A Barczaság lakóinak régibb kori hadkötelezettsége.

A német lovagok alatt a gyarmatosok is kötelezve volt a fegyverviselésre, a mint arra egy okmányban vonatkozást találunk. A lovagok elvonulása után az idetelepült szászok, a székely ispánok kormányzata alá esvén ők is, mint a székelyek, főleg a török beütések megkezdésekor a fejenkénti fölkelésre voltak szoritva akkor, midőn a király személyesen vezette hadsergét egy keleti hadjáratra; de nyugat felé csak 50 lándzsást tartoztak küldeni*Lásd Szabó Béni „Az erdélyi szászok” 58. lap.. A fejenkénti fölkelés a királyföldi szászoknál sehol sem volt meg*A Királyföld lakói régen az országon belül folyó hadjárathoz 500, az országon kivül folyóhoz csak 100 fegyverest tartoztak állitani., s ez leginkább tanusitja, hogy a Barczaság egészen más természetű föld volt. Azonban a szászok kevéssé harcziasak levén, őket harczban előnynyel használni nem igen lehetett, s azért Mátyás király a hadi segélynek évenkénti 10,000 frttal való megváltásába beleegyezett, sőt azt el is rendelte*Lásd Szabó Béni „az erdélyi szászok” 117. lap., s igy a szászok Magyarország legválságosabb korszakában, a törökkel megkezdett nagyszerű küzdelmekben nagyon kevés véráldozattal járultak a hon védelméhez; s mig a haza vidékei feldúlattak, mig a többi nemzet a hazát, keresztyénséget és polgárosodást védve vérzett a harcztereken, addig ők keritett városaikban és templomkastélyaikban biztonságban éltek.

A hogy Erdély a mohácsi vész után elszakadva Magyarországtól, külön fejedelemséggé lett, a szászok mint harmadik nemzet jelentek meg. Arra, hogy a kis Erdély a gyakori, már többé nem keletről, hanem nyugotról jövő támadásoknak ellentállhasson, haderejét egybe kellett gyüjtenie, s azért egy 1542-ki törvény közvész idején a szászok fejenkénti fölkelését is elrendelte; mit 1545-ben ismételten törvényczikkbe iktattak. 1548-ban törvénybe iktattatott, hogy Fehérvárra s a várakba őrizetre mindenik nemzet 2000 katonát adjon; 1554-ben kimondatott, hogy általános felkeléskor a szászok két harmada szálljon táborba, egy harmada maradjon őrizetre otthon; 1556. és 1558-ban törvény rendelkezett arról, hogy vész idején a szászok a vármegyékkel együtt, vagy fejenként vagy igazságos araányban keljenek fel stb.

Ezek és számos ilyértelmű törvényczikkek mutatják, hogy a szász mint 3-dik nemzet ugyan élvezte a számarányát túlhaladó nagy befolyást; de a harcz vészeitől ekkor is vonakodott, mert a hol egymásután ennyi törvénynyel kellett rászoritani hadkötelezettségük teljesitésére, föltehetjük, hogy az önként teljesitve nem volt. Ezen idők hadtörténete azt is mutatja, hogy a szászok ily tömeges fölkelése nem volt czélra vezető, mert alig volt vesztett csata, hol a harczrendet az idő előtt megfutamodott szászok ne bontották volna meg, sőt mivel legtöbbet az Erdélyt folyton meghóditni vágyó, a magyar nemzetiség ez erős fellegvárát, a magyar alkotmányos szabadság e végmenhelyét szétrombolni törekvő osztrákokkal kelle harczra kelnünk: fájdalom, a szászok legtöbb esetben nem a hont védők, hanem inkább az ellenséggel czimborálók közt voltak. ezen kevéssé megbizhatóságuk és kevés harczkedvük következtében, ugy látszik, hogy az ország le is mondott a szászok hadban való használatáról, s azért az 1575-ki törvény azt rendelte, hogy a szászok 1000 választott gyalog zsoldost tartsanak; az 1601-ki törvényczikk a zsoldosok számát 2000-re emelte, ezután aztán a szászok megszüntek a harcztudománynyal foglalkozni, hanem mindig bizonyos számú zsoldost (kik székelyek, ráczok voltak leginkább) tartoztak hadjutalékként kiállitani.

A mi már most a Barczaság népének hadkötelezettségét illeti, itt kétféle nép levén, azt kétféleképpen teljesitették; az itt levő várnépek (castrenses) nemcsak a határszélt fedező királyi váraknak képezték őrizetét, hanem a határszél oltalmára is tartoztak szükség esetében tömegesen felkelni; ezek a 10 magyar falu lakói voltak, kik miként a székelyek, fejenkénti hadiszolgálatra voltak szoritva, s mint ilyenek adómentesek voltak. Ulászló 1500-ban e népet a barczasági szászok erősitésére a szászokkal való együtt katonáskodásra rendelte, s bár ez okmányban határozottan kiköté, hogy a szászokkal egyenjoguak, mégis ez okmány vált azon vészes fogantyuvá, mely ez egykor szabad harczi népnek sajnos leigázását idézte elő, a mint azt majd a maga helyén tüzetesen kifejtendem.

A mi a barczasági szászok hadkötelezettségét illeti, látók fennebb, hogy kelet felé irányzott hadmenetekben, ha a király személyesen vezénylett, tartoztak fejenként fölkelni, más esetekben csak 50 harczos kiállitására voltak kötelezve, de Mátyás király ez alól is fölmenté, s a hadkötelezettség pénzbeni megváltását rendelte el.

Mindazonáltal a barczai szászok mégis birtak véderővel, nem ugyan támadó, hanem védelmi harczra. 1491-ből birunk egy érdekes hadi szabályzatot, a mely szerint Brassó város iparosai a város falainak védelmére fejenként kötelezve voltak, de a falakon kivül való harczolásra egyáltalában, sőt még a külvárosok védelmére sem használtathattak. Erre Brassó fogadott zsoldosokat tartott, a kik közül a lovasok városlovasinak, a gyalogok drabantoknak neveztettek, ezek száma azonban nagyon korlátolt volt, s a 100-at ritkán haladta felül*Majd e hadi szabályzattal Brassó leirásánál tüzetesebben foglalkozom..

A nemzeti fejedelmek esemény- és harczdús korszakában nem is találunk rá esetet, hogy a brassaiak s egyáltalában a barczaságiak a nyilt téren való harczra vállalkoztak volna, a várfalak és templomkastélyok védelmében azonban többször fejtettek ki erélyt*Egy 1550-ben tartott mustrán, mint állitják, 10,000 lovas és gyalog rukkolt ki a Barczaságról, ezek között mulhatlanul ott kellett lenni a 10 falusi magyaroknak is, mert az akkor csak 20,000-nyi szászból ennyi harczos ki nem telt volna.. Egyetlen egy időszak volt, a midőn Brassó és a Barcza szász népe a nyilt mezőn is szerencsét próbált, s némi sikert mutatott fel, – a mikor 1612-ben Weis Báthori Gáborral összetűzött; azonban ekkor is nem annyira a szászok mint az odamenekült igen sok magyar és székely elégületlenek, a zsoldba fogadott rácz, török és oláh hajduk vívták a harczokat, s mihelyt Weis a falak melletti harczhoz szokott brassai polgárokat és studenteket kivitte Földvárhoz, azokkal együtt ő maga is elvérzett a harczias székelyek csapásai alatt, kiket éjjelenkint vad ráczai által meglepetett faluiknak felégetése a brassaiak ellen bőszitett volt.

A hogy Erdély az osztrák házból való uralkodók alá ment, a nemzet kezéből kivétetett a fegyver, s igy Brassó és vidékének népe is feloldoztatott minden hadkötelezettség alól; nem is látjuk az itteni szászokat sem Tököli beütése, sem a Rákóczi forradalom alatt szerepelni, sőt még azon nevezetes korban is, midőn a pozsonyi országgyülésen a „vitam et sanguinem” nagyszerű jelenete felmerült, s midőn Magyarország és Erdély magyarsága, hogy az ő segélyéhez folyamodott nő iránt lovagias lehessen, összehordta pénzét s elszántan rohant a harczba fél Európával szemben biztositani a trónt: akkor a szász nemzet – melyet vérrokonság s hála is köte a segélykiáltóhoz – lelkesülése és harczképességének is aránylagosan nagyon csekély jelét adta. 1806-ban a franczia háborúra az erdélyi szászok 2000 főből álló csapatot és egy önkéntes zászlóaljat adtak, ez utóbbiban 98 oláh és csak 29 szász volt*A kiállitási költség kapuk szerint osztatván ki, ahhoz ugy az oláhok, mint a királyföldi magyarok is járultak.; alkalmasint ily arány volt a 2000-res contingensnél is, mert a szászok a lehetőleg kivonták magukat a fegyverviselés alól, s ebben hivatalosan is támogatva voltak, a mint mutatja ezt Bruchenthal szász ispánnak 1809. máj. 14-én 550 szám alatt kiadott körrendelete, melyben az ekkor ismét felszerelt önkéntes zászlóaljra vonatkozólag a többek közt azt irja a törvényhatóságok főnökeinek, „miután a szászok a háború iránt ellenszenvvel viseltetnek, s azonkivül a szászok száma is megcsökkent, ha az ebből (a harczhoz járulásból) eredő előnyt eljátszani nem akarjuk, az önkénteseket annál inkább az oláhok közül kell venni, mivel ezek ugy is a szász lobogó alá soroztatnak.”

1848 a szászokra, mint fennebb érintém, a legtöbb hasznot és áldást hozta, s mégis, mihelyt a békésen kivívott szabadságot és democraticus vívmányokat fegyverrel védeni kényszerült a haza alkotmányos népe, a szászok multban tanusitott hálátlanságukhoz következetesen azonnal az ellenséggel szövetkeztek; azonban ekkor is nagyon kevés harczias hajlamot tanusitottak; mindenütt, hol lehete, az oláhokat bujtogatták fel és uszították a hozzájuk mindig testvéries, mindig nagylelkű magyarság ellen s bizonynyal az oláhok által védteleneken elkövetett kegyetlenségek erkölcsi felelősségének súlya nagy mértékben nehézkedik a szászokra, kik ugy Szebenben mint Naszódon és Brassóban is a bujtogatás nem igen szép szerepére vállalkoztak. Alakitottak ugyan a szászok is Szebenben egy Löwen-Schaarnak nevezett vadászzászlóaljat, melynek a tűzpróbát akkor kellett volna kiálani, midőn Bem Puchner kijátszásával Szeben alatt termett, s az elibe kiment muszkákat kezdette a város felé visszanyomni. Parancsnokuk, egyik Bruchenthal, föl is állitotta a piaczon a hősöket, kik megesküdtek volt, hogy a magyarnak nem kegyelmeznek, s azokhoz lelkesitő beszédet tartott, kiemelvén, hogy mily dicső für’s Deutsche Vaterland meghalni stb., azonban a beszédnél inkább hatott egyik társuk töltött puskájának leejtés következtében történt elsülése, miből azt gondolva, hogy a honvédek hátukban vannak, az oroszlánok nyulakká változtak s oly futást vittek végbe Oláhország felé, hogy a verestoronyi szorosnak keskeny sziklaútján eszeveszett összetorlódásukkal parancsnokukat is az Oltba ugratták, s ott veszett el az egyedüli nem vér- hanem vizáldozat.

Brassóban is alakitottak a szászok egy önkéntes csapatot, melynek Freischaar nevet adtak; ez sem tanusitott nagyobb hősiességet a szebeni oroszlánoknál: mert összes működése mindössze is arra szoritkozott, hogy 1848-ban karácson szombatján egy oláh hadsereget vezettek a védtelen hétfalusi magyarságra, s csupa elővigyázatból a Tömös folyónál hátramaradva, onnan nézték, hogy a szegény, éj idején meglepett magyarokat miként gyilkolják; onnan gyönyörködtek a rémletes illuminatióban, melyet a felgyujtott faluk lángözöne terjeszte szét a vidéken s mely a magának civilisatori szerepet követelő szászokat nem a legszebb világitásban tünteti fel a történelem lapjain*A hétfalusi magyarság veszteségeit, szenvedéseit és honvédeinek hősiességét majd azon faluk leirásánál tüzetesen fogom tárgyalni..

Megbélyegző gyávaság jelét nyomta homlokukra e tény a szászoknak, kik a félmíveletlen és vad oláhságot felbujtogatni, s a fanatizált tömeget a védtelenekre rávezetni tudták, de a harcztéreken nyilt harczban férfiakkal szembe szállani ne. A brassói Freischaar legényei is csak oly hősök voltak mint Szebennek nyulszivű oroszlánai. A legelső alkalom, hol kitüntethették vala magokat, a hermányi csata volt, mikor a háromszékiek maroknyi hadereje a védelmi harczot támadóra változtatva, egy erős kémszemlét intézett a Barczaságra. Az osztrák hadsereg Hermányhoz öszpontosult s magával vitte a brassai szász nemzetőröket az emlitett Freischaart is. Hogy ezek mily hatalmas segédsergek voltak, leginkáb tanusitja a csapat egyik vitézének (egy brassói keztyűs) az e csatában vezénylő Horváth Ignácz honvédhuszár őrnagyhoz irt következő levele:

„Uram! Midőn már előtökbe indulnánk reggel Hermányból, én magamnak mindig halogató ürügyet keresvén, majdnem legutolsó valék az egész ármádiában, mely már szinte az Olt hidjánál felállittatott. Ekkor még alig hagytam el a falut, a mint ágyuzást hallék az Olt hidjánál, nem sokat gondolkozván, visszafordultam Brassó felé, s mint tőlem telhetett mentem; azonban alig hagytam el a falunak Brassó felől való utczáját, midőn egyszerre azon vitézekből – kik tőlem éppen az imént mintegy fél mfd távolra valának elől, már hátra szaladva találtam és előlkerekedének rajtam ugy, hogy én, bár ép lábakkal áldott vala meg az Isten, és sovány testtel, mégis a 2000 brassói nemzetőr közt majdnem a legutolsónak maradtam, és mindenike előbb érkezett meg nálamnál haza, aki bizony minden kitelhető erőmből szaladtam hazafelé (Brassóba).”*Lásd ezen eredetije után közlött levelet a Nemere 1871. évf. 29. számában.

A mig a szászok hadereje csak rémledezni és szaladni tudott, addig a barczasági magyarság ez alkalommal is megmutatta, hogy hősöktől származik, s hogy a több százados elnyomatás és sanyargatás sem tudta belőlük kiirtani az ősi szép tulajdonokat: a haza szabadságáért való lelkesedést és a hősiességet. Midőn Bem 1849-ben Brassót bevette és a 10 magyar falut felszabaditotta, ezeknek fegyverképes férfiai önként felajánlották szolgálatukat a hazának s az itten Vida Dániel őrnagy által alakitott 126-ik honvédzászlóalj rövid szolgálata alatt ugy a tömösi szorosnál és Törcsvárnál, mint Fogaras vidékén oly babérokat szerzett, melyek e nép régi dicsőségét a jelenkor dicsőségével kötötték össze. A tizfalusiak nagy véráldozatokkal mutatták meg, hogy a haza minden időben számithat reájuk s hogy ők mindig készek a hazát védeni, midőn a kegyelt, s az ő rovásukra elkényeztetett szomszédok azt áruba bocsátani, s oda idegen ellenséget behozni akarnak.

A Barcza magyar lakói még korunkban is a katonáskodás terheit nagyobb mérvben hordozzák a többieknél, mert a szászok és oláhok a besorozás alól a lehetőleg kivonják magokat; az előbbiek tisztviselőik protectiója, az oláh hadkötelezettek Oláhországba és a havasokra való meneküléssel és elfizetéssel; s igy a barczasági ujonczilletéket leginkább a szegény magyar nép állitja ki, éppen az, a melynek birtokfosztott állapotában munkás kezekre leginkább lenne szüksége.