4. Millenniumi ünnepségek

Meg sem kísérlem felsorolni mindazt a pompás ünnepséget, díszközgyűlést, díszelőadást, felavatást és népünnepélyt, amely a millennium boldog évében jóformán egymás sarkára hágott. Csak válogatni lehet közülük. Sorra veszem a legjelentékenyebbeket:

 

Díszelőadás az Operaházban

Emlékezetes, csodaszép estéje volt ma a m. kir. Operaháznak. Föl lesz az jegyezve nemcsak az Andrássy úti, szfinxek által őrizett kőpalotának krónikájában, megörökítik azt hazai kultúránk évkönyveiben is. Mert valósággal kulturális jelentőségű volt ez a mai est (nemcsak merőben közjogi jellegű), midőn az egész művelt külföld, sőt még tengerentúli távoli vidékek képviselői is megjelentek, és részt vettek ezeréves kultúránk és fönnállásunk ünnepélyében, amelynek egyik kimagasló momentuma volt ez a mai díszelőadás.

Théâtre paré* volt: meghívott vendégek előtt adták elő Erkel István király-át. A mű egy évtized óta a színházi leltár valamelyik sötét mélységén aludta téli álmát, csak most ébresztették föl ismét új életre […]

Király őfelsége katonás üdvözlettel üdvözölte a belügyminisztert, azután fölment a lépcsőn, és belépett a levendulaszesz-illattól áradozó foyer-n át az udvari páholyba. Az egész közönség, mihelyt meglátta a királyt, fölemelkedett ülőhelyéről. Így üdvözölte az uralkodót. Azután fölhangzottak a nyitány első ütemei, megkezdették az előadást.

Az operaház nézőtere e pillanatban szinte mámorító, felejthetetlenül szép látványt nyújtott. A páholyokban a felséges uralkodóház tagjain kívül az ország egész főnemessége, a diplomáciai kar legkiválóbb képviselői, a törvényhozás tagjai, a magyar, közös és osztrák miniszterek, a katonaság és tengerészet számos kitűnősége, amellett mindenütt szebbnél szebb hölgyek, mindenütt aranytól duzzadó egyenruhák, kápráztatóan szép díszmagyarok, suhogó selyem, színtől áradozó nehéz brokátok, csillogó gyémántok és még ennél. is csillogóbb női szemek – valóban felejthetetlen látvány tárult a szem elé.

 

A földszinten „csak két frakk volt látható; a többi látogató mind vagy egyenruhában, vagy díszmagyarban jelent meg”. – A második felvonás után a király és családtagjai az udvari páholy előterében egy kis frissítőt vettek magukhoz, majd úgy kilenc óra felé a király és családtagjai ismét helyet foglaltak az udvari páholyban, és az előadást ismét tovább folytatták. A király növekvő érdeklődéssel követte a harmadik fölvonás hatásos jeleneteit, a negyedik fölvonás végén beszőtt gyönyörű élőképeket pedig szemmel láthatólag nagy tetszéssel fogadta. Különösen mélyebb hatást keltett a „pozsonyi országgyűlés” tablója, amelyet igazi gyönyörködéssel szemléltek a külföldi vendégeink is.

És most következett az előadásnak legszebb, legmeghatóbb részlete: az apotheózis […]

A színpad közepén hatalmas géniusz tartja az örök dicsőség sugárkoronáját a király és a királyné életnagyságú szobrai fölött. A szeretet, a hit és remény szimbolizált személyesítői állják körül a két szobrot, amelynek talapzatánál a magyar nemzet minden egyes rétegének egy-egy képviselője, vagyis az egész magyar nép áll. Ott áll egy öreg paraszt (Ujházy), egy fiatal menyecske (Szilágyiné), egy hadastyán és egynehány tényleges katona, főúr és polgár – mindegyike az Operaház egy-egy magánénekese által személyesítve. És most előlépnek mind, és ajkaikról fölhangzik a magasztos himnusz.

– Isten áldd meg a magyart!

Ma e szónál fölemelkedik az egész díszes, előkelő közönség üléséből, az a fényes földszinti közönség háttal fordul a színpadnak, és a királyi páholy felé hajol – föláll maga a király és a királyi család valamennyi jelenlévő tagja, és így állva, egymás felé nézve, együtt hallgatják, és együtt érzik át azt a csodás szépségű nemzeti fohászt, amelyben egy nép zsolozsmája száll a népek atyjához…

Egyike volt ez ama ritka, de annál felejthetetlenebb pillanatoknak, midőn a király és a nép, az uralkodó és az alattvaló szíve egyetlenegy dobbanásban találkozik, és együtt érez. Az ilyen pillanatoknak emléke kihat azután évtizedekre, mert a népek csak nehezen felejtenek…

Amint a Himnusz véget ért, a közönség harsány éljenzéssel hódolt a királynak, aki szívélyes üdvözlettel köszönte meg a lelkes ovációt. Azután kilépett a páholyból, a lépcsőházban Nopcsa Elek kormánybiztosnak megelégedését fejezte ki, és valósággal meg is köszönte a szép előadást. Azután kocsiba ült, és az egyre éljenző közönség sűrű sorfalai közt felhajtatott a budavári királyi palotába […]

(Pesti Hírlap)*

 

A Vígszínház ünnepélyes előadása egyben a színház megnyitása is volt. Molnár Géza* írta róla a beszámolót a Fővárosi Lapok-ban.

 

A vadonatúj Vígszínház*

 

A Vígszínház megnyitása

Az ezredik májusban a víg múzsa beköltözött saját házába, hogy a gyöngyvirágot már most két marokkal szórhassa az emberek szeme közé.

Mikor az ezredik termő májust köszönti minden szív, akkor az ezeréves termésből a víg múzsa leszakasztja magának a jókedvet, a derűt, az örök időkre szóló vidámságot.

A levegő az elmúlt hetekben tele volt izgalommal és disszonanciákkal, néhány hétig pedig tele lesz illattal és összhanggal – soha jobbkor nem nagykorúsíthatta volna magát a víg múzsa. Gyűjtőlencséje lesz majd ezután minden szétreppenő mosolynak: bizalmasnak és csípősnek.

Első mosolyát ma este láttuk. Kedves és őszinte volt, nem oly sztereotip, mint egy balerináé. Kozma Andor* idézte föl Prológ-jában.

Miután Barna Izsó Ünnepi nyitány-a ugyanis elhangzott, a „Vígszínház szelleme” (Lenkei Hedvig) kidugta kacér fejét a függönyön, és menten üdvözölte a közönséget. Bemutatta magát minden póz nélkül. Szellem bár – mondotta –, de azért nem lesz unalmas. Kerüli majd a sablont, a pátoszt, a frázist, a görögtüzet. Tulajdon hajléka, íme, készen áll: a szétnyíló függöny mögött feltűnik a Vígszínház épülete […]

A Prológ valóban rendkívüli és frappáns hatást tett a közönségre. Kozma a „nemtő-irodalmat” friss utakra terelte: múzsáját, aki nem kenegeti magát ókori olajokkal, hanem ibolyaparfümöt használ, és pástétomra és Mummra vágyik, egy csapásra megszerette mindenki.

Ez a prológ gúnyirat a prológok ellen – programbeszéd a bevett programok ellen.

A program- és szűzbeszédet Lenkei Hedvig eleganciával és kellemmel mondta el. Társai: Gál Gyula, Balassa Jenő és Beregi Oszkár pedig nagyon intelligens szavalóknak bizonyultak.

Az ünnepi darabot, a Barangok-at Jókai Mór írta. Nincs is senki, aki annyi fenséges derűt lopott szívünkbe, még mielőtt a víg múzsa szert tett volna mostani autonómiájára, mint Jókai. De van-e díszletfestő, aki napsugarasabb dekorációkat festene; van-e jelmezszabó, aki emberre tarkább és ragyogóbb kosztümöt szabna; van-e színházi világítómester, aki erősebb fényhatásokat tudna előidézni, mint ő? E soknemű mesterségét csak legfőbb művészete képes elhomályosítani: s ez szívének csudás lüktetése […]

A darabban kétféle Barangok szerepelnek: a grófi Baranghok – mint látjuk, h-val a név végén – és a bárói rangra emelt új Barangok, h nélkül. Jókai már most persziflázsát nyújtja a címkórságnak, a hóbortos nagyzásnak és a túltengő üzérkedésnek. Barang Tamás (Szathmári) is, a felesége (Nikó Lina) is úgy óhajtanák, hogy fiuk, Siegfried (Tapolczay) jelöltetné magát Peonia fejedelméül. Siegfried azonban a reá váró milliók dacára is józan gondolkozású fiatalember, aki udvarol Barangh Ibolykának (Varsányi Irén) – a grófi ágból –, és komolymunkára vágyik. Mikor a vojvodaságot kereken visszautasítja, szülei kitagadják. Egy hősi tettével azonban lefegyverzi őket. A fejedelmi állást ugyanis egy egzotikus öltözetű úr (Mátrai B. Béla) ajánlotta föl nekik; erről az úrról, aki Peonia követjének vallotta magát, kiderül, hogy epiruszi rablóvezér. A haramia pisztollyal a kezében követel az öreg Baranghtól egy potom milliót, és ráadásul magával akarja vinni Ibolykát is. Siegfried azonban a döntő pillanatban megragadja, és beülteti egy ballon captif-ba, amelyet a Barang-cég kerékpárreklámokra készíttetett. A léggömb a brigánttal fölszáll az egekhez, és utána Barangék is úgy érzik magukat, mint a hetedik mennyországban. Ott kötik meg aztán Siegfried és Ibolyka, valamint két másik Barangivadék (Delli Emma és Fenyvesi) házasságát.

A darabban szerepel Tallérossy Zebulon (Sziklai Kornél) is, akit a kormány a millennium tartalmára kinevez anyakönyvvezetőnek! A második fölvonás végén pedig a Barang család tagjai elmés és jóízű tósztokat mondanak a királyra, a hazára, a népre – e pohárköszöntők adják meg a darabnak az alkalmi bélyeget.

A szereplők közül többen komoly figyelmet keltettek. Delli Emma a bicikliversenyen győztes sportladyt frissen és kedvesen játszotta. Rokonszenves fiatal hölgy Varsányi Irén; őt is, mint Lenkei Hedviget egyenesen a színésziskolából szerződtették. Becses erőt nyert a színház Tapolczay Dezső személyében, aki nagyon jó poentírozással és közvetlenséggel beszél. Hegedüs Gyula is jelét adta ízlésének és természetes modorának. Szathmáry Árpád, Nikó Lina, Hunyadi Margit, Molnár László, Fenyvesi Emil, Sziklai Kornél és Mátrai B. Béla hosszabb-rövidebb ideig vagy tagjai, vagy vendégei voltak valamelyik pest-budai színháznak: ezen a réven ismerjük őket, éspedig nagyobb részüket előnyösen. Egy nem közönséges ízléssel berendezett szalon is szembetűnt.

A nézőtér fényes volt, akár csak egy théâtre paré: a hölgyek estélyi öltözékben, az urak frakkban jelentek meg. Ott láttuk Perczel Dezső és Fejérváry Géza báró minisztereket, Andrássy Aladár és Géza grófokat, Esterházy Mihály herceget, Odescalchi herceget, Széchenyi Imre és Béla, Csekonics Endre, Károlyi Tibor és Teleki Tibor grófokat, Nopcsa Elek báró kormánybiztost, számos országgyűlési képviselőt és a Nemzeti Színház törzsközönségének túlnyomó részét.

A Prológ után zajosan hívták Kozma Andort, aki aztán hosszú unszolásra meg is jelent a deszkákon. A Barangok egyes fölvonásai után minden tenyér és minden ajk Jókait szólította. A költő ott ült egy másodemeleti páholy hátterében, elbújván a kíváncsi szemek elől. Csak néha lehetett látni, amint egy fej előrehajlik Feszty Árpádné úrnőhöz. Mikor a közönség ovációi egyre hangosabbak lettek, Jókai is viszonozta az üdvözlést, és többször meghajtotta magát.

A közönség és a Vígszínház múzsája ma este pompás hangulatban ülte meg kézfogóját. Szívből kívánjuk mindkét félnek, legyen a frigy tartós és zavartalan.

(Fővárosi Lapok)*

 

A főváros millenáris ünnepe

Nem volt Magyarországnak olyan vármegyéje, olyan városa, amely valamilyen formában meg nem emlékezett volna az ezredéves ünnepről. A díszközgyűlések sorát Budapest nyitotta meg 1896. május 11-én. – Részletek Radocza János* városatya ünnepi beszédéből:

 

A fővárosnak és főképpen Pestnek tulajdonképpeni fejlődése az utolsó félszázadra esik. Ami ez idő alatt történt, azzal bátran kiállhatunk Európa ítélőszéke elé. E század elején még alig ötvenezer ember élt Budán és Pesten együttvéve, s ma többen vagyunk félmilliónál.

A városfejlődés virágzó korszakát a hetvenes évek nyitják meg, midőn a törvényhozás a főváros szabályozására és emelésére 24 milliónyi pénzalapot létesít, az Andrássy út és Nagykörút megnyitását törvénybe iktatja, és a szabályozási munkák vezetésére a fővárosi közmunkák tanácsát állítja fel.

A város szabályozási tervének megállapításával, mely a Duna szabályozására és az új hidak építésére is kiterjeszkedett, majd az Andrássy út és a Nagykörút kiépítésével egészen új irányai nyíltak meg a főváros fejlődésének, s az a szédületes emelkedés, amit e téren felmutatni tudunk, egyedüli az európai városok történetében […]

Elérkeztem, tekintetes közgyűlés, városunk történetének legújabb korszakához. Nehéz erről alapos bírálatot mondanom, annál inkább, mert szerénytelenség nélkül elmondhatom: quorum et ego pars fui!

De annyit mondhatok, s annyit mindenki el kell hogy ismerjen, hogy a főváros egységesítése híven betöltötte azon reményeinket, melyeket ahhoz fűztünk. Ez egységesítés óta még csak 22 és ½ év múlt el, de ezen aránylag rövid idő alatt is oly fejlődésnek indult szeretett fővárosunk, melynek alig van párja az európai városok történetében. Mindnyájunk előtt ismeretes dolgokra kellene hivatkoznom, ha ezt a fejlődést jellemezni és részletezni akarnám. Hiszen a ma élő nemzedékek közül csak ez nem volt e fejlődésnek öntudatos tanúja, amely ez idő óta született, s ezen nemzedék idősebbjei is már szemlélhették ezt a fejlődést. És ha vannak is hiányai városunk adminisztrációjának, ezek oly természetűek, melyek a korral megszűnnek, mert a kor meghozza a tapasztalást és a tanulságot, melyek segítségével a hiányok és tökéletlenségek orvosolhatók.

Nem akarok ugyan bővebben kiterjeszkedni ezen 22 és 1/2 esztendő fejlődésére, de nem nyújtanék hű és biztos képet, ha főbb mozzanataiban meg nem emlékezném az ezalatt történtekről.

Ezen idő alatt szaporodott fel a főváros népessége 300 ezer emberről félmillióra; épültek paloták ezrei az újonnan megnyitott utcákon és szabályozási vonalakon, fejlődött kereskedelmünk és iparunk, és a Dunánkon közlekedő hajók seregei, a városunk területén találkozó vagy innen kiinduló vasútvonalak sűrű hálózata, magán a város területén és szomszédságában keletkezett helyi közlekedési eszközeink, mindez bizonyítéka a rendkívüli arányú fejlődésnek.

Az iparnak majd minden ága meghonosodott nálunk, nagy ipartelepek keletkeztek, melyek a külföldi termeléssel kiállják a versenyt. Kereskedelem tekintetében Budapestnek máris jelentékeny szerepe van a nemzetközi forgalomban, s még nagyobb lesz ezentúl mint a Kelet és Nyugat közvetítőjének.

És ehhez a külső, hogy úgy mondjam, közgazdasági fejlődéshez járul a főváros belső, kulturális fejlődése is.

A közegészség feltételeit óriási áldozatokkal igyekszünk megteremteni, s e részben törekvéseinket a legszebb siker koronázza. A járványos betegségek, melyek lakosságunkat éveken át tizedelték, megszűntek, a halandósági arány tetemesen csökkent.

Adminisztrációnk fenntartására minden áldozatot meghoztunk, s az e téren felhangzó jogosult panaszokat orvosoltuk.

A közművelődés oltárára is letettük köteles áldozatunkat. Népnevelési célokra az utolsó 25 év alatt közel 30 milliót fordítottunk. S ez áldozatok eredménye örömmel tölti el szívünket, mert boldogan látjuk, hogy a magyar főváros e tekintetben is rövid idő alatt magas színvonalra emelkedik.

A magyar művészet templomaiban világhírű művészek hirdetik ihletett szívvel és ajakkal az örök igazság igéit. Köztereinket nagyjainknak hazai erők által létesített szobrai díszítik; tudományos társaságaink nyelvünket, irodalmunkat a virágzás magas fokára emelték.

Ez a káprázatos fejlődés rendkívüli áldozatokat is követelt. Százmilliónál jóval többre rúg csak az az összeg is, melyet az utolsó 22 és ½ évben közpénzekből a főváros rendezésére, szépítésére áldoztunk, melyhez a magánépítkezés több százmillió forintnyi költsége járul.

Azt a rendkívüli emelkedést, melyet minden téren tapasztalunk, leghívebben tükrözi vissza a főváros költségvetése, mely a főváros egyesítése óta kétmillióról húszmillióra emelkedett.

És e minden irányban nagyszabású fejlődés közepette a legőszintébb hazafiúi örömmel tölti el lelkünket szeretett fővárosunk magyarosodása.

A magyar főváros, mely körül egész Magyarország körfalat képez, oly erőssége Árpád nemzetének, melyet semmiféle hatalom többé be nem vehet […]

Nem fejezhetem be szavaimat, tekintetes közgyűlés, anélkül, hogy egy pillantást ne vessek még arra az ünnepélyes alkalomra, mely ma itt összehozott minket, a székesfőváros egész közönségének törvényes képviseletét. Nemcsak az, hogy hazánk ezredéves fennállásának emlékét az ország valamennyi törvényhatósága ünnepélyes módon örökíti meg ünnepélyes közgyűlések tartásával, késztette Budapest törvényhatóságát, hogy ebben is jó példával járjon elöl, hanem azon körülmény is, hogy az ezredéves honnak legöregebb gyermeke, megváltozva és átalakulva bár, első legyen e szép ünneplés alkalmával ebben is. Első legyen, mely örömét fejezi ki a magasztos nemzeti ünnep alkalmából, első, mely áldozzon a nagy ősök szellemének, első, mely hódoljon a legelső magyar embernek! […]

(Fővárosi Közlöny)*

 

Te Deum a Mátyás-templomban

A hálaadó istentiszteletre május 3-án került sor.

 

Néhány perccel 11 óra után kezdetét vette az ünnepi Te Deum, amelyet Vaszary Kolos* hercegprímás intonált. A templomban a legnagyobb csönd uralkodott, és mindenki áhítattal hallgatta a megható Te Deumot, melyet Gregorius följegyzései szerint pontifikáltak.

Az ünnep egyik kimagasló pontja volt a most következett mise, mely alkalommal Liszt Ferenc nagyszerű koronázási miséjét adták elő az Operaház művészei. A magánszólamokat a szokott bravúrral Rotter Gizella,* Válent Paula úrhölgyek, Broulik Ferenc és Ney Dávid énekelték.

A graduáléra a Bogisich Mihály* prépost által kottákba foglalt Szent István énekét adta elő az énekkar, az offertoriumra pedig a Boldogságos anyánk kezdetű régi magyar egyházi dalt énekelte Váradi Sándor. Operaházunk e kiváló művésze annyi érzéssel és bensőséggel adta elő e poetikus egyházi éneket, hogy igazi vallásos ihlet fogta el az összes hallgatóságot.

Az egyházi szertartás befejezése után következett a nap eseménye. A prímás fölemelkedett helyéről, és közvetlenül a királyi pár trónusa elé lépve, papsága által körülvéve, beszédet intézett a királyi párhoz:

[…] Megtartani, fölvirágoztatni, boldogítani az ősök által elfoglalt és nekünk örökségbe hagyott hazát, ez a nagy és nemes feladat vár, nemzetem, rád. Igaz, a szemhatár kissé borult, de máskor sem volt mindig tiszta fölötted az ég. Sokszor állottál már sírod szélén, s mégis, midőn azt hitték rólad, hogy kiirtottak, te gyarapodtál.

Midőn azt vélték, hogy megaláztak, te diadalmaskodtál. Midőn azt gondolták, hogy meggyöngítettek, te erősödtél. Most is, ezer év után nem megfogyva, nem megtörve, hosszú nemzeti életednek nem alkonyán, hanem delén, erőteljesen lépsz át a második évezredbe […]

(Pesti Hírlap)*

 

A Magyar Tudományos Akadémia ünnepélyes közülése

Az ünnepélyes közülés idejéül május 17-ikének délelőtti 10 órája tűzetett ki. A M. Tud. Akadémia Igazgatótanácsa testületileg várta az oszlopcsarnokban ő cs. és apost. kir. felségét, ki is már néhány perccel 10 óra előtt megjelent, s József főherceg, József Ágost főherceg és Koburg Fülöp kir. herceg őfenségeik kíséretében, az Akadémia elnökétől kalauzolva, Igazgatótanácsától követve, vonult fel az ünneplő díszt öltött nagyterembe, ahol az elnök következő szavakkal üdvözölte:

Felséges császár és apostoli király, legkegyelmesebb urunk!

Örömtől dobog szívünk ebben a percben, melyben felséged közöttünk, a magyar irodalom és tudomány munkásai között, megjelenvén, magas kegyének ez újabb nyilvánításával szentesíti azt a magasztos feladatot, melynek teljesítését a nemet reánk bízta. Fejleszteni az atyáinktól öröklött nyelvet és irodalmat, hogy az ne csak csengő szavakban, hanem gondolatokban is gazdagodjék, és művelni a tudományt, nem szolgai utánzással, hanem a szabad szellem önálló gondolkozásával, ez a mi feladatunk. Nemzeti becsvágyunk pihenést nem enged, egy sorban akarunk haladni a legelsőkkel azon nemzetek között, kiknek szomszédságában őseink immár ezeréves államunkat megalkották. „Magyarország nem volt, hanem lesz”, ezt a jelszót véste be gróf Széchenyi István a M. Tud. Akadémia alapkövébe.

Nem feledkezhetünk meg erről ma sem, amikor államunk ezeréves fennállásának ünneplése közben a múltakról emlékezünk, mert érezzük, hogy ez ezer év dacára is fiatal nemzet vagyunk, mely nem elégedhetik meg múltjának dicsőítésével, hanem kell hogy még nagyobb dicsőségét a jövőben keresse.

Mi bízunk ebben a jövőben, bízunk annak dicsőségében a tudomány és irodalom versenyterén is, hiszen látjuk egész történetűnk folyamán, hogy nemzetünk itt a nyugaton nemcsak földet foglalt, hanem minden korban megértette és magáévá tette s megérti bizonyára ma is azokat az irányadó eszményeket, melyeknek nyomán az európai nemzetcsalád ezer éven át műveltségében előrehaladt.

 

Keglevich István gróf Szerbia zászlajával*

 

A díszfelvonulás befordul a Széna térre*

 

A felvonulás egyik mágnás résztvevője*

 

És bízunk ebben a jövőben, mert amint most újra felbuzdulunk, mikor felséged itt magunk előtt látjuk, úgy az utolsó évtizedek haladása közben felségednek tudományunkat, művészetünket előmozdító intézkedéseiből is azt a bátorító tudatot merítettük, hogy királyának kedves dolgot cselekszik az, aki nemzetének műveltségét gyarapítja.

A magyar ember mindig önfeláldozó készséggel követte királyának intését.

Követni fogjuk mi is, arra törekedvén, hogy királyunknak, nemzetünknek irodalmunk gazdagságával, tudományunk alaposságával dicsőséget szerezzünk.

Fogadja felséged megjelenéseért e helyen hódolatteljes köszönetünket, s engedje meg, hogy ezt az ünnepélyes ülést megnyithassam.

(Akadémiai Értesítő)*

 

Az elnök Eötvös Loránd volt.

 

Az egyetem millenáris ünnepe

Május 13-án, újjáalakításának évfordulóján ünnepelte a budapesti egyetem a millenniumot. A rektor – Lengyel Béla – után Jókai Mór mondott ünnepi beszédet. Az egyetem hivatásáról beszélt:

 

Hogy e hivatásnak tolmácsolását e mai nagy ünnepnapon a mélyen tisztelt Tudomány egyetem énrám ruházta, annak bizonyára sem szerzett érdemeim, sem tudományos ismereteim alapossága nem volt az indítóoka: hanem lehetett magas életkorom, s azzal együtt szerzett, messze időkre visszatérő tapasztalataim.

Tudója nem vagyok a jelenkornak: de tudója nagy időknek.

Én tudom, hogyan emelkedett a magyar tudományosságnak ezen vára a mostani magasságára; mert láttam annak a homlokfalait felrakatni, s magam is hordtam hozzá a köveket.

Ha egy emberöltő időt felbolygatok, egy most már ismeretlen Világot látok magam előtt rémledezni, melyben csak a távolságok nagyok, az alakok törpék […]

(Fővárosi Lapok)*

 

A vallásfelekezetek és a millennium

Az országos ünneplésből természetesen a vallásfelekezeteknek is ki kellett venniök a maguk részét. A keresztény vallások főpapjai pásztorleveleket, körleveleket bocsátottak ki. Hálaadó istentiszteleteket tartottak, a szószékről emlékeztek meg az ezredéves ünnepről.

 

A pápa körlevele

XIII. Leó* pápa is körlevelet intézett az ezredik év emlékére a püspöki karhoz, amely természetesen a vallás oldaláról szólt a millenniumról. Csupán néhány mondatából olvasható ki az éppen akkor a katolikus vallás rovására lezárult és a polgári házasságot kötelezővé tevő egyházpolitikai reformra emlékeztető intelem:

 

Ha általában a világ folyását tekintjük, minden bizonnyal szomorú látvánnyal találkozunk. Vannak, tisztelendő testvérek, emberek, mégpedig az egyház kebelén felnőtt emberek, kik a kat. vallást sem gondolkozásukban, sem tetteikben nem környezik avval a tisztelettel, amely őt megilleti, s egy sorba állítják mindenféle más vallással, sőt gyanúsítják, és rossz szemmel kísérik. Alig kell megjegyezni, hogy minémű cselekedet lehet az ilyen, mely az ősök hagyományát elfajult lélekkel visszautasítja, és hogy mily hálátlan és rövidlátó lélekre vall az, ha az emberek az egyháztól eddig nyert jótéteményeket nem ismerik el, s a tőle ezután várhatókat semmibe se veszik.

(Ezeréves Magyarország)*

 

A hercegprímás szavai

A katolikus érsekek és püspökök pásztorlevelei szintén az ünnep egyházi oldalát hangsúlyozták. Ez is természetes, hiszen híveikhez szóltak. Vaszary Kolos bíboros-hercegprímás azonban – mondhatnám úgy is, hogy nem főpapi, hanem magyar állampolgári mivoltában is – összefoglalta véleményét a magyar történelem elmúlt ezer évéről, mégpedig az úgynevezett millenáris magyar történet bevezetésében:

 

[…] Ha arról elmélkedem, hogy ily nagy idő alatt mennyi és mily hatalmas népek züllöttek el, vagy olvadtak más népekbe, vagy idegen kormányzás alatt élve vesztették el hegemóniájukat;

ha elgondolom, hogy nemzetünk minden rokon és testvér nélkül élt és él más fajú népek között, „nem ugyan elszigetelve valami magas hegyekben, de ki a síkra állítva”;

ha e történelmi könyv lapjain azt olvasom, hogy ezer év alatt mily óriási hatalmak zúdíták fel ellenünk százezreiket, s hogy nemcsak ellenök küzdöttünk életre-halálra, hanem – fájdalom – szakadatlanul saját magunkkal is;

ha meggondolom, hogy a nemzeti lét egyik alapjának, anyai nyelvünknek, majdnem századokon át teljes elhanyagolása mellett is fönntartottuk nemzetiségünket:

el kell ismernem, hogy Isten keze tartott fönn bennünket, Isten keze vezérelt ki bennünket Ázsiából már akkor, midőn a turk népek közt az iszlám tömörülni kezdett, hogy annak egyik ága, a magyar, a törzstől elszakadva, századok múlva védőbástyája legyen a keresztény Európának a hatalmassá lett iszlám ellen […]

(Vaszary Kolos: Bevezetés a Magyar nemzet történetéhez)*

 

Antal Gábor* református püspök körleveléből

[…] Mély bölcsesség- és előrelátásról, egyszersmind nemes, humánus gondolkodásról tanúskodik már a honfoglalásnál azon körülmény, hogy őseink a meghódított földön talált népeket sem ki nem irtották, sem el nem űzték, hanem meghagyták őket emberi jogaik teljes birtokában, sőt a magyar nemzet testéhez csatolva őket, még politikai jogokban is részesítették. A különbséget a polgár és polgár között nem a faj és nemzetiség, hanem az értelmi műveltség és a haza szolgálatának mértéke tette. Ennek következése lett, hogy a meghódított népek a magyar nemzet fennhatósága alatt is megtartották nyelvüket, vallásukat, szokásaikat, művelődési irányukat, és a magyarral nemzetiségi különbségük dacára kezdettől fogva egy politikai nemzetet képeztek […]

(Szmollény-Liptai: Magyarország ezredik éve)*

 

Roman Miron nagyszebeni metropolitának más a véleménye…

Antal Gábor szép szavai azonban nem találtak osztatlan lelkesedésre. Így például Roman Miron* nagyszebeni román görögkeleti érsek-metropolitának a görögkeleti román klérushoz intézett körlevele mintha csak válasz lenne Antal Gábor körlevelére:

 

Világos és igen természetes, hogy az általános kiállítással összefüggő eme részletes ünnepélyek, melyek egybevéve egy ezredéves nagy jubileumot hivatvák képezni, legjelentékenyebb részben az állam közhatóságai által rendeztetnek a magyarországi politikai nemzettel, sőt már magával az állammal azonosított magyar faj dicsőítésére; de ezen ünnepélyek legjobb alkalmat nyújtanak a többi hazai tömör népeknek is arra, hogy a múlt és jelenkori helyzetük és a jövő eshetőségei felett mélyebb elmélkedésekbe bocsátkozzanak; s valamint a vérévé és csontjává vált sok más elemek által megerősödött magyar fajnak vagy nemzetnek teljes joga van, hogy férfiassága sikerei felett lelkesedéssel jubilaeáljon; éppúgy joguk lesz az ország többi népeinek is, hogy az ezredéves ünnepélyekről elmélkedve, első helyen saját sorsukkal is minél komolyabban foglalkozzanak.

Egy körülmény azonban máris konstatálva van, az tudniillik, hogy Magyarország nem magyar, de tömör népeinek egyike sem kíván – dacára sok történelmi nevű legjobb fiai csábító példájának – az uralkodó magyar fajba beolvadni, sem az egységes politikai nemzet általános fogalma alatt eltűnni, hanem sokat tartva ős nemzetiségi jellegükre, mely mindegyiknek nyelvében, vallásában és szokásaiban nyilvánul, e jellegüket a törvény oltalma alatt valamennyien megóvni akarják, és csak ezen fenntartással tudnak lelkesedni és mindinkább megerősödni abbeli elszántságukban, hogy e hazának hű fiai, a magyar állam hódolatos polgárai, felséges urunknak s a felséges uralkodóháznak pedig szintúgy hódolatteljes alattvalói maradjanak örökre.

Ami pedig különösen ortodox nemzeti szent egyházunkat illeti, melynek fiai és vezetői az államhatóságok részéről nemcsak meghíva, hanem mintegy rászorítva vannak részt venni az ezredéves ünnepélyekben – nem fojthatom el a híveink által lakott országrészekből kihallatszott abbeli nyilatkozatokat: hogy reájuk és főképp az értelmesebb osztályra nézve teljes lehetetlenség ezen ünnepélyekben a szív azon melegével és a lélek azon nyugalmával részt venni, mely csak akkor lenne meg, és tényekben csak akkor nyilvánulhatna, ha szemeink előtt nem állana a sok bizonyíték a régibb és újabb időkből lét- és haladási érdekeink csaknem teljes figyelmen kívül hagyásáról, és ha nem látnók, mint vannak az államéletben hátrányunkra feladva a legmagasztosabb és legüdvösebb elvek: a szabadság, egyenlőség és testvériség elvei.

Mindezek dacára az idő szárnyain közeledő ezredéves ünnepélyek ritka és magasztos perceiben, bármily súlyos legyen is helyzetünk, az eszélyesség, a politikai érettség és maga az illem is megköveteli, hogy köz- és társadalmi életünk keserűségét ezen ünnepélyek idejére fojtsuk el, és ezt téve, óvakodjunk nemcsak attól, hogy ez izgalmas időkben valami incidenst hozzunk létre, amit az ünnepélyekkel szemben, melyek senki által meg nem zavarva kell hogy lefolyjanak, ellenségeskedésnek vagy éppen bántalmazásnak lehetne magyarázni, hanem óvakodjunk még attól is, nehogy azok iránt érzéketleneknek és teljesen érdeklődés nélkülieknek látszassunk […]

(Kemény G. Gábor: Iratok)*

 

Roman Miron körlevele olyan kínos visszhangot keltett a magyar sajtóban, hogy az érsek-metropolita jónak látta a kővetkező nyilatkozat közzétételét kérni a napilapoktól:

 

Szíves tudomásul. A hazai lapok nagy része többé-kevésbé elítélőleg nyilatkozik ezredévi körlevelemről anélkül, hogy azt – ámbár csaknem mindegyiknek megküldetett – hiteles fordításban és egész terjedelmében közölné.

Ez engem arra ösztökél, hogy említett körlevelemet hiteles magyar fordításban hazánk jelesei közül többeknek tisztelettel megküldjem, alkalmat akarván szolgáltatni, hogy körlevelemre vonatkozó nagybecsű véleményüket közvetlenül annak tartalmából meríthessék.

A hivatottak elfogulatlan bírálata előtt tisztelettel meghajlok; de emellett álláspontom és nézeteim igazolását magamnak fenntartom azon nyugodt öntudattal, hogy körlevelem egész tartalma a soha nem lankadó honszeretetem s a mindig megőrzött nyílt őszinteségem kifolyása.

Nagyszebenben, 1896. május hó 2-án.

Roman Miron

érsek

 

(A május 8-i napilapok)*

 

A pesti izraelita nagyhitközség istentisztelete

Az izraelita hitközségek ünnepi istentiszteleteken fejezték ki együttérzésüket a magyar állameszmével:

 

Ünnepi istentiszteletet rendeztek, és ünnepi szónoklatot mondottak a főváros minden zsidó imaházában és minden zsidó felekezeti intézetben. Lélekemelően szépek voltak ezek a templomi ünnepségek mindenütt, de egyetlen a maga nemében és örökké emlékezetes marad az, melyet a pesti izr. nagyhitközség a Dohány utcai templomban, a világ eme egyik legszebb és legnagyobb zsidó templomában rendezett. Ilyen istentiszteletet csak olyan zsidóság rendezhet, mely a nemzettel, melynek ünnepét üli, elválaszthatatlanul egybeforrt; mely érzi és tudja, hogy a nemzettel egy, hogy a nemzet őbenne, és ő a nemzetben él.

A templomnak majdnem beláthatatlan csarnoka hatalmas karzatjaival 8 000 hivőt fogadhat magába, és amennyi hivőt magába fogadhat, annyian az ezeréves istentiszteleten benn is voltak. A csarnokban a férfiak, az öt karzaton a nők, kik csak jeggyel léphettek a templomba. És akik eljöttek, és helyt találtak, ünneplőben jöttek egytől egyig. Frakköltönyben a legtöbb, fekete szalonban a többi. A nők legdíszesebb toalettjeiket öltötték magukra: soha ennél szebb, megkapóbb képet. Maga a minden zugában kivilágított, színes napsugarakban fürdő, gyönyörű templom hasonló volt egy királyi szépségű nőhöz, kit még hozzá királyi mezbe öltöztettek. A kívül fellobogózott templom előtt már ½ 11 órakor egész barikádja állott a kocsiknak, melyek a hölgyeket és frakkos urakat hozták. Egy-egy díszesebb magánfogaton ragyogóbbnál ragyogóbb díszmagyarba öltözött hitrokonok érkeztek kardosan, kócsagosan, boglárosan, hetykén, panyókára vetett mentékkel, drágaköves vitézkötésekkel, arany- vagy ezüstsarkantyúval a nyalka kordován csizmákon. Ilyen zsidó látogatói legelőször most voltak a zsidó templomnak, és lesznek ezentúl valószínűleg gyakrabban, mert a díszmagyarban pompásan festenek ám a mi modern zsidóink, kikhez a díszkard csakúgy hozzásimul, kiknek kócsagtollát csakúgy lengeti a szél, és kiken a magyar nadrág csakúgy feszül meg, mintha 10 őssel dicsekvő mágnások viselnék. Hogy is mondja Vörösmarty apródja: magam leszek ős. A legszebb, mondhatni, szemkápráztató ilyen díszmagyarban Weisz Berthold, hatvani Deutsch Sándor és megyeri Krausz Lajos jelentek meg, kiknek öltözeteik egy-egy vagyont képviseltek. Pompásak voltak Kohner Zsigmond hitközségi elnök, Sváb Károly főrendi tag, dr. Chorin Ferenc, dr. Mandel Pál, dr. Visontai Soma, dr. Rosenberg Sándor, dr. Neumann Ármin, dr. Nagy Sándor országgyűlési képviselők, Szántó Mihály miniszteri tanácsos, erényi Ullmann Sándor, dr. Ballai Lajos miniszteri titkár (ki Dániel miniszterrel jött), Sternthal Adolf, Ehrlich Mózes, tóvárosi Fischer Ignác, Hartenstein Zsigmond királyi tanácsos díszmagyarjai, míg Mezei Mór országgyűlési képviselő, Schweiger Márton, Dicsei Zsigmond a kir. tábla tanácselnöke, dr. Tarnai János kúriai bíró és más notabilitások fekete díszmagyarban voltak, mentésen és kardosan. A díszmagyaros urak között, kik az emelvény két oldalán foglaltak helyet, feltűnést keltett Kornfeld Zsigmond, a Magyar Hitelbank igazgatója, ki széles mellszalagon a legmagasabb rendjelt viselte, mellyel nálunk zsidó dicsekedhetik: a második osztályú Lipót-rendet. Rendjeleiket a többi urak is feltűzték, szintúgy a katonatisztek, kik balról az első sort foglalták el.

Az első sorokban ott voltak még a hitközség elöljárói, kik ezúttal díszhelyeikről lemondtak, a teljes választmány és képviselet; ott láttuk a tudomány és irodalom jeleseit, hírneves orvosokat és ügyvédeket, akadémikusokat és tanárokat, a sajtó nem egy kitűnőségét, pénzügyi kapacitásokat, nagyvállalkozókat és bankárokat, gyárosokat és nagykereskedőket, előkelő hivatalnokokat, kulturális és humánus intézetek vezetőit és minden osztály és foglalkozás kiváló képviselőit, kik e 10 000 tagot számláló hitközség erejét és büszkeségét képezik. A rendet ezekben az első sorokban maguk az elöljárók és választmányi tagok, élűkön a nagy érdemű Deutsch Sámuel hitközségi helyetteselnök, tartották fenn, a többi sorokban, szintúgy a karzatokon nemzetiszínű kokárdás és karszalagos egyetemi hallgatók ügyeltek a rendre.

Jóval 11 óra előtt megjelentek a főváros képviseletében Gerlóczy Károly polgármester, Vaszilievits János kerületi elöljáró és Amtmann Géza elnöki titkár kíséretében, kiket az elöljárók fogadtak, és a számukra fenntartott helyekre vezettek; röviddel rá jött a kormány képviseletében Dániel Ernő kereskedelmi miniszter (remek díszmagyar-ban), dr. Ballai Lajos miniszteri titkár kíséretében (szintén díszmagyarban). A minisztert Kohner Zsigmond vezette az elöljárók helyére, mire kezdetét vette az ünnepi istentisztelet.

(Egyenlőség)*

 

A királyi jelvények kiállítása

Június 5-én ragyogó díszmenet vitte át a koronát és a koronázási jelvényeket a királyi palotából a Mátyás-templomba. A Várban hatalmas tömeg gyűlt össze már a reggeli órákban, hogy lássa a menetet.

A tömött utcákon általánossá lett már a türelmetlenség, amikor a Mátyás-templom toronyóráján folyton előbbre értek a lomha mutatók, és a menet csak egyre késett. Háromnegyed tíz is elmúlt már, a katonai parancsnokok adjutánsai ide-oda lovagoltak, és a várpalota felől nem mutatkozott még semmi. Persze hamarjában százféle okát is kitalálták és kolportálták a késedelemnek. Itt azt beszélték, hogy a korona eltűnt a palotából; ott meg azt; hogy valami nagy személyiséget várnak. Csak nagy későn lett nyilvánossá, hogy egy rozsdás zár volt a késedelem oka.

(Szmollény-Liptai: Magyarország ezredik éve)

 

Az történt, hogy amikor a koronát tartalmazó ládát – az ország előkelőségei jelenlétében – ki akarták nyitni, Radvánszky Béla* báró beillesztette a nagy kulcsot a zárba, s meg akarta forgatni. Hasztalan próbálkozott, a kulcs nem fordult meg, és hasztalan próbálkoztak a többiek is. Sorra nekifogtak a nagy munkának, hol az egyik erőlködött, hol meg a másik. Radvánszky után apósa, Tisza Kálmán* fogta két kézre a nagy kulcsot, nyomta, rángatta jobbra, balra; de hasztalan. Azután a többiek mind. Szinte beleizzadtak már; vasdarabokat dugtak a kulcs fejébe, s úgy akarták megforgatni, de ez nem sikerült. A méltóságos és a kegyelmes urak egymás után húzták le kezükről a fehér kesztyűt, kinyitottak egy-egy gombot a mentén; annyira belemelegedtek a munkába. Azután előhozták a csatlósokat, komornyikokat, de bizony az ő erőlködésük is kárba veszett.

Csaknem egy egész óráig tartott ez a munka. Ekkor határozták el, hogy a ládát felfeszítik. Hamarosan előkerült feszítővas és kalapács, s az urak most már erőszakkal akartak segíteni a dolgon. Ehhez azonban már nem volt elég erejük, s végre is udvari lakatosok feszítették fel a ládát. Annyira megrongálódott a korona ládája, hogy ügyes lakatosnak is nagy dolga lesz, hogy helyrehozza megint.

Amikor azután nyitva állott a láda, és kiemelték belőle a koronát, a jelenvoltak mind levették fövegeiket, s úgy hallgatták meg a jegyzőkönyv felolvasását, s erősítették meg aláírásukkal, hogy a pecsétek, a korona és a koronázási jelvények abban az állapotban találtattak, amint legutoljára 1880-ban – amikor azokat Ipolyi Arnold leírta – elhelyeztettek. Azután vörös bársonyvánkosra téve vitték le a koronát s a jelvényeket a főbejárat előtt várakozó kocsihoz.

(Szmollény-Liptai: Magyarország ezredik éve)*

 

A királyi palota alapkőletétele

Ezután a koronát és a koronázási jelvényeket átvitték a Mátyás-templomba, ahol három napig közszemlére tették.

 

Másnap, június 6-án tette le Ferenc József a királyi palota kibővített részének alapkövét. Az alapkőbe pergamenre írt okmányt helyeztek. Ezt Ferenc József saját kezűleg aláírta, miközben Hauszmann Alajos,* a palota új szárnyának tervezője tartotta a tintatartót.

A király ezután az építő bizottság és vállalkozók csoportjához ment, s először Holtzspach Nándort szólította meg:

– Ugyebár, alulról kezdték építeni a palotát?

– Igen, felség – mire a király ezt jegyezte meg:

– Bizony nehéz munka volt.

Györgyi Géza építésvezetőtől őfelsége ezt kérdezte:

– Az építés kezdete óta itt működik?

– Igen, felség.

– Remélem, hogy sikeresen fogják folytatni az építést – mondta a király.

(Fővárosi Lapok)*

 

Hódolat a király előtt

Június nyolcadikán fejtette ki a millenniumi Magyarország a legkáprázatosabb pompát. Ez a nap volt Ferenc József megkoronázásának huszonkilencedik évfordulója. Az ünnepség lefolyását olyan módon tervezték, hogy az ország vármegyéinek és városainak küldöttségeiből alakított mintegy ezer főnyi bandérium lóháton és díszkocsikon a Vérmezőről felvonul a Várba, tiszteleg a királyi palota erkélyén megjelenő király és családja előtt, majd a Mátyás-templomig megy, onnan pedig a koronával a Margit-hídon át átmegy Pestre az új Országházba. A koronát és a koronázási jelvényeket felvitték a parlament eddigre már elkészült kupolacsarnokába, és ott az országgyűlés két háza – a képviselőház és a főrendi ház – együttes ülésen elfogadta a „honalapítás évezredes emlékének törvénybe iktatásáról” szóló törvényt. – Ezután a bandérium megint felkerekedett, és most már a Lánchídon át újra felment a koronával a Várba. Ez így elmondva egyszerűen hangzik, de a valóságban sokkal bonyolultabb volt.

Már reggel fél hat tájban gyülekezni kezdett a felvonulás mintegy ezernyi részvevője a Vérmezőn. Megjelent az a tizenegy magyar mágnás is, akinek a megállapított sorrend szerint a menet élén tizenegy zászlót kellett vinnie, az egykor rövidebb vagy hosszabb ideig Magyarországhoz tartozó vagy csak a magyar királyok címében szereplő országok zászlait. A zászlók már korábban szemet szúrtak az érintett országok nacionalista elemeinek, holott ezek valóban csak történelmi jelvények voltak. A románok a régi Kunország címerén akadtak fenn, amelyet azonosítottak Románia zászlajával:

 

[…] „Menjünk-e Budapestre? Ez a napirend kérdése – ez a pártok jelszava most” – írja a L'Indépendance Roumaine legutolsó száma. A romániai francia hírlap szerint tisztán udvariassági kérdés, hogy a román kormány elfogadja-e a magyar kormány meghívóját, vagy ne s hogy magát képviseltesse-e a millenniumi ünnepségeken vagy ne. A román kormánynak semmi oka sem volna az udvariasság követelményei ellen cselekedni, ha az ünnepprogram pontjaként ott nem szerepelne az is, hogy Románia zászlaját (!) ott vigyék az ünnepi menetben, és végezetre a hódolat és a függés jeléül meghajtsák a magyar állam zászlaja előtt.

Valójában bámulatra méltó az a makacs tudatlanság, mellyel a román izgatók a hetedfélszáz évvel ezelőtt megszűnt Kunország zászlajában mindenáron az alig 40 éves Románia zászlaját akarják erőnek erejével látni, holott ez a Kunország egyéb vonatkozásban a mostani Romániával nincs, mint hogy hetedfélszáz év előtt azon a területen feküdt, ahol a mai Románia […]

(Fővárosi Lapok)*

 

Bánffy Dezső miniszterelnök*

 

Az országgyűlés két házának tagjai a parlament előtt*

 

Flüger Károly, a kormánypárt közkatonája*

 

A románokat a szerbek követték: a szerb kormány tiltakozott az ellen, hogy Szerbia zászlaját a hódoló díszmenetben körülhordozzák. A tiltakozás egész Szerbiában visszhangra talált.

 

Belgrád, május 2. Ma délben egy csoport diák, többnyire teológusok, Mihály fejedelem szobra előtt elégettek egy magyar zászlót, amelyet maguk készítettek. A rendőrség nem lépett közbe, mert az egész dolog igen gyorsan folyt le. Este nagy tömeg, szerb, orosz és francia zászlókkal a királyi palota elé, azután a francia és orosz követség elé vonult, és a magyar kereskedelmi múzeumot készült megtámadni, de ebben megakadályozta a rendőrség, amely sortüzeket adott. Többen megsebesültek. A tüntetők zászlóit elkobozták. Számos elfogatás történt. A városi prefektust és a csendőrség parancsnokát megfosztották hivatalától.

(Pesti Napló)*

 

Óriási kavarodás támadt erre. Interpellációk a képviselőházban: interpellált Ugron Gábor, Kossuth Ferenc és Horánszky Nándor. Sztojan Novakovics szerb miniszterelnök is nyilatkozott:

 

Belgrádi tudósítónk a következőket jelenti: Novakovics miniszterelnök és külügyminiszter a magyar zászlósértés ügyében Szerbia összes külföldi képviselőihöz köriratot intézett, melyben kiemeli, hogy a kormány már előzőleg mindent megtett arra nézve, hogy a szerb népnél elfojtsa a gyűlölséget, melyet Magyarország iránt tápláltak. Ennélfogva a magyar zászló elégetése éppoly alkalmatlan, mint kínos volt a kormányra nézve, de fájdalom, azt megakadályozni nem lehetett. Tény, hogy a sajnálatos eseményt legelsősorban maga a magyar kormány idézte elő, minthogy ez nagyzási eszmének hódolva, a szerb címer és zászló körülvitelét felvette a millenáris programjába. Mindezekhez járul a körirat szerint még az a bánásmód is, melyben a magyarországi szerbek részesülnek. Nagyon természetes tehát, ha ez is hozzájárult a nyilvános vélemény felindításához.

(Magyar Állam)*

 

Baljós jel

[…] Szerbia sárga zászlója Keglevich István grófnak jutott, akivel baleset is történt, mert Budán az induláskor megriadt a lova, egy tüzes fekete mén, és félreugorva ledobta lovasát. Ennek aztán végzetes következménye lett: a szerb zászló nyele eltört, úgy kellett összekötözni; tetejéről pedig a korona leesett, azt vissza se tudták már helyezni így hevenyében […]

(Szmollény-Liptai: Magyarország ezredik éve)*

 

A menet tehát elindult a Vérmezőről a Szent György térre, onnan pedig a királyi palota elé, ahol az erkélyről Ferenc József, Erzsébet királyné, számos főherceg és főhercegnő társaságában fogadja a hódolatot. Azután a menetprogram szerint végigjárja a fárasztó utat…

 

Nagyon meleg volt…

Az idő gyönyörű volt, a nap izzón sütött. A díszmagyar pedig nem nyári öltözet…

 

A daliák arca izzadott, a lovak habosak voltak; szerszám, ruha csupa víz. Végig a nagy úton harsogó éljenzés fogadta és kísérte az egyes csoportokat.

Így jutottak fel a Szent György térre.

A bandérium, amint befejezte azt a tisztet, hogy a koronát visszakísérje a várba, úgyszólván feloszlott. Csak a zászlóvivők nyargaltak be a várudvarra, ahol leszállva lovaikról, gyülekeztek.

(Szmollény-Liptai: Magyarország ezredik éve)*

 

Az országgyűlés hódolata a király előtt*

És a félnapos ragyogás, káprázat fokozott erővel egy végső befejező képben bontakozik ki, amikor a fejedelmi nagyteremben az ország törvényhozói együvé kerültek uruk királyuknak való hódolásra […]

Megnyílnak az ajtók, látják már az életerős királyt tábornoki egyenruhában, mellette a királyné magyar szabású ruhában, fenség a termetén, nyájas mosollyal az arcán.

Előttük mennek el az ország zászlósai: gróf Khuen-Héderváry Károly, gróf Zichy Ferenc, gróf Szapáry Géza, gróf Andrássy Aladár, gróf Festetics Tasziló, báró Orczy Béla és idős gróf Széchenyi Imre.

Vaszary Kolos hercegprímás következik, akit párosan a miniszterek kísérnek.

Gróf Erdődy a kivont pallost viszi, Császka az apostoli keresztet.

A király és a királyné a trónon elhelyezkedik, az éljenzés elpihen. Ekkor Szilágyi Dezső lép elő, és beszédet mond. Csodálatos, hatalmas beszédet. És a király válaszol rá. Még hatalmasabban, még csodálatosabban dicsőbb millenniumi ajándékot ennél a királyi nyilatkozatnál a nemzet nem kaphatott. Drágagyöngy minden szava.

Ami a Szilágyi Dezső beszéde alatt történt, regébe való. Nagy az örömünk rajta, hogy el tudjuk mondani a következőben:

 

Drága könnyek…

Ott állott a magyarok fölkent királya és királyasszonya az országgyűlés két házának hódoló küldöttei előtt, és könnyek csillogtak mind a kettőnek a szemében, az öröm és a meghatottság drága könnyei. Leírhatatlan volt a hatása Szilágyi Dezső* beszédének. Érces hangja a lelket emelő jelenet pillanatában a meghatottságtól rezgett, és oly varázs ömlött végig a szaván, hogy a koronás király is csak úgy csüggött rajta.

– Az a márvány, amelybe a törvény be lett vésve, elmúlhatik: de soha ki nem apad a nemzet szívéből az erkölcsi erőnek az a forrása, amelyet e fejedelmi nyilatkozat fakasztott, amelyből a legkésőbb nemzedékek nagy és nehéz napokban is lelkesedést fognak meríteni.

Amikor a képviselőház elnöke ezeket a szavakat mondotta, Magyarország nagyasszonyának két könnycsepp gyűlt a szemébe. A főrendek és a képviselők lelkesen éljenezték a királyi párt, és Szilágyi Dezső folytatta emelkedett hangon:

– Fölkísértük a koronát is e nagy alkalomra, hogy arra rámutatva, tanúbizonyságot tegyünk, hogy az felségedet nemcsak jog szerint illeti meg, hanem fejedelmi erényeinél fogva is, amelyekkel a korszakot betöltötte.

Itt a királyasszony már nem tudott magán erőt venni, könnyek patakzottak szeméből. A király szemmel láthatólag meg volt hatva, de még mindig csodás önuralommal hallgatta a beszédet. Amikor azonban Szilágyi Dezső a királynét aposztrofálta, akit e nemzetnek sohasem szűnő hálája és kegyelete környez, akkor a király ajkába harapott, és könnyeit már nem tudta visszatartani. Ötven év óta a Gondviselés többször sújtotta a királyban a szerető apát, testvért és rokont. Félszázadon át soha senki sem látta könnyezni a királyt, még a legnagyobb szomorúság napján sem: de e szavak hallatára két könny rezgett a király szemében, és lepergett az arcára, hófehér szakállára.

A gyászba öltözött királyasszony ránézett koronás urára, és most már nem türtőztette könnyeit, sírt, sírt hosszasan. A király gyöngéden megérintette a királyasszony karját, és leülni késztette felséges hitvesét. Átszellemült arccal állott a trónszék előtt a koronás király, és alig tudott meghatottságán uralkodni. Előtte az aranyba, bíborba öltözött zászlósurak, főrendek, képviselők könnybe borult szemmel nézték a magasztos jelenetet.

Ezután az elnök beszéde a politikai kérdésekre tért át. A király leküzdötte nagy megilletődését, és újból nyugodtan hallgatta a képviselőház elnökét. A királyasszony is felkelt a trónszékről. Leszárította könnyeit.

(Pesti Napló)*




Hátra Kezdőlap Előre