Dicső idő volt az! A magyar nemes aludt, koronás királya keltette. És a magyar fölkelt. Fölkelt rémületére a világ rémületének: a nagy Napóleonnak!…
Az insurgenseket fölfegyverezték. Kinek mi jutott: a markába nyomta Alvinczi generális. Kinek fegyver nem jutott, annak adott egy utalványt – az ellenségre. Annak lesz fegyvere, – majd ide adja az életével együtt.
Hanem a komáromi insurgensnek csakugyan jutott egy puska. Persze, még a Manlichert* nem szavazta meg akkor a delegáció.* Csak holmi régi dibdáb Werndl volt az, amiből Csatár Zsigmond képviselőtársam ágylábakat csináltatna a katonai ispitákba.
Nézi a komáromi insurgens a rossz muskétát és sehogy se akad a nyitjára, miképpen is lehetne ezt elsütni.
Nagy elkeseredésében odalép a fegyvert osztogató generális elé és nagyot pislantva hol arra, hol a muskétára, így fakad ki:
„Kend az az Alvinczi… Hát nem sütné meg ezt a puskát?”…
Historicum ez! Arról jutott eszembe, hogy az én Takáts Lajos öcsém uram, a hivatalos lap szerint, régi magyar nemességének épségben tartása mellett, megkapta a Felvinczi praedicatumot.*
Ha most én az én szerelmetes szép öcsémurammal találkozom, én is olyanformán szólok, mint a komáromi insurgens:
„Kend az a Felvinczi … Hát nem sütné meg azt a régi magyar nemességet?”…
(1890)