December 17.

 

Lázár, zsidóul 'segít az Isten', Mária és Márta testvére, Jézus feltámasztott barátja (János 11, 1 – 44). Legendája sokban egyezik Magdolnáéval, amelyet az Érdy-kódexből ismerünk.

A Debreceni-kódex* rövidre fogva életét külön is elmondja: soha az utána nem nevete, hegy feltámada. Mindönképpen az szent apostoloknak és Uronknak életök szerént jár vala. Nagy kemény életöt viselvén, karácsony napjának előtte nyolcadnapon kimúlék Úrban ez velágból.

A dúsgazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszéd (Lukács 16, 19 – 31) koldusa nem azonos vele. A későbbi hagyományban azonban a két alak eggyéolvad.

Lázár bethániai sírja a szentföldi zarándokok előtt máig nagy tiszteletben áll. Lázár a középkorban egyébként a sírásók, bélpoklosok védőszentje. Hajdanában könyörögni szoktak hozzá istenítéletek alkalmával, továbbá jó időjárásért is.

A Szent Lázár lovagjai (fratres S. Lazari de Jerusalem) a Szentföld bélpoklosainak ápolására kötelezték magukat (1142).* Alázatból eleinte bélpoklost választottak nagymesterüknek.

Európában gyökeret verve, hazánkban is megtelepedtek, de keveset tudunk róluk. Jelentőségüket az újkorban elvesztették. Emlékezetüket a járványkórházak lazarethum, lazarett neve máig őrzi.

Első magyarországi házuk Esztergomban volt (1181).* Ispotályukról tudunk még Csurgón, Kolozsvárott, Füzitő, Szente, Szemenye, Borsa helységekben. Az insula Lazari premontrei apátság (1262), amelyet a baranyai Körös vize fogott közre, előbb nyilván a lovagoké volt.*

Budai kolostorukat 1355-ben említik először, a mai Bugát Pál utcában állott.* Egy régi metszet (1541) Mönchgarten, barátok kertje néven tünteti föl.

Lázár hajdani magyar hírét a Szent Lázár szegényei is őrzik. A Képes Krónika elmondja, hogy őseink Taksony idejében három seregre oszolva Franciaországot dúlták. Visszatérőben egyik részüket a szász fejedelem megölte, hetet azonban elrettentésül életben hagyott, és levágott füllel eresztett haza Pannóniába. Itthon a nép szégyenükért ítéletet mondott rájuk: mindenüket, még feleségüket és gyermekeiket is elvesztették. Arra kényszerítenék őket, hogy életüket gyalog, mezítláb járva, koldusként tengessék: lázár volt a nevük (Lazaci sunt vocati).

A hagyományt a Pozsonyi Krónika már kerekebben adja elő: „Ezt a hetet aztán a botrány miatt hét magyar néven emlegették... A hét elítélt magáról éneket szerezvén, a világi dicsőségért és hírök, nevök terjedéséért a nép közt énekelteté, kik Szent Lázár szegényeinek hívatnak mind e mai napiglan. Így nevezték őket pedig azért, mert Szent István király, aki minden szabadosan csavargókat megfenyít vala, amint ezek nemzetségeit házról-házra, sátorról-sátorra járva látta énekelni, magyarázatot kívánna felekezetök és trufáik felől; kik is mindent elbeszélének, a mi apáinkkal a község által történt vala. Szent István meggondolván, hogy fő és elöljáró nélkül senki jó nem lehet, azért megparancsolá nekik, hogy a Szent Lázár-rend esztergomi kereszteseinek hatósága alá tartoznak magokat vetni, s ezért hívják őket Szent Lázár szegényeinek.”

Természetes, hogy e hét gyászmagyar pogány hagyományvilága, csak később, keresztény hatásra színeződött, bővült a bibliai Lázár, továbbá a Szent Lázár-rend képzetkörével. István király emlegetése csupán magasztos anakronizmus. Beöthy Zsolt, illetőleg Sebestyén Gyula helyesen utal arra, hogy a mi pogány lázárjaink társadalmi helyzete azonos volt a XII–XIII. századbeli bélpoklosokéval. A rettenetes ragadós betegség (morbus Sancti Lazari) hazánkban is pusztított. Áldozatainak fülét, orrát, minden testrészét megtámadta, lemarta. A társadalom úgy védekezett, ahogy tudott: kiközösítette őket. Amíg nem alapítottak számukra külön telepeket, éppúgy barangoltak, mint a mondai hét magyar. Kereplővel, kolomppal figyelmeztették a járókelőket, hogy térjenek ki előlük.* Ahol a betegség felütötte a fejét, fekete zászlót tűztek ki.

Lázárnak kápolnája állott Rajkon (1400).* Győr várában szintén volt a szentnek kápolnája és plébániája (1401).* Ispotállyal is összefügghetett. Talán még Szent Lázár lovagjai alapították, bár ennek győri nyoma nincs. Később, nyilván a kápolna pusztulása után, a székesegyházban Lázár-oltármesterség bukkan föl (1569).

Pelbárt említi egyik beszédében egy budai szőlőről, melynek gazdája egész termését a szegényeknek osztotta el, hogy szüretkor termettebb volt, mintha még semmit sem szedtek volna róla. Ettől kezdve „Szent Lázár szőleje” lett a neve.*

Lázárnak középkori szakrális művészetünkben nem sok emléke maradt. Így Jézus feltámasztja Déva (református templom) freskóján,* Dénesfalva(Danišovce) Magdolna-oltárán (1520).* Ott látjuk még Kassa (1450, múzeum), Segesd (Saeş 1520) szárnyasoltárain. Ezeknél sokkal jelentősebb a bihari Sitér (Siştire) református templomának a múlt század derekán föltárt és talán még a XIV. századból származó freskóciklusa: Lázár és a lakomázó gazdag, Lázár lelke Ábrahám kebelén, a gazdag családja a pokolban.*

A győri karmelita templom kriptabejárata fölött a Lázárt feltámasztó Mester barokk képe.

Lázár a középkorban kedvelt keresztnév, hiszen Jézus barátja, egyúttal a betegek pártfogója volt. Népszerűségét az is mutatja, hogy máig igen elterjedt családnév. Keresztnévül már csak a Székelyföldön és a moldvai csángóknál választják.

Aki elszegényedik, az Faludi Ferenc tanúsága szerint Lázár lakodalmára szorul.*

Kondorfa vasi faluban testi nyomorékoknak, rokkantaknak, mankóval, bottal járóknak máig lázár a nevük. Nem tudok én sietni, lázár vagyok.*

A nap későbbi, már önállósult képzetköréhez hozzátartozik még, hogy a Lázár-történet részben bizonyos középkori Jedermann-szerű előzmények, részben a haláltáncénekek ihletésével a reneszánsz korban moralitás formájában bukkan föl. Leopold Kretzenbacher vizsgálatai* szerint először Zürich városában jelenik meg nyomtatásban (Die reiche Prasser und der arme Lazar 1540). Hamarosan meghódítja azonban az egész közép-európai játékszínt. Először deákul kerül előadásra, de megszólal nemzeti nyelven, sőt hamarosan kijut a parasztság közé is, hiszen a mondanivaló tanulságai annyira egyeztek a nép álmaival.

Hazánk is beletartozott a barokk dráma közép-európai szellemi közösségébe. Az 1646-ban megjelent Comico-tragoedia, constans scenis quatuor második darabja De divite purpurato et paupero Lazaro, azaz a fényes gazdagról és a szegény Lázárról szól.* Későbbi kiadásai is voltak, ami a játék páratlan népszerűsége mellett tanúskodik. Jámbor olvasmányként a ponyván is megjelent.

Egykori hazai német változatáról Pukánszky Béla értesít bennünket: Von dem Reichen Mann und Lazaro. A soproni Daniel Klesch írta 1650 táján. Bemutatták Nagyszebenben (1694), Brassóban (1703) is.*

A dúsgazdag és a szegény Lázár dramatizált történetét Kájoni János is fölvette kéziratos versgyűjteményébe. Talán az volt vele a szándéka, hogy ki is adja. Egyelőre még nem tudunk biztos feleletet adni arra, hogy Kájoni és a XVIII. századbeli csíksomlyai misztériumjátszás között van-e összefüggés. A magunk részéről azonban szinte biztosra vesszük, hogy a dúsgazdagolás, tehát az elnépiesedett Lázár-dráma Kájoni, illetőleg a székely ferencesség közvetítésével jutott el a csíki székely nép hagyományvilágába. Minthogy azonban farsang végén, húshagyó kedden játsszák, ott emlékezünk meg róla.

A játék még régi hazánk nyugati peremvidékén, a burgenlandi Olaszfalu (Wallern) németajkú községben a múlt század végén szintén bemutatásra került.* Itt nyilvánvalóan az osztrák hagyományok átterjedésével van dolgunk.




Hátra Kezdőlap Előre