Március 17.

 

Patrik, az írek térítője és nemzeti szentje (†461). Tisztelete elterjedt az egész középkori katolikus Európában, így a szomszédos Ausztriában is.* Nálunk azonban sem patrociniumával, sem ábrázolásával nem találkozunk. Neve néhány középkori misekönyvünkben mégis felbukkan.

Névünnepén az ír férfiak, bárhol élnek is a világon, kalapjukra zöld rekettyelevelet tűznek és így köszönnek egymásnak: „áldjon meg az Isten és Szent Patrik”. A legenda szerint Jézustól kapott botjával űzte el a zöld szigetről, vagyis Írországból a mérges kígyókat.* A jámbor hagyomány azt is tudja, hogy a hitetlenkedőknek egy kénkövektől párolgó barlangban megmutatta a gonoszok pokoli kínját és az igazak örömét. A barlang neve azóta is Szent Patrik purgatóriuma, amelynek a középkor épületes vízió-irodalmában nagy híre volt.*

A számos egykorú leírás, beszámoló között éppen két magyar zarándok lovagnak, a Nagy Lajos király seregében harcoló György vitéznek (Georgius miles de Ungaria) és a Zsigmond király udvarnépéhez tartozó Pásztói Tar Lőrincnek, illetőleg a nevük alatt ránk maradt irodalmi alkotásoknak volt a középkor végén legnagyobb hatása. Legtöbb szövegváltozatuk latin nyelven maradt hátra, de ismerünk egykorú olasz, katalán, francia, provenszál, cseh, német átköltéseket is. A hazai hagyomány emlékezetét sajnos csak a Tinóditól megörökített foszlányok őrzik. A barokk időkben nyilván már nevük sem ismeretes. Ezért fordíttatja Eszterházy Pál épületes magyar olvasmányul Oenius vitéz látomásait, aki állítólag a XII. században élt.*

Szent Patrik napját hazánkban tudomásunk szerint egyedül a győri székesegyház ünnepli meg. Ekkor van ugyanis a Vérző Szűzanya néven emlegetett kegyképének búcsúnapja. Történetéhez hozzátartozik, hogy egy Írországból menekült püspök, Lincaeus Valter székvárosából hozta magával a képet Győrbe, ahol kanonok lett (†1663). A festményt a székesegyházra hagyta: a jámbor hagyomány szerint 1697. március 17-én, tehát éppen Patrik ünnepén vérrel verejtékezett.*




Hátra Kezdőlap Előre