A rendi falu szellemi élete két kultúraréteg között oszlott meg. A túlnyomó nagy része a parasztkultúra falunként összezáruló színes és gazdag világában élt, a kisebb rész pedig a nemesi kultúra országraszóló nagy egységébe tartozott bele. A határ éles volt e két kultúrréteg között, azonban ha megszűrve és körülményesen is, közlekedés is volt köztük. A maga körében mind a kétfajta kultúra szerves fejlődésű, sokoldalú és harmónikus kultúra volt, tehát a falunak minden tagja egy szellemi életében kiművelt világnak volt a részese.
A nemesi kultúra nem volt egészében falusi, azonban a falusi úr vidéki életének az élményeivel és színeivel gazdagította e rendi műveltségállományt. Viszont a parasztkultúra már sajátságosan falusi termék volt. Mert ha élt is parasztság minden időben a falvakon kívül, a parasztkultúra igazi termőközösségei mindig a falvak voltak. Éppen ezért minden falunak megvolt a maga sajátságos kultúrarca a falu és a parasztság egységesítő közönségén felül.
Föltétlenül mélykultúra volt ez, de nem is annyira primitív, mint inkább tömény és kisszerű. Különössége volt még az is, hogy nem önállóan a szellemi élet kultúrája volt, hanem az élet és a termelés különböző alkalmaihoz tapadó szellemi megnyilvánulásoknak a kiművelése a legérettebb műformákig. Viszont teljes kultúra volt. Teljes volt a szellemi élet összes területére kiterjedő gazdaságban is és különösen teljes volt abban, hogy mindenki egyformán teremtő, alakító és vele élő részese volt. A falusi parasztkultúrának mind az ismeret és tudás, mind a művészet és vallási élet területén egyformán gazdagon termettek kisszerű, de mélységes közösségi élményt kifejező művei. S ha voltak is ennek a kultúrának tudott, vagy ismeretlen kezdeményezői és elindítói, végeredményben a közösség minden tagja résztvett alakításukban és végső kiformálásukban. Nevezetes ez az általános kultúrélet akkor, ha a mai faluval hasonlítjuk össze, ahol már nyoma sincs az ilyen ható és eleven kultúrának.
A parasztság átalakulásával a parasztkultúra teljesen pusztulásnak indult. Egy-egy műve még megvan a legtöbb faluban, azonban a vele való élés már korántsem olyan, mint ennek előtte volt. Ma már az ilyen parasztművek csak a hagyománynak többé-kevésbbé megunt tárgyai, nem pedig egy élő kultúréletnek az elemei. Nem különösen e színes és gazdag kultúra ellen irányult a parasztság átalakulása, azonban következménye volt a társadalmi helyzettel való türelmetlen szembefordulásnak. Hiába szépek külön e kultúra művei, amikor a társadalmi helyzet, amely szülte őket, hovatovább tűrhetetlenné vált, tehát a társadalmi állapot megtagadása el kellett hogy pusztítsa a hozzánőtt műveket is.
El is pusztultak és helyükbe a falu társadalma maga már nem alkot újabbakat, hanem a városi kultúra követőjévé és fogyasztójává szegődött. Mivel pedig a polgárosodás nagyrészben a nemesi kultúra épületét is lerombolta, egészében megszűnt a falusi kultúrélet termőképessége és az egész falu a városi kultúra hatása alá került. Nem kivétel ebben a falunak egyetlen rétege sem, azonban annyi különbség van köztük, hogy eltérő készséggel és különböző szinten kapcsolódnak bele a városi kultúrába. A parasztság, a régi kultúra emlékének a gátlásával, a városi kultúra legkönnyebben hozzáférhető alsó szintjéhez, a falusi urak fenntartással és ellentmondásokkal a magasabb szinthez, s a polgári elemek fönntartás nélkül az egész városi kultúrához kapcsolódnak.
A falusi szellemi élet átalakulása még nem ment végbe teljesen, azonban lesüllyedése és szétszóródása már tökéletesen bekövetkezett. Azon a történeti okon kívül, hogy két szervesen fejlődött és harmónikus műveket termő kultúra pusztult el a falun, még az is növelte a bomlást és lesüllyedést, hogy egy olyan városi kultúrának a hatása alá került a magyar falu, amely nemcsak városiasságában, hanem népi jellegében is idegen a faluhoz. Egy történeti hagyományaitól eltávolodott, fölhígult magyarságú kultúra fejlődött ki városainkban, amely szinte teljesen elvesztette nemcsak falusi, hanem történeti és magyar gyökereit is. Legalábbis a nagyobbik és az érvényesülő részében föltétlenül. Ez a kultúra pedig, mint a város terméke, már csak ezért is távol áll a falu világától ; még azzal is tetézve, hogy ízlésében is messze eltávolodott a falusi magyarságtól, teljesen idegen kultúrát képvisel a falu társadalmában. Tehát akkor is, ha legjobb műveiben eljutna a faluba, zavart és ellentmondásokkal teli kultúréletet teremtene. Csakhogy a faluba nem ezekkel, hanem legselejtesebb tömegtermékeivel jut csak el, s ezek képviselik a falusiak számára a magyar kultúrát és a városi kultúrát.
Ilyen föltételek között a falusi szellemi élet bomlott és megzavarodott tájékozatlanság, amely nemhogy harmónikus kultúrformák teremtéséig jutna el, hanem még másodkézből sem él ilyenekkel. Egyszerűen nem kultúrélet a falu szellemi élete, hanem a teljes műveletlenség és egy lesüllyedt idegen kultúra idétlen művei közt való tanácstalan hánykódás. S hiábavaló itt minden emelkedő igyekezet, mert nincs hova emelkedni. Tökéletesen át lehet váltani az elérhető városi kultúra szférájába, azonban akkor minden falusi, paraszt- és magyarságélményt meg kell tagadni és tökéletesen elszakadni a falutól, vagy lehet kínlódni távoli mult és távoli tájak példáján erősödve egy falu és város fölötti magyar kultúra formálásával, s aki egyikre sem képes, annak nem adatik más, minthogy tétován, barbárul és kilátás nélkül élni.
Ha a szellemi kultúra nagy tájait vesszük sorra, részletekben is föltárul ez a kietlen és elszomorító kép.
Az ismeret és a tudomány mezején talán nem a legnagyobb, de mindenesetre a legveszedelmesebb következményű a szellemi zűrzavar. Egyetlen művelt és tájékozott rétege van ezen a területen a falunak, s ez az értelmiség. Szaktudásban nagyon kevés kivétellel minden falusi értelmiségi képzett és tájékozott. Soha jobb szaktudású értelmiség nem kell a falunak, mint a mostani falusi orvosok, papok, jegyzők és a fiatalabb tanítók. S mégis nem lelik a helyüket ezek a falu világában s a falu népe nem tud velük mit kezdeni. Nem, mert tudásuk szellemében egy világ választja el őket a falutól s sem arra nem képesek, hogy maguk éljék át komolyan a falu élményét, sem arra, hogy a többi falusiaknak közvetítsék tudásuk anyagát.
A falu többi rétegében még a szaktudás sem áll ezen a fokon. Az iparosság szakismerete a helyi hagyományok és a sikertelen műszaki iskolázásnak a keveréke, amely a legelemibb természet tudományi ismereteket ugyan megadja, azonban sem a szakmának a helyes tudományára, sem az alkalmazásban való ízlésre és önállóságra már nem elég. Igy minden falusi iparos tud valamit és csak kivételesen tud valamit ízléssel és jól megcsinálni. A mezőgazdák szaktudása pedig még ennél is siralmasabb. Még tudják a parasztkultúra termelési hagyományait, azonban a sok oktatás folytán úgy meg vannak félemlítve, hogy már ebben sem bíznak és kapkodnak mindenféle könyvbeli szakismeret után. S mivel iskolájuk nincs arra, hogy az alapvető természettudományi tájékozódást megszerezzék, csak vergődnek annak az agrártudománynak az anyagával, amely magábanvéve is nagyon messze áll a magyar mezőgazdaság helyes tudományától. Igy aztán üdítőbb mezőgazdasági szaktudás csak azokban a falvakban van, ahol a paraszti tudást sikerült magasabbra fejleszteni, vagy egy-egy jó tanító vagy mintagazda a példájával hatni tudott, vagy komolyabb tanfolyamok segítették. Csakhogy ez a ritka kivétel.
Általánosabb ismeretekben és tudásuk szellemében pedig éppen semmi különbség nincsen a falusi iparosok és a falusi gazdák és a falusi szegénység között. Egyformán egy homályos világban tapogatóznak és nem lelik benne a helyüket. A természeti, társadalmi és szellemi világban egyformán olyan tanácstalanul állanak, mint az árva szamár a mezőn. Hiába tanultak az iskolában részleteket a nagy mindenségből s hiába hallanak azóta is egyet-mást a világról, nem tudják magukhoz mérni ezeket az ismereteket és végeredményben haszontalannak ítélik az egészet. A népművelő előadások akármilyen buzgón folynak is, a világon semmit sem használnak, mert hiába hallanak Árpád vezérről, vagy a tengeri hajózásról, esetleg az atómok rendszeréről, mert nem látják, hogy nekik mi közük ehhez. De különben is, éppen a falu hagyományai közt nem sokat ér a felnőttek közt való oktatás, mert itt minden tanulás szigorúan a fejlődés korszakához kötött.
Részint a falusi gátlások miatt, részint pedig a tudásanyag természete miatt a könyvek, folyóiratok és ujságok sem sokat javítanak a helyzeten. A könyvek és a folyóiratok legnagyobb részét nem értik, s ha értik, nem tudnak mit kezdeni a megszerzett tudománnyal, mert nem értik a hozzá való viszonyukat. Az ujságok legnagyobbrésze pedig vagy olyan népszerűsítő stílusban értekezik, hogy azt még a falusi sem veszi be, vagy megelégszik a kíváncsiságnak hírekkel való kielégítésében. Igy áll elő az a helyzet, hogy minden faluban vannak könyvtárak, vannak előadások, s a legtöbb faluban van egy-két »tudós« ember, aki ilyeneket tud, hogy mikor született Mária Terézia és meddig állott fenn a perzsák birodalma, s a falusi nép általában vajmi keveset tud a világról.
A művészeti kultúra területén azután végképpen kietlen a falusi helyzet. A falusiak legnagyobbrésze nem is ismeri ezt a szükségletet. Mióta a parasztművészet műveit eldobta magától, azóta úgy él, hogy sem igénye, sem vágya nincsen művek után. Az élete vagy formátlan kínlódás, vagy formátlan »jólét,« s ez mind a kettő egyformán barbár állapot.
A faluban azonban van művészet, sőt túl sok fajtája is van. A falu hivatalos vezetői népies, nemzeties a magyar művészet istápolóinak és propagálóinak érzik elkötelezve magukat s mindent megtesznek, hogy az efféle művészetnek a műveit terjesszék a faluban. Persze a falunak ez a művészet nem kell. Semmi közösséget nem érez vele. Nem, mert sem magyarságában, sem társadalmi tudatában nem érzi közel magához azt a lelkivilágot, amelyet ezek a művek kifejeznek. Igy lesz olyan szobra a falunak, amelyet sem tárgyában, sem műformájában nem érez magáénak a falu. Vagy mindenféle népies irányú irodalom van a falusi könyvtárakban, amit legföljebb regényessége miatt olvas a falu népe, de sem tartalmában, sem stílusában nem érez vele közösséget. Egyáltalán a falusi olvasók mindenütt egyöntetűen egyet keresnek a könyvekben: regényességet, mert ez mulatságot szerez nekik, de sem az írásmű mondanivalójával, sem a stílusával nem tudnak mit kezdeni. Ez az egész szellemi tartomány érthetetlen számukra, az a formanyelv pedig, amelyen ezek a művek szólnak mind vadidegenek, akkor is, ha a legmagyarabbnak véli őket a falunevelés.
Másik művészeti irányzat a faluban, amit a városból lesüllyedt művek képviselnek, akár olajnyomatok, akár könyvek, akár színdarabok formájában. Egyetlen szempont, amivel közel tudnak férkőzni a falusiak lelkéhez, az érdekesség és regényesség. De ez már kell a falunak, mert ez mulatság. Már nincs is érzékük arra, hogy közösséget és beleélést keressenek a műben, s hogy érteni akarják annak nyelvét: csak az izgalmát fogják fel, s mert ez az izgalom szórakozás, hát élnek vele. Szórakozás nekik az olvasás, a műkedvelő előadás és kérkedés a falra akasztott hitvány lenyomat. És szórakozás a zene vagy az éneklés minden formája. Nem »műélvezet«, ahogy megkívánja az esztétika, hanem a komoly életből való magafelejtkező kiereszkedés. Semmi más követelmény nincs már a művekkel szemben, minthogy ezt a kellemes izgalmat és jótékony menekülést biztosítsák. Ezért legkedveltebb forma a film és a magyar nóta. Hogy egyik sem az ő művészetük s hogy egyikhez sincs semmi közük sem élményben, sem nyelvben, az semmit nem számít, mert izgalmat és menekülést mind a kettő biztosít.
Már nem is bírják elviselni a régi parasztműveket. Az valóságos életüknek volt a kiizzott élménye, s egy nagy közösségi összetartozásnak a megvalósulása, nyelvében pedig a paraszt magyarságnak tömény és metszően éles megszólalása. S ez elviselhetetlen, mert az életből való menekülés kell. Ezért hiábavaló igyekezet a régi parasztműveknek a visszaédesgetése. Ez már nem kell a falusinak, s ha még kell valaha valami, akkor az nem lehet más, mint olyan magasabb művészet, amellyel közösséget tud érezni. Csakhogy ilyen mű nagyon kevés van s ezek sem jutnak el hozzájuk. Pedig ha akad egy-egy ilyen, akkor azt meg tudják szeretni és keresnek hasonlókat. Kitűnő példa Tamás Ábelje és Nyírő Uz Bencéje. Ábelt megszerették, ahol olvasták, családtagnak fogadták be, s mint egyet maguk közül, mindig úgy emlegették, Uz Bencét pedig hűvösen fogadták. Pedig Nyirő is író, csakhogy ő a középosztály írója, Tamási pedig a nép írója.
Mindazonáltal fáradhatatlan a paraszti népművészet fölélesztésére irányuló mozgalom. A Gyöngyösbokréta valóban az imponálóan szép népdalokat, táncokat, énekeket akarja föléleszteni, s látszólag hajlanak is rá a falusiak. Szívesen mennek a fiatalok »szerepelni« és mutogatni magukat. Csakhogy ez már nem újjáéledés, hanem szerepjátszás, amit megtesznek a mulatság kedvéért és a hasznáért. »Cirkuszolnak« tehát, de olyanok is kerülnek,
akik lealázónak érzik, hogy ők »cirkuszoljanak«. Hiába szép tehát a művészet, amit ez a mozgalom föl akar éleszteni, meddő az igyekezet, mert nem a kihalt parasztművészetet kelti életre, hanem csak egy szerepjátszást alakít ki.
Ugyanilyen sikertelen dolog a falusi őstehetségek istápolása is. Valóban tehetségek, akik a parasztművészet korszakában kitűnő poétások és mesterkedők lettek volna, akik parasztművek születését tudták volna kezdeményezni közösségükben. Vagy megfelelő műveltség révén kitűnő művészek lehetnének a falusi közösségen kívül. Igy azonban, mint őstehetségek, már nem kezdeményező művészei a falu életének, mert ilyen nincs és nem művészei egy magasabb közösségnek, mert tanulatlanok a magasabb kifejezés tudományában. Csak szomorú alakjai a szétesett falunak és szánalmas áldozatai a magyarkodó városnak.