Dr. Linczényi Adorján
Ferenczi Sándorról

Ferenczi Sándor, a pszichoanalízis legtehetségesebb úttörőinek egyike 1873. július 7-én született Miskolcon. Apja Fränkel Bernát – 1879-ben magyarosított Ferenczire – könyvkereskedő és könyvkiadó volt. Nála tanult J. Bard és S. Fischer, a későbbi nagy német könyvkiadók. A művelt, felvilágosult szülők irányítása alatt nőtt fel Ferenczi Sándor 10 testvérével. A család kulturális légkörben nevelkedett: olvastak, zenéltek, és érdeklődést tanúsítottak természeti megfigyelések iránt.

Ferenczi Sándor Miskolcon végezte középiskoláit, majd Bécsben az orvosi egyetemet. 1897-ben mint segédorvos először a Szent Rókus Kórház prostituáltosztályán dolgozott; később az Erzsébet Szeretetház ideg-elme osztályán volt alorvos. 1904-től a Budapesti Betegsegélyező Pénztár ideggyógyászati ambulanciájának lett a vezetője. Később törvényszéki ideggyógyászati szakértőként is működött.

A bleuleri-jungi pszichoanalitikus szemlélettel folytatott asszociációs kísérletek hívják fel először figyelmét a pszichoanalízisre. Elolvassa az „Álomfejtés”-t, de nem tesz rá nagy hatást. Később Breuer és Freud „Studien über Hysterie” című munkája ragadja meg; hatására 1907-ben másodszor is elolvassa az „Álomfejtés”-t, ekkor a mű döntő hatást gyakorol rá. 1907 tavaszán Jung feleségével együtt átutazóban Budapesten találkozik dr. Stein Fülöppel, aki korábban tanulmányúton volt nála Zürichben. Beszélgetésük következményeképpen 1907. június 28-án Jung levélben közli Freuddal, hogy dr. Stein és „egy másik idegorvos, Ferenczi dr.” szeretnének Freudnál látogatást tenni, és ő szándékukat támogatja. 1908. február 2-án Stein, Ferenczi kíséretében meg is látogatja Freudot. Ezzel kezdődik Freud és Ferenczi érzelmi és tudományos barátsága; együttműködésük a pszichoanalízis érdekében, melynek során több mint 2000 levelet váltottak, sokszor szabadságukat is együtt töltötték.

„Freudot gyorsan megejtette Ferenczi lelkesedése és élénk spekulatív észjárása. Ezek a tulajdonságok már korábban, nagy barátjában, Fliesben is megragadták. Ezúttal azonban a barátság kevésbé volt érzelmi színezetű, noha Freud mindig beható atyai érdeklődést tanúsított Ferenczi magánélete és problémái iránt.” (E. Jones: „Sigmund Freud élete és munkássága.” Európa, 1973. Fordította: Félix Pál. 338. o.)

Az 1908. április 26-án a salzburgi Hotel Bristolban megtartott I. Nemzetközi Pszichoanalitikus Kongresszuson Ferenczi nagyszerű, zseniálisnak mondható előadást tart Pszichoanalízis és pedagógia címmel. Úgy tűnik, hogy az ebben kifejezésre juttatott „…könnyed felsorolású tézisek a pszichoanalízis és társadalom(tudomány) viszonyáról formálódó vitát fél évszázadig (H. Marcuse munkásságáig) uralták.”… (Helmut Dahmer: „Sándor Ferenczi, Zur Erkenntnis des Unbewussten [stb.] Geist und Psyche, Kindler Taschenbücher.” 24. o.)

1908 decemberében Stanley Hall, a worchesteri Clark Egyetem rektora meghívta Freudot, hogy az egyetem megalapításának 20. évfordulója alkalmából előadásokat tartson. Freud Junggal és Ferenczivel együtt utazik oda, és az ünnepségek során öt előadásból álló sorozatban ismerteti a pszichoanalízist. Az egyes előadások mondanivalói és szerkezetük Ferenczivel tett sétái alkalmával formálódtak Ferenczi rendkívül aktív közreműködésével; erről Freud különben soha nem feledkezett meg, hiszen Ferenczi halála után, barátja és tanítványa 60. születésnapjára szánt megemlékezésében leszögezi, hogy „Ferenczinek ily módon része: volt a »Fünf Vorlesungen« keletkezésében”.

1910-ben a nürnbergi II. Nemzetközi Pszichoanalitikus Kongresszuson Ferenczi, Freuddal történt előzetes megbeszélések után, Freud javaslatára indítványozza az analitikusoknak nemzetközi egyesülésbe szerveződését. Az egyesülés javaslatát sodró lendületű visszatekintéssel vezeti be.

Két korszakra bontja addigi tevékenységüket. Az első korszakban Freud egyedül állta a harcot, barátai cserbenhagyták, és „Egy Leonidász keserű humorával mondhatta magában: legalább nyugodtan dolgozhatok a félreismertség árnyékában…” A második korszak összefügg Jung fellépésével, melyet sok pszichoanalitikus munkatárs aktív szereplése és a támadásokkal szemben kialakított szervezetlen, kvázi gerillaharca követett. „Mérhetetlen volt a gerillaharc előnye, míg arról volt szó, hogy a túlerős ellenséggel szemben időt nyerjünk, s az újszülött gondolatokat megvédjük attól, hogy csírájukban fojtsák el őket.” Ezután oda concludál, hogy a gerillaharcnak közben a hátrányai kerültek előtérbe, és hogy a tevékenység „a szervezkedés által sokkal többet nyerne, mint amennyit veszthetne”. Az ember amúgy is a család modelláló hatását reprezentálja. „Bármennyire távozzék is időben és életmódban attól a családtól, melyben életét és neveltetését nyerte, végül mégiscsak helyreállítja a régi rendet, megtalálja valamely föllebbvalójában, egy imádott hősben vagy pártvezérben az új apát, a munkatársakban testvéreit, a benne megbízó asszonyban az anyát, gyermekeiben játékszereit.” Nemcsak az emberi természethez tartozik a szervezkedés, hanem ideális szinten a legcélszerűbb, a munka feltételeit legjobban képes biztosítani, a „barátok” és az ellenségek támadását könnyebben veri vissza, a különböző megalapozatlan ellenvetéseknek nagyobb súllyal tud megfelelni. „És tudományunk fejlesztése mellett a pszichoanalitikai egyesülésnek éppen az orvosi ellenállás kezelése volt egyik legfontosabb feladata, mely egymagában is indokolttá tenné megalapítását.

Tisztelt Uraim! Ha elvileg hozzájárulnak ahhoz az indítványhoz, hogy tudományos törekvéseink célszerűbb érvényesíthetése végett az Internationale Psychoanalytische Vereinigungot megalapítsuk, úgy nincs más hátra, mint hogy a terv megvalósítására konkrét javaslatokat tegyek. Indítványozom, hogy válasszunk központi vezetőséget, támogassuk az egyes kultúrcentrumokban helyi csoportok alakulását, rendszeresítsük az évenként összehívandó nemzetközi kongresszust, és gondoskodjunk arról, hogy a pszichoanalízis törekvéseit a Jahrbuch mellett mielőbb még egy gyakrabban megjelenő orgánum is képviselhesse. Van szerencsém az »Egyesülés« részletes s a kifejtett elveket lehetőleg megvalósító alapszabály tervezetét előterjeszteni.” (Ferenczi: „A pszichoanalitikus mozgalom történetéből. Lelki problémák a pszichoanalízis megvilágításában.” Bp. Nyugat 1912. 122–123. o.)

Magát a javaslatot így vázolja Jones: „Ferenczi először azt az ésszerű javaslatot terjesztette elő, hogy alakítsanak nemzetközi szövetséget, majd áttért annak a követelésének taglalására, mely szerint minden pszichoanalitikusnak valamennyi tanulmányát vagy előadását publikálása, illetve megtartása előtt be kell mutatni jóváhagyásra az egyesület elnökének, akinek ilyen módon példátlan cenzori jogkört biztosítanak. A Ferenczi felszólalását követő vita annyira elfajult, hogy az ülést másnapra kellett elnapolni. Természetesen szóba sem jöhetett legtúlzóbb javaslatainak elfogadása, de a bécsiek, főképpen Adler meg Steckel elkeseredetten ellenezték azt is, hogy az elnöki és titkári funkciókra svájci analitikusokat jelöljenek, és teljesen figyelmen kívül hagyják az ő régi és hűséges szolgálataikat…” (Freud) „mihelyt értesült, hogy Steckel szállodai szobájában többen tiltakozó gyűlésre ültek össze, maga is elment közéjük, és szenvedélyes felszólalásában az egyesülethez való csatlakozásra szólította fel őket”. (Jones uo. 360–361. o.)

1912-ben már megmutatkozott, hogy Adler, Steckel és Jung elszakadnak Freudtól, és ennek hatására alakult meg 1913 szeptemberében a freudi ortodox egyesülés titkos bizottsága. Tagjai Ferenczi, mint rangidős, Jones, Abraham, Rank, Sachs és később Eitingon is. 1919 októberében ugyanis Freud javaslatára vele bővítették ki a bizottságot.

1913. május 19-én Ferenczi nagyszerű szervező munkája következtében Budapesten megalakult a Magyarországi Pszichoanalitikai Egyesület Ferenczi elnöklésével, alelnök Hollós, titkár Radó, pénztáros Lévy. Mikor Jones a csoport második ülésén részt vett, Ferenczi szokott szellemes modorában tájékoztatta, hogy a fentmaradó tag Ignotus, a közönség. Ez természetesen csak élcelődés volt, mert a Nyugat főszerkesztőjében a pszichoanalízis cselekvőképes támogatóra talált, hiszen a folyóirat sok cikkel propagálta a freudi tanokat; ezek nem egyike például éppen Ferenczi tollából származott.

Ferenczi az első világháború alatt csapatorvos volt. 1914-ben és 1916-ban 3–3 hétre Freudhoz utazott, hogy analizáltassa magát. Az egyes analízisek rendre megszakadtak 3 hét után Ferenczi katonai kötelezettsége miatt. Ebben az időben kezdi a „Katasztrófák” koncepciójának a kidolgozását. Ahogy a bevezetésben írja: „1914 őszén a háború elvont rendes analitikus munkámtól, és egy kis helyőrségbe száműzött, ahol a huszárezrednél teljesített orvosfőnöki elfoglaltságom nem elégítette ki szokássá vált munkakedvemet. Szabad óráimat Freud »Három értekezés a szexualitás elméletéről« szóló munkájának magyarra fordításával töltöttem, aminek szinte elmaradhatatlan következménye volt, hogy e munka által felkeltett gondolataimat tovább szőjem és ötletszerűen bár, de fel is jegyezzem. Ezek az ötletek a párosodás közelebbi magyarázata köré csoportosultak, melyet Freud értekezéseiben az egész nemi fejlődés befejező fázisaként ír ugyan le, de amelynek kialakulásával behatóbban nem foglalkozik. Ezek az ötletek lassanként egy ontogenetikai+ és filogenetikai+ elméletté kristályosodtak ki, melyet módomban volt Freud professzornak, mikor katonai állomásomon (Pápa) meglátogatott, előadni. Ezt az előadást megismételtem néhány barátunk jelenlétében Bécsben (1919). Mindkét alkalommal arra buzdítottak, hogy tegyem közzé. Ennek a felszólításnak sokáig nem tettem eleget…”

„Idővel aztán… meg is erősödött bennem az a meggyőződés, hogy a természettudományi fogalmak alkalmazása a lélektanra és lélektani fogalmak bevitele a természettudományokba elkerülhetetlen, és rendkívül termékenyítő is lehet. Amíg csupán leírni akarunk valamit, addig beérhetjük a folyamat egyes részeinek pontos egybeállításával, és így könnyen ragaszkodhatunk az illető tudományos területhez. De ha a leíráson felül valamely történés értelméről is óhajtunk valamit mondani, önkéntelenül is valamely lényegileg idegen területen keressük az analógiákat. A fizikus a saját tudományának területén lezajló folyamatokat csak úgy tudja velünk megértetni, ha összehasonlítja őket »erőkkel«, »vonzásokkal«, »taszítással«, »ellentállással«, »tehetetlenséggel« stb., tehát csupa olyan dologgal, melyekről csak a lelki oldalról bírunk tudomással. Azonban Freud is kénytelen volt a lelki működés leírására térbeli, erőműtani és erőgazdasági, tehát tisztára fizikai fogalmakat használni, másképp nem tudta végső magyarázatukat megközelíteni. Be kellett végül látnom, hogy nincs miért restellni ezt a kölcsönös analogizálást, sőt, hogy tudatosan is alkalmazhatjuk azt, mint elkerülhetetlen és nagyon hasznos módszert. Ezt a munkamódot utrakvisztikusnak+ neveztem el, későbbi munkáimban már habozás nélkül mertem ajánlani, és annak a reményemnek adtam kifejezést, hogy általa olyan tudományos kérdésekre is fogunk feleletet kapni, amelyekkel eddig egészen tehetetlenül álltunk szemben.”

„Ha azonban az eddig megvetett analógiák használatát megengedjük, akkor természetesen minél távolabbi területről kell őket hoznunk. Analógiák, melyek rokon területről származnak, tautológiákként hatnak, és mint olyanoknak nincs meggyőző erejük. Tudományos meghatározásokban, melyek nemcsak elemző, hanem szintetikus igazságok akarnak lenni, nem szabad az alanynak az állítmányban megismétlődnie; ez minden meghatározás ismert alapszabálya.”…

„Ennek a megismerésnek legszabatosabb megfogalmazása az, hogy minden fizikai és fiziológiai kérdés végül egy metafizikai (lélektani) és minden lélektani kérdés metapszichológiai+ (fizikális) magyarázatra is szorul.”

Kivonatoltuk fentiekben azt a bevezetést, amellyel „Katasztrófák a nemi működés fejlődésében” (Genitaltheorie) című munkáját nyilvánosságra hozta 1923-ban.

A könyv három részre oszlik: A) ontogenetikai, B) filogenetikai, C) függelék. Az erotizmusok magasabb egységbe egyesítését amfimixisnek+ nevezi el, és úgy véli, hogy az ejakulációs aktus az „urethro-analis amfimixis ténye”. Miközben a nemi szerv amfimiktikusan elvezeti a szervek szexuális ingerületeit, protektíve hat a szervek ökonomikus működésére. A közösülésnél voltaképpen az Én kísérletet tesz arra, hogy visszakerüljön az anyaméhbe; ezt a maternalis regressziót+ időlegesen „háromféle módon éri el: az egész szervezet csak hallucinatorikusan, az álomhoz hasonlóan; a pénisznek, amellyel az egész szervezet azonosítja magát, ez már részlegesen avagy szimbolikusan is sikerül; de csak a genitális szekrétumnak van meg az az előjoga, hogy az Én és nárcisztikus alteregója: a genitále képviseletében reálisan is elérje az anyaméh belsejébe való helyzetet”. („Katasztrófák” II. fej. 30. o.) Ezt a férfiakra szabott elképzelést elég nyakatekerten próbálja nőkre alkalmazni. A nő a szexuális aktus során azonosítja magát a férfival, hüvelyében olyan érzés van, mintha pénisze volna, és végül azonosítja magát a testében fejlődő gyermekkel. A koitusz, „az egész egyéni életen át meg-meggyűlő minden nem erotikus szervtevékenységet kísérő, az egyes szervekről »amfimiktikusan« a genitáléra kerülő libido feszültség kiegyenlítését célzó periodikusan bekövetkező levezető aktus…” azt tételezi fel, hogy immanens benne egy autotomiára törekvés, de ez elmarad a „hasznossági funkció” értelmében. Ugyanakkor képviseli a születési trauma sokkjának levezetését és egyben ennek a megrázkódtatásnak a tagadását. Ferenczi azon az állásponton van, hogy a szimbólumok filogenetikus emlékeket képviselnek, és „hogy abban a szimbolikában, hogy a vízben úszó hal mind a közösülés, mind az anya testében való helyzetet is kifejezi, egy filogenetikus tudomást jelöl a vízben lakó gerinces állatoktól való származásunkról…”

„Hogy volna – gondoltuk – ha a magasabb rendű emlősök anyaméhben való létezése csak ismétlődése volna a halidőkből való létezési formának, és a születés nem volna egyéb, mint egyéni rekapitulációja annak a nagy katasztrófának, mely annyi állatot és bizonyára a mi állati őseinket is a tengerek kiszáradásakor a szárazföldi élethez való alkalmazkodásra kényszerítette, elsősorban arra, hogy a kopoltyúkkal való légzésről lemondjanak, és a levegővel való légzésre alkalmas szerveket fejlesszenek.”

Megállapítja, hogy onto-, filo- és perigenetikus paralelizmus áll fent, és hogy szárazföldi állatőseink „első közösülési kísérleteinél a küzdelem eredetileg a tengerpótló nedvességért folyt”. Ennek során sikerül a hímnek a nőstény kloakájába behatolni, és sikerül csatornát fúrnia a közösülés érdekében, és a nőstény ehhez szerveivel idomul. A közösülés megtermékenyítésbe azonban nemcsak az ontogenetikus születési és az utolsó filogenetikus faji katasztrófa, a beszáradás kontaminálódik, hanem az organikus élet keletkezése utáni összes katasztrófa. „…Az orgazmusban tehát nemcsak az intrauterin nyugalom+ és egy barátságosabb környezet biztosította nyugodt lét nyilvánul meg, hanem még az élet keletkezése előtti nyugalom is…”

A nagy filogenetikai katasztrófák korrelálnak az onto és perigenezissel. Így a szerves élet keletkezése az ivarsejtek érésével, az egysejtűek létrejötte az érett ivarsejt ivarmirigyből való keletkezésével, a nemi szaporodás kezdete a megtermékenyítéssel. A tengerben való fajfejlődésnek megfelel az embrió fejlődése az anyaméhben, annak, hogy filogenetikusan alkalmazkodott az állatvilág a szárazföldhöz, az ontogenezisben a születés felel meg, a nemi szervekkel rendelkező állatfajok keletkezése onto- és perigenetikusan tükrözi a genitále primátusának kifejlődését, és a jégkorszakhoz és emberré fejlődéshez tartozna a latencia időszaka.

Úgy tűnik, hogy Ferenczi ebben a művében hajszolja a transzcendens valóság megismerhetőségét, erőltetetten kísérli meg a valóság asymptomáinak lehetetlen érintkezését, mikor a pszicholamarckizmus formatervezésének korlátai közé gyömöszli ítélethez, korszakának megfelelően igen kevés biológiai ismeretanyagát. A szimbólumok vélt folytonosságából következtet arra, hogy a jelenleg szárazföldi állatvilág a tengerből származott. Így az ún. hysteron-proteron visszás következtetés csapdájába esik. Hiszen fordítva lehetne igaz a következtetése: ha biztos tudomásunk volna arról, hogy az élőlények mind a tengerből származnak, csak akkor vonhatna konzekvenciát a szimbólumok minden határt átívelő folytonosságára. Szóval premisszája csak akkor lehetne igaz, ha az abból vont konklúzió igazolódna. Más szóval thalassalis tétele bizonyítására tehát olyan tételt választott – a szimbólumok filogenetikus feltételét, mely a bebizonyítandó tétel segítségével volna bebizonyítható.

Amellett következtetést von le a lehetőségből a valóságra, pedig „ab esse ad posse valet, a posse ad esse non valet consequentia”. (A valóságról a lehetőségre lehet, de a lehetőségről a valóságra nem lehet következtetést levonni.) Ennek a tételnek az érvényessége egy helyen nem áll fenn, ahol egyébként az arisztotelészi logika sem hatályos, ti. a betegágynál.

Logikai hibáját maga írja le, csak nem veszi észre, a „Katasztrófák” 61. oldalának lábjegyzetében: „Ha feltevésünk valamikor bebizonyosodik (itt az anyához, filogenetikusan pedig a tengerhez való regresszió centrális szerepére gondol, miközben feltételezi, hogy a tenger és a magzatvíz volt valamikor létünk paradicsoma), úgy ez megvilágítaná a szimbólum keletkezését is. Az igazi szimbólum történeti emlék értékével bírna (persze csak akkor, hogyha valóban a tengerből származnánk!), történelmi rudimentuma egykor aktuális cselekvési módoknak, emlékmaradványok tehát, melyekre lelkileg és testileg hajlamosak vagyunk visszatérni.”

Ezzel szemben a szimbolikus jelenségek síkja az, ami úgy strukturálódik, mint a beszéd, és ez az a szimbolikus, mellyel a pszichoanalízis foglalkozik Lacan szerint. Lévy-Strauss pedig az egyes kultúrákat tünteti ki azzal, hogy magukba foglalják a szimbolikus szisztémák összességét. (Lévy-Strauss, C.: „Introduction zu Marcel Mauss, Sociologie et antropologie „P. U. F., Paris, 1950.) Úgy tűnik, nem tartható fent a szimbólumok filogenetikus folytonossága, hiszen keletkezésüknek nincs tanúja, aki vagy ami tájékoztatni tudna bennünket. Az etológusok+ faggatják ugyan az állatokat, de semmilyen utalást nem kaptak felőlük tengeri származásukra.

Zabolátlan fantáziája Ferenczit ebben a könyvében arra ragadtatta, hogy a sajátos logikájú és elsősorban analógiákkal operáló pszichoanalitikus gondolkodást – mely mint említettük a betegágynál helytáll – tudományos megállapításoknál is érvényesítse. Talán nagyon is iparkodott Freud igényét – a hídverést a pszichoanalízis és biológia között – megoldani. Ha a könyv tartalmilag és részleteiben ma már alig fogadható el, mégis figyelemre méltó benne a bioanalízis programjának meghirdetése, tehát a pszichoanalízis ismereteinek és alkalmazásának behatolása a biológiába. Másfelől lehet, hogy tételesen a „Katasztrófák” csak egy rendkívül szellemes mese, és nem fogadható el tudományosan, mégis egy a maga korában még nem jelentkező, még fel nem vetett és cseppet sem divatos mozzanat kezdetét jelenti. A maternális regresszió hangsúlyozása ugyanis detronizálja a freudi zsidó-patriarchiális apa döntő szerepét, és az anyára teszi át a hangsúlyt; amint azt Caroline Neubaur kifejezésre juttatta „Der Mensch aus dem Meer” című cikkében (Frankfurter Allg. Z. 1979. nov. 13.). Ez azután következetesen jut kifejezésre Ferenczinél pl. relaxációs+ terápiájában, ahol a páciens az orvossal, az őt gyermekének tekintő gyengéd anyával találkozik majd, és még inkább nyilvánvaló Hermann Imrénél – a Ferenczi-tanítványnál –, mikor az anya-gyermek kettős egység feltételezéséből indul ki az ember ősi ösztöneinek, a megkapaszkodási ösztönnek és ennek ellentett ösztönpárjának, a keresésre indulásnak felvázolásában.

Ferenczi e főműve megjelenése előtt (1908) és 1918 között 80 dolgozatot adott közre. Hollós ezt a korszakát a „kirobbanás időszakának” nevezi. „Régi csírákból hihetetlen gazdagságban sarjadtak egyszerre megszámlálhatatlan hajtások. Ebben az időszakban aktivitása minden irányba, tanításba, szervezésbe, kutatásba, harcias tevékenységbe áradt, és szédületes irodalmi munkásságot produkált.” (Hollós: „Gyógyászat” LXXIV. 20. szám, 307. o.).

A pszichoanalízis és pedagógia (1908), az Indulatáttétel és magábavetítés (1909), Lélekelemzés, Értekezések a pszichoanalízis köréből (1910), Anatole France, mint analitikus, Az élc és komikum lélektana, A pszichoanalitikusok szervezkedése, Az alkohol és a neurózisok (1911), Múló szimptómaképződés a pszichoanalízis folyamán, Filozófia és pszichoanalízis, Lelki problémák a pszichoanalízis megvilágításában (1912), A pszichoanalízisről és annak jogi és társadalmi jelentőségéről, A valóságérzés fejlődésfokai, Egy kakasimádó fiú (1913), Ideges tünetek keletkezése és egyéb értekezések a pszichoanalízis köréből (1914), Előszó Freud „Három Értekezés a Szexualitás Elméletéről” c. munkájához (1915), Előzetes megjegyzések a háborús neurosis némely típusáról (1916), A hisztéria és a patoneurózisok+ (1918) stb. stb., hogy csak Ferenczi ebben az időben kiadott legfontosabb műveit említsük.

Utóbbi művével, „A hisztéria és a patoneurózisok”-kal kissé bővebben foglalkozunk. Így közöljük előszavának egy részét.

„Az első értekezés (a »Patoneurózisok«-ról) nem vonatkozik kizárólag a hisztériára, hanem azokat a pszichobiológiai meggondolásokat közli, amelyek nélkül a következők nem volnának kellőképp érthetők. A második: a »Hisztériás materializációs jelenségekről«” összefoglalja azt, ami újjal a hisztéria elméletéhez a magam részéről hozzájárulhatok. A harmadik, a hisztériás stigmáknak eddig csak szomatikus+ oldaláról vizsgált tüneteit nézi meg a lélekelemzés szemüvegén keresztül…” (Részlet „A hisztéria és a patoneurózisok” előszavából Dick Manó kiadásában, 1918.)

Ferenczi utrakvisztikus felfogásával érvényesíti azt a freudi igényt, hogy a pszichoanalízis kutatásai érdekében az élettan felől is hidat kell verni. A „Patoneurózisok”-ban organikus megbetegedések vagy traumák következtében kialakult neurózisokról beszél. Már a bevezető kórrajz után kifejti, hogy „a traumateória, melyet a neurózisok keletkezéséről a pszichoanalízis eredetileg felállított, mind a mai napig helytállónak bizonyult. Freud újabb elmélete a nemi konstitúcióról és annak hajlamosító jelentőségéről a neurózisok keletkezésénél nem dönti meg a traumatant, csak kiegészíti azt.” A traumatanhoz való ragaszkodás Ferenczi életművén át érvényesül, különösen pregnánsan működése második fázisában, mikor főleg technikai problémákkal foglalkozik. A patoneurózisokban úgy gondolja, hogy a genitále és az Én között áll fönt a legfőbb kapcsolat. …„Sőt alighanem a genitále alkotja azt a központot, amely körül a képződő narcisztikus ÉN kikristályosodik.”

Máskor, Hollóssal együtt írt művében, „Zur Psychoanalyse der paralytischen Geistesstörung” azt mondja, hogy az agyban van a nemi szervekhez képest polárisan helyezkedő Én-központ. Harmadsorban az Én-azonosítások során létrejött hatóság. A „Patoneurózisok”-ban kifejti, hogy „… a megsebzett vagy megbetegedett testrészeken nemcsak a fehérvérsejtek sereglenek össze »chemotactikusan«, hogy reparáló tevékenységüket kifejtsék, hanem hogy ott a többi szervek készleteiből nagyobb libidómennyiség is halmozódik fel”.

Eszünkbe jut Wilhelm Busch verse a fogfájásról:

Das Zahnweh, subjektiv genommen
Ist ohne Zweifel unwillkommen;
Doch hat's die gute Eigenschaft,
Das sich dabei die Lebenskraft,
Die man nach aussen oft verschwendet,
Auf einen Punkt nach innen wendet
Und hier energisch konzentriert…

(W. Busch: „Balduin Bählamm” 8. fejezet.)

A neurózisok keletkezésénél a szexualitásnak éppoly döntő szerepet tulajdonított, mint Freud. Éppúgy, mint mestere, nem tehet róla, hogy ebben az időben a nemi tevékenység kutatása még nem állt azon a színvonalon – s talán ma sem –, ahol biztos következtetések vonhatók le. Akkor a pszichoanalitikusok úgy gondolták, a női nemi fejlődésnek két fázisa van, hogy a clitoralis izgalmat felváltja a per vaginam kialakuló orgazmuskészség. Kinsey, Masters és Johnson, nyomukban Sherfey, Mitscherlich-Nielsen tisztázták, hogy a nő nemi élvezetének fő forrása a csikló, és a hüvelyen át történő izgatás is a clitorisra hat. Újabban amerikai szerzők mégis arra a következtetésre jutottak, hogy „a clitoralis – maszturbációs+ és a hüvelyi – közösüléses kielégülés az orgazmus két alapvető modellje. A nők egészen különbözően írják le a kétféle orgazmus élményét, máshová localisálják a különböző szervi érzéseiket és észleléseiket, más lelkiállapotot írnak le velük kapcsolatban. A két modell között sok az átmenet, nagyon sok személyiségvonás és attitűd jelent külön dimenziót az orgazmus szempontjából.” (Buda Béla: „Beszámoló”, OH. 121. évf. 25. szám 1535. o.)

Ferenczi megválaszolja azt a kérdést is, hogy vajon a pszichoanalízis „a pszichoneurózisok etiológiájában+ miért éppen a szexuális elfojtásoknak tulajdonít olyan nagy szerepet. Akik ezt kérdik, elfelejtik, hogy mindig is »éhség és szerelem« kormányozzák a világot, hogy mind az ön-, mind a fajfenntartás minden élőlény uralkodó ösztöne. Ha adódna olyan társadalom, melyben a táplálékfelvétel ugyanolyan szégyenteljes életmegnyilvánulás volna, mint nálunk a közösülés, tehát valami olyan, amit bár tenni kell, amiről azonban beszélni, amire gondolni is alig szabad, és ott az evés rendjét és módját olyan szigorú korlátozásoknak vetnék alá, mint nálunk a szexuális kielégülést, úgy ott talán az önfenntartási ösztön elfojtása képezné a főszerepet a pszichoneurózisok etiológiájában. A lelki betegségek keletkezésének a szexuális dominanciája tehát nagyrészt szociális okokra vezethető vissza.” (Ferenczi: „Populäre Vorträge über Psychoanalyse”, IPV. 1922. 31. o. ford. szerző.)

Érdekes ezzel összevetni Szathmári Sándor „Utazás Kazohiniában” című könyvét. Itt a behineknél az evés a legnagyobb szégyen. Gulliver, az utazó jön-megy a behineknél, végül megkérdez egyet.

„Mondd, hogy megy itt az étkezés? Hogyan kapjuk meg az ételt, és hol esszük meg?

Rémülten összerezzent, kezét szájára tapasztotta, és ijedten körülnézett (a behin).

– Pszt! Ilyen bivakságot ne mondj! Mondd úgy: mikor és honnan kapjuk a szellemiséget?

– Szellemiséget? Hát az emberek itt nem esznek?

– Pszt! Pszt! Legalább csendesebben.

Közelebb húzódott, és súgva magyarázta:

– A szellemiség az, amit te kérdeztél, de nem szabad úgy mondani, mert az kave.”

Szathmári könyvében még sok esetben összeütközik főhőse a behinekkel, mert nem számol azzal, hogy náluk az evés a legszégyenteljesebb megnyilvánulás.

Luis Buñuel a „Le fantom de la liberté” című filmjében ugyanezt a gondolatkísérletet realizálja. 1974-ben, defecatióval helyettesítve a megbotránkoztatást. (Dahmer: „Sándor Ferenczi Zur Erkenntnis des Unbewussten”, Kindler Verlag 1978. 29. o.)

A patoneurózisok, a hisztériás materializációs jelenségek, a pszichózisok, az epilepszia, a tic, sőt Hollóssal együtt írt munkájában a paralysis progressiva is pszichoanalitikus kutatás tárgyává válik Ferenczinél, és ha ez ma már elsősorban csak történeti szempontból értékelhető, mégis kiindulópontját képezi a mai pszichoszomatikus+ szemléletnek. Más oldalról a pszichoanalitikus elméletet és megfontolást megkísérli érvényesíteni a pedagógiában, a kriminológiában, a szociológiában és az irodalomban is. Vizsgálja a szépirodalom viszonylatát a pszichoanalízishez Paracelsus, Anatole France, Goethe stb. műveivel kapcsolatban. A pszichoanalitikus felfogást mintegy medréből kiömlő folyó módjára érvényesíti, egy „pszichoanalitikus imperializmust” (Dupont 1972) képvisel. „Az indulatáttétel és magábavetítés” és még inkább „A valóságérzék fejlődésfokai” című munkáival megveti a modern énpszichológia alapjait. Mint „analiticus militans” (Hollós) támadja a Freuddal ellentétes pszichiátriai iskolákat. Rövid feljegyzései az analitikai gyakorlatból a részletekre kiterjedő szabatos megfigyelések gyöngyszemei.” Populäre Vorträge über Psychoanalyse” című munkája Freud szerint tulajdonképpen a legjobb bevezetés a pszichoanalízisbe.

E korszak művei hatással voltak a modern elmegyógyászatra is. Hárdi szerint főleg a paranoia+ és a homoszexualitás, az alkoholizmus lélektani hátterének felderítése, a somatopsychés összefüggések megértése és a vasárnapi neurózisok kérdésében. (Hárdi István: „Ferenczi Sándor és a modern pszichiátria”, előadás.)

Képzelőereje Freudnál is nagyobb volt. Akárcsak esetlegesen odavetett megállapításai is termékenyek voltak. „A háborús neurózisok pszichoanalízise” című munkája végén mintegy mellesleg említi: „Ezen referatumom sajtó alá rendezése közben olvastam E. Moro tanár heidelbergi gyermekorvosnak érdekes munkáját…”, és utal a Moro-reflexre. Ezeken a mellékesnek tűnő sorokon is alapulhatott részben Hermann Imre megkapaszkodási ösztön elméletének kidolgozása.

Széles körű tudományos-irodalmi tevékenysége mellett és szerteágazó, a pszichoanalízist propagáló, annak tisztaságát védő társadalmi munkálkodáson túl gyógyít, iskolát alapít, és nem utolsósorban még a kortárs Jonest is analizálja. 1913-ban Jones Budapestre jött Ferenczihez, és hónapokon át napi 2–3 órás analízisben volt része nála. „Nagy segítséget nyújtott ez személyes nehézségeim legyűréséhez, de ezen túlmenően megszereztem az »analitikai situatio« pótolhatatlan tapasztalatát. Módom nyílt arra is, hogy első kézből ismerjem meg Ferenczi kiváló szakmai tudását”, számol be Jones analiziséről. (Jones id. műve 433. o.)

1918 szeptemberében az 5. nemzetközi kongresszuson Budapesten Ferenczi elnököl. A kongresszus után egyetemi hallgatók tömegei kérik, hogy hívják meg Ferenczit előadások tartására. 1919 májusában, Jendrassik elmarasztaló, a pszichoanalízissel szembehelyezkedő megítélése ellenére Ferenczit kinevezik a pszichoanalízis nyilvános rendes tanárává. Ezt a kitüntető szerepkört azonban csak hónapokig, a Tanácsköztársaság bukásáig gyakorolhatta.

Csak az vigasztalhatta, hogy sokévi szerelem után módja volt feleségül venni Gizella asszonyt, aki mindvégig szeretettel kitartott mellette, és nemcsak gyengéd felesége volt, hanem kulturáltságánál fogva szellemi társa is.

A későbbiek során fejlődése elsősorban technikai munkáiban nyilvánul meg. Ezek tükrözik azt a nemes szándékát, mely korábban is benne rejlett, de a 20-as évektől egyre jobban kibontakozott, hogy minél hathatósabban és ha lehet gyorsan segítsen a neurózisokban szenvedőkön. „A gyógyító technika – írja Bálint Mihály – ebben az időben már teljesen a szabad asszociációs módszeren alapult. Akkor már régóta ismeretes volt, hogy a betegek időnként – a bennük dolgozó ellenállások nyomása alatt – vétenek a szabad asszociálás törvénye ellen, helyesebben képtelenek ennek megfelelni. Ferenczi volt az, aki ennek a jelenségnek elvi fontosságát felismerte, s a kúra eddigi végcéljának leírásai mellé (az ellenállások legyőzése, a gyermekkori emlékezethiányok megszüntetése) harmadik synonym meghatározásaként odaállítja a feladatot: megtanítani a beteget valóban szabadon asszociálni. Ebből a törekvésből indulnak ki újításai, melyek nemcsak a gyógyítás technikáját tették gazdagabbá, hanem lényegesen elmélyítették a végleges gyógyítással szemben felállítandó kritériumokat” (Bálint Mihály: „Ferenczi Sándor, mint orvos”, Gyógyászat CXXIV. évf. 20. sz. 312. o.)

Technikai művei során megfigyelhetjük, hogy ahogy előrehalad a kutatásban, akár egymásnak homlokegyenest ellentétes nézőpontokat is érvényesít, hogy nem nyúl a konzekvencia kímélő szemellenzőjéhez, bátran változtat a beteg gyógyítása érdekében, és óriási praxisában kicsiszolódott egy-egy, technikai eljárást sutba dob, ha ráeszmél, hogy a gyógyítás szempontjából, a beteg érdekében már nem megfelelő.

Mindig arra törekedett, hogy az analitikus gyógykezelés az „indulatáttétel forrpontján” menjen végbe, mint ahogy azt Freud tanácsolta, és tág teret engedett a beteg pozitív indulatáttételének, míg az nem vált ellenállássá; ezután briliáns képességgel dolgozta fel és oldotta meg magát az ellenállást. 1919-ben, egy hisztériaeset elemzésénél („Technikai nehézségek egy hysteria-eset elemzésénél”) veti meg először aktív technikája alapját, mely abból állt akkor, hogy feladta a pszichoanalitikus passzivitást, és beavatkozott, hogy leküzdje az analízis megfeneklését. Új szabályt hirdet: „…a kúra alatt gondolni kell a rejtett onániára+ és onánia ekviválensre is, és ha ezeknek jelét észrevesszük, el is kell tiltanunk. Ezek a látszólag ártalmatlan folyamatok ui. könnyen búvóhelyeivé lehetnek az analízis folyamán a tudattalan megszállásokból felriasztott libidónak, és szélsőséges esetekben pótolhatják az egyén egész szexuális működését. Mert ha a páciens észreveszi, hogy ezek az ő kielégülési lehetőségei elkerülik az analizáló figyelmét, akkor ezekhez kapcsolja minden pathogén fantáziáját, rövid úton megszerzi nekik a motilitásba való kisülést, és megtakarítja azt a fáradságos és legkevésbé sem élvezetes munkát, mely tudatossá tételükkel jár.”

Ettől kezdve terápiájában centrálja az ún. absztinenciaelvet, mely azt tartalmazza, hogy a beteg kezelése során, de azon kívül is felbukkanó pótkielégüléseit ki kell küszöbölni. Közben Freudra hivatkozik, aki maga is a megrekedt libido mozgósítása érdekében, fóbiásoknak azt tanácsolta, hogy keressék fel fóbiájuk színterét… „Ennek az »aktív technikának« mintaképét magának Freudnak köszönhetjük. A szorongásos hisztériák analízisénél, hasonló stagnációk esetében ő ahhoz a megoldáshoz folyamodott – írja Ferenczi –, hogy felszólította a pácienseket, keressék fel éppen azokat a kritikus szituációkat, melyek alkalmasak a szorongás kiváltására, tette ezt pedig nem azért, mintha a szorongásos dolgokhoz »hozzászoktatni« akarta volna őket, hanem hogy az eltolódott indulatokat felszabadítsa kapcsolataikból. Elvárható, hogy ilyenkor a szabad, lebegésbe hozott indulatok kielégítetlen vegyértéke elsősorban a velük kvalitatíve egyező és nekik történelmileg megfelelő képzetet fogja magához ragadni…”

Freud valóban ezen a módon próbálta a megrekedt libidót mozgósítani fóbiások esetében, és ezért az 1918-as budapesti kongresszuson méltányolta Ferenczi fenti terápiás intézkedéseit.

1920-ban a hágai kongresszuson szögezi le Ferenczi aktív technikájának alapelveit. Egyfelől elfojtásaival kapcsolatos teljesítményekre szólította fel a beteget, és ily módon az elfojtott ösztönrezdületeket érvényre juttatta és tudatosította, másfelől, mikor a páciens keresztülvitte az ily módon megszerzett kötetlenségét, tevékenységei megtiltásával provokált reakciót értelmezte. A megengedésnek és tiltásnak ez az oszcillációja nézete szerint fényt vetett a pathogen történésekre.

Ezt az aktív technikát sokan félreértették, pedig Ferenczi pontosan meghatározta feltételeit. Csak akkor alkalmazta, hogyha a hagyományos analízis során feltétlenül szükségét látta. „Csak az analízis végső fázisában, ha a rendelkezésre álló anyagot intellektuálisan már átdolgozta orvos és páciens, és a beteg pszichés személyisége, ellenállásának főbb vonásai, libidójának elhelyezkedése már ismeretesek, de az anyagnak az elfogadása túlságosan elméleti, és nem halad ezzel párhuzamosan az érzelmi, ösztönös beállítottság megváltozása, ha a páciens ellenállása a fentebb felsorolt végső pozíciókba vonul vissza, és az analízis értelmileg jól, de emocionális szempontból üresen halad, feltéve, hogy ennek nem valamely az orvos részéről elkövetett hiba vagy merevség az oka, tehát ha a többi eszközt már mind kimerítettük, csak akkor kerülhet sor a jól megválasztott és átértett körülmények között az aktív beavatkozásra.” („Lélekelemzési tanulmányok.” Somló Béla Bp. Pfeifer Zsigmond: „Ferenczi Sándor újításai a lélekelemző technikában”, 213–214. o.)

1924-ben Rankkal együtt úttörő munkát ír: „Entwicklungsziele der Psychoanalyse.” Ebben a munkában központi kérdéssé teszik az indulatáttétel jelentőségét, és ez a dolgozat érdeme, viszont csakhamar kiderült, hogy az ugyanebben a műben, az analízis gyorsítása érdekében javasolt ún. „terminusadás” nem válik be. Ferenczi legfőbb célkitűzése a gyógyítás, és egymás után születő technikai munkáiban önmagával is polemizál; utolsó fázisában lemond az aktivitásról, mert azt tapasztalja, hogy a meghagyások és tilalmak az analitikust szülői vagy iskolamesteri szerepre kárhoztatják, miközben a beteget dacreakcióba kergetik. Nem átall a megvonás elvétől, a feszültség fokozódásától, melyet épp ő élezett ki, diametrálisan+ átállni a relaxáció elvéhez, melyet a több szabadság, az engedékenység jellemez, és úgy tételezi fel, hogy jobban műveli az ismétlési tendenciák kialakulását, melyek azután értelmezhetőek és emlékezéssé alakíthatók át. Közben egyre határozottabban visszatér a neurózisok traumás mozzanatainak már elhagyott és elhanyagolt patogenetikus+ hangsúlyozásához. Úgy véli, hogy a lelki topika+ dinamikája+ és ökonómiája+ ugyan az internalizált konfliktus síkján zajlik le, de maga a konfliktus először a világvalósággal találkozás során alakult ki, tehát valamikor keletkezésekor externalizált volt. Ennek megfelelően az egyén és külvilág között lezajlott primér konfliktusnak tulajdonítja a főszerepet a neurózisok keletkezésénél. „Az Ösztönén és Én és Felettesén fejlődéstörténetének rekonstrukciója után, a beteg neokathartikus átélésben ismétli meg ősharcát a realitással, és ezen utolsó ismétlés átalakulása emlékezéssé, még erősebb alapot teremt a jövendő egzisztenciának” (Ferenczi: „A relaxatio elve és a neokatharsis.” Gyógyászat 1931. 18. szám 278. o.) Az analízis tehát csak akkor kielégítő, ha eljut a legrégibb, mindig traumás elfojtások reprodukciójához; mivel pedig a megrázkódtatások nagyrészt a gyermekkorra vonatkoznak, nem csoda, ha a beteg ismétlésük alkalmával puerilissé válik. Ebbe a játékba – „a felnőttek gyermekanalízisébe” – az analitikusnak tapintatosan bele kell mennie. „Az »eljátszott« vagy más módon megismételt anyagot gondos elemző kutatás alá kell vetnünk.” („Felnőttek »gyermekanalízise«.” Gyógyászat, 1932. 42. szám 634. o.)

Kifejti, hogy a gyermek gyengédségre vágyik, de válaszul a felnőttek szexuális reakcióját váltja ki. A felnőtt, szülő, vagy rokon, vagy bizalmi személy inceszt+ csábítása sokkal többször bekövetkezik, mintsem gondolnánk. A gyermekeket a csábítás nyomán intenzív szorongás quázi megbénítja. „… tehetetlennek érzik magukat… a felnőttek túlereje és tekintélye némává teszi… szinte az eszüktől fosztják meg őket… a még fejletlen személyiség (erre) a hirtelen traumára úgy válaszol, hogy a fenyegető vagy támadó személlyel szorongásból azonosul, és azt introjektálja, ahelyett hogy elhárítani igyekezne…”, mivel csak autoplasztikusan képes reagálni. Ugyanígy azonosul az analitikusnak a meglévő vagy viszont indulatáttételtől életre hívott érzelmi-indulati rezdületeivel a beteg. Vagy hisztérikus reakcióval tiltakozik, vagy nem kritizálja az analitikusát. (Ferenczi Sándor: „Sprachverwirrung zwischen den Erwachsenen und dem Kinde. Die Sprache der Zärtlichkeit und der Leidenschaft.” XII. IPV Kongress in Wiesbaden. Bausteine zur PSA, Huber, Bern, Stuttgart, 1964. 2. kiadás, az idézetek Józsa Péter fordításából).

A relaxációs terápiánál és felnőttek „gyermekanalízisénél „az analitikus magatartása kontrasztot képez a traumatogén szituációt előidéző szülővel szemben, ennek megfelelően nem dac alakul ki a betegben, hanem ismétlési tendenciái emlékezéssé transzformálódnak.

Ferenczi, „a nehéz esetek specialistája” meg nem alkuvó szigorú következetességgel követelte, hogy a tananalízis éppolyan mértékben tárja fel a kandidátusok lelkét, mint ahogy az a betegeknél szokásos, náluk is érje el az analízis a kisgyermekkori rázkódtatások szintjét.

Mint már láthattuk, egyre inkább túlhangsúlyozza a trauma szerepét a neurózisok keletkezésében. Ez túlhaladott álláspont, mondhatná valaki, akkor már egészen más törvényszerűségek határolták be a lelki történéseket. Hiszen a pszichoanalízis e fejlődésének megfelelően, már nem traumatocentrikus, hanem sokkal általánosabb törvényszerűségeket követ tájékozódásában.

Hermann így nyilatkozik: „…A pszichoanalízis történeti továbbfejlődésében a súlypont a traumáról eltolódott az általános fejlődéslélektan törvények felé.”

„A külső traumának ez a változó szerepe nem példa nélkül való. A Lamarck és Darwin nevéhez fűződő fejlődéstanok élesen szembekerültek a különböző szervezetű élőlények megjelenését magyarázni akaró (cuvieri) katasztrófaelmélettel.”… „Ezt az ellentmondást feloldjuk akkor, ha számot vetünk a használt fogalmak individuális nívójával. Cuvier az egyes egyének katasztrófájára helyezi a fő súlyt, és – ezáltal szükségszerűen – nem az általános, a faji átalakulásokat meghatározó törvényekre. Minden faj az egész élő világ szempontjából Cuviernél szintén mint különálló »egyén« éli életét. Darwinnál a hangsúly az egész élő világ egységes fejlődésén van, különálló fajt, mint egyént kifejezetten nem ismer, őnála tehát az egyének katasztrófája mellérendelt szerepű lesz. A súlyponteltolódás kíséretében tehát az általánosra, illetve egyesre való beállítódást találjuk.

A példa a fejlődéstanból világosan rámutat a trauma különböző jelentőségére a pszichoanalízisben. Amíg az egyénen van a hangsúly, addig a trauma fogalma a középpontban áll, és csak akkor veszít jelentőségéből, ha általános törvényszerűségek vonulnak az érdeklődés előterébe.

Éppen ezért kellett Ferenczinek, aki előtt szóbeli és írásbeli nyilatkozataiban az egyén, a gyakorlatban a beteg egyén lebegett a maga egyedülvalóságában, aki a kérdéseket és megoldásokat az egyéniben és nem az általánosban kereste, problémáiban a traumás megrázkódtatással szembetalálkoznia.” (Hermann I.: „Bevezetés Ferenczi traumáról szóló tanulmányaihoz.” Gyógyászat LXXIV. 20. sz. 309. o.)

Életének ebben a második fázisában, mikor is egyre inkább mint gyógyító orvos, mint talán még Freudnál is csillogóbb therapeuta fejti ki képességeit, minden más, így a korábban annyira frontálisan szemlélt szervezkedés és szervezés problémája is elhalványul számára. Egy megfontolás lebeg a szeme előtt: „Salus aegrotii lex suprema esto”, ennek a mérlegelése ösztönzi arra, hogy rugalmassá, egyre rugalmasabbá tegye pszichoanalitikus technikáját, még annak az árán is, hogy legalábbis látszólag ellentmondásokba keveredik, még annak az árán is, hogy a csodált, imaginizált Freud támogatását – elsősorban annak autoritása és türelmetlensége miatt – fokozatosan elveszti.

Abraham meghalt 1925. december 25-én. 1926-ban Ferenczi még elvárta volna, hogy őt válasszák a Nemzetközi Egyesület elnökévé, de Freud ezt elhárította azzal a kifogással, hogy Eitingon eddig titkára volt az Egyesületnek, ezért ő a soros, hogy Abraham helyét betöltse az elnöki tisztségben.

1926. szeptember 22-én ismét Amerikába utazik előadóútra. A New School of Researchban, New Yorkban tartotta első előadását, majd tevékenykedni kezd az ún. laikus analízis terjesztése érdekében, és 8–9 amerikai laikusnál végez rövid analíziseket, azzal a szándékkal, hogy felveszik majd őket önálló csoportként a Nemzetközi Egyesületbe. A New York-i analitikusok azonban az analízis gyakorlatát orvosi diplomához kötötték, keresztülhúzták Ferenczi törekvéseit, és még az 1927-es innsbrucki kongresszus előtt elítélték a laikus analízist, mely egyébként Freudnak volt dédelgetett terve. A kongresszuson ezt az eredetileg freudi felfogást Ferenczin kívül senki sem képviselte, és így Eitingon elutasította egy ilyen összetételű csoportosulás szerveződését.

1932-ben Freud és az egész egyesület is szorgalmazza, illetve arra számít, hogy Ferenczi legyen a soron következő elnök, de ezt Ferenczi hosszasabb habozás után maga utasítja vissza azzal, hogy legújabb elképzelései nem konvergálnak a klasszikus pszichoanalízis tételeivel.

Nem sokkal később végzetes tudományos szakadás állt elő Freud és Ferenczi között a XII. wiesbadeni kongresszus előtt, melyre Ferenczi „Nyelvzavar a felnőttek és a gyermekek közt” című előadásával készült. A kialakult vita után, amelyben nem tudták egymást meggyőzni, Freud a következőket írja Ferenczinek: „Már jó néhány éve módszeresen elfordul tőlem, s valószínűleg olyan mérvű személyi ellenszenv is kifejlődött Önben, amely túlmegy mindazon, amit szavakba tudott foglalni. Mindazoknak, akik egykor közel állottak hozzám, majd elfordultak tőlem, több jogos kifogásuk lehetett ellenem, mint éppen Önnek. (Nem, Ranknak éppoly kevés.) Magatartása nem váltott ki traumás hatást belőlem; fölkészültem az ilyen eseményekre, és már meg is szoktam őket. Úgy gondolom, rávilágíthatnék tárgyilagosan következtetéseinek technikai tévedéseire, de vajon miért tenném? Meggyőződésem, hogy Önt semmi sem ingathatná meg. Így hát nincsen más hátra, mint hogy sok szerencsét kívánjak Önnek.” (Jones id. mű 628. o.)

Ezek után is fennmaradt azonban a pszichoanalízis felfedezője és a „pionírok pionírja” (Loránd) között a baráti levélváltás. Ferenczi, a „szelíd eretnek” (C. Neubaur) sohasem adta fel Freudhoz fűződő meleg ragaszkodását.

Sajnos nem sokáig. Ferenczi 1933 május 24-én meghalt. Halálának oka már régóta fennálló vészes vérszegénység volt, mely az utolsó időben funicularis myelosissal szövődött. Nem igaz, amit Jones állít, hogy éveken át fokozódóan szellemi hanyatlás, téves eszmék és homicid+ szándékok hangoztatása vett volna rajta erőt. Ez a feltevés részben Jones tájékozatlanságára, részben rosszindulatára vet csak fényt. Bálint, E. Fromm, Loránd és legutóbb Hermann helyezkedik szembe ezzel a rosszhiszemű tévedéssel, illetve rosszindulattal. Jones könyvében egyhangúan több helyen úgy számol be Ferencziről, mintha „lappangó pszichotikus hajlammal” terhelt lett volna, és maga részéről az anaemiát csak kiváltó okként szemléli. Mikor Bálint felelősségre vonja, hogyan nyilatkozhat évek óta fennálló és súlyosbodó elmebetegségről, Jones azt válaszolja: „egy szemtanú megbízható bizonyítékán alapult, amit Ferenczi utolsó napjairól írtam”. (Bálint, M. Jones, E.: „Letter to the Editor”, Intern. Journal Psychoanal. Bd. XXXIX. 1958. S. 98. Idézve Hermann Imre nyomán.) „Azonnal feltűnik, hogy itt az utolsó napok, előbb pedig az utolsó évek alapján keletkezett a diagnózis. Látszólag valami nincs rendjén!” (Hermann Imre: „Die Objectivität in Jones Diagnose über Ferenczis Krankheit.” Jahrbuch 1974. der Psychoanalyse, Band 7.)

Ugyanebben a művében Hermann rámutat, hogy Jones egy másik memoárjában Semmelweist összecseréli Korányi Frigyessel, miközben azt írja, hogy Semmelweis hangoztatta a friss levegő hatását a tuberkulózisra. Pedig Semmelweisre már igazán emlékeznie kellett volna, hiszen egy világhírű angol tudósnak, Listernek előfutára volt. De Jones ezt is elfojtja. „…Jonesnak igencsak szándékában állott, hogy Ferenczi nimbuszát megtépázza, de ezekkel az elírásokkal, emlékezetcsalódásokkal, eltolásokkal elárulta magát” (Hermann Imre, uo.).

Ezzel szemben a tény az, hogy Ferenczi halála előtt pár nappal több tanítványa beszélt vele, és nyomát sem találták pszichotikus elváltozásnak.

Mivel magyarázható a pszichoanalízisnek és vele együtt Ferenczi Sándornak nagyszabású, a várakozást messze felülmúló sikere?

Rajka úgy véli, hogy Freud életműve az evolucionizmus válságából sarjadt. „Az ember már látta, honnan jött, de nem látta, hova megy. És amit mégis látott, az nem volt megnyugtató. A fejlődésbe vetett hit kezdett üressé, tartalom nélkülivé válni. A technikai csodák, a gazdasági fellendülés közepette, a századutó aranykorszakában kiterebélyesedett a modern ember rossz közérzete… Ha másként nem, a művészetekben, a szépirodalomban egyre gyötrőbben szólalt meg az ember szembekerülése teremtményeivel, önmagával; a kín, hogy nem képes kiteljesíteni és elhelyezni magát a »világban«.” (Rajka Tibor: „Ferenczi Sándor (1873–1933).” O. H. 1973 114. évf. 2828–2832. o.)

Kérdés azonban, hogy a latin országokban miért viseltettek hűvös tartózkodással a pszichoanalízis iránt?!

Vikár Ferenczi különleges tehetségében, a korabeli magyar szellemi élet és társadalmi, politikai ellentétek kiélezettségében, valamint Budapest lendületes fejlődésében látja a titok nyitját:

„…Orvosi tapasztalat és hat-hét analízis, ezt ma már aligha tartanánk elegendő kiképzésnek… (de Ferenczi kritikusai, még Jones is) – elismerik, hogy különleges képessége volt az analitikus munkához.” … Magyarország nemcsak Bécs közelsége miatt játszott vezető szerepet a pszichoanalízisben, hanem hazánkban a „XX. század eleje a magyar szellemi élet páratlan fellendülésének tanúja” (Bartók, Kodály, Ady stb.).

„…A társadalmat is nagy ellentétes erők feszítik… (Magyarország elvileg) Ausztria egyenrangú partnere… valójában mégis másodhegedűs. Az alkotmány a polgári liberalizmus elveit tükrözi, de a gyakorlatban a feudális előjogok… elevenen élnek. A nagypolgárság vezető szerephez jut. Ugyanakkor a munkásmozgalom is erőteljesen kibontakozik. Ennek a társadalomnak eddig önmagáról alkotott és hivatalosan sugallt képe mind élesebb ellentétbe kerül a valósággal.” „…Budapest ekkor válik igazi európai nagyvárossá.” „…A haladó értelmiség minden eddigi igazságot megkérdőjelez, és minden új igazságra fogékony…” (Vikár György: „L'école de Budapest”, Critique 1976. március)

Ezekhez még hozzáfűzhetnénk, hogy Ferenczi, mint az Osztrák–Magyar Monarchia állampolgára hazulról kiválóan tudott németül, apja könyvüzletében gyermekkorától nagy kultúrára tett szert, már serdülőkorában érdeklődött a pszichológiai kérdések iránt – foglalkozott pl. hipnózissal – és nem utolsósorban a kor kedvezett a szabad eszmeáramlásoknak, és alig korlátozta a nemzetközi kapcsolatok elevenen tartásához szükséges mozgást.

Mégis úgy gondoljuk, hogy a zseni nem határozható meg sem a társadalmi-gazdasági körülményekkel, sem a kulturált környezettel. Ferenczi tündöklő tehetsége éppen olyan megmagyarázhatatlan rejtély, mint más lángészé.




Kezdőlap Előre