Hétfalu alakulása, népének eredete.

Hogy Hétfalu mikor alakult, magyar lakói mely időben telepitettek le? arról biztos adataink nincsenek. Tény azonban az, hogy a Barczaság nagyon régen még szt. István korában is a Székelyföld kiegészitő része volt, s ha a német lovagok részére kiszakittatva rövid időre elvált is, azért azután ismét visszament a székely ispánok hatósága alá, s odatartozott egészen a 16-ik századig. Tény az is, hogy a Barczaság bár Brassó és a 13 szász község némi törvényhatósági önállóságot nyert, még is törvényesen a Százföldhöz csatolva még soha sem volt. De nem csak a Székelyföldhöz tartozott a Barcza, hanem annak nagyon messze felható időkben székely lakói is voltak, a mint a székely krónikában ezekre vonatkozást is találunk, a hol az mondatik: hogy 1077–1095 tájatt Törcsvárát Sándor István nyerte el, utánna felesége Erzsébet oltalmazta, de fia a csángók elleni harczban elveszté életét és várát is, melyet utódja Rakné épitett fel*A brassaiak 1871-ben „Helyreigazitás a hajdani törcsvári uradalom jogi állapotához” czím alatt egy füzetet bocsátottak ki, melyben azt mondják, hogy IV. László nem adományozhatta Törcsvárát Sándor Istvánnak, mert után nem jött Béla király. Ezen állitás épen a mi feltevésünket támogatja, t. i. hogy azt szent László adományozta Sándor Istvánnak, miután az ő harmad utóda II. Béla volt.. Ebből kitetszik, hogy a Barczát lakott székelyek harczoltak és védték Törcsvárát a kunok (vagy csángók) azon beütései ellen, melyek a Barczát népteleniték, s melyek a német lovagok idetelepülhetésére tért nyitottak. Azonban bár mily pusztitók lettek légyen is a kunok ezen beütései, azok még sem irthatták ki teljesen a Barcza székely lakosságát, sőt még az is valószinű, hogy magok a kunok közül is többen települhettek le a termékeny s nyájaiknak gazdag legelőhelyet nyujtó Barczán. Hogy a német lovagok birtoklási ideje alatt voltak székelyek a Barczán, kitetszik Vilmos püspöknek 1213-ben kiadott azon adományleveléből, mely által beleegyezését adja abba, hogy a király által engedélyezett barczai décán a német lovagok közt dézmát szedhessen, de kiveszi az ott lakó és oda települhető magyarokat és székelyeket, kik ezután is az erdélyi püspököknek fogják dézmájukat kiszolgáltatni. Ezen okmányt a többek közt, Miklós ispán barczai Borczy fia (Comes Nicolaus filius Borcy de Barcza) is aláirja, a miből nemcsak az tünik ki, hogy ez időtájt a Barczán székelyek és magyarok laktak, hanem az is, hogy e telep oly tekintélyes volt, hogy ispáni hivatalt viselő főur is volt közöttük. Hogy ezen székely és magyar (valószinüleg a magyarral rokon eredetű kunok egy telepe) népesség hol lakott, biztosan meghatározni nem tudjuk; de abból, hogy a lovagoknak átengedett Barcza körülhatárolásakor (az 1211-ki adománylevélben) délkeleti határvonal a Temes folyó és a Tortilon patak (Tömös és a tartlaui vagy prázsmári Fekete-viz) tétetett, azt következtethetjük, hogy a Barcza délkeleti szöglete éppen azért nem adatott a német lovagoknak, mert ott – tehát a mostani Hétfalu helyén – székelyek és kunok laktak. Ezek lehettek tehát Hétfalu első lakói, kiknek számát későbbi székely gyarmatositással gyarapiták királyaink, mert Kállay azt mondja*A Ns. Székely nemzet 161. lap., hogy Hétfalut a magyar királyok által az ország határának védelmére oda rendelt s önkéntesen is oda települt székelyek alapitották. A székelyeknek mint határőröknek ide való telepitéséről Szeli József krónikájában*Szeli József 1757-ben volt hosszúfalvi pap, itt irta 1763-ban a barczasági magyarok történetét tárgyazó igen érdekes krónikáját, mely a hosszúfalvi jegykönyvben van, honnan Borcsa Mihály egészen közölte a Protest. Egyházi és iskolai lapokban 1862. évf. 41–42. számában, mint Barthos Márton kronikáját, a mi hibás, mert azt Barthos csak másolta, de Szeli irta. még részletesebb adatokat is találunk; ő erre vonatkozólag a 6-ik §-ban ezt mondja:

„Lajos magyar király előtt, ki uralkodni kezdett az 1342-dik esztendőben, a törcsvári dominiumnak és hozzája tartozó possessióknak semmi nyomait nem láthatjuk, és hihető, hogy mindezen helyek pusztás és erdős fiscalis fundusok voltanak: midőn pedig Lajos király a moldovai vajdát is adófizetővé akarván tenni, a vajda által a Törcs vize mellett megverettetnék*Ez tévedésen alapul, mert a havasalföldi vajda Láczfit az erdélyi vajdát és nem Lajos királyt verte meg, minek következtében Lajos 1369-ben benyomult s az elpártolt Vlajkot legyőzte és engedelmességre szoritotta. Lásd Szalayt., hogy a havasalföldi vajdáknak Erdélybe ütő szándékjokat meggátolná a király, a törcsvári mostan is fennálló kastélyt egy magas kőszálon (mely neveztetik vala Lapis Theodorici) fundamentumából felépittette és elegendő praesidiummal megraká. De e még nem vala elég az ellenségnek a beütéstől való megakadályoztatására, holott más útakon is könnyen által lehet vala hatni a havasokon Erdélybe. Erre nézve a király a havas alatt megtelepedett szászságra hagyván jobbrészén a magok határokon való vigyázást, az egész törcsvári határt és a Temes torkolatától fogva Háromszékig felnyuló havasoknak alját, mint a király tulajdon fiscalis puszta helyét, maga embereivel megülteti és ezeket a havasoknak megjárható helyein fegyveresen őrizőkké rendeli, semmi egyébb szolgálatjokkal ezeknek nem élvén, hanem hogy a hazát az ellenségnek beütésétől oltalmazzák, és minden havasi nyilásokon vigyázzanak. Még ma is láthatók a havasokon olyan erős sánczok, melyekben ezen őrizetre a havasok alá megtelepitett fegyveres emberek rendszerint vigyáznak vala.

A Barczaságnak napnyugati és északi részét is a király hasonló őrzőkkel megraká, és ugyanekkor mind Krizba fölött a havason egy erős kőszálon a krizbai várat (Heltvén vára), s mind a Barczaságnak végén Apáczán egy ingoványos tó között az apáczai várat fundamentumából felépitette, melynek romladozásban levő kőfalai már is szemekkel láttatnak.

Innen származott a brassai possessiókban levő magyaroknak közbeszédök, hogy az ő elejök régentén plájások lettek volna stb.”

Szeli itteni állitását semminemű okmánynyal nem okadatolván, valószinű, hogy ő is azt a néphagyomány alapján jegyezte fel; s éppen azért állitásában tévedett is annyiban, a mennyiben e faluk Nagy Lajos moldovai hadjárata után nem alapulhattak, hanem legföllebb ekkori betelepitések által csak gyarapodtak; nem alapulhattak pedig azért, mert azoknak korábbi lételéről*Mert Lajos oláhországi hadmenete 1369-ben történt, lásd Huszti Vojvodae Ms. 1368. biztos okmányi tudomásunk van, nevezetesen 1366-ban Stanislaus ispán, Hosszufalu, Turkfalva (Türkös), Zlánfaluba (Zajzon) és Csernátfaluba, mint a királytól adományozott fiscalis jószágokba introducáltatik*Az introductoriát és statutoriát lásd fehérv kápt. levélt. com. Alb. Cist. 5. fasc. 3, Nr. 38., azaz, hogy ezen falukban levő részjószágokba, mert az adománylevélben nem „possessiones integras” kifejezés van, mit, ha az egész faluk adományoztattak volna, mulhatlanul használt volna, hanem csak egyszerüen in possessione Hozufalu, Turkfalva, Zlanfalva et Csernatfalva emlittetik, a mi kétségtelenül ezen falukban levő részjószágot és a királyi adót vagy censust érdekli, mit az okmányban előforduló e kitétel: „nec non tributo ibidem exigi solito” kifejezés kétségenkivülivé tesz*Ezt azért tartom szükségesnek nyomatékosan kiemelni, nehogy ezen eddig a szászok előt ismeretlen okmányt értelme elferditésével a szegény hétfalusiak ellen felhasználni törekedjenek, azt következtetvén, hogy 1366-ban eladományozhatók levén, lakói jobbágyok voltak, mert itt nem a nevezett faluk, hanem azokban levő bizonyos kihalás útján koronára szállhatott részjószágok értendők; alkalmasint azon részjószágok, melyeken a később elzavart oláhok laktak.. Valamint kitünik ez okmányból az is, hogy e falukat a király szabad nemessei vagy várkatonái lakták; mert e falukra vonatkozólag határozottan meg van mondva, hogy „jurisdictione nostrae regiae pertinentes”, a mi azon korban a nemességre és az azok közé sorozott várkatonákra alkalmaztatott, s ezek mint Törcsvár katonanépei eladományozhatók nem is voltak.

Szeli Hétfalunak egy második népszaporodásáról vagy gyarmatositásáról is emlékezik; nevezetesen, mint mondja: „1383-ban a brassai nagy templom épitése megkezdődvén, mindenfelől külföldről is sok munkás csődült be, ezek, hogy tél idején ne kelljen távol hazájukba fáradni s tavaszszal ujból visszatérni, engedélyt nyertek az itteni megtelepedésre; ekkor a németek a szászok közt, a bolgárok s más keleti népek Bolgárszeg, a magyarok Bolonya külvárosba telepedtek le; de a templomépités Mária királyné és Zsigmond uralma alatt is folyamatban levén, ezen uralkodók engedélyt adtak arra, hogy ily munkások a törcsvári uradalomhoz tartozó havasalji falukba is települhessenek; minek következtében le is települtek oly nagy számmal, hogy a kezdetben csekély népességű határőr helységek nagyszámú fiscalis falukká nőtték ki magokat. Ez időtájt fejlődtek ki Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszúfalu, Tatrang, Pürkerecz, Zajzon, Krizba, Apácza, valamint Bodola, Márkos és Nyién is, melyek szintén a törcsvári uradalom határőrfaluihoz tartoztak, s csak később, a midőn a Béldi-család azokat donatióba nyerte, szakadtak el azoktól.” Ezen fiscalis faluk különben Fehérvármegyéhez voltak sorozva, s katonailag a törcsvári parancsnok vezénylete alatt, és a székely ispánok főhatósága alatt állottak; de az alatt volt ez időben nemcsak a barczai magyarság, hanem a szász községek és maga Brassó is, s éppen a székely ispánoknak gyakran ismétlődő „Comes siculorum Brassoviensium” czíme támogatja leginkább a barczai magyarság székely eredetét*Láss erre vonatkozólag többet e kötet előismertetésében. Itt csak felhozom Nagy Lajos 1370. május 3-ki okmányát, melyben István székely ispánhoz, ki alatt Brassó vidék is van, rendelkezik. Lásd Fejér, Cod. Dipl. IX. 7, 297..

Zsigmond királynak van egy 1395. márcz. 7-én kiadott rendelete, melyben a közellakó nemeseknek rendeli, hogy a brassaiakat földeik, érdekeik és vizeiknek régi határaik közti használatában ne háborgassák*Lásd Fejér. Cod. Dipl. X. 2, 307.. Több mint valószinű, hogy a közellakó nemesek alatt más nem értetődhetett a hétfalusi magyaroknál, kik mint várkatonák és szabad határőrök a nemesek közé voltak sorozva. Nem érthette a király a székelyeket, kiket Brassó határától 2 mfd távolság s más négy község közbeeső határa különit el, hanem kizárólagosan csak a Törcsvárhoz tartozó Hétfalu nemeseit érthette, mivel ezek határa van a brassai határ közvetlen szomszédjában.

1427–1440 körül már önálló egyházközség is alakult Krizbán, Apáczán és Csernátfaluban, ezen utóbbi, a mely Szent-Mihály ecclesia név alatt emlittetik, volt legjelentékenyebb, ahoz tartozván Bácsfalu, Türkester (Türkös), Nagyfalu (Hosszúfalu), Tatrang, Pürkerecz és Zajzon is.

1440-ben Hunyadi János vajda elrendeli, hogy Krizba, Apácza és a Szt.-Mihály parochia lakói mindenféle öreg és apró dézmájuknak felét saját papjuknak adják s ezen felül a szt. Mihály ecclesia papjának minden cselédes gazda 10 aspert fizessen*Lásd Szeli kron. 9. § a Hosszuf. jegyzőkönyve, közre adva a Prot. egyh. és iskolai lap 1862. évf. 41. sz. 1350. lap..

A Hétfalu népe felszaporodván, s különben is oly messzire templomba járni terhes levén, 1440–50 közt Pürkereczen szintén templom épült, melyhez Tatrang, Zajzon, sőt jó darabig Bodola és Nyién is mint filiák tartoztak; de ezen uj egyházközség alapitásakor az egyházi személyek fizetésének biztositására nem gondoltak, s mivel egész dézmájukat a fiscusnak kellett kiadniok, papjukat kepe fizetéssel tartották és tartják most is*Szeli Kron. köz Prot. egyh. és isk. lap. 1336. l.. Ellenben a szt-mihályi parochia dézmáját papjuk számára már korán biztositották, s bár a székelyek ispánja azt a törcsvári vár számára lefoglaltatta volt, László király 1456-ban visszaadatni rendelte. Ezt illető rendelete egy igen nevezetes okmány, mely Budán Jézus menybemenetele napján adatott ki. Ebben a király többek közt igy nyilatkozik: „Esztergomi érsekünk és főkorlátnokunk jelenti, miszerint Zent-Mihalit (Csernátfalu), Nagfalut (Hosszúfalu), Turkestert (Türkös) és Bachfalut (Bácsfalu) régebb schismaticus oláhok lakták; de azok elüzetésével e faluk ismét keresztyén kézre jöttek*A brassóiak „Helyreigazitás a hajdani törcsvári uradalom jogi állapotához” czímű 1871-ben megjelent füzetben ez okmányból azt a következtetést vonják, hogy tehát a hétfaluk nem magyar, hanem oláh községek voltak, és azután is oláh faluk maradtak, hanem következik az, hogy 1456-ig e falukban magyarok és oláhok vegyesen laktak, s hogy az oláhok eltávolittatván, e faluk lakosságát azután kizárólag a magyar képezte, még pedig magyar nemesség, a mint azt Ulászló 1492. okmányából kitűnik, melyben türkösi Zewrény Balázs malma melletti nemes telkekről van szó.; továbbá jelenti, hogy szentmiháliban levő Szent-Mihály parochia dézmáját szabadalmai ellenére a törcsvári vár számára lefoglaltátok; de mivel a tizedhez a világiaknak semmi joga, azért rendelem, hogy a dézma ügyébe ne elegyedjetek, hanem azt egészen és sértetlenül kiszolgáltassátok a fennebb nevezett szt.-mihali parochiának”*Másol. Kemény Józs. Sup. Dipl. Tr. IV. 22. Benkő Milk. II. 268.. Ezen okmány arra látszik útalni, hogy a brassai nagy templom épitésekor Hétfaluba telepitett munkások közt oláhok is voltak, kiket ugy látszik, a katholikus papság türelmetlensége, vagy valamely más ok elzavart onnan.

A fennebbiek alapján csaknem egész bizonyossággal állithatjuk, hogy a hét, illetőleg a tiz barczasági magyar falu lakossága*Mert a Barcza északnyugati részén fekvő Ujfalu, Krizba és Apácza magyar lakói tökéletesen hasoneredetüek a hétfalusiakkal, sorsuk és történelmük is azonos, tehát mind az, a mit Hétfalura vonatkozólag mondunk, ezekre is alkalmazható. hun-magyar vegyülék; utódai ezek a Sándor Istvánnal oda települt székelyeknek, a kunok beütésekor bennmaradhatott kun-besenyőknek, vagy csángóknak, de leginkább azon későbbi székelyeknek, kiket királyaink mint határőröket telepitettek oda a Barcza négy szorosának (Bodza, Ó-Sáncz, Tömös és Törcs) fedezésére.

E nép székely eredetét a székelyek beszédmodorával öszhangzó nyelv sajátságai mellett leginkább az ottani családnevek bizonyitják; itt a sok közül felhozom a Székely, Gődri, Veres, Simon, Bacsó, Boldi, Balogh, Jakab, Vajda, Bálint, Istok, Dénes, Dávid, Sipos, Huszár, Benedek, Pajor, Szörnyű, Jakó, Baláska, Csáki, Csiki, Buda, Csere, Magyari, Bartha, Rab, Bartalis, Toth, Kis, Lőrincz, Atzél, Gyárfás, Török, Pünkösti, Bokor, Barkó, Erdélyi, Nagy, Fejér, Korodi, Bereczki, Bere, Dombi, Lukács, Foris, Kajtsa, Szén, Musát, Kapitány, Magdo, Borcsa, Köpe, Szász, Örsi, Boskadi, Mezei, Kelemen, Farkas, Máté, Szabó, Molnár, Csukás, Gosuj, Pártin, Piroska, Bokor, Paizs, Csabai, Miklós, Bong, Donáth, Marothi, Soós, Giró, Barthos, Privigyei, Páter, Rákóczi, Üszögös, Czimbor, Girás, Kurucz stb. Krizba és Apáczán Sala, Bölöni, Szentpáli, Pál, András családok. E családneveket feltaláljuk a Székelyföldön is, mi a hétfalusiak székely eredetének legbiztosabb tanusága, mert a családnevek olyanok, a mik század, sőt ezredéven át sem igen szoktak változni. A szászok most is a Hétfalut Zeikelische dörfernek nevezik, mi székely falukat jelent. E nép tehát nemcsak most, hanem eredetileg is magyar volt, s bár az idegenek, sőt még a székelyek is – mert a magyar nyelvet egy kissé nyujtják, s mert öltözetük némileg az oláh öltözethez huz – csángóknak, olykor – mert régentén mint gyalog plájások őrizték a határt – gúnyorosan talpasoknak is hivták; de a hétfalusi, a midőn az utóbbi hallatára dühbe jön, az elsőért is megneheztel elannyira, hogy egyik közkedvességű iskolamesterük tanitványainak szavalmányul e verset irván:

Hétfalusi csángó vagyok,
Legkisebbet sem búsulok,
Csángó vagyok, apám is az,
Nem tagadom el, mert igaz.

Azért a hétfalusi szülők annyira felzudultak, hogy csak nagy bajjal tudta lecsendesiteni. De bármikor s bár honnan települtek is ide a hétfalusiak ősei, elég azt tudnunk, hogy ez árvaságában is emelkedett lelekületű nép magyarul beszél, magyarul érez, magyar dicsőségről álmadozik és dalol, a mint következő népdala is tanusitja:

Hejh te Tömös! Hejh te Tatrang!
Beh édes ez a magyar hang,
Magyarul szólnak habjaid,
Magyarul értem siralmaid.
Vidd meg, vidd meg a hazának,
A magyarok hazájának,
Itt is élnek, itt is halnak
Érte siró hétfalviak stb.

De hagyjuk a népdal bús hangját, a mely utó versszakában a legmeghatóbb szemrehányást foglalja, s folytassuk Hétfalu homályos történelmének tovább nyomozását; ne riadjunk vissza attól, hogy ott is folytonosan a történelem szemrehányásaival kell találkoznunk, sőt emeljük ki a multnak kegyeletlenségét és mostohaságát azért, hogy legalább a jövőnek jobb indulatját biztosithassuk számukra.