Felnőttek „gyermekanalízise”

A bécsi pszichoanalitikai egyesület ünnepi ülésén, 1931. május 6-án,
Freud professzor 75-ik születésnapján tartott előadás*

Hölgyeim és Uraim! Magyarázatra vagy mentségre szorul, miért hívott meg éppen engem, idegent, előadónak az önök egyesülete, amelynek soraiban oly sok érdemesnél érdemesebb képviselője akadna e tisztségnek. Maga az idő, a huszonöt esztendő, amit a mester oldalán és vezetésében átélhettem, nem indokolja ezt eléggé. Vannak önök között kartársak, akik régebben hű követői, mint én. Hadd adjam ennek tehát egy másik okát. Alkalom ez talán arra, hogy megcáfoljanak egy nagyon elterjedt, avatatlanoktól, rosszhiszeműektől szívesen meghallgatott és továbbterjesztett tévedést. Számtalanszor hall az ember könnyelmű kijelentéseket mesterünk türelmetlenségéről, „orthodoxiájáról”. Körében állítólag nem engedi meg elméleteinek kritikáját. Kiszorít e körből minden önálló tehetséget, hogy zsarnok módjára keresztülvihesse tudományos törekvéseit. Egyesek ótestamentumi szigorúságról beszélnek, úgyszólván a fajelmélet alapján. Nos, a rideg valóság az, hogy az idők folyamán rövidebb-hosszabb követés után valóban hátat fordított neki sok jelentéktelenség között néhány kiváló tehetség is. De valóban tisztán tudományos rugók hatottak-e náluk? Azt hiszem, elfordulásuk után tanúsított tudományos terméketlenségük az ellenkezőre utal. Közülük a legtehetségesebb oly miszticizmusba esett, amely csak kevéssé különbözik az analízis előtti misztikusok gondolkodásmódjától, és kérdés, nem várhatott volna-e inkább türelmesen, míg a „mélylélektan” a tapasztalásnak e homályos területeit is besorozhatja a világról és emberről való eddigi tudásunk körébe? Egy másik, elpártolása óta tagadhatatlanul nagy népszerűségre tett szert a társadalom széles rétegeiben. Vajon elegendő ellenérték-e ez azért, hogy tevékenységét Freud gondolatai után sántikálva, azok megbírálására és átdolgozására kénytelen korlátozni, és nem alapos-e a gyanú, hogy éppen a népszerűség személyes előnye volt a főrugó? Csak érintem itt azokat a törpéket (ez nem az én csúfszavam, ők maguk választották), akik azt állítják, hogy a gnóm egy óriás vállán messzebb lát, mint maga az óriás. Csodálkozom, hogy még eddig senki sem vetette a szemükre, hogy rövidlátó törpék is vannak, például olyanok, akiket a hiúságuk kápráztat el.

Nos, éppen a magam meghívását vetem a mérleg serpenyőjébe érvül a nemzetközi egyesület orthodoxiájával szemben. Anélkül, hogy magamat jelentőségben az imént érintett kartársakkal összemérném, való az, hogy elég általánosan úgy ismernek, mint valamely nyugtalan szellemet, vagy ahogyan legutóbb Oxfordban mondta valaki, mint a pszichoanalízis „enfant terrible”-jét.

Sok technikai vagy elméleti javaslatomat egy tekintélyes többség fantasztikusnak, túl eredetinek találta; azt sem állíthatom, hogy maga Freud egyetért mindazzal, amit közzéteszek. Nem tett lakatot a szájára, mikor a véleményére voltam kíváncsi. De mindjárt hozzátette, hogy a jövő némely tekintetben nekem adhat igazat, és hogy sem reám, sem őreá nem volna előnyös a módszer és elmélet különbözőségei miatt a közös munkát megszakítani, hiszen a pszichoanalízis legfontosabb alaptételeiben teljesen egyetértünk.

Némely tekintetben, igaz, Freud valóban ortodox volt. Teremtett néhány olyan művet, amelyek évtizedek óta változatlanul, háborítatlan megállnak, mintegy kikristályosodtak. Az „Álomfejtés” például egy ilyen csiszolt drágakő, tartalomban és formában oly szilárd, hogy az idők és a libido minden változásának ellenáll, úgyhogy kritika alig fér hozzá. Köszönjük meg a sorsnak a szerencsét, hogy ezzel a nagy és – állíthatjuk – liberális szemmel együttműködhetünk. Reméljük, hogy életének 75-ik esztendeje szakadatlan szellemi frissességéhez testi erejének helyreállítását is meghozza neki.

Áttérek mai előadásom tárgyára. Az utolsó években bizonyos analitikus tapasztalatok oly eszméket keltettek bennem, amelyek arra késztettek, hogy lényegesen enyhítsem a gyermekek és felnőttek analízisének eddig olyan merevnek hitt ellentétét. A gyermekanalízis kezdetei az önök köréből, Bécsből indultak ki. Freud egyetlen, mindenesetre irányadó kísérletétől eltekintve a bécsi v. Hugh-Hellmuth volt az első, aki módszeresen foglalkozott gyermekek analízisével. Neki köszönhetjük azt a gondolatot, hogy a gyermekek analízise úgyszólván mint gyerekjáték kell hogy kezdődjék. Ő és később Melanie Klein, amidőn gyermekekkel foglalkoztak, szükségesnek látták, hogy változtassanak a felnőttek analízisének technikáján, jórészt a különben szokásos technikai szigorúság enyhítésével. Általánosan ismertek és becsültek e téren Anna Freud rendszeres munkái. Magam gyermekek analízisével nagyon keveset foglalkoztam, és tulajdonképpen meglepődtem, midőn egész más oldalról ütköztem a gyermekanalízis problémáiba. Hogyan jutottam ehhez? Néhány szóval elmondhatom. De mielőtt e kérdésre felelnék, szükséges, hogy valamit közöljek munkám módjának egy személyes sajátosságáról. A „mélylélektan” teljesítőképességében való szinte fanatikus hitemmel az egyes kudarcokat nem annyira a „gyógyíthatatlanság”, mint a magunk ügyetlenségének rovására írtam, és ez a megfontolás szükségképpen arra vitt, hogy nehéz, a szokásos technikával megközelíthetetlen esetekben a technikán kell változtatni. Nehezen határoztam el magamat arra, hogy akár a legmakacsabb esetet is föladjam, s így a különösen nehéz esetek specialistájává fejlődtem, aki ilyenekkel sok-sok éven át foglalkozom. így elfogadhatatlanokká váltak számomra afféle ítéletek, mint: „a páciens ellenállása legyőzhetetlen”, vagy „a narcizmusa nem engedi meg, hogy az esetben mélyebbre hatolhassunk”, vagy a közönyös belenyugvás egy esetnek úgynevezett „megkövesedésébe”. Meggyőződésemmé vált, hogy míg a páciens eljár hozzánk, nem szabad fölhagyni a reménnyel. Újra és újra föl kellett vetnem a kérdést, vajon igazán mindig a beteg ellenállása az oka-e a kudarcnak, nem inkább a magunk kényelmessége, az ti., hogy elmulasztunk a módszerben is alkalmazkodni az egyéni sajátosságokhoz. Ilyen látszólag megkövesedett esetekben, amelyekben az analízis hosszú időn át sem új belátásokat, sem előrehaladást a gyógyulásban nem hozott, az az érzésem támadt, hogy az, amit szabad képzettársításnak nevezünk, még mindig inkább csak a képzetek tudatos kiválogatása; ennélfogva mélyebb „elernyedésre”, az önként felbukkanó benső benyomásoknak, törekvéseknek, érzelmeknek való teljesebb átengedésére késztettem a betegeket. Minél szabadabbá vált mármost a képzettársítás, annál naivabbak – mondhatni, gyerekesebbek – lettek a betegek kijelentései és egyéb megnyilvánulásai; mind gyakrabban keveredtek a gondolatok és képek közé kifejező mozgások is, olykor „futó tünetek”, ami azután, mint minden más egyéb, elemzés alá került. Bebizonyosodott egyes esetekben, hogy a képzettársítás szabadságát az analitikus hűvösen várakozó hallgatása, visszhangtalansága bénította volt. Alighogy átengedte magát a páciens annak, hogy szinte önfeledten előadjon mindent, ami végbemegy benne, mintegy hirtelen lendülettel fölébred elrévüléséből, és arról panaszkodik, hogy mégsem veheti komolyan a maga érzelemrezdüléseit, ha látja, hogy én csöndesen ülök mögötte, dohányzom, legföljebb szinte részvétlen és hűvösen reagálok azzal a színtelen, egyhangúan ismétlődő kérdéssel: „Nos és mi jut erről az eszébe?” Ilyenkor arra gondoltam, hogy eszközt és utat kell találni e képzettársítás-zavar kiküszöbölésére, és a betegnek alkalmat kell nyújtani arra, hogy a megragadott „ismétlési törekvést” teljesebben aktiválja. Mégis, elég sokáig tartott, míg az első ujjmutatásokig eljutottam, éspedig ismét maguktól a páciensektől. Itt egy példa: Egy javakorabeli férfibetegem különböző ellenállások, különösen heves bizalmatlanságának legyőzése után rászánja magát, hogy felidézze kora gyermekségének történetét. Gyermekkora analízisének alapján tudom, hogy az előadott jelenetben engem a nagyapjával azonosít. Egyszerre – beszéd közben – átkulcsolja a nyakamat, és a fülembe suttogja: „Te, nagyapa, félek, hogy gyermekem lesz.” Erre egy, azt hiszem, szerencsés ötlettel, ahelyett hogy az „indulatáttételre” utaltam volna, hasonló suttogó hangon viszonoztam a kérdést: „Igen, de mért gondolsz erre?” Amint látják, belementem egy játékba, amelyet kérdés-felelet játéknak nevezhetnénk; hasonló ez ahhoz a folyamathoz, amiről a gyermekanalitikusok számolnak be, és e kis műfogással hosszú időn át jól kijöttem.

De ne higgyék, hogy ilyen játékban minden lehető kérdést föltehetek. Ha a kérdésem nem elég egyszerű, ha nem alkalmazkodik valóban egy gyermek felfogóképességéhez, úgy a párbeszéd rövidesen megszakad, sőt egyik-másik páciens egyenesen a szemembe vágja, hogy ügyetlenül viselkedtem, úgyszólván „játékrontó” lettem. Ez nemritkán olyformán esett meg velem, hogy válaszaimba és kérdéseimbe olyan dolgokat kevertem, amelyekről a gyermek abban az időben nem tudhatott. Még erélyesebb visszautasításban volt részem, ha tudományos értelmezésekkel próbálkoztam. Nem is kell mondanom, hogy ily visszautasításkor első érzésem bizonyos bosszankodás volt a tekintélyemen esett csorba miatt. Egy pillanatra sértve éreztem magam, hogy a beteg vagy tanítvány jobban akarja a dolgot tudni, mint én, szerencsére ugyanakkor eszembe jutott, hogy végre is a maga dolgai felől mégiscsak ő tud többet, mint amennyit én kitalálhatok. Tehát megengedtem a lehetőségét annak, hogy én tévedek, s ennek következménye nem a tekintélyem elvesztése volt; ellenkezőleg, a beteg bizalmának növekedése. Mellesleg jegyzem meg, hogy egyes betegek fölháborodtak azon, hogy ezt az eljárást „játéknak” nevezem. Arra következtettek, ez annak a jele, hogy a dolgot nem veszem komolyan. Ebben is volt valami igazság; rövidesen be kellett vallanom magamnak is, a betegnek is, hogy e játékok sok mindent tartalmaznak a gyermekkor rejtett, komoly valóságaiból. Ennek a bizonyítékát akkor kaptam meg, amikor egyes betegek e félig játékos magatartásból a hallucinatórikus zavarodottság egy fajtájába estek, amelyben oly traumás folyamatokat játszottak le, amelyekre való tudattalan emlékezés megbújt a játékos párbeszéd mögött. Ekkor arra a hisztériás hallucinációra gondoltam, amelyet analitikus pályám elején figyelhettem meg egyszer egy férfibetegen, beszélgetésünk közepette. Akkoriban erőteljesen megráztam őt, és rákiáltottam, hogy mondja végig, amit az imént mondani akart. Úgy látszik, ez a fölrázás akkoriban segített, a beteg rajtam keresztül, bár korlátoltan, visszanyerte a kontaktust a külvilággal, és a jelbeszéd helyett érthető mondatokban közölni tudott velem valamit a kóros anyagból.

Amint látják, hölgyeim és uraim, a gyermekjáték-analízis műfogása bennem egy előítélettel vegyül; ez azonban egy sor megfigyelésre támaszkodik, arra, hogy nem lehetünk megelégedve az analízissel, ha nem értünk el az őselfojtások mindig rázkódtatással járó folyamatainak reális fölelevenítéséig. Jellem- és tünetképződés ezeken épül. Ha azonban átgondoljuk, hogy eddigi tapasztalataink és föltevéseink szerint is a kórokozó megrázkódtatások java része a gyermekkorba esik, nem fognak túlságosan csodálkozni sem, hogy a páciens abbeli törekvése közben, hogy szenvedésének okát adja, egyúttal gyermekessé vagy gyermekivé válik. Ám itt néhány fontos kérdés tolakszik fel, amelyeket magam előtt is föl kellett vetnem. Nyerünk-e valamit azzal, ha a beteget gyermeki kezdetlegességébe ejtjük, és ez állapotban szabadjára engedjük? Valóban megoldottuk-e ezzel az analízis föladatát? Nem megerősítése-e ez annak a gyakran hangoztatott szemrehányásnak, hogy az analízis fékezhetetlen vadságra neveli az embereket, vagy egyszerűen hisztériás rohamokat idéz elő, amelyek analitikus segítség nélkül, külső okokból hirtelen megjelenhetnek anélkül, hogy múló megkönnyebbülésen kívül egyebet is hoznának? És egyáltalán mennyire mehet egy ilyen analitikus gyermekjáték? Vannak-e kritériumok, amelyek megszabják azt a határt, ameddig a gyermeki „elernyedés” elmehet, s hol kezdődjék a nevelő alkalmazkodás?

Tény: ezzel a „gyermekiséggel” és cselekvésképp átélt traumával az analízis föladatát nem oldottuk meg. Az „eljátszott” vagy más módon megismételt anyagot gondos elemző átkutatás alá kell vetnünk. Freudnak igaza van, amikor arra tanít, hogy az analízis diadala, ha sikerül az öntudatlan ismételgetést emlékezéssé alakítani át; de én azt gondolom, csak hasznunkra van, ha mi is provokálunk jelentős ismétlési anyagot, amelyet azután emlékezéssé változtatunk át. Elvben én is ellenzem az ellenőrizhetetlen kitöréseket, de úgy gondolom, hasznos, ha effajta rejtett cselekvéstörekvéseket lehetőleg kiadósan fölfedünk, mielőtt a gondolatbeli átdolgozásra és ezzel egy időben az önuralom nevelésére térnénk át. Tehát ne higgyék, hogy azok az analíziseim, amelyeket alkalomadtán gyermekjátékká alakítok át, alapjában olyannyira különböznek az eddigiektől. Mint mindig, a lélek felületéről kiinduló gondolatokkal kezdődnek az órák, sokat foglalkozunk – mint egyébként is – az előző nap eseményeivel, majd előkerül talán egy „normális” álomelemzés, amely azután már mindenképpen könnyen ágazik bele az infantilisba vagy az „ágálásba”. De egy óra sem múlik el anélkül, hogy a cselekvésanyag alapos elemzésre ne kerülne, teljes tekintetbevételével mindannak, amit az indulatáttételről és ellenállásról, általában a tünetképződés metapszichológiájáról+ tudunk, és a betegben tudatossá kell tennünk.

Arra a második kérdésre, mennyire menjen e gyermekjáték, így felelhetünk: a felnőtt beteg is úgy viselheti magát az analízisben, mint valamely rossz, fegyelmezetlen gyermek; ha azonban beleesik abba a hibába, amelyet olykor a mi szemünkre vet, ha tudniillik kiesik a gyermekjáték szerepéből, és az infantilis valóságot egy felnőtt cselekvéseiben, a realitásban próbálja átélni, ilyenkor meg kell mutatni, hogy most meg ő a „játékrontó”, és így bár némi fáradsággal, sikerül őt rávenni, hogy magatartását mennyiségben és minőségben a gyermekre szorítsa. Ezzel kapcsolatban utalhatok arra a sejtésemre, hogy a gyermek kedélyi kifejezőmozgásai, a libidinózusak is, alapjában a gyöngéd anya-gyermek viszonyra ütnek, és a rakoncátlanságra, szenvedélyességre, a fékezhetetlen perverzióra való hajlandóság többnyire már csak következménye a környezet tapintatlan bánásmódjának. Tehát csak előnyös az analízisre, ha megpróbálunk vég nélküli türelemmel, megértéssel, jóakarattal és barátsággal foglalkozni a beteggel. Erre a türelemre támaszkodva, a megbékélésre való kilátással harcolhatjuk végig az előbb-utóbb úgyis kikerülhetetlen konfliktusainkat vele. Magatartásunkat így a beteg a családjában valóban átéltekkel szemben ellentét-nek érzi majd, s mivel most tudja, hogy nem kell ismétlődéstől tartani, bizalommal mélyed bele a kínos múlt felidézésébe. Az így lejátszódó folyamatok élénken emlékeztetnek azokra, amelyekről gyermekanalitikusoktól hallottunk. Előfordul például, hogy a beteg egy vétke bevallásakor hirtelen megragadja a kezünket, és arra kér, hogy ne üssük meg őt. Nagyon gyakran megkísérlik, hogy rosszalkodással, szarkazmussal, cinizmussal, különböző csintalanságokkal, például arcfintorítással hívják ki a bennünk gyanított rejtett rosszakaratot. Nem jó, ha még ilyen körülmények között is mindig csak jó és elnéző ember szerepét játsszuk, sokkal jobb, ha becsületesen beismerjük, hogy a beteg magatartása kellemetlenül érint, de hogy ez érzésünkön uralkodnunk kell, tudván, hogy rosszalkodásának van oka és értelme. Így sok mindent megtudunk arról a képmutatásról is, amelyet a páciens környezetében gyakran a fitogtatott vagy hangoztatott szeretet álarca mögött tapasztalt, s ami felőli kritikáját rejtette mindenki előtt, később önmaga előtt is.

Nemritkán képzettársítás közben is, maguk alkotta történeteket vagy verseket, rímeket produkálnak a betegek, gyakran ceruzát kérnek, hogy valamely, többnyire naiv rajzzal ajándékozzanak meg bennünket. E kívánságnak persze engedek, s ezeket a kis ajándékokat további fantáziaképződmények kiindulópontjának veszem, amelyekét azután megint elemzünk. Nem úgy hangzik-e már ez is magában, mint egy darab gyermekanalízis? Ez alkalommal be kell ismernem egy taktikai hibát, amelynek jóvátétele fontos elvi kérdésben segített jobb belátáshoz. Kérdés, mennyiben nevezhetnők szuggesztiónak vagy hipnózisnak azt, amit a betegeimmel űzök? Severn kollégával, aki nálam didaktikus analízisben van, más témák között efelől is vitatkozván, ő arra figyelmeztetett, hogy e kérdésekkel és feleletekkel olykor a fantáziatermelés spontaneitását zavarom. Segítségemet talán csak arra kellene korlátoznom, hogy a szellemnek talán elernyedő tevékenységét további tevékenységre ösztönözzem, a szorongást és gátoltságot legyőzzem. Még jobb volna, ha e serkentést állítások helyett egyszerű kérdések alakjába öltöztetném, ami az analizáltat arra kényszerítené, hogy a munkát a saját eszközeivel folytassa. Az ebből következő elméleti megfogalmazás, amelynek követése oly sok belátást hozott nekem az, hogy a szuggesztióban, amelyet az analízisben is megengedhetünk, inkább általános bátorítás, mint speciális útmutatás legyen. Azt hiszem, ez lényegesen különbözik a pszichoterapeutáknak szokásos szuggesztióitól, és tulajdonképp csak erősbítése az analízisben elkerülhetetlen fő feladatkitűzésnek: „feküdjön le, engedje át magát a gondolat szabad játékainak, és mondjon el mindent, ami az eszébe jut”. A fantáziajáték is hasonló, mindenesetre erősbített, bátorításnak az eredménye. A hipnózis kérdésére térve hasonlóképpen felelhetünk. Az önfeledt elrévülés elemei minden szabad asszociálásnál elkerülhetetlenek az a követelés, hogy menjünk tovább és mélyebbre, alkalomadtán – őszintén megvallva, elég gyakran – mélyebb elrévülésre vezet, amely ha egyszersmind hallucinációszerűnek mutatkozik, akár autohipnózisnak is nevezhető; a betegeim szívesen nevezik transznak. Fontos, hogy ezt a bizonyára jóval tehetetlenebb stádiumot ne használjuk fel helytelenül arra, hogy a páciens ellenállásra képtelen pszichéjére a magunk teóriáját és fantáziaképződményeit erőszakoljuk, hanem megint csak arra, hogy tagadhatatlanul nagy befolyásunkat úgy értékesítsük, hogy a beteget produkcióba való elmélyedésre bátorítsuk. Egy nyelvészetileg bizonyára helytelen kifejezéssel élve, mondhatjuk, hogy az analízisnek nem szabad semmit a páciensbe beleszuggerálni vagy belehipnotizálni; az „előszuggerálás” és „előhipnotizálás” azonban megengedett, sőt kívánatos. És itt nyílik a pedagógia szempontjából jelentős kilátás arra az útra, amelyen az ésszerű gyermeknevelésben is járnunk kell. A gyermekek befolyásolhatósága, sőt hajlandóságuk arra, hogy a gyámolatlanság perceiben ellenállás nélkül egy „nagyra” támaszkodjanak, tehát egy adag hipnotizmus a gyermek és a felnőttek viszonyában tagadhatatlan valóság, amellyel számolnunk kell. De ahelyett, hogy mi felnőttek nagy hatalmunkat a gyermekek fölött szokás szerint mindig csak arra használnók föl, hogy a magunk merev szabályait mintegy külső erőszakkal préseljük a gyermek formálható lelkébe: a nagyobb önállóságra és bátorságra nevelés eszközévé avathatjuk azt.

Ha az analitikus szituációban néha sértve, cserbenhagyottnak vagy megcsaltnak érzi magát a beteg: ilyenkor, mint valamely elhagyott gyermek, önmagával kezd játszani. Határozottan azt a benyomást kelti ez, hogy az elhagyatottság a személyiség hasadását vonja magával. A személyiség egy része az anya szerepét veszi át a másikkal szemben, és az elhagyatottságot ezáltal mintegy meg nem történtté teszi. E játékban sajátságosan nemcsak egyes testrészek, mint kézujjak, lábak, genitále, fej, orr, szem válnak az egész személy képviselőjévé, amelyeken a maga tragédiájának minden körülménye ábrázolásra talál, majd megbékítő kibontakozásra vezet, hanem a szellemi szférába is bepillantást nyerünk az általam narcisztikus önhasadásnak nevezett folyamatokba. Meglepődünk az autoszimbolikus önmegfigyelések nagy tömegén, vagy a tudattalan pszichológián, amely az analizáltak fantáziatermelésében nyilvánvalóan, úgy, mint a gyermekekében, napfényre kerül. Hallottam például kis meséket, amelyekben egy vadállat fogaival és karmával meg akar semmisíteni egy lágy, kocsonyás testű halat, de mit sem tud neki ártani, mert az hajlékonyságával minden döfés és harapás elől kisiklik, és gömb alakját ismét visszanyeri. E történetet kétféleképpen fejthetjük meg: egyrészt azt a passzív ellenállást fejezte ki, amelyet a páciens a külvilág támadásaival szemben fejt ki, másfelől ábrázolása az önszemély kettéhasadásának egy fájdalmasan érző, brutálisan romboló és egy ugyanakkor mindent tudó, de érzés nélküli részre. Még világosabban fejezték ki az elfojtásnak azt az ősfolyamatát azok a fantáziák és álmok, amelyben a fej, azaz a gondolkodás szerve a test többi részétől különváltan a maga lábán jár, vagy a test többi részével csak egy szállal van összekötve, csupa olyan dolog, amely nemcsak történeti, hanem autoszimbolikus értelmezést is kíván. E hasadási és újból összeforrási folyamatok metapszichológiai jelentőségét ez alkalommal nem akarom bővebben fejtegetni. Elég, ha közölhetem azt a várakozásomat, hogy betegeinktől, tanítványainktól és nyilván gyermekeinktől is még sok minden tanulnivalónk van.

Évekkel ezelőtt rövid közleményben számoltam be egy aránylag gyakori tipikus álomról; ezt annak idején a „tudós csecsemő” álmának neveztem. Oly álmok ezek, amelyekben egy éppen megszületett gyermek vagy csecsemő a bölcsőben hirtelen beszélni kezd, és a szülőknek vagy más felnőtteknek bölcs tanácsokat osztogat. Nos, egy esetemben a boldogtalan gyermek értelme az analitikus álomfantáziában szintén így, külön személy gyanánt gerálta magát, akinek az volt a föladata, hogy egy csaknem halálosan sérült gyermeknek gyors segélyt nyújtson. „Gyorsan, gyorsan! Mit csináljak? Megsebesítették a gyermekemet! Senki sincs itt, aki neki segítene! Elvérzik! Alig lélegzik már! Magamnak kell a sebét bekötöznöm .No, gyermekem, végy mély lélegzetet, különben meghalsz! Most hagy ki a szív! Meghal …” Erre megszűntek ezek az asszociációk, amelyek egy álomelemzéshez kapcsolódtak, a páciens opisthotonusba esett, s oly mozdulatokat végzett, mintha az altestét védené. Nekem azonban sikerült a majdnem komatosus beteggel ismét helyreállítani a kapcsolatot, és az imént jellemzett bátorítás és kérdések segítségével arra késztetni, hogy beszéljen az igen kora gyermekségében elszenvedett nemi rázkódtatásról. Ki akartam e példával mutatni, mennyi világosságot derítenek az ilyen és hasonló jelenségek a narcisztikus éhhasadás keletkezésére. Valóban úgy látszik, hogy a fenyegető veszély nyomására énünknek egy darabja, mint önmegfigyelő és magán segíteni akaró instantia valószínűleg már a korai és legkorábbi gyermekkorban lehasad. Mindannyiunk előtt ismeretes, hogy gyermekek, akik erkölcsileg vagy testileg sokat szenvedtek, arcukon az öregség, a túlokosság vonásait hordják. Hajlanak arra, hogy mások fölött anyáskodjanak, eközben ismereteiket, amelyeket a maguk szenvedésének istápolásakor oly fájdalmasan szereztek meg, nyilván másokra is kiterjesztik; jók és készségesek lesznek. Nem mindenki ér el ilyen messzire a maga fájdalmának lebírásában. Sokan megrekednek az önmegfigyelésben és hipochondriában. Mindenképp kétségtelen azonban, hogy e téren még jelentős feladatok fogják próbára tenni az analízis és gyermekmegfigyelés egyesült erejét, problémák, amelyekhez a gyermekek és felnőttek analízisének lényegben közös vonásai juttattak el bennünket.

Az az eljárás, amellyel analíziseimben dolgozom, joggal nevezhető „megenyhítésnek”, „ellazításnak”. A magam mindennemű kényelmének feláldozásával utat engedek a páciens vágyainak és törekvéseinek, amennyire ez csak egyáltalán lehetséges. Meghosszabbítom az órát, míg a kapott anyag által megrezdült emóciók lezajlása bekövetkezik; nem hagyom magára a beteget mindaddig, míg az analitikus szituációban elkerülhetetlen konfliktusok a félreértések megvilágítása és az infantilis élményekre való visszavezetés által megbékítő módon megoldásra nem találnak. Körülbelül úgy viselkedem tehát, mint a gyöngéd anya, aki este nem megy aludni mindaddig, míg minden kísértő kis és nagy gondot, szorongást, rossz gondolatot, lelkiismeret-furdalást a gyermekével meg nem beszélt és megnyugtató módon el nem intézett. E segítség révén sikerül az, hogy a beteget visszaejtsük a passzív tárgyszeretésnek minden korábbi lépcsőfokára, amelyeken – valóban mint aludni térő gyermek – maga elé mormolt mondatokban, betekintést nyújt és nyer álomvilágába. De ez a gyöngéd viszony az analízisben nem tarthat örökké. L'appétit vient en mangeant. A gyermekké váló páciens mind messzebb és messzebb megy igényeiben, mindinkább kitolja a kiengesztelődés létrejövetelét, hogy az egyedülvalóságot, azaz a szeretetlenség érzését elkerülje, vagy pedig mindinkább értelmetlenné és veszélyessé váló fenyegetésekre törekszik, hogy nekünk okot szolgáltasson valamely büntetésre. Minél mélyebb és bensőségesebb volt az indulatáttételes szituáció, természetesen annál nagyobb lesz annak a mozzanatnak a traumás hatása, amikor az ember végül úgy látja, hogy kénytelen a korlátozatlanságnak véget vetni. Egyszerre azt látjuk, hogy visszakerültünk az oly jól ismert „megvonási szituációba”, ami rögtön előhívja a múltból a tehetetlen dühöt és az erre következő megtorpanást, és sok fáradság és tapintatos megértés szükséges ahhoz, hogy ilyen körülmények között is létrehozzuk a megbékélést, ellentétben a gyermeki szituációban rejlő tartós elidegenüléssel. Ilyenkor alkalmunk van egyet-mást abból is meglátni, mi a lényege a traumatogenezis mechanizmusának. Elsősorban minden spontaneitás, egyben minden gondolat-munka teljes megbénulása, sőt sokkszerű vagy kómaszerű állapotok testi téren is. Ha sikerül kapcsolatot találni ebben a stádiumban is, tapasztalhatjuk, hogy a magát elhagyottnak érző gyermek úgyszólván minden életkedvét elveszti, vagy mint Freuddal mondjuk, az agresszió az önnönszemély ellen fordul. Ez olykor oly messzire megy, hogy a beteg az elpusztulás és halál érzéséről beszél, arca halálsápadttá válik, ájulásszerű állapot következik be, vagy az izomtónus általános fokozódása, mely az opisthotonus fokát elérheti. Ami ilyenkor lejátszódik előttünk, lelki és testi agóniát tükröz, ami megfoghatatlan és elviselhetetlen fájdalommal jár. Csak mellékesen említem meg, hogy e „haldokló” páciensek igen érdekes tudósításokat közölnek velem a túlvilágról, és a halál utáni lét természete felől, kijelentéseik lélektani és egyéb méltatása azonban e helyütt túl messzire vezetne. Mikor ezekről a gyakran ijesztő jelenségekről Rickmann dr. kartárssal (London) beszélgettem, ő azt a kérdést vetette fel, vannak-e orvosszerek a kezem ügyében, ha esetleg életmentő beavatkozás volna szükséges? Igennel felelhettem e kérdésre, eddigelé azonban nem volt eset rá, hogy effélét alkalmazni kellett volna. Tapintatos csillapító szavak, olykor támogatva a kéz bátorító megszorításával, ha ez nem elég, barátságos simogatása a fejnek; enyhítik a reakciót annyira, hogy a beteghez ismét hozzáférhetünk. Ilyenkor megtudjuk a páciensektől, hogy gyermekkorukban, ha ilyen megrázkódtatások manifesztálódtak, mennyire más volt a felnőttek célszerűtlen cselekvése és reakciója, mint amit most tőlünk tapasztalnak. Az az állítás, hogy „nem történt semmi”, „nem tesz semmit”, vagy talán verés, szidalom és traumás gondolkodás- és mozgásbénulás megnyilvánulásaikor gyakran ezek teszik specifikusan kórokozóvá a traumát. Az a benyomásom, hogy a legsúlyosabb megrázkódtatások is legyőzhetők minden emlékezetkiesés és neurotikus következmény nélkül, ha az anya megértéssel, gyöngédséggel és ami a legritkább, teljes őszinteséggel segít.

El vagyok készülve a következő ellenvetésre: „olyan szükséges-e, hogy a beteget előbb gyöngédséggel és határtalan biztonság téves hitébe ringassuk, hogy aztán egy annál fájdalmasabb rázkódtatás átélésére legyen kénytelen”? A válasz erre az, hogy ezt a folyamatot nem szándékosan hoztam létre, ez csak következménye volt annak a véleményem szerint jogos kísérletnek, hogy az asszociálás szabadságát erősítsem, és én csak meghajlok az ilyen spontán adódó reakciók előtt, tehát nem zavarom meg őket keletkezésükben, hiszen bennük reprodukáló törekvések nyilvánulnak meg, amelyeket, azt hiszem, nem szabad gátolnunk, ellenkezőleg, kibontakozáshoz kell őket segítenünk, mielőtt leküzdésükhöz fognánk.

Igen figyelemreméltó, sőt vigasztalódva mondhatom, jelentős a páciensek viselkedése ilyen infantilis-traumatikus elrévülésből való felébredés után. Így szinte bepillantást nyerünk a későbbi megrázkódtatásoknál fellépő szimptómák praedilectiós helyeinek létrejövetelébe. Egy nőbeteg például, aki a traumás convulsio alatt hatalmas vértódulást kapott a fejébe, úgyhogy arca elkékült, álmából felébredve mit sem tudott folyamatokról és azok okairól, csupán azt érezte, hogy szokásos tüneteinek egyike, főfájása rendkívül erősbödött. Vajon nem egy élettani folyamat nyomára jutottunk-e így, amely tisztán lelki természetű kedélymozgalomnak egy testszervre való hisztériás eltolását hozta létre? Könnyen idézhetnék féltucat hasonló példát, de megelégszem egy-kettővel. Egy beteg, akinek gyermekkorában, atyjától, anyjától, mondhatnám istentől-embertől elhagyatottan a legkínzóbb testi és lelki szenvedésben volt része, a traumás kómából úgy ébredt föl, hogy egyik keze érzéketlen és halotthalavány volt, egyébként azonban, eltekintve az emlékezéskieséstől, meglehetősen higgadt volt, és csaknem rögtön munkára képes. Nem volt nehéz úgyszólván in flagranti rajtacsípni minden szenvedésnek, sőt a halálnak eltolódását egyetlen testrészre: az egész szenvedő személyt a halotthalvány kéz képviselte, ez egyben ábrázolta a küzdelem kimenetelét az érzéketlenségbe és elhalásba. Egy másik a trauma reprodukálása után sántikálni kezdett; egyik lábának középső ujja petyhüdtté vált, és arra késztette a beteget, hogy minden lépésére tudatosan ügyeljen. Eltekintve a középső ujj szexuálszimbolikus jelentőségétől, viselkedésével az önmagának adott figyelmeztetést fejezte ki: „légy elővigyázatos, mielőtt egy lépést is tennél, nehogy újból megtörténjen veled hasonló eset”. Az angolul beszélő páciens megfejtésemet ezzel a megjegyzéssel egészítette ki: „Talán úgy gondolja, hogy csak az angol szólásmódot ábrázolom: Wath your step”.

Ha most hirtelen félbeszakítom előadásomat, és elképzelem a szavakat, amelyek hallgatóim ajkán lebegnek, mindenfelől hallom a meglepődés kérdését: „Vajon még pszichoanalízisnek nevezhető-e az, ami a felnőttek gyermekanalízisében történik? Ön csaknem kizárólag érzelemkitörésekről, traumás jelenetek élénk, sőt hallucinatorikus fölelevenüléséről beszél, görcsökről és paresztéziákról+, amelyeket bátran hisztériás rohamoknak nevezhetünk. Hol van itt a tüneteknek finom ökonómiai+, topikus, dinamikus szétbontása és újraépítése, az Én és Fölöttes Én változó energiamegszállásainak követése, ami a modern analízist jellemzi?” Valóban: az előadásban teljesen elhanyagoltam, nem teszem ezt azonban magában az analízisben. Hónapokon át, gyakran évhosszat folynak az én analíziseim is az intrapszichés energiák konfliktusainak szintjén. Kényszerneurotikusoknál például gyakran egy év vagy hosszabb idő is eltelik, míg az érzelmi elem egyáltalán szóba kerül; ezekben az időkben a felmerülő anyag alapján sem magam, sem a páciens nem tehet mást, mint az óvintézkedéseknek az érzelmi beállításokban és cselekvésmódban való ambivalenciának keletkezésokait, a mazochisztikus önkínzás motívumait mintegy értelmileg követi. De amennyire tapasztalatom terjed, előbb-utóbb igaz, hogy gyakran igen későn, az intellektuális ráépítés összeomlására és a mégiscsak mindig primitív, erősen érzelmi alapépítmény felszínre törésére kerül a sor, s csak akkor veszi kezdetét az ismétlése és újra elintézése az eredeti konfliktusnak én és a külvilág között, úgy, amint annak az infantilis időszakban le kellett játszódnia. Ne feledjük, hogy a kisgyermek reakciói valamely kellemetlen élményre elsősorban mindig testi jellegűek: csak később

tanul meg a gyermek uralkodni kifejező mozgásain, amelyek minden hisztériás tünet példányképei. Igazat kell tehát adnunk az idegorvosoknak abban, hogy a modern ember sokkal ritkábban teremt nyilvánvaló hisztériát, mint csak néhány évtizeddel ezelőtt is, amidőn annak általános elterjedtségéről írtak. egy látszik, hogy a kultúra előrehaladásával a neurózisok is kultiváltabbak és „felnőttebbek” lettek; én azonban azt hiszem, hogy megfelelő türelemmel és kitartással le lehet bontani minden szilárdan megépített intrapszichés mechanizmust, és visszavezetni az infantilis rázkódtatás nívójára.

Egy másik kényes kérdés, amit nyomban fölteszek, a terápiai eredményekre vonatkozó. Nagyon érthető, ha határozott kijelentéstől erre vonatkozólag még tartózkodom. Két dolgot máris be kell vallanom: az egyik az, hogy egyelőre nem teljesült az a reményem, hogy az analízis a relaxáció+ és katarzis segítségével lényegesen megrövidül, a másik, hogy vele az analitikus munkája jelentősen fárasztóbbá vált. Ami azonban általa előmozdítható, mégpedig jelentősen előmozdítható lesz, az az ép és beteg emberlélek tevékenységébe való belátásunk elmélyülése, és az a jogos várakozás, hogy egy oly terápiai eredmény, amely ezekre a mélyebb alapokra támaszkodik, amennyiben létrejön, valószínűleg több kilátást nyújt majd a tartósságra.

S most végezetül egy praktikus fontosságú kérdés! Kell-e vajon és lehető-e a didaktikus analízisnek is e mély infantilis rétegig behatolniok? Analíziseimnek beláthatatlan időtartama nagy praktikus nehézségekhez vezet, és én mégis azt hiszem, hogy mindenkinek vállalni kellene ezt az áldozatot, akinek az a vágya, hogy másokat megértsen és másokon segítsen. Maguknak a tisztán hivatás céljából analizáltaknak is egy kissé hisztériásokká, tehát egy kissé betegekké kell válniok analízisük folyamán, s így kiderül, hogy maga a jellemalakulás is igen erős infantilis traumák távoli következményének tekinthető. Azt hiszem azonban, hogy ennek a neurózisba és gyermekiségbe merülésnek katartikus eredménye végül is üdítően hat, és ha végigvezetjük, semmi esetre sem árt. Mindenképpen sokkal kevésbé kockázatos, mint némely orvosnak önfeláldozó kísérlete, akik a maguk testén tanulmányoznak fertőzéseket és mérgezéseket.

Hölgyeim és Uraim! Ha a ma közölt gondolataim és szempontjaim önökben valamely elismerésre találnak, úgy ennek érdemeit meg kell osztanom betegeimmel. Természetesen az imént már említett gyermekanalitikusokkal is; boldog volnék, ha sikerülne legalább a kezdeteit egyengetni egy velük való bensőségesebb együttműködésnek.

Nem csodálkoznék, ha e tanulmányból, éppúgy mint néhány másból, amelyeket az utóbbi években közzétettem, a szemléletnek bizonyos naivitását olvasnák ki. Ha valaki huszonöt éves analitikus munka után egyszerre elkezd csodálkozni a lelki trauma tényén, az önökre bizonyára éppoly furcsán hat majd, mint annak a mérnök ismerősömnek viselkedése, aki ötvenéves szolgálat után nyugdíjba ment, de minden délután kiment az állomásra, hogy megbámulja az éppen induló vonatot, és nem tudta elfojtani felkiáltását: „Mégiscsak csodálatos találmány a mozdony! „Lehetséges, hogy ezt a képességemet arra, hogy naivul szemléljem a rég ismertet, mesterünktől lestem el, aki egyszer például, egy felejthetetlen közös vakációnk idején, egy reggel ezzel lepett meg: „Látja, Ferenczi, az álom valóban vágyteljesülés!” és elbeszélte legfrissebb álmát, amely mindenesetre fényes megerősítése volt zseniális álomelméletének.

Remélem, Hölgyeim és Uraim, hogy a közölteket nem fogják rögtön elvetni, hanem ítéletüket fenntartják mindaddig, míg hasonló feltételek mellett tapasztalatokat gyűjtöttek. Mindenesetre köszönöm barátságos türelmüket, amellyel fejtegetéseimet végighallgatták.




Hátra Kezdőlap Előre