdekeik előmozdításával foglalkoznak.

Íme, t. ház, megtörtént, hogy 1895. november havában bejelentették a műkedvelők, hogy A takácsok című művet előadják, éspedig táncmulatsággal kapcsolatban, 60–70 krajcár beléptidíj mellett az Iparosok Körében. Mármost a főkapitányhelyettes úr a következő végzést hozta, éspedig akkor, amikor már a meghívók szétküldettek, az összes jegyek eladattak, és a költségek is már megvoltak. Ez a végzés így szól (olvassa): „Hirschbein Sándor a színikedvelő ifjak nevében, IV. kerület, Hímző utca 5. szám alatt, Iparos Kör helyiségében f. é. november 9-én esti 8 órától reggeli 5 óráig 70 krajcár beléptidíj mellett tartandó színielőadással egybekötött táncmulatságra engedélyt kér. Határozat. Folyamodó fenti kérelmével elutasíttatik azzal, hogy a lefizetett engedély díját a székesfőváros főkapitányi hivatalánál e végzés kézhezvétele után azonnal felveheti.” Semmiféle indoklás. Tehát a magyar állampolgárok jogával szemben a rendőrség egyszerűen azt mondja, hogy meg nem engedi, és csak személyes utánjárással tudhatták meg a rendezők a rendőrségnél vagy a belügyminisztériumban, hogy a mű előadását azért nem engedélyezték, mert annak tartalma, iránya és szelleme véletlenül a jogtalanabb és szegényebb néposztály sorsát igyekszik hatásosan, lehet, hogy túlzott színekben, festeni. Hát, t. ház, ez semmi esetre sem szolgáltathat okot arra, hogy a közvélemény a törvényhozás és kormány igazán őszinte liberális szelleme iránt bizalommal viseltessék. Ezeket akartam röviden elmondani. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.)

(Képviselőházi Napló)*

 

Az általános szavazati jogért

1896. május 10-én az Újvásártéren (mai Köztársaság tér) népgyűlést tartottak az általános szavazati jog mellett. A népgyűlés után a tüntetőket a rendőrség megtámadta. A képviselőházban ketten is interpelláltak az ügyben:

 

Sima Ferenc

a vasárnapi népgyűlés után történt összeütközéseket teszi szóvá, s idézi nehány lap leírását, melyben a verekedésről számolnak be, s melyek majdnem mind elítélik a rendőrség eljárását. A dologról bővebben nem óhajt szólani, fenntartva magának azt a jogot, hogy a miniszter válaszára megjegyzéseit megtegye, s a belügyminiszterhez a következő interpellációt intézi:

Van-e tudomása a belügyminiszter úrnak arról, hogy f. évi május 10-én az általános szavazati jog behozatala tárgyában Budapest székesfővárosban az Újvásártéren megtartott országos népgyűlés után, mikor a közel 5000 főre tehető néptömeg hazaindult a Kerepesi úton, a fővárosi rendőrség által minden ok és jogos rendőri beavatkozás nélkül, kivont karddal megtámadtatott, s anélkül, hogy a tömegben bárki is ellenállt volna, a rendőrök a népet ütötték-verték, és véresre kaszabolták, úgyhogy e páratlan rendőri brutalitásnak az eddigi nyomozás eredménye szerint közel 50 súlyos sebesültje van.

S van-e tudomása a miniszter úrnak arról, hogy a rendőrség e támadása tervszerű volt, mert lesből rohantak a védtelen tömegre, s hogy brutális tényükről az egyéni felelősséget elháríthassák, előre letették rendőri számukat, hogy felismerhetetlenül hajthassák végre a szándékolt vérengzést.

S tudja-e a miniszter úr, hogy ki volt itt a brutalitás élén álló rendőrfelügyelő, kinek rendeletére ment végbe a békés polgárok mészárlása, s ha van tudomása a miniszter úrnak ezen gyalázatos eseményről: tett-e már intézkedést az iránt, hogy a tett elkövetőivel szemben úgy fegyelmi, mint bűnfenyítő úton a legszigorúbb megtorlás haladéktalanul végrehajtassék! […]

 

Visontai Soma

megemlékezik arról a példátlan támogatásról, amelyben a budapesti rendőrségnek minden téren része van, s konstatálja azt, hogy dacára ennek az intézménynek oly szervezeti hibákban leledzik, amelyeket mind a mai napig kiküszöbölni nem volt lehetséges.

Vázolja azután az eseményeket, s bizonyítja azt, hogy a rendőröknek nincs joguk számukat levenni vagy eltakarni, mert ellenkező esetben hatóságot egyáltalán nem képviselnek.

Végül pedig a belügyminiszterhez a következő interpellációt intézi:

1. Van-e tudomása a t. belügyminiszter úrnak arról, hogy a fővárosi magy. kir. államrendőrség az általános választói jog tárgyában május 10-ére törvényszerűen egybehívott népgyűlésről hazatérő, valamint ez idő tájt a Kerepesi úton haladó polgárságot törvénytelenül megtámadta; fegyverének használatával a lakosságot: férfiakat, nőket, gyermekeket egyaránt üldözőbe vett, bántalmazott, számtalan egyént megsebesített, miáltal a fennálló törvények és törvényerejű rendeletek és szabályzatok egyenes megszegésével a közrendet veszélyeztetve, a polgárok legszentebb szabadságjogai és személyi biztonsága ellen követett el súlyos beszámítású merényletet?

Hajlandó-e a t. belügyminiszter e tárgyban szigorú vizsgálatot indítani, és a megsértett jogrend – valamint a fővárosi m. k. államrendőrségnek a jövőre megóvandó tekintélye és reputációja érdekében a törvénytelenül eljárt tisztviselőket és rendőröket megbüntetni.

 

Perczel válasza:

Az illetékes hatóság a gyűlés megtartása elé semmi akadályt nem gördített, csak azt kötötte ki, hogy a felvonulás a megjelölt útvonalakon történjék, azon csak nemzetiszínű lobogók használtassanak, s továbbá hogy a tömeg a gyűlés után azonnal eloszoljon.

Értésére esett azonban a hatóságnak, hogy a tömeg a gyűlés után tüntetni készül a millenáris ünnepségek, a kiállítás és a vagyonos néposztály ellen is. (Óriási nagy zaj.)

Lukáts Gyula: Már megint hazudnak!

Polónyi Géza: Ki mondta azt?

Ugron Gábor: Gyalázatos hazugság! (Óriási zaj.)

Polónyi Géza: Mondja meg, ki hazudott?

Elnök: Figyelmezteti Polónyit, hogy a tárgyalást ne zavarja.

Polónyi Géza: Rágalmazni nem szabad! (Óriási zaj.) Ki hazudott? (Nagy zaj).

Elnök rendreutasítja Polónyit. (Nagy zaj.)

Perczel Dezső: A tilalom ellenére a gyűlésen vörös zászlót is használtak. Midőn a gyűlés után pedig a rendőrség a „legnagyobb gyöngédséggel” (óriási nagy zaj) felszólította a tömeget, hogy oszoljon szét (nagy zaj, hazugság!), akkor egy rendőrt úgy ütöttek főbe, hogy koponyatörést szenvedett. A rendőrség tehát önvédelemből rántott kardot. (Óriási nagy zaj. Felkiáltások: Minő nagy hazugság!)

Azt senki komolyan föl nem teheti a rendőrségről, hogy mulatságból vagdalta volna a népet. (Nagy zaj.)

Lukáts Gyula: Hát a rablógyilkos miért gyilkol?

Perczel Dezső belügyminiszter: Az nem igaz, mintha a rendőrség levette volna számait.

Polónyi Géza: Hivatalosan hazudnak! (Óriási zaj.)

Perczel Dezső: Egyébként a vizsgálat folyik, s ha kiderül az, hogy a rendőrség túllépte hatáskörét, a megtorlás nem marad el.

Kéri a házat, vegye válaszát tudomásul.

 

Sima Ferenc

nem veszi tudomásul a belügyminiszter válaszát. Tagadja azt, mintha a tömeg a rendőröket megtámadta volna, vagy bármi okot szolgáltatott volna a közbelépésre. Az az állítás pedig, mintha a millennium ellen tüntetni akartak volna, nem való.

 

Visontai Soma

azt a választ, melyet a miniszter adott, nem veheti tudomásul. Ő semmit sem kért, csak igazságos vizsgálatot, a belügyminiszter pedig semmit sem ígért, csak közegeit mosta. (Zajos éljenzés bal felől.)

 

Perczel Dezső belügyminiszter

újra felszólalt és ismételte, hogy amit mondott, azt mind a főkapitány jelentéséből vette. Többet nem tehet, mint azt, hogy a vizsgálatot megindíttatta, és bevárja annak az eredményét. Nem védi a bűnösöket, de ok nélkül támadni senkit sem enged, és ki nem szolgáltat senkit. Visontai őt vádolja azzal, hogy a millenáris ünnepet kompromittálta, mert helyeselte azt, hogy nem engedték szabadjára azokat, akik a millennium iránt nem valami barátságos érzelmekkel vannak. Hát ő azt hiszi, hogy azok kompromittálták a millenniumot, akik azokkal az elemekkel szövetkeztek.

(Fővárosi Lapok)*

 

Még sokáig lehetne folytatni az idézetek sorozatát, amelyek a nép jogfosztottságáról, a szociális helyzet mélységeiről tudósítanak. – De íme itt a következmény is:

 

Kivándorlás Magyarországról

Mintha nem volna elegendő Magyarország nyomorúságához az az évről évre fokozott mennyiségben kifelé özönlő aranyáram, mely kereskedelmi mérlegünk állandóan kedvezőtlenebbé alakulását jelzi; és mintha nem volna betelve a nyomorúság pohara avval, hogy vagyonos osztályainkból sokan, amit itt benn az országban szereznek, külföldön költik el – még a dolgos kezek ezrei is évről évre elhagyják az országot, s nem szórakozás végett, hanem hogy jobb hazát alapítsanak. Majdnem az őrültségig fokozott kétségbeesés kell ahhoz, hogy valaki elhagyja azt az oltárt, melyet atyái Istennek építettek, és a földet, melynek gyümölcsein élnie kellene, hogy elhagyja hazáját, és egy lidércfény után induljon, egy képzelt jobb hazát keressen, hol – meg lehet élni.

Amerika az az ígéret földje, hová kétségbeesett ezrei tekintenek az országnak. Mennyi csalódásnak, mennyi bánatnak, mennyi nyomornak, mekkora éhségnek kell megelőznie azt az elhatározást, amely kitörli szívéből a hazához való ragaszkodást, és rábízza magát a nagy óceánra, hogy egy idegen föld lakójává legyen, mely mostohaanyja ugyan, de legalább enni ad, mint e kétségbeesettek hiszik.

A statisztika szomorú adatai szerint a kivándorlás Amerikába nőttön-nő. 1885-ben Magyarországból 9 383 személy érkezett Amerikába, 1886-ban már 12 420-an, 1887-ben 15 256, 1888-ban 15 800, 1889-ben 10 957 személy. A következő évben, 1890-ben, nagy emelkedéssel 22 062 a kivándorolt magyarok száma. 1891-ben 28 366-an kötöttek ki Amerika partjain, s még tart ez az emelkedés fokozatosan; 1894-ben apadás volt, tavaly azonban megint többen vándoroltak ki, ti. 23 684-en, az idén a szám még nagyobb lesz, amint az első félévi eredményből következtetni lehet.

S ez ellen nem történik semmi, de semmi. Liberális politikánk egyáltalán nem tud gazdasági politikát csinálni. Sem a mezőgazdaság, sem az ipar, sem a kereskedelem helyes érdekei nem találnak gyámolítót az uralkodó párt embereiben és a hatalom kezelőiben. A földterület egy adott mennyiség, melyet nem lehet tetszés szerint tágítani. S ha ez a terület az ő gyümölcseivel táplálni és eltartani tudott azelőtt kevesebb embert, természetesen nem tud megélhetést biztosítani a mostani súlyosabb ár-, adó- és egyéb viszonyok között a megsokszorozott népességnek. A mezőgazdaságot intenzívebbé kell tenni, az örökösödést akként szabályozni, hogy a birtok túlságos elaprózása meggátoltassék, és alkalmat szolgáltatni, hogy az elszegényedett földmívelő nép rázkódtatás nélkül áttérhessen az iparűzésre.

De az iparűzésben is más irányt kell követni az eddigieknél. Nemcsak az szükséges, hogy a kisiparost támogassuk a versenyben, a nagyipart is józanabb alapon kell fejleszteni, mint az eddig történt. Az ipart eddig teljesen Budapesten centralizálták, és elérték vele azt, hogy a vidék teljesen elnéptelenedik, elpusztul. Mindenki a fővárosba kívánkozik, és aki egyszer idekerült, inkább nyomorog, és agyondolgozza magát, semhogy a vidéken alapítsa meg a szerencséjét. És bizony nehéz is a vidéki iparos helyzete, aki elhibázott forgalmi és iparpolitikánk mellett csakis a helyi szükségletek számára dolgozhatik. A vidéki iparosok nagy része a hivatalos lap és a vidéki újságok árverési és csődrovatainak törzsvendége. És ugyanígy áll a dolog kereskedelmünkben.

Így nyer újabb és újabb tápot az az áradat, mely Amerikába viszi az ország dolgos elemeit, mely mindinkább apasztja nemcsak a termelő, de a fogyasztó közönséget is. Nagyon szomorú pendant-ja ez az ezer év előtti honfoglalásnak.

(Magyar Állam)*

 

Ha a társadalomról van szó, akkor nem lehet említés nélkül hagyni a szabadkőművességet, amelynek ezekben az elvekben jelentős mértékben érvényesül a befolyása. A millennium évében avatták Podmaniczky utcai székházukat, a szabadkőműves testvérek között ott találhatók a politikai, kulturális és közgazdasági élet kitűnőségei. Jobb- és baloldalról egyformán támadták, 1896-ban még antiszabadkőműves kongresszust is tartottak. Ez az esemény szolgáltatta az alkalmat Timár Szaniszló író- és újságírónak, hogy a szabadkőművesség mellett lándzsát törjön az Egyenlőség hasábjain:

 

A szabadkőművesek gonoszságai

A sok kongresszus között, amelyet ebben az évben tartottak, a legkülönösebb volt mindenesetre az antiszabadkőműves kongresszus, amelyet Trientben tartottak meg, s amely a legnagyobb éclat-val* folyt le az erkölcs és vallás szent palládiuma* alatt. Kimerítették ott a frazeológia* egész szótárát, mondván, hogy a szabadkőművesség ördögi intézmény, amely a morál, az emberiség megrontására és megmételyezésére alakult, amely fundamentumát támadja meg, s amely csak azért lett, hogy aláaknázván a társadalom összes intézményeit, a kellő pillanatban fölrobbantsa azokat.

És újra az indexre kerültek* mindazok teljes összességökben, akik ott munkálkodnak a páholyok homályában, ahová hivatatlan szemnek nem szabad bepillantani. De azért dolgoznak tovább, a vád dacára, szakadatlanul; dolgoznak tovább rejtelmes jelvények alatt, titokzatosnak látszó vagy valóban titokzatos jelszavak mellett…

Megannyi antiszabadkőműves kongresszusok, vallási fanatizmusból származó üldöztetés, a rágalmazás és vádaskodás dacára dolgoznak tovább a század férfiai a világosság és haladás nagy munkáján. Dolgoznak lankadatlan lelkesedéssel, sötétben, titokban, az erő, a szépség és bölcsesség hármas szimbóluma alatt, a szeretet óriási gyűrűjében, amellyel az egész emberiséget körülvették, és amelybe befoglalták azokat is, akik ellenséges indulattal viseltetnek irántuk.

(Egyenlőség)*

 

A nők társadalmi helyzete a millennium idején

A nő elfoglaltsága a 19. század végén Magyarországon a felső körökben a szalon és a társas élet világára, egyebütt pedig a konyhára és a háztartási munka egyéb színhelyeire korlátozódott. Értelmiségi pályára – a tanítónő és a postáskisasszony szerény munkakörén kívül – nő nem léphetett. A millennium éve hozott ebben a tekintetben változást a vallás- és közoktatásügyi miniszter rendelkezése szerint ettől az évtől kezdve juthattak be nők az egyetemre:

 

Nők az egyetemen

A vallás és közoktatásügyi m. kir. miniszternek f. évi december hó 19-én 63.719. sz. alatt a budapesti és kolozsvári egyetem tanácsához intézett leirata a nőknek a bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészi pályára léphetése tárgyában:

A nők tudományos pályákra bocsátásának kérdése hosszú idők óta foglalkoztatja a művelt társadalmat, a tudományos köröket és a legtöbb művelt állam kormányzatát.

A társadalmi viszonyok átalakulása, a létért való küzdelem megnehezülése a nők társadalmi helyzetében is nagy változást idézett elő. Ma már a műveltebb körökhöz tartozó nők is mind nagyobb számmal kénytelenek részt venni az élet küzdelmeiben, és a családi élet nyugalmasabb körét gyakran kell felváltaniok a kenyérkereset nehéz s fárasztó munkájával.

Azt bizonyára nem lehet tagadni, hogy azon kereseti módok, amelyeket a régebbi társadalmi felfogás a nők számára – elég mostohán – kijelölt, elégségeseknek nem bizonyultak.

A változott társadalmi és művelődési viszonyok arra kényszerítették a nőket, hogy az eddig megszokott foglalkozások helyett más, a megélhetést jobban biztosító kereset után lássanak, és az e célra szükséges ismereteket elsajátítsák.

Ennek a következménye volt, hogy a nők általános műveltségének és ismeretkörének fokozatos gyarapodása mellett lassankint oly hivatáskörök is, amelyekre a tudományos készültség bizonyos foka megkívántatik, s amelyeket azelőtt a férfiak kizárólagos pályájául tartott a társadalmi felfogás, a nők számára megnyíltak. E nemzedék szemei előtt történt meg a női hivatáskörökre vonatkozó felfogás átalakulása, és a társadalom nézetét nyomon követte az állam appreciációja is, mert saját intézeteinél is oly állásokra, melyeket azelőtt kizárólag férfiak töltöttek be, nőket nagy számmal alkalmazott, és mindenki tudja, teljes sikerrel. A régebbi társadalmi felfogás tehát azokkal az intézkedésekkel, melyeket az állam a nők hivatáskörének kiterjesztésével már eddig tett, helyet adott egy újabb felfogásnak, és ez az, hogy a nő a komolyabb életpályákat is be tudja tölteni, ha erre hajlama, tehetsége és hivatása van.

Az önfenntartásra szorult, művelt, előkelőbb körökhöz tartozó nők szaporodása folytán mindinkább tért foglalt az a jogos felfogás is, hogy a kiválóbb tehetségű nőket a műveltség- és tudásnak mégis bizonyos alacsonyabb fokán álló életpályák kielégíteni alig képesek.

Ebből magyarázható, hogy a nők nem szűntek meg arra törekedni, miszerint az állam a szorosabb értelemben vett tudományos pályákat is megnyissa részükre. És ki ne érezné, hogy a női nemnek elvi szigorral való elzárása a tudományos kenyérkereseti pályák egy részéről egyike azoknak a nagy társadalmi igazságtalanságoknak, melyek a polgáriasultságnak dicsőségét sohasem fogják képezni.

Nem tagadható ugyan, hogy a természet a nőt általában a családi életre utalja, s míg a férfinak az életfenntartásért vívott küzdelemben van a helye, addig a nő életfeladatát a benső családi élet kötelezettségeinek hű teljesítésében is kimerítheti.

A kiváló tehetségű és a tudományos pályákra hajlammal bíró nőknek a tudományos pályákra való bocsátása azonban véleményem szerint éppen nem akadályozza a nő hivatásának betöltését, a női erények és ezzel kapcsolatban a közerkölcsiség megóvását. A nők túlnyomó nagy része továbbra is kizárólag a családi élet kötelességeinek teljesítése körében tölti be feladatát. Egyébiránt az, hogy a kiválóbb tehetségű nők képesítést szerezhetnek és szereznek a tudományos pályákra, még ezeknek sem zárja ki a család iránt tartozó kötelességeik buzgó teljesítését. A tudás, a műveltség csak fokozza a belátást, a tapintatot, a családi élet igényeinek okos mérlegelését és a gyermekek nevelésének színvonala pedig lényegesen emelkedik […]

(Magyar Állam)*

 

A Pesti Hírlap is nagy cikket szentelt az örvendetes eseménynek:

 

Kisasszony-gimnázium

Mióta a nők barátja, Wlassics miniszter megengedte, hogy a kisasszonyok, természetesen megfelelő előképzettséggel, az egyetemre járhassanak, azóta széltében-hosszában foglalkoznak ezzel a kérdéssel, s tömérdek cikk íródott össze a lányok mellett és a lányok ellen, akikből nemsokára diplomás kisasszonyok lesznek. Miután azonban a szóbeszéd és a cikközön nemigen viszi előbbre a dolgot, hát arról is gondoskodtak, hogy az illetékes körök minél hamarabb megmozduljanak, s elsősorban is nyélbe üssék a lánygimnáziumot, amelyen át az egyetemre lehessen jutni. Megmozdult pedig legelsősorban az országos nőképző egyesület, amely a legilletékesebb intézők közé tartozik. Választmányi ülést tartott, és kimondotta, hogy oly leányközépiskolát léptet életbe, amely a növendékeknek alapos, általános műveltséget nyújtson, s egyszersmind azok kiművelését az érettségi vizsga színvonaláig vezesse. Ez a középiskola egységes nyolcosztályú legyen, de mert számot kell vetni azzal is, hogy a szülők egy része a tizenhatodik életévvel befejeztetni kívánja a lányok iskoláztatását, oly tantervet kell készíteni, hogy a hatodik osztályt bevégző leánynövendék bizonyos kerek, általános műveltségre tegyen szert. Ebben a kisasszony-gimnáziumban tehát kétféle bizonyítványt adnak majd ki. Az egyiket, a kisebbiket azok kapják, akik csak hat osztályt végeztek, de akik így is sok mindenre képesítő végbizonyítvánnyal fognak bírni. A másikat, az úgynevezett érettségi bizonyítványt pedig azoknak adják, akik mind a nyolc osztályt kijárták, és eredményes vizsgát tettek. – A leánygimnáziumban a latin nyelvet az ötödik osztálytól kezdve tanítják, éspedig fakultatíve. Hát, amint a választmány ezen határozatából látszik, a kisasszony-gimnázium ügye igen komoly, s nem lehetetlen, hogy már a millenáris esztendőben megnyílik. Hogy mint ütik nyélbe, s hogy a részletek milyenek lesznek, az most még nem tartozik ide. Ennek a gimnáziumnak természetesen lesz egy csomó ellensége is, s úgy a nőképző egyesület választmányának most ösmertetett határozata nem fog általános tetszésben részesülni. De az már kétségtelen, hogy az a másik határozat, amelyről nyomban beszámolunk, általános tetszést fog kelteni, különösen férfikörökben. A választmány ugyanis a gimnázium felállításán kívül azzal a kérdéssel is foglalkozott, hogy „háztartási tanfolyamot” nyit, mégpedig februárban. E tanfolyamon „művelt körök” leányai vehetnek részt, s a következő igen hasznos tudományokat sajátíthatják el gyakorlati úton: a főzést, a kenyérsütést, a mosást, a férfiingek vasalását, a ruhafoltozást, a gépvarrást, a szabászatot és a többi idevágó ösmereteket. Mivel ez a tanfolyam az elméleti oktatással egyidejűleg nem történhetik, hát a főzés és foltozás tudományával csak azok ösmerkedhetnek meg, akik már tizenöt évesek, akik tanulmányaikat befejezték, és akit egy választmányi tag ajánl. Az országos nőképző egyesület választmányának e határozatát valóban örömmel fogadjuk, mert azok kivitele által a leányok nemcsak diplomaták lehetnek, de még gazdasszonyok is.

(Pesti Hirlap)*

 

Sághy professzor nem lelkesedett…

A képviselőházban Sághy Gyula* jogászprofesszor, nemzeti párti képviselő hozta szóba a nők egyetemre bocsátását:

 

Befejezésül még röviden reflektálni akarok a t. miniszter úrnak azon intézkedésére, amellyel megengedi a nőknek is bizonyos körülmények közt a magasabb tanintézetekre való bocsátást. (Halljuk! Halljuk!) Ami ez intézkedést illeti, bár én azon az állásponton vagyok, hogy a nő igazi hivatása a családban van, és ettől a hivatástól nem szeretem a nőt elvonni, elismerem, hogy egyes ritka, kivételes esetekben nem szabad elzárni a magasabb kiképzés lehetőségétől az egyes kiváló tehetségű, erre ritka hajlammal bíró nőket sem, és így csak helyeslem, hogy a t. miniszter úr nem általánosságban intézkedik e tekintetben, hanem csak szűk keretben akarja e reformot megvalósítani. Különösen nagy fontosságúnak tartom, hogy ha egyes nők, kiváló képesség esetében, az orvosi pályát választják, mert ez közegészségügyünkre, épp a női nem tekintetében, nagy előnnyel fog járni.

(Képviselőházi Napló)*

 

A miniszteri leiratnak lassan-lassan mutatkoztak az eredményei. 1896-ban már két lány is tett érettségit. Olyan esemény volt ez, hogy az újságok cikkekben adtak hírt róla:

 

Érettségit tett kisasszonyok

A közoktatásügyi miniszter szabadelvű tanügyi intézkedése következtében a közelebbi napokban két kisasszony kapott már érettségi bizonyítványt.

A női névre kiállított első maturáns bizonyítványt a temesvári főreáliskola állította ki Tedeschi Borbála kisasszonynak, Tedeschi kereskedelmi tanácsos leányának, aki Zürichben kezdte tanulmányait, s a temesvári főreáliskolában fejezte be. Budapesten pedig a VII. kerületi főgimnáziumban Schmidt Mariska k. a. Schmidt kiállítási igazgatónak leánya tette le az érettségi vizsgálatot. Erődy főigazgató, aki e vizsgálaton jelen volt, dicséretének sietett kifejezést adni a fiatal hölggyel szemben, aki rövid idő alatt sajátította el a matúrához szükséges nagy tananyagot. A fiatal hölgy az egyetemen folytatni fogja tanulmányait, s a tanári pályára készül.

(Vasárnapi Újság)*

 

És 1896. februárban már megjelennek az első lányok a budapesti tudományegyetemen:

 

Az első női egyetemi hallgatók

A budapesti tudományegyetemnek a most kezdődő második félévben több női hallgatója lesz. A közoktatásügyi miniszterhez több kérvény érkezett, s ezek közül már kettőt intézett el kedvezően a miniszter. A legújabb egyetemi hallgató dr. Varságh Zoltán gyógyszerész felesége, született Szentpétery Szeréna, aki a gyógyszerészi pályára készül az egyetemen.

(Vasárnapi Újság)*

 

Az év végén pedig megjelenik az újságokban egy érdekes hír:

 

Az első magyar orvosnő

Wartha Vincéné szül. Hugonnay Vilma grófnő, ki Svájcban már évek előtt orvosi diplomát szerzett, de itthon nem folytathatta az orvosi gyakorlatot, a közoktatásügyi miniszter újabb intézkedései következtében nincs többé elzárva a magángyakorlattól. A múlt héten a budapesti orvosegyetemen meg is kezdte a vizsgák letételét. A bonctanból tette le az első vizsgákat jó eredménnyel. Még két vizsga van hátra. Valószínűleg ő lesz az első gyakorló orvosnő Magyarországon.

(Vasárnapi Újság)*

 

A miniszterelnökné sem dáma – ha csak tanítónő volt…

Rendkívül jellemző a kor társadalmi viszonyaira az a botrány, amely Bánffy Dezső miniszterelnök felesége körül tört ki. Bánffy ugyanis olyan vigyázatlan volt, hogy nem arisztokrata hölgyet, hanem egy – tanítónőt vett feleségül. Most pedig, amikor a millenniumi ünnepségek során a volt tanítónőnek kellett volna az „első dáma” szerepét játszani, az arisztokraták fintorgatták az orrukat, sőt mást is cselekedtek, mint látni fogjuk. Bánffyné elhatározta: nem vesz részt az ünnepségeken, hanem elutazik Olaszországba. Erről a témáról szól a Pesti Napló vezércikke:

 

Csak tanítónő volt

(g) Írásban és szóban országszerte propagálják a magyar nők közt a millenniumi ünneplést. Választmányi hölgyek és családanyák, főhercegi nők és polgárasszonyok az ünneplés módjain gondolkoznak: már szabják, már varrják is a nemzeti díszköntösöket, már izgatottak a sok tervezéstől, már lázasak a nagy hangulattól. Csakis egyetlenegy asszonynak nem szabad kivennie a maga részét a nemzeti örömből: báró Bánffy Dezsőnének. Neki száműzetésbe kell mennie idegen világba, Olaszországba, ahol nem zavarhatja a magyar főnemesség ünnepi hangulatát. Oda küldi a nemzet virágának híres lovagiassága, a legfelsőbb társadalom lelki nemessége, az arisztokrácia büszke osztályöntudata, a kékvérűek osztrakizmusa, amiért tanítónő volt leánykorában, és megdolgozott a kenyérért. Minden magyar asszony részt vehet a lelkesedésben, gyönyörködhetik az ünnepségekben, csak ő nem, aki a népiskola katedrájáról került a miniszterelnök háza élére. Az első asszonyok társaságában nincs helye annak, aki nemcsak a népből való, de a szíve egész melegét a népnek áldozta volt, aki nemcsak tanult, ami már maga rettenetes, de tanított is, s hogy mégis odaemelte egy becsületes ember szerelme, inkább szétszéled a társaság, és magára hagyja a betolakodót.

És azoknak a köréből, akik nem tudtak elpirulni, mert a vérük kék, akik elkékülnek, amikor másokat a lelkesedés pírja fut el, mégis akadnak, akik a megbotránkozási akciónak élére állanak, és azt a szétszéledést kezdeményezik. Hímnemű hisztérikák, akik rángógörcsbe esnek a becsületes munka gondolatától, csontszívű mozgásgépek, akikbe kék olajat öntött az osztálygőg, nehogy mozgás közben nyikorogjanak: összebújnak és sipítanak és sopánkodnak, hogy mi lesz, ha a tanítónő, a léniás leány háziasszonykodik a Sándor-palotában az ezredéves ünnepségek alatt? […]

És megkezdődött a kombinált támadás. Onnan a szobasarokból, ahová senki sem tiporhat. A névtelen levelek özönlenek, az osztálygőg gyáva proklamációi, és terjesztik a nemzet virágának – a bűzét. Vagy ki a tanítónővel, vagy pedig félre a millenniummal – tertium non datur…* Dehogyis nincs; csakhogy a tanítónő nem akarja provokálni, inkább kimenekül az idegenbe; oda, ahol az ember nem a bárgyú dölyfnél kezdődik, mert ott az emberiség ennél a perverzitásnál végződik […]

A magyar miniszterelnök felesége meghajol az osztrakizmus előtt, és kimegy Itáliába a millenniumi ünnepségek elől. A békalelkűek legyőzték. Békalelkek, mert hidegek, mert hüllők, s mert erőnek erejével fel akarnak fúvódni, mint a Phaedrus kvákogó mesehőse. És mégis szét fognak pukkanni, mert a felfuvalkodásnak a fizikai törvények szerint ez a sorsa. A tanítónőt kiüldözték házából, hazájából. A millenniumot most nyugodtan ünnepelhetik. Most már zavartalanul az övék az ünnep. A többi tizenhétmillió embernek ebben a hazában semmi köze sincs hozzá, ha tudniillik már befizették az adójukat, és kifizették a költségeket. Aki több részt kér belőle, menjen Itáliába a tanítónő után. A millennium az ősiség ünnepe, minden egyéb csak frázis, amely az adakozók becsapására való. A nép csak nézzen és hallgasson, azazhogy éljenezzen mert az éljenzés az úri színjáték külsőségeit emeli.

Hát nem úgy van! Az a millennium a küzdő, szenvedő, dolgozó magyar nép ünnepe, és nem főúri emlékünnep. Ezt a meggyőződést vallja szíve mélyén, és kell hogy ki is mondja tizenhétmilliónyi magyarság. Báró Bánffy Dezsőné nem teszi jól, ha az osztálygőg ítélete előtt meghódol, akármit mond is neki a lelke finomsága, az ura iránt való gyöngédsége. Az ő itt maradása a demokrácia ügye; a nép gyermeke, a világosság bajnoka, a tanítónő ne adja föl ezt az ügyet. Azok a névtelen levelek proklamációk a diadalmas magyar demokrácia ellen. Nem lesz jó az osztálygőgnek, ha proklamációsdit játszik, mert a magyar nép bele talál menni a játékba, és komolyra találja fordítani.

(Pesti Napló)*

 




Hátra Kezdőlap Előre