»Az emberiség történelme a város történelme« – állítja Spengler, s tételének érvényét nincs okunk kétségbe vonni. A történelemnek csaknem összes vállalkozásai és eseményei idézhetők igazolásul és semmi célzatosság nem kell hozzá, hogy a falut, vidéket és parasztságot csak szenvedő szereplőként lássuk meg a történelem színpadán. Ám ha az emberiség cselekvő történelme a városé, akkor hol van a falu története?
Mindenesetre van története a falunak is, nem is egyféle története van, csakhogy nagyon különös história ez. Van története a falu és a vidék valóságos eseményeinek, s ez a történelem, mint csöndes folyóvíz hömpölygött a városok élénken közlekedő hajói alatt, s van történelme a faluról való véleményeknek, a falu városból való látásának, s ez a történelem a világirodalom műveiben rakódott össze egy különös történelmi vonallá. Mindkét fajta történelem nagyon egyszerű: a faluval magával nem sok esemény történt azóta, hogy a falu egyáltalán kialakult és a faluról való vélemények sem sokat változtak attól kezdve, hogy az ókori kultúrák hátramaradt írásaiban először megfogalmazták. Mégis nevezetes ennek az egyszerű történelemnek mind a két vonala. Nevezetes az is, ami az elmúlt századok alatt történt a faluval, szintúgy, ami a faluról való véleményekben megnyilatkozott, de a legnevezetesebb, ami napjainkban történik a faluval mind a két vonalon.
Mielőtt azonban pillantást vetnénk a falu kettős történelmi sorsára, szükséges eszünkbe venni, hogy a történelem tényeiből módunkban áll kiválogatni a különleges falusi valóság eseményeit és változásait, az irodalom véleményeiből azonban nem a különlegesen falut illető tételeket és pontokat kapjuk kézbe, hanem az egységben látott falusi-vidéki-agrár-paraszt élet szemlélésének a megnyilatkozásait. Egységes rurális világ az, amit Hammurabi törvénykönyvétől kezdve napjaink folyóirataiig és hírlapjaiig szűntelenül szem előtt tartott a város és minden időben megformálta a véleményét erről a tőle eltérő világtól. Nem lehetetlenség azonban ezekből az általánosított véleményekből kiemelni a falut illető részeket, s így több-kevesebb élességgel a falulátás történetének a vonalát is megrajzolni.
A falu valóságos története különösen egyszerű. Valamikor a történelem kezdetein kialakult a falu, s vele együtt a város és a vidék különös kettőssége, azután csaknem történet nélküli változással folyt a falu élete a városoké alatt, s végre napjainkra válságba került a falu s szembenállássá zordult a város és a falu különbsége. Ugyannyira, hogy most az a nagy történelmi kérdés állott elő: mi lesz ezután a faluval s már maga ez a kérdés annak az árnyékát veti előre, hogy valami jelentékeny változás következik be rajta.
Minden komoly kutató és gondolkodó véleménye megegyezik abban, hogy a falu és a város kettőssége nem eredendő megoszlása az emberi társadalomnak. Áttekinthetetlenül hosszú őstörténeti korszak mult el úgy, hogy nem ismerte a falura és városra való kettéoszlást. Még abban is nagyon egybevágók a vélemények, hogy az első városok kialakulása idején sem a mai város- falu kettősség született meg, hanem csak a városi központok alakultak ki, amelyek különös egységben maradtak az őket környező vidékkel. Az ókori városok, Babilon éppúgy, mint Athén vagy Róma nem azok által a falak által lettek városokká, amelyek vidéküktől elválasztották, hanem azzal a köztérrel, amelyre vidéküknek minden értéke egybegyűlt és onnan visszasugárzott.
Egyszer azonban minden civilizáció eljutott oda, hogy kialakította a városokon kívül eső vidék kis egységeiben élő fölszín alatti életet, szóval a parasztságot és a falut, vagy – összeomlott. A kereszténységgel újjáéledő európai civilizáció különös sikerrel teremtette meg a parasztságot és a falut, s életképességének és erejének nyilván a döntő tényezőjét sikerült ezzel létrehoznia. Amit ma falunak nevezünk, az voltaképpen ezen a fejlődési fokon született meg. Az európai középkor hozta létre azt a falut, amely a városok alá szorult öntörvényű életnek a hazája, s amely oly jellegzetesen különbözik a városok életétől.
A kettéválás és a különbség azonban attól kezdve, hogy így megszületett, egyre mélyült, de ez már gyökeres változással nem járt. Ebben a korszakban már úgy tetszett, hogy a falu állandó és örök életforma, s hogy a falu-város kettősség eleve elrendelt kettéoszlása az emberi társadalomnak.
A falu történelmének újabb korszaka csak most kezdődik, amikor nemcsak a különbség és az ellentét növekedett tűrhetetlenné, hanem a két világot összekötő szálak is megsokasodtak. Éppolyan kritikus állomása ez a falu történelmének, mint volt a kialakulásé. Csak akkor az volt a kérdés, hogy megszületik-e századokra való állandósággal a falu, míg most az a kérdés, hogy át tud-e alakulni valami olyan életkeretté, amely újabb századokra való érvénnyel tudja biztosítani maga fölött a civilizált életet, most már a város és a falu kettőssége és szintkülönbsége nélkül.
A falu különös történeti sorsát az amerikai Rural Sociology nagy triásza, Sorokin–Zimmermann–Galpin, úgy fogalmazta meg, hogy a kézi és igaerő civilizációja megteremtette a város és a falu különbségét, a gőzerő civilizációja gyökeressé tette ellentétüket, viszont a villamosság, motor- és rádió korszaka pedig az ellentét feloldását, vagy legalább is gyökeres csökkentését fogja meghozni. Ez nyilván helyes okfejtés, de akármi legyen is az előidéző és magyarázó ok, a falu történeti sorsa mindenesetre ebben a három korszakban teljesedett be. Illetve: a kifejlés mai korszakának ilyenfajta két korszak az előzménye.
Ez nagy vonalaiban a falu története, ám a falu nemcsak ennyi szerepet vitt a történelemben, mert a faluval való foglalkozás és a faluról való vélekedés állandó eleme annak a másik történelemnek, amelynek hullámai a falu fölött zajlottak el. Ez a történelem azonban már a város történelme, tehát a szemlélet és a vélemény, amely ennek a történelemnek egyes korszakaiban a falut illetően kialakult, az már nem a falué, hanem a városé. A falu sorsára vonatkozóan azonban csöppet sem közömbös ennek a látásnak és vélekedésnek az alakulása.
Bár a falu története a kialakulásnak, a megmerevülésnek és a kifejlés válságának jellegzetes korszakait mutatja, a faluról való városi vélemény korszakok felett való töretlenséggel alakult csaknem egyértelművé. Még az sem módosította gyökeresen a falu szemléletét, hogy a városokban lezajló történelem korszakonként nagyon is különböző irányt vett. Igy az a csudálatos helyzet állott elő, hogy a falu egyszerű, de lényegbevágó történeti változásai ellenére és a város történelmének egymástkövető korszakain keresztül a falu szemlélete lényegében nem változott meg. Mindössze annyi történt, hogy az ókori szerzők csak vidékről és mezőgazdákról beszélnek, a középkoriak és újkoriak pedig már faluról és parasztságról is, a szemlélet és a vélemény azonban majdnem tökéletesen egyező.
A világirodalom, korok és tájak fölött való egyöntetűséggel, óriási szótöbbséggel mondja ki a következő tételt:
»A város ugyan a magasabb kultúrának és a fejlettebb civilizációnak a hajléka, azonban egyben tanyája a bűnöknek, az emberanyag pusztulásának és elkorcsosulásának is. Ezzel szemben a falusi vidéki földművelők ugyan alacsonyabb kultúrszinten élnek, de erősebbek, egészségesebbek, termékenyebbek, önállóbbak, szabadabbak és jobb erkölcsűek, egyszóval különbek, mint a városiak. Tehát a falu és a vidék dícsérendő és megtartandó tartománya az emberiségnek és a társadalomnak, annál is inkább, mert állandó megújhodási forrása az emberi élet és kultúra virágzásának.«
A névszerint való szavazás egymás mellé állítja ebben a véleményben a görögök legnagyobb politikai és társadalmi gondolkodóit, Platont és Arisztotelest, éppúgy, mint a rómaiak mezei dolgokkal foglalkozó társadalompolitikusait, Varro-t és Columella-t, a középkor nagy arab bölcsét az első szociológusnak, sőt agrárszociológusnak tekinthető Ibn Khaldunt éppúgy, mint ennek a korszaknak keresztény gondolkodóit – kivéve aquinói Szt. Tamást –, vagy a profán Macchiavellit, a nagy természetjogászokat, Grotiust és Hobbes-t éppúgy, mint a fiziokratákat, vagy a közgazdaságtan atyját, Adam Smith-et, az államot dícsőítő kameralistákat éppúgy, mint a fölvilágosodás szabadságért rajongó nagyjait, Voltaire-t Montesquieu-t és utánuk a romantikának és liberálizmusnak minden valamire való szellemét, s napjainkban a nacionalizmusok zászlóvivőit.
Vannak azonban egynéhányan, akiknek még ez a vélemény sem kielégítő, mert ők a városban csak rosszat látnak, s minden jót a falutól várnak, tehát elkeseredett városellenességgel minden fönntartás nélkül a falu és a vidék mellett szavaznak, s egyenesen megtagadják a romlásthozó várost.
Ennek a különvéleménynek Rousseau a klasszikus képviselője, aki egyenesen úgy véli, hogy: »A vidéki világ az, amely megtanít minket az emberiség szeretetére és szolgálatára és a városok azok, amelyek megtanítanak megvetni azt.« Nem kisebb Spengler városellenes indulata sem, csak a szavai részletezőbbek; akár a vidéki élet dícséretéről akár a városok elítéléséről van szó. »A paraszt az örök ember, a város kultúrájának változásaitól függetlenül.« »… ő az eredete és az örökké buzogó forrása annak a vérnek, amely a világtörténetet csinálja.« Ellenben a város: »jelenti a szabadossá lett értelmet és a zsarnokká lett pénzt…«. Sommásan az a véleménye, hogy a városiasodás olyan fejlődésnek a kezdete, amely a pusztuláshoz vezet, s nincs más forrása a megújhodásnak, mint a falu és a parasztság.
Van azonban ellenvélemény a másik oldalon is. Igaz, hogy a XIX. századig csak magános szellemek merték következetesen és megalkuvás nélkül hirdetni a városok dícséretét, nem úgy, hogy ugyanakkor a falu más fajta értékességét is elismerték, hanem úgy hogy a város értékét merték abszolúttá tenni, s ehhez mérten ítélték a falu és a vidék kedvezőtlenebb helyzetét.
Az ókori városállamok gondolkodói és politikusai közül egyedül Hammurabi volt őszinte. Ő merte törvénykönyvében fönntartás nélkül dicsőiteni a városokat, s azzal a szánalommal illetni a vidékieket, ami kijár nekik szerencsétlen állapotuk miatt. A többiek, a görögök éppúgy, mint a rómaiak, nem voltak őszinték, mert éltek a város javaival, s dicsőitették a mezei-vidéki életformát.
Hasonlóképpen volt ez az egész középkoron keresztül is. A város javainak birtokában dícsérték a vidéket és a falut, tökéletesen helyénvalónak ítélvén, hogy a vidéket egészen más mértékkel kell mérni, mint a városokat. A nagy ellenzéki volt ezzel a közítélettel szemben aquinói Szt. Tamás. Ő már előítélet nélkül állapítja meg a pontos középkori tényállást: »Az lehetetlen, hogy mind a városok lakói munkálják a városok körüli földeket; ellenben az történik, hogy a fölsőbbek foglalkoznak az üzletekkel és az alsóbbak a földműveléssel, s ebből az is következik, hogy a fölsőbbek, akik kevesebbet dolgoznak a földön, többet kapnak annak terményeiből. « Azonban, ha nagyon helyesen ilyennek is látja a valóságot, ez nem téveszti meg értékelésében. Azt állítja, hogy a városi életkeret a »természetes«, s ez a természetjog nyelvén azt jelenti, hogy a helyes, az isteni rendelésű, s a vidéki állapot a »természetellenes«, tehát a megrontott. Tökéletes példázattal jellemzi a falusi embert. »A falusi olyan, mint az egykarú és egy-szemű ember: nem azért, mintha nem szeretne két kézzel fogni és két szemmel látni, hanem azért, mert nem tud.« Mindezt ma sem mondhatnánk világosabban, pedig már előttünk az a történelmi fejlődés, amit Szt. Tamás csak sejthetett.
Még egy különvéleményt érdemes idézni, Giovanni Botero-ét. Ő is úgy van a város-falu kérdéssel, mint Hammurabi annak idején. Őszinte: városban él, szereti a várost, s ezt úgy vallja meg, mint ahogy egy spontán kibuggyanó érzés megszólal: »a város az emberek tömörülése avégett, hogy boldogan éljenek.« Állampolitikai érdekből elismeri a falu fontosságát és dícséretet is talál a vidéki élet jelentőségeire, azonban szavai mögött ott bujkál az érzés: a városból kirekesztettek azok, akik nem törekedhetnek sikeresen a boldogságra.
Mindezek azonban csak magános ellenvélemények a világtörténelem és irodalom törvényerőre emelkedett határozatával szemben. Tömegerővel csak a szocializmus szólaltatta meg a falu másfajta értékelését. Míg a közítélet úgy szól, hogy a falu és a parasztság értékes úgy ahogy van, tehát megtartandó, addig a szocializmus véleménye ellenkező: a parasztság a földesuraknak és a polgárságnak a kizsákmányoltja, s hasonlókép a falu a városnak, tehát állapotuk tarthatatlan, ezért nem megtartani kell, hanem fölszabadításukon dolgozni. Ebből az értékelésből következnek a szocializmusnak a falura és a parasztságra vonatkozó politikai követelményei: A falunak városiasodni kell és a parasztságnak »polgárosodni«, hogy harcosa lehessen a városi munkásság küzdelmeinek, s majdan részese az osztálynélküli társadalomnak. Ezt az osztálynélküli társadalmat pedig nyilván nem a város és falu mai kettőssége és hierarchiája mellett képzeli el a szocialista gondolkozás, noha ezt a kérdést nem művelte ki különösebben a szocialista irodalom.
Így érkezett el napjainkban a falu történelmi sorsának mindekét vonala a krízishez. A falu odajutott, hogy ténybeli megnyilatkozásokkal apellál sorsa ellen, szinte azt jelenti ki, hogy nem akar tovább falu maradni, a faluról szóló városi vélemény pedig elérkezett oda, hogy komoly hangok követelik a falu városiasodását.
Tehát a két vonal találkozott. Ez a találkozás azonban nem közös akcióban való találkozás, hanem egyszerűen a tényeknek és bizonyos véleményeknek az egyezése. Ebből pedig nem következik az, hogy egy már most belátható kifejlés fog hamarosan bekövetkezni. Csak annyi történt, hogy a falut városiasítani kívánók okkal hivatkozhatnak a falu tényleges apellálására, viszont a falu, ha tudatos lenne törekvése, igazolást találhatna az ilyenfajta politikai eszmékben.
A falu válsága ilyenformán egyelőre külön halad a kifejlés felé mind a két vonalon. A falu tényleges átalakulása minden véleményre való tekintet nélkül folyik tovább, s egyszer nyilván elérkezik arra a pontra, ahol a falu cselekvő tényezővé válhat. Viszont a faluról való vélekedés két irányzata folytatja egymással való vitázását, egészen odáig, amíg vagy összetalálkoznak, vagy valamelyik megtalálja a falu törekvéseivel való kapcsolatot.
A falu történelmi sorsának további alakulása tehát még nincs egyenesben. Ha a tényeket vesszük számba, akkor csak a zavar és a krízis válik világossá, s nem a kifejlés iránya. A falu menekül állapotából anélkül, hogy tudná mit akar s legfőkép anélkül, hogy hamarosan hatékony erőkifejtést tudna kialakítani. Arra azonban mindenesetre el kell készülni, hogy a falu történeti vonala lényegesen el fog hajlani eddigi irányától, akkor is, ha ezt helyesli a város faluszemlélete, s akkor is, ha szembe fordul vele.
Ha ennél többet akarunk mondani a falu történelmi sorsáról, akkor meg kell maradnunk a faluról való vélekedés irodalmi vonalán. Itt pedig kettőt tehetünk. Vagy szaporítjuk eggyel a faluról való szavazatok számát valamelyik történelmi vélemény oldalán, kiegészítve az újabb tényekre állapított helyesbítésekkel, vagy a véleményektől függetlenül megtárgyaljuk azokat a föltevéseket, amelyeket egyáltalán föl lehet vetni a falu jövendő sorsát illetően.
Lássuk először a föltevéseket.
Elképzelhető-e olyan fejlődés, hogy a városok visszafejlődnek és a falusi vidéki élet nemcsak régebbi zártságát és különleges színeit nyeri vissza, hanem kiterjedésben is növekedni fog? Igy veti föl ezt a kérdést a Sorokin–Zimmerman–Galpin triász is az egész agrár történelem és a rávonatkozó vélemények áttekintése után, s feleletük az, hogy ez a föltevés indokolatlan, mert ilyen fejlődés egyáltalán nem valószínű. Ehhez a véleményhez nincs mit hozzátennünk, hiszen a tények szemmelláthatóan éppen ezt igazolják.
Lehetséges olyan föltevés is, hogy a társadalom tökéletesen urbanizálódik, s nemcsak a város-falu kettősség tűnik el, hanem az egész falusi agrárvilág beleolvad a városokba. Az amerikaiak erre azt felelik, hogy ilyen fejlődés is lehetetlen. Itt azonban már nem helyeselhetünk fönntartás nélkül. Ha úgy értelmezzük a teljes városiasodást, hogy a falvak el fognak tűnni és mindenki városban fog lakni, akkor természetesen lehetetlen a teljes városiasodás. Ha azonban el tudunk képzelni olyan városiasodást, amely nem emészti föl teljesen a falvakat, azonban kiterjeszti a városiasodást, úgyhogy a falvak elvesztik falusi különállásukat és alárendeltségüket, s egybeszerveződnek a városokkal, akkor nagyon is elképzelhető ilyen fejlődés. S nemcsak elképzelhető, hanem történeti példákkal is erősíthető. Hiszen az ókori városoknak ha volt is vidékük, az nem falu volt, hanem egészen másfajta agrártelepülés. Hasonlóképpen a magyar tanyás mezővárosok is úgy városok, hogy nincsen falusi vidékük, hanem a várossal egybeszervezett tanyáikon folyik a földművelés, anélkül, hogy ez falusi kirekesztettséggel járna.
S végül elgondolható, hogy továbbra is fönnmarad a falu-város kettőssége, csak a szembenállás csökken és az egyensúly, a változott termelési és társadalmi föltételeknek megfelelően, visszaáll. Az amerikaiak ebben a lehetőségben nyugszanak meg a következő érvelés alapján: »Az egyes társadalmak jóléte megköveteli a város és a vidék jól egyensúlyozott együttműködését… s annak ellenére, hogy a város és a vidék közt bizonyos ellentét van, egymásrautaltságuk sokkal fontosabb és életbevágóbb, mint antagonizmusuk«. Helyes ez az igazolás akkor, hogyha a város és a falu szerkezeti különbsége megenged olyan egyensúlyt és kölcsönös kiegészülést, amely nem jelenti egyúttal a falu teljes alárendeltségét és kihasználását. S könnyen elgondolható, hogy a falu-város kettőssége magában véve ilyen aránytalan viszonyt jelent, s minden egyenlítés kevés az egyensúly megteremtéséhez.
Nagyon nehéz tehát a föltevésekben megnyugodni, amikor kisebb-nagyobb valószínűsége mindegyiknek van, viszont értékelés dolga, hogy ki melyiket kívánja inkább. Ezen a ponton pedig már benne vagyunk a falupolitika sodrában, s itt nem tehet mást faluról szóló vizsgálódás és falura vonatkozó értékelés, minthogy leadja a maga szavazatát ebben a nagyon régi, de végeredményben eldöntetlen kérdésben.
Ezt cselekszi a jelen munka is, úgy amint alább következik.