Shakespeare

ROMEO ÉS JULIA.

(Fordította: Szász Károly)

Tartalom

BEVEZETÉS

PROLOG.

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN
IV. SZÍN
V. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

BEVEZETÉS

Ha a dajka számítási képességében megbízunk (I. felv. III. Szín), Romeo és Julia keletkezését 1591-re tehetjük. A földrengés ugyanis, melyről az előbb említett jelenetben mondja, hogy tizenegy év előtt történt, az 1580-ik év ápril 6-án volt Anglia egy részében érezhető; az pedig épen Shakspere szokásai közé tartozott, hogy korának egyes nevezetesebb eseményeit beleszőtte drámáiba, és ily módon többször adott magyarázóinak chronologiai útmutatást. Nem lehetetlen, hogy a dajka elbeszélésében is erre a földrengésre tett czélzást, mely közönségének még élénk emlékezetében élt. De ha a hígvelejű és sokat fecsegő dajkának számoló tehetségében nem is bízunk meg tökéletesen, s nem tartjuk lehetetlennek, hogy egy-két évvel elhibázhatta számítását: annyit a dráma benső ismertető jeleinek alapján nagy valószinűséggel állíthatunk, hogy a XVI. század utolsó tizedének első felében készült, 1591. és 1594. között. A költő ifjabb korára utalnak a nyelv és verselés, az olaszos szójátékok, gyakori rímek s az ötlábú jambusokkal váltakozó alexandrinus sorok, úgyszintén a dúsgazdag képek, az ellentétek többszörös használata. 1598-ban Meres már mint Shaksperenek legkedveltebb darabját idézi.

Nyomtatásban először 1597-ben jelent meg; ennek szövege azonban sok tekintetben különbözik a két év mulva Cuthbert Burby kiadásában megjelent drámától. Minden későbbi kiadás ez utóbbinak szövegét vette alapúl; az 1597-ki kiadás vagy jogosulatlan és elrontott volt, vagy maga a költő dolgozta át munkáját s adta neki azt a formáját, melyben a későbbi kiadásban megjelent.

Romeo és Julia, a szerelem tragédiája, Lessing szerint az egyetlen Shakspere tragédiái közt, melyet a szerelem sugalt, már a költő életében legkedveltebb darabjai közé tartozott s azóta is megtartotta népszerűségét az egész világ közönsége előtt. Alig van Shaksperenek drámája, melyet örömestebb és többször néznek meg, s mely őszintébb, tisztább és fölemelőbb hatást gyakorolna a szívre. Mennél általánosabb valamely szenvedély, annál mélyebb és kiterjedtebb a hatás, melyet a színpadról tesz, mert annál többen vannak, kik megértik, vele éreznek és bele élik magukat. A szerelem minden szenvedély között a legáltalánosabb, és a szerelem minden faja közt legszebb, legmeghatóbb, legelragadóbb az ifjú szivek szerelme. Legörömestebb gyönyörködünk boldogságán, legmélyebben megindulunk boldogtalanságán.

A boldogtalan szerelem története minden nemzet és korszak költőinek kiváló szeretettel feldolgozott tárgya. Ifjú szerelmesek, kiket elszakít egymástól és halálba űz a körülmények hatalma, vagy az emberek rosszasága vagy valami szerencsétlen tévedés. Korról korra, népekről népekre hagyományosan szállnak át e boldogtalan szeretők alakjai, változtatva neveiket s megtartva lényegöket, sőt néha történetök egyes részleteit is. Ilyen Romeo és Julia meséje, mely sok képzelmet foglalkoztatott s nagy útat tett déltől éjszakig, míg a brit költő kezében nagyszerű tragédiává idomult. Forrása Bandello olasz elbeszélése volt, mely Francziaországba került s innen Boisteau franczia átdolgozásában Angliába. Mily népszerűvé lett ez országban, mutatja a számos feldolgozás, melyben jóval Shakspere előtt részesült. Arthur Brooke költeménye (The tragical history of Romeus and Juliet, written first in Italian by Bandell, and now in English, by Ar. Br.) 1562-ben jelent meg, s szerzője mondja, hogy e költemény tárgyát már azelőtt látta színpadi előadásba. Ennek a drámának azonban semmi nyoma sincs már s nehéz volna eldönteni, ismeretes volt-e Shakspere előtt? Brooke költeményét használta s az olasz tárgyat angollá tette Garter, 1565-ben (Tragical and true history, which happened between two English lovers.) „Két angol szerető tragikus és igaz története” czím alatt. Paynter novella gyüjteményében (1567) szintén előfordúl „Rhomeo és Julietta igaz és állhatatos szerelmének története”, s a londoni könyvárus czéh lajstromába ugyane század végén egy ballada van bejegyezve szintén ezzel a czímmel.

Különben Bandello, kiből közvetve mindezek merítettek, maga sem az első forrás. Az ő elbeszélése is régibb mondák alapján készült. Ezek közűl a legrégibb, Massuccio elbeszélése 1470-ből való. A szeretők neve Marietto és Gianetta, a történet színhelye Siena, de a későbbi mondának lényeges főbb vonásai itt is feltalálhatók: a titkos házasság, a nő rokonának megöletése a férj által, a száműzetés, a házasságra való kényszerítés, az altató, a hírnök elkésése. De a katasztrófa más: Marietto önkényűleg visszatér a száműzetésből, elfogják és kivégzik, véres fejét a város kapujára tűzik ki, Gianetta meglátja és kétségbeesésében kolostorba megy, hol nemsokára meghal.

Mind e megelőző feldolgozások közűl Brooke költeménye volt Shakspere drámájának közvetlen forrása. Minden részlet, melyben az angol költemény eltér az olasz és franczia feldolgozásoktól, a drámában is feltalálható különösen a fecsegő dajka komikus alakja egyedül Brooke költeményében fordul elő teljes valóságában. Ez a költemény hat és hétlábú rímes jambusokban van írva s mintegy háromezer versből áll, tehát körülbelűl oly terjedelmű, mint maga a dráma. Előszó és egy olasz formájú sonett előzi meg, mely röviden egybefoglalva előadja az egész mesét. Figyelmet érdemel az előszónak prédikáló hangja s a nagy erkölcsi szigorúság, melylyel az előadandó történet hőseit megitéli. „E tragikus történet, kedves olvasó – mondja többek közt – oly czélból iratott, hogy egy boldogtalan szerelmes pár állítson eléd, kik tisztátlan vágyaiknak engedik át magukat, megvetik szüleik és barátjaik tekintélyét és tanácsát, balga vén asszonyokat és babonás szerzeteseket tesznek meghittjeikké és tanácsadóikká, szembeszállnak minden veszélylyel vágyaik kielégítése végett, visszaélnek a törvényes házasság tisztes nevével, hogy elpalástolják az alattomos kéjelgés szégyenét és végűl becstelen élet által boldogtalan halálra jutnak. Példájok, nyájas olvasó, az legyen reád nézve, a mi a részeg és emberi alakukból kivetkőzött lacedaemoniai rabszolgák látványa volt a szabadszülött gyermekekre nézve, kiknek azért mutatták meg őket, hogy undort gerjeszszenek bennök ily állati aljasság iránt.”

Ily szigorú ítélet talált forrásában Shakspere ama szerelmi történtről, melyet a tavasz minden virágával felékesítve, a déli nap meleg verőfényében vezet végig szemünk előtt. A lélek megittasúl a mindent magával ragadó szerelemnek ez igaz hangjain, érzékeink elbódulnak a pazar gazdaságú virágok édes illatától, mely részegítővé teszi magát a levegőt, a mint beszívjuk, és szemünk elkáprázik a gazdag színpompától, mely ezerféle változatva csillog a vakító napsugárban. De ha a mámor elmúlik, ha agyunk visszanyeri hideg nyugodt itéletét és szemünk biztos tekintettel hatol a ragyogó felszinen keresztűl a dolog lényegébe: észreveszszük, hogy a prédikátor erkölcsi méltatlankodása, melylyel kárhoztató ítéletet mond a mértéktelen vágyakra, találkozik a költő felséges tárgyilagosságával, mely a szenvedély túlságában rámutat a tragikus vétségre. Romeo és Julia szerelme, mely hirtelen és heves fellángolásában, ellenállhatatlanságában és mértéktelenségében letöri a társadalmi és családi viszonyok minden korlátját, magában hordja már a gyilkos magvat, melyből a halál fája kel ki. A mely emberen egy szenvedély oly kizárólagos erőt vesz, hogy egészen elenyészik benne, s minden más gondolat, érzés, czél és törekvés számára megszűnik létezni, az többé nem való az életre, mely oly sokféle igénynyel van az ember iránt s annyi mindenféle kötelességet ró reá. Csak az számolhat hosszú életre e földön, ki a természet rendes útján halad, melynek sövényét mindkét oldalon a bölcs mérséklet állította fel. A kit e járt útról, akár jobbra, akár balra, kiragad szenvedélyének mértéktelensége, annak el kell buknia, s akár rettegéssel, akár csodálattal nézünk a közülünk kiemelkedő alakra, akár elégtételt, akár szánakozást érzünk veszte fölött: megnyugvást lelünk a gondolatban, hogy elbukásában csak az élet örök törvénye teljesült.

De térjünk vissza Brooke költeményére. Az előszó és a sonett után elmondja, hogy Veronában Escalus uralkodása alatt nagy szerencsétlenség történt, mely fölött még most is könyeznek azok a kik látták. Két nagytekintélyű, de egymással ellenséges család élt ott, a Capulet és Montague család, melynek gyűlölködését a fejedelem képtelen volt megszűntetni. A montague család egy ifjú tagja, Romeus, szerelmes volt egy szép szűzbe, kinek szigorúságát nem tudta legyőzni és azért epedésében úgy olvadott, mint „hó a napon”. Ez amaz első, úgyszólván diákos szerelme az ifjúnak, melynek gyökere inkább a szemben van, mint a szívben, s melyet Shakspere átvett a drámába, mert minden magyarázatnál jobban megérteti Romeo szerelemre vágyó szivét, mely addig keresi tárgyát, míg végre az igazira akad.

A szerelmesek első találkozása Capulet báljában történik, hova Romeus hivatlanúl és álarczosan hatol be. Midőn az álarczokat le kell vetni, visszavonúl egy zúgba, de a viaszfáklyák fényénél ráismernek, s mindnyájan, de különösen a hölgyek csodálják szépségét. De az ő szemét csak egy leány foglalja el, Julia, kinek látása rögtön elfeledteti vele első szerelmét. „Mint a deszkából egyik szög a másikat, úgy hajtja ki lelkéből az új láng a régit.” Julia is reá tekint s az ifjú úgy elhomályosítja szemében a többieket, mint Phoebus a csillagokat. A fáklyatáncz után Romeus közel jut ülőhelyéhez s a táncz végén helyet foglal egyik oldalán, míg a másikon Mercutio ül, „ki sok elmésséggel bírt és ügyes volt a beszédben;” különös sajátsága gyanánt említi, hogy „keze hidegebb volt a hónál, még ha szorosan a tűz fölé tartotta is.” Ez minden, mit Brooke Mercutioról mond s e nehány vonásból alkotta meg Shakspere egyik leghumorosabb alakját.

Az ifjak kölcsönös szerelmi vallomása gyorsan megtörténik, mielőtt egymás nevét ismernék; Romeus egy lovagtól tudja meg, Julia dajkájától kérdezősködik, tettetett közönynyel, előbb két más ifjú nevét kérdezve. Másnap Romeus az ablakban látja Juliát s mindketten gyöngéd pillantásokkal üdvözlik egymást. Így tart ez nehány napig; majd éjjel jár Julia ablaka alá s itt ismétlik újra vallomásaikat. Romeus aztán tanácsért fordul Lorenzo atyához, ki nem volt, mint legtöbb társa, „durva, otromba, bolond”, hanem a theologia doktora, tanult, művelt ember, s oly jártas a természettudományokban, hogy többen varázslónak tartották. Midőn látta, hogy Romeust hiába óvja szenvedélye ellen, egy napi gondolkozási időt kért. Julia pedig dajkáját avatja titkába, kit dús jutalom igéretével Romeushoz küld követűl. A titkos esküvő megtörténik. Julia gyónás ürügye alatt meglátogatja Lorenzo atyát s ez czellájában összeesketi Romeussal. A dajka kötéllétrát szerez, melynek segítségével az ifjú férj éjjel neje szobájába hatol, s egy-két hónap így telik el a legnagyobb boldogságban.

Ekkor következik a sorsfordulat. A húsvéti ünnepet követő napon egy csapat Capulet, a bátor Tybalt vezetése alatt, találkozik az utczán egy csoport Montague-al. Szokásuk szerint véres harczra szállnak, melynek zaja fellármázza az egész várost. Romeus oda siet s hiába inti békére a küzdőket. Tybalt sértő gúnyszavakkal fogadja engesztelő fellépését, sőt kardjával is feléje vág. Végre Romeus is elveszti türelmét, kardot ránt s Tybalt nemsokára holtan fekszik lábai előtt. A harcz zajára elősietett fejedelem száműzetésre itéli Romeust s nem halálra, mert a jelenvoltak tanúsága szerint csak Tybalt ingerlése következtében ragadt fegyvert. Julia kétségbeesése leírhatatlan lett e hír hallatára; halálszerű ájulásba esett, melyből csak nagy nehezen hozhatta éltre a dajka, ki aztán Lorenzohoz siet tanácsért. Itt van elrejtőzve Romeus, „titkos és kényelmes helyen, hol a barát ifjabb éveiben szép barátnőit szokta volt fogadni.” Száműzetésének híre vad kétségbeesésbe ejti az ifjút, melyből alig tudják magához téríteni a barát férfias szavai.

Éjjel még egyszer, utoljára találkoznak a szeretők. Julia eleinte követni akarja férjét, de belátja, hogy ez mindkettejöket a legnagyobb veszélybe döntené; ellenben megigéri Romeus, hogy ha rövid idő alatt kegyelmet nem nyer, fegyveres erővel tér vissza Mantuából s elragadja nejét.

Julia kesergése és könyei végre aggodalomba ejtik anyját, ki leánya bánatát annak tulajdonítja, hogy még mindig hajadon, holott társnői már férjnél vannak. Közli e nézetét Capulettel s ennek nincs kifogása Julia házassága ellen, ha méltó kérője akad. Ez is megjelenik nemsokára Páris gróf személyében, de Julia visszautasítja, mire az öreg Capulet nagy haragra gyulva kijelenti térden könyörgő leányának, hogy kitagadás és örökös fogság vár reá, ha a jövő szerdán kezét nem nyújtja Páris grófnak.

A szorongatott leány ismét Lorenzohoz fordul segítségért, s ettől altató italt kap. A menyegző előtti éjszakán eltávolítja szobájából a dajkát, s hosszas töprengés és kétségek után felhajtja a végzetes italt. Reggelre megdermedve találják s halottnak vélik. Mialatt siratják és temetésére készülnek, Lorenzo John szerzetes társát levéllel Mantuába küldi Romeushoz. De Johnt a mantuai kolostorból, hova társért ment, a kitört pestis miatt nem bocsátják ki, Romeus nem kapja meg a levelet, s szolgájától tudja meg Julia halálhírét. Rögtön elhatározza, hogy ő is meg fog halni és egy szegény gyógyszerésztől gyorsan ölő mérget vásárol. Szolgáját aztán feszítő vassal előre küldi Veronába, levelet ír atyjához, melyben elmondja szerelme történetét; éjjel Veronába érkezik, szolgája segítségével felnyitja a sírt, azután átadja neki levelét és szigorúan megparancsolja, hogy eltávozzék. Erre megiszsza a mérget, szólítja Julia szellemét, kiért most áldozatúl adja magát, Tybaltét, ki most elégtételt nyer haláláért, irgalomért könyörög a Megváltóhoz és meghal a szeretett nő koporsója fölött.

Lorenzo, miután hiába várakozott Romeusra, egyedül indul a sírboltba, melynek közelében megtudja a szolgától Romeus megérkezését. Balsejtelemtől hajtva a sírboltba siet, hol már holtan találja az ifjút. Julia nemsokára fölébred, s megtudva Romeus halálát, megöli magát ennek tőrével. Lorenzo és Péter már előbb elmenekültek a közelgő zaj elől, s most őrök hatolnak a sírboltba, kiknek figyelmét az égő lámpa magára vonta volt. Kikutatván a temetőt, elfogták Lorenzot és Pétert, s börtönbe vetették. Másnap reggel a fejedelem nyilvános kihallgatás alá vetette a két fogolyt, s Lorenzo vallomásából megtudván az egész történetet, kegyelmet és büntetést osztott mindenkinek érdeme szerint. A Capulet és Montague család kibékült, a két szeretőnek márvány oszlopot emeltek, „és a mai napig nincs Veronában semmi, a mit méltóbb volna megnézni, mint Romeus és Juliája síremlékét.”

Így szól kivonatban Brooke költeménye. Körülbelűl ugyanazon időben, midőn a brit költő ennek alapján megírta a szerelem legnagyobb tragédiáját, a boldogtalan szeretők története hasonló alkotásra lelkesítette a spanyol nemzet drámai költőjét, a spanyol nemzeti dráma tulajdonképeni megalapítóját, Lope de Vegát. Shakspere drámája nehány évvel megelőzi ugyan a spanyolt, de semmi kétség sem lehet az iránt, hogy Lope de Vega nem ismerte az angol Romeo és Juliát. Mind a kettő az olasz forrásból merített; mind a kettő saját lelkének izzó kohójában olvasztotta meg az idegen anyagot, s a maga fajának és egyéniségének formájába öntötte át. A mély kedélyű, szívós lelkű, zordon erkölcsű éjszaki germán, a norman élelmesség és gyakorlatiasság s az ős skandináv rajongás és búskomor álmodozás e csodálatos vegyüléke, s más részről a heves, büszke, lobbanékony, lovagias és babonás spanyol között az ellentét soha sem volt nagyobb, mint épen e korban, midőn az eszmék áramlata mindkét nemzetet két ellenséges irány élére emelte, midőn az Armadát szétrombolták az angol hajósok és a „győzhetetlen hajóhad” menekülő romjai az új hit, a szabadság új eszméjének diadalát hirdették a világnak, s a szellemi élet súlypontja délről éjszakra vándorolt. A régi és az új világ két fő képviselőjének, a spanyol és az angol nemzetnek két legnagyobb költője, nem ismerve egymást, nem tudva egymásról, ugyanazt az anyagot dolgozta fel, s reánk nézve alig lehet valami érdekesebb, mint a két munka egybevetése.
Lope de Vega drámája (Castelvines y Monteses) szintén a veronai krónikát veszi alapúl. Romeo neve itt Roselo. Midőn az ellenséges család báljába hatol, a szép Julia láttára némán áll a meglepetéstől. Barátjai kérdezik, mit néz oly mereven? „Halálomat láttam”, felel az ifjú.

– Igazad van, – mondja egyik rokona, – mert ha tovább is ily feltűnően nézesz, ellenségeink bizonyosan megölnek.

– Hadd nézzem tovább, Anselm, hadd nézzem ez égi angyalt, s aztán nem bánom, történjék velem akármi.

Roselo ezután Julia mellé lopózik s egyik oldalán foglal helyet, míg Otavio, ifjú lovag a Capulet családból, másik oldalán ül. Roselo látása épen úgy megbűvöli a leányt, mint ennek tekintete az ifjút. Csak őt látja s hozzá intézi minden szavát, melyet látszólag Otavionak mond. E beszélgetés (Royer ismertetése szerint) így hangzik.

JULIA.
Semmit sem láttam életemben, Otavio, mi úgy tetszett volna nekem, mint te.

OTAVIO.
A szerelem ezerszeres lánggal éget.

ROSELO (halkan).
Mindezt számomra mondja.

JULIA.
Ne véld könnyelműségnek e kegyet.

OTAVIO.
A szerelemben nincs könnyelműség.

ROSELO (halkan Juliához).
Ennyire vakmerő volnék-e? Lehetséges-e ez, midőn első pillantásra megszerettelek?

JULIA.
Boldog vagyok, hogy láttalak. Bátor vagy és lovagias.

OTAVIO.
Angyal leszek, ha szeretsz.

JULIA.
Ki szeret engem?

OTAVIO.
Én.

ROSELO (halkan).
Én.

JULIA.
Ki lesz lovagom?

OTAVIO.
Én.

ROSELO (halkan).
Én.

JULIA.
Enyém lészsz?

OTAVIO.
Igen.

ROSELO (halkan).
Igen.

JULIA.
Nem árulsz el?

OTAVIO.
Nem.

ROSELO (halkan).
Nem.

JULIA.
Eljősz-e hozzám?

OTAVIO.
El.

ROSELO. (halkan).
El.

JULIA.
Estére, nemde?

OTAVIO.
Estére.

ROSELO. (halkan).
Estére.

JULIA.
Ki fog vezetni?

OTAVIO.
A szerelem.

ROSELO (halkan).
A szerelem.

JULIA.
Hol találkozunk?

OTAVIO.
A kertben.

ROSELO (halkan).
A kertben.

JULIA.
Óvatosság!

OTAVIO.
Halálig!

ROSELO (halkan).
Halálig!

Celia, Julia duenája, (ki a dajkát pótolja), jelenti kisasszonyának, hogy az ifjú, kivel a bálban beszélt, nem más, mint Roselo, fia Arnoldnak, a Montés család fejének. „Hajh! sóhajt Julia, – miért lépett ez ifjú házunkba? Legalább tartotta volna meg álarczát: atyám nem haragudnék s én nem szerettem volna belé.”

CELIA.
Hallgass! Legnagyobb bolondság azt mondanod, hogy szereted.

A második felvonásban Roselo elbeszéli, hogy titkon megesküdött Juliával. A két család tagjai harczra kelnek az utczán, Roselo közbelép, de Otavio nem hallgat békítő szavaira és kihívja. Otavio holtan roskad a földre, barátjai a templomba viszik. A veronai herczeg elfogatja Roselot, és elrendeli, hogy Julia jelenjék meg, mint vádló, mert az elesett Otavio az ő vőlegénye volt. Julia feloldja a vád alól kedvesét, de a herczeg börtönben akarja tartani, míg a pörnek vége lesz.

Alig szabadult ki Roselo, megtudja, hogy új vetélytársa van, Páris gróf, az ő barátja és pártfogója. Hűtlennek véli Juliát s borzasztó haragra lobban. Ekkor jelenti barátja, Anselmi, hogy Julia meghalt a menyegzőn. Roselo sírva fakad, Anselmi kéri, hogy hallgassa végig elbeszélését. „Mi hallani valóm lehet még, ha Julia halott?” – „Hallgass reám, felel barátja. Aurelio (Shakspere Lőrincze) küld hozzád, izenve, hogy Celiának, kisasszonya számára, finom mérget adott, melytől két napig halottnak fog látszani. Tudósítsd Roselot – tevé hozzá – hogy menjen a templomba, hol a Capuletek ősei nyugosznak s hol el van temetve Otavio, hozza ki onnan kedvesét s távozzanak mindketten Francziaországba vagy Spanyolországba.”

Ezalatt Julia fölébred a sírboltban. Borzalom fogja el a homályban, a holttestek között. Ugyanazon gondolatok gyötrik, melyek Shakspere Juliájának lelkében támadnak, mielőtt megiszsza az altatót. Végre világosságot lát. Roselo lámpával a templomba hatol. Vele van inasa, a spanyol színmű állandó alakja, a grasioso, ki egyre-másra hányja a kereszteket s retteg a kísértetektől. El is ejti a lámpát, s Roselo a homályban nem talál Julia sírjára. Végre hallja hangját, hozzá rohan, kiemeli a koporsóból s mindketten távoznak Veronából. Egy ideig pórruhában rejtőznek Verona környékén, míg végre rájok akad az öreg Capulet, megbocsát nekik, elismeri házasságukat s mindnyájan boldogok lesznek.

Így fejezte be a spanyol költő e szerelmi drámát, hogy tetszésére legyen közönségének, mely nem kedvelte a tragikus megoldást s megkivánta, hogy a fiatal szeretők végűl megkapják egymást. Shaksperet nem zavarták ily mulékony tekintetek, s a szerelem tragédiája, melyet megírt, az egész világ közönségének örök kincsévé lett.

Magyar fordításban Shakspere összes darabjai közűl Romeo és Julia jelent meg először, 1786-ban, Kún Szabó Sándor fordításában, mely azonban nem az eredeti alapján, hanem Weisse német átdolgozása után készült. Ezután meg három fordítása jelent meg, az eredeti szöveg alapján. Náray Antalé 1839-ben; Gondol Dánielé, mely szerint a nemzeti színházban is adták egész 1871-ig, midőn helyét Szász Károly fordítása foglalta el, mely a Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadásában jelent meg.

PROLOG.

KAR.
Két, egyaránt méltóságos család,
Szép Veronában, hol szinünk leszen,
Új lángra gyújtja régi haragát,
S polgárvér szennye ég polgárkezen.
E két ellenség átkos vériből
Balcsillagú szerelmes pár eredt;
Haláluk ált’, mely gyászos s rémítő,
Lő eltemetve az ős gyűlölet.
Halálra jegyzett bús szerelmeik,
És a szülői düh gyászfolyama,
Mit el nem olt más, csak síröbleik:
Szinünk két-órai látványa ma.
        A mit ha figyelemmel néztek végig,
        Pótolja hű szorgalmunk, gyöngeségit!

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

Nyilvános tér Veronában.

Sámson és Gergely, paizszsal és karddal fegyverkezve jönnek.

SÁMSON.
Már, Gergő, én csak a mondó vagyok, hogy semmit zsebre ne dugjunk.

GERGELY.
Ne ám, mert úgy zsebelők volnánk.

SÁMSON.
Úgy értem, hogy ha én tűzbe jövök, mindennek neki megyek, mint a vak légy.

GERGELY.
No csak vigyázz, nem akarnám, hogy vak légy.

SÁMSON.
Nem úgy; de ha felindulok, én ütök, vágok ám.

GERGELY.
Csak hogy nem könnyen indulsz föl arra, hogy üss, vágj.

SÁMSON.
De a Montague-háznak egy kutyája képes engem fölindítani.

GERGELY.
A ki fölindul, az megy is; a ki pedig vitéz, helyt áll. Ha hát fölindulsz, el is szaladsz.

SÁMSON.
A Montague-ház egy kutyája arra indít, hogy helyt álljak. Én ember leszek a gáton, a Montague-ház valamennyi férfia és asszonya ellen.

GERGELY.
Gáton? Úgy elég hitvány legény vagy, mert csak a gyáva huzódik a gát mögé.

SÁMSON.
Helyes! Azért is van, hogy az asszonyokat, mint gyöngébb felet, rendesen gát alá szorítják. Én a Montague-ház férfiait leteperem a gátról, asszonyait pedig a gát alá teperem.

GERGELY.
A czivódás csak uraink közt áll, meg köztünk, a férfi cselédek között.

SÁMSON.
Mindegy, én adom a zsarnokot. Ha levertem a férfiakat, akkor neki megyek a lányfélének. Vége a fejöknek!

GERGELY.
A lányok fejének?

SÁMSON.
A lányok fejének, vagy lány-fejöknek: értsd, a hogy akarod.

GERGELY.
Majd értik ők, ahhoz képest, a hogy érzik.

SÁMSON.
Akarom is hogy megérezzék, míg csak a derekamat birom; tudva levő dolog, hogy jó darab hús vagyok.

GERGELY.
Hús bizony: mert ha hal volnál, ebi hal volnál. Rántsd ki a gyíklesődet, itt jő a Montague csőcselék.

Ábrahám és Boldizsár jönnek.

SÁMSON.
Hardom kirántva: köss beléjök, én hátul födözlek.

GERGELY.
No, ha hátul kereskedel, úgy el is szaladsz.

SÁMSON.
Ne félts te engem!

GERGELY.
Mitől is féltenélek, ha helyt sem állsz?

SÁMSON.
Hadd legyen részünkön az igazság, hadd kezdjék ők!

GERGELY.
Majd én rájok fintoritom a képemet: vegyék a hogy akarják.

SÁMSON.
Vagy a hogy merik. Én meg figét mutatok nekik. Az ő szégyenök, ha eltűrik.

ÁBRAHÁM.
Figét mutat kend, koma?

SÁMSON.
Figét mutatok, koma.

ÁBRAHÁM.
Nekünk mutat kend figét, koma?

SÁMSON.
Részünkön lesz-e az igazság, ha azt mondom, hogy nekik?

GERGELY.
Dehogy!

SÁMSON.
Nem, koma, nem kendteknek mutatok figét, csak figét mutatok, koma.

GERGELY.
Belénk akar kend kötni, koma?

ÁBRAHÁM.
Bele kötni? Nem én koma.

SÁMSON.
Mert ha belénk akar, bennem emberére talál, koma. Én is csak oly jó urat szolgálok, mint kend.

ÁBRAHÁM.
Nem jobbat?

SÁMSON.
No, koma.

        Benvolio, a háttérben jő.

GERGELY.
Mondd, hogy jobbat: urunk egy rokona jő.

SÁMSON.
De igen is jobbat, koma.

ÁBRAHÁM.
Hazudsz!

SÁMSON.
Ide, ha férfiak vagytok! Most mutasd meg, Gergő, a mestervágásodat!        (Viaskodnak.)

BENVOLIO.
Bolondok, félre! Vissza kardotokkal!
Azt sem tudjátok, mit csináltok!        (Leüti kardjaikat.)
        Tybált jő.

TYBÁLT.
E gyáva szolgákkal verekszel-e?
Fordulj meg és nézz a halál szemébe!

BENVOLIO.
Csak békét szerzek: dugd be kardodat;
Vagy jer, segíts, válaszszuk őket el!

TYBÁLT.
Kivont kard, s béke? – Úgy utálom e szót,
Mint a pokolt, s Montaguet s tégedet!
Hah, gyáva! Védd magad’!        (Vívnak.)
Mind két házból többen jönnek s a viaskodásba vegyülnek. Polgárok botokkal jönnek.

1. POLGÁR.
Botot, gerelyt, bunkót! Hejh, üsd le mind!
Le a Capuletekkel s Montaguekkal!
Capulet, reggeli köntösben, Capuletné jönnek.

CAPULET.
Mi lárma ez? hajh, hosszú kardomat!

CAPULETNÉ.
Mankót, mankót! Minek a kard neked?

CAPULET.
Kardom’, ha mondom! Vén Montague is itt jő
S rám gúnyolódva rázza kardvasát.
Montague és Montaguené jönnek.

MONTAGUE.
Gaz Capulet! – Ugyan ne fogj, ereszsz!

MONTAGUENÉ.
Tapot se hagylak; csak vesztedbe futsz.
A Fejdelem jő kisérettel.

FEJDELEM.
Hé, pártütő jobbágyok, békerontók!
Kardot szomszédvérrel fertőztetők!
Nem hallotok? Hé! Emberek, vadak,
Kik megveszett dühük lángját saját
Erök piros vérével oltogatják:
Vérpadra hág, ki véres kezeiből
Bal végre fent kardját le nem bocsátja,
S ki nem hallgatja ingerült urát!
E léha szókból támadt pártviszály,
Miattatok, Montague és Capulet,
Utczáink’ harmadszor zavarja már,
S Verona ős lakóit kényszeríti
Eldobni ünneplő ruháikat,
És vén kezökbe vén kardot ragadva,
Min hosszú béke rozsda-mérge rág,
Mérgesb gyülölködéstek’ oltani,
Mely rajtatok rágódik. Hogyha csak
Egyszer merészlitek zavarni még
Ez utcza csendjét: éltetek lakol
A bék’-törésért! – Többiek, haza!
Te, Capulet, velünk jösz. Te pedig,
Vén Montague, jőj fel ma délután
Megtudni ez ügyben vég határzatunk’,
A köztanács helyére, palotánkba.
Még egyszer: el mind, fejvesztés alatt!
A Fejdelem, Kisérete, Capulet, Capuletné, Tybált, Polgárok, Szolgák el.

MONTAGUE.
Ki gyújtá lángra újból e viszályt?
Ha itt valál, öcsém, a kezdetén.

BENVOLIO.
Ellenfeled szolgái s a tiéid
Már harczban álltak, hogy megérkezém.
Közéjök ugrám. Akkor érkezett
A bősz Tybált, már kardja vonva volt,
S azt, míg dühöngve szitkot szórt reám,
Fen rázva, vagdalá a levegőt,
Mely, sérthetetlen, őt kifütyölé.
Míg ketten egy szót váltánk, s kard-csapást,
Többen jövének mind a két felől,
S már általános lőn a harcz, midőn
A fejdelem jött s szétugraszta mind.

MONTAGUENÉ.
Oh, hol van Romeo? Láttad ma őt?
Mint örülök, hogy itt nem volt jelen!

BENVOLIO.
Egy órával korábban, mint a nap
Keletnek arany ablakát kitárta,
Sétálni űze nyugtalan kedélyem,
S a sycamor lugosnak árnyiban,
Mely városunk’ nyugatról környezi,
Fiadat is sétálva ott lelém.
Feléje indulék; de észre vett,
S az erőd rejtekébe elvonult.
Kedvét a magaméhoz mérve, mely
Magányt keres, hol senkit nem talál,
Mert önmagának is több, mint elég,
Magam kedvét követtem, s hagytam őt,
Kerülve azt, ki engemet kerül.

MONTAGUENÉ.
Gyakorta látták ott, már oly korán,
Könynyel növelve a bő harmatot,
S a felleget sóhaj-felhőivel.
De alig hogy a mindent viditó nap
Kelet legtávolibb pontján, a hajnal
Ágyáról félrevonja függönyét:
A napvilágtól fut szegény fiam,
S itthon setét szobába zárkozik.
Becsukja ablakát, ki a napot,
S magának mesterséges éjt csinál.
E bús kedély még gyászt okoz nekünk majd,
Ha jó szerével nem segíthetünk rajt’.

BENVOLIO.
S nem sejted-é, nemes bátyám, okát?

MONTAGUE.
Nem sejtem; tőle sem tanulhatom ki.

BENVOLIO.
Próbáltad-é faggtni valahogy?

MONTAGUE.
Faggattam őt, magam, s más által is.
De szenvedélye, csak saját magától
Kérvén tanácsot, oly magába zárt,
– Nem mondhatom, hogy hű magához – oly
Rejtelmes, titkolózó, mint a bimbó,
Mint undok féreg mart meg, mielőtt
A légnek édes szirmait kinyitná
S a napnak áldozhatná bájait.
Tudnók okát csak s gyógyszerét bajának,
Soká szegényt nem marná ez a bánat.

        Romeo, a háttérben jő.

BENVOLIO.
Nézzétek itt jő. Kérlek menjetek:
Míg szive megnyíl, addig zörgetek.

MONTAGUE.
Oh vajha czélt érj s nyerd meg jó rokon
Igaz gyónását. – Menjünk, asszonyom.
        (Montague és Montaguené el.)

BENVOLIO.
Öcsém, jó reggelt!

ROMEO.
        S még oly ifjú a nap?

BENVOLIO.
Most mult kilencz.

ROMEO.
        Mily hosszan nyulanak
A bú órái! – Kérlek, nem atyám
Volt-é, ki oly sietve távozék?

BENVOLIO.
De ő. S mi bánat nyutjtja hosszan az
Órákat Romeonak?

ROMEO.
        Annak a
Hiánya, a mi rövidítené.

BENVOLIO.
A szerelemnek?

ROMEO.
        Vége.

BENVOLIO.
        A szerelemnek?

ROMEO.
Az ő kegyének, a kit szeretek.

BENVOLIO.
A szerelem, hajh, oly nyájas kivül,
S oly durva zsarnok, ha nyakunkra ül.

ROMEO.
A szerelem, bekötve bár szeme,
Jobban talál, hajh, mintsem kellene.
Ma hol ebédlünk? – Ah, mi zűrzavar
Volt itt? De hagyd el, már úgy is tudom.
Sok bajt okoz a gyűlölet, de még
Többet a szerelem. Oh gyűlölködő
Szerelem, és szerelmes gyűlölet!
Te minden, semmiből teremtve, te
Könnyelmű búkór, zord hivalkodás,
Bájalakok formátlan zűrzavarja,
Ólom pehely te, fényes füst, fagyos tűz,
Beteg egészség, éber álom, és
Minden, mi nem az, a mi! Ily szerelmet
Érzek; s hogy érzém: azt se szeretem!
Hát nem nevetsz?

BENVOLIO.
        Öcsém, inkább sirok.

ROMEO.
Jó lélek! és min?

BENVOLIO.
        Jó lelked baján.

ROMEO.
Ez is a szeretet túlsága, lám!
Saját bajom súlyost nyom szivemen,
S beléd oltván a rokon-érzelem,
Magad bujával is megtoldod azt;
S búm’ növeli a bú, melyet mutatsz.
Sohaj-párából füst a szerelem;
Tisztulva: tűz, szeretők szemiben;
Háborogva: tenger, mit könyűjök éltet.
Mi volna más? – Eszély őrűlete,
Vagy éltető éd és fojtó epe!
Isten veled, báty’.

BENVOLIO.
        Várj, megyek veled.
Megsértenél, ha meg nem engeded.

ROMEO.
Csitt! nem vagyok itt, elvesztém magam’;
Nem Romeo ez, ő már tova van.

BENVOLIO.
Fedd föl bajod’: ki az, a kit szeretsz?

ROMEO.
Megmondjam? és nyögjek?

BENVOLIO.
        Nyögj? Oh dehogy!
Csak mondd meg, komolyan.

ROMEO.
        Mért sürgeted,
Végrendelkezni, szegény beteget?
A haldoklónak az terhére van.
Kit szeretek? Egy hölgyet, komolyan.

BENVOLIO.
Ha már szeretsz: azt úgy is gondolám.

ROMEO.
Hát bölcsen eltaláltad. S szép a lány!

BENVOLIO.
Szép czélt találni könnyebb, szép öcsém.

ROMEO.
Ezt nem találtad, mert őt könnyedén
El nem találja Kupidó nyila.
Elmés is, mint Diána; s a szüzesség
Vért rajta, hogy a nyilak ne érhessék.
Szerelmi eskük könnyű ostromát
Felfogja, szemlángot át nem bocsát,
S a szentet is megszédítő aranyt
Elutasítja. Bájban gazdag ő;
Abban szegény csak, hogy ha majd kihal,
Gazdasága is elvész bájival!

BENVOLIO.
Hát örök szűzességet esküvék?

ROMEO.
Azt! S mily pazarlás e szűkkeblüség!
Mert bája, megdermedten e szigorba,
Nem szállít semmi bájt az utókorra.
Oly szép, oly bölcs: mi szükség lelkinek
Üdvét megrontásommal nyerni meg?
Megesküdt: nem szeretni – s esküjében,
Csak halva élek, hogy ezt elbeszéljem!

BENVOLIO.
Fogadd szavam’: felejts gondolni rá!

ROMEO.
Taníts: feledni a gondokozást!

BENVOLIO.
Ne korlátozd szemed’: hadd lássa meg
A mások bájait is.

ROMEO.
        Ez úton ép’
Még feltűnőbbé lesznek bájai.
A boldog álarcz, szépek homlokán,
Mert rút, eszünkbe hozza szűntelen,
Mi gyönyörű lehet, mit eltakar.
Ki szemvilágát veszté: drága kincsét
El nem felejti az többé soha.
Mutasd fől a legszebbet: báj-alakja
Csak arra szolgál, hogy tűntesse föl
A legszebbnél sokkal szebbet nekem!
Isten veled! feledni nem tanítsz meg!

BENVOLIO.
De meg se nyugszom, míg belé nem viszlek!        (Mindketten el.)

II. SZÍN.

Utcza.

Capulet, Páris, Szolga jönnek.

CAPULET.
Montague is arra lőn itélve ép,
A mire én. Azt vélem, könnyü lesz,
Ily agg uraknak, békét tartanunk.

PÁRIS.
Mindkettőtök nagy tiszteletben áll;
Sajnos, hogy ily soká viszályban éltek.
De kérelmemre mit felelsz, uram?

CAPULET.
Csak azt ismétlem, mit mondék előbb.
Leányom újoncz még a nagy világban,
Még csak tizennégy új tavaszt sem ért.
Két nyár díszét hagyjuk hervadni még,
Míg érve lesz, hogy nászágyhoz vigyék.

PÁRIS.
Ifjabbak lőnek boldog anyákká már!

CAPULET.
Kora virágra kora hervadás vár.
Minden reményim’ elnyelé a föld,
Földem reménydús sarja ő maradt csak.
Kérd hát, nemes Páris, tessél szivének;
Megegyezésem: része az övének.
Ha választása rád esik: szavam
Az ő megegyeztével adva van.
Ma este nálam egy kis mulatság lesz,
A melybe’ részt sok jó rokon s barát vesz;
S ha tetszenék, mint legszivesben látott
Vendég, egészítsd ki a társaságot.
Szegény lakomban ma megláthatod
Ragyogni a sok földi csillagot,
Az égiek tüzét is túlhaladva.
S mint ifjú szív a mily gyönyört lel abba’,
Midőn a szép tavasz a sánta tél
Sarkára hág, szintoly gyönyörre kél
A bájos hölgyvirágok közt szived.
Hallgasd ki, nézd, vizsgáld mindegyiket,
S válaszd, ki arra legméltóbb leszen.
A többi közt szint’ egy számot teszen
Az én leányom is: számot csupán,
Mert becsben hátra áll sok más után.
Jer csak velem. – Te, fusd sietve be
A szép Veronát, s a kinek neve
Itt írva áll –        (Irást ad a szolgának.)
        – Keresd föl s hivd be mára:
Házam, magam, állunk szolgálatára!
        (Capulet, Páris el.)

SZOLGA.
„Keresd föl, a kinek neve itt írva áll.” Irva áll: hogy a varga rőfje, szabó sámfája, halász ecsetje, festő hálója után lásson; én meg azok után szaladgáljak, kiknek neve itt írva áll! Csak ki tudnám szaglálni: kiknek a neve van itt fölírva. Tudós embert kell keresnem. – Épen jókor!
Romeo és Benvolio jönnek.

BENVOLIO.
Hagyd el! A tűznek ellenszere tűz:
Új kínt keress irul megúnt kinodra.
Csak új keserv, mi ó keservet űz;
Ki balra szédült, az forogjon jobbra.
Szemedbe végy be új ragályt, és avval
Meglásd, a réginek vad mérge elhal!

ROMEO.
No, arra jó lesz egy kis úti fű.

BENVOLIO.
Kérlek, mire?

ROMEO.
        Törött lábszár-csontodra.

BENVOLIO.
Bolond vagy, Romeo?

ROMEO.
        Nem én, de meg
Kötözve jobban, mint bármely bolond.
Börtönbe vetve, koplaltatva – és
Megostorozva és kínpadra vonva,
És… Jó estét, fiú!

SZOLGA.
        Adj’ Isten, uram.
Kérem, tud-e olvasni édes úr?

ROMEO.
Tudok, kínomban en-balsorsomat.

SZOLGA.
Azt tán könyv nélkül is megtanulta. De kérem, tud-e olvasni írást?

ROMEO.
Ha a betűket s nyelvet ismerem.

SZOLGA.
Őszinté úr. Isten tartsa meg jó kedvét!
        (Indul.)

ROMEO.
Várj csak, fiú! Tudok olvasni. Add
(Olvas.) „Signor Marino, nejével és leányaival. Anzelm gróf, bájos nővéreivel. Özvegy Vitruvio asszonyság. Signor Placentio s kedves hugai. Mercutio s az öcscse Bálint. Nagybátyám Capulet s neje és leányai. Szép rokonom Róza. Livia. Signor Valentio s rokona Tybált. Lucio s a vidor Ilona.”
Szép társaság! S hová hivod meg őket?

SZOLGA.
Fel.

ROMEO.
Hová?

SZOLGA.
Vacsorára, hozzánk.

ROMEO.
Kihez?

SZOLGA.
Uram házába.

ROMEO.
Lám, ezt előbb kellet vón’ kérdenem!

SZOLGA.
Elmondom én kérdezés nélkül is. Uram a dúsgazdag Capulet, s ha önök nem Montague-félék, kérem, jőjenek föl s segítsenek egy palaczk jó bort elkölteni. Adj’ Isten jó estét!        (El.)

BENVOLIO.
Capuleték e rendes házi bálján
Szép Róza is, kiért égsz, ott leend
Verona legkecsesb leányi közt.
Jerünk fel, és mérd elfogul’tlanúl
Hozzá, kiket barátod majd mutat,
S tudom, varjúnak nézed hattyudat.

ROMEO.
Hivő szemem ha ilyen csalfaságot
Hirdetne: váljatok tűzzé, könyek!
S melyeknek fényét el nem olthatátok,
E szemek eretnekül égjenek!
Szépemnek – mindent látó napvilág
Se látta párját, m’óta a világ!

BENVOLIO.
Csitt! Szépnek láttad őt, míg maga volt csak,
Mindkét szemedben egymagát latoltad;
De most e kristály-csészén szépedet
A mások szépségével szembe tedd
Azokkal, a kiket mutatok én:
S ki bájba’ dús volt, meglátd, mily szegény!

ROMEO.
Jó, elmegyek hát! nem, hogy ezt meglássam,
Csak gyönyörködni benne, senki másban!

        (Mindketten el.)

III. SZÍN.

Szoba Capulet házában.

Capuletné, a Dajka jönnek.

CAPULETNÉ.
Hol a leányom? Dajka, hivd be csak.

DAJKA.
A mily szent, hogy tíz esztendős koromban
Még szűz valék: már hivtam is! madárkám!
Báránykám! – Ejh, hol is van! – Julia!
        Julia jő.

JULIA.
Mi az? ki hítt?

DAJKA.
        Anyád.

JULIA.
        Im itt vagyok.
Parancsol?

CAPULETNÉ.
Azt akartam mondani…
Menj, dajka, hagyj magunkra, mert titok.
Csak jöszte vissza mégis: most jutott
Eszembe, itt kell lenned e beszéden.
Tudod, leányom immár szép korú.

DAJKA.
Megmondom egy órára, mily idős.

CAPULETNÉ.
Még nincs tizennégy.

DAJKA.
        Tizennégy fogamra
(Pedig csak négy van) még nem mult tizennégy.
Mennyire van Vasas Szent Péter napja.

CAPULETNÉ.
Két hét, néhány nap.

DAJKA.
        Úgy körül-belül.
Hát, akkor éjjel lesz épen tizennégy.
Ő és Zsuzsóm (a jó Isten nyugosszon
Minden jó lelket!) egy-korúk valának.
Zsuzsóm az égbe’ van már; nem valék
Méltó reá! De mondom, hogy Vasas
Szent Péter éjszakáján tölti bé
A tizennégyet. Esküszöm, hogy akkor.
A földrengésnek most tizenegy éve,
S én épen az nap – óh be jól tudom,
Sohsem felejtem – választám el őt.
Emlőmre épen ürmöt kentem, és
A galambdúcznál ültem a napon.
Nagysád, az úrral, Mantuába’ volt.
– Hejh, jó fejem van! – Aztán, a hogy mondám,
A mint az ürmöt emlőm bimbaján
Megízlelé – keserű volt neki! –
A kis bohó csak ferdén néze ár
És elbocsátá kisded ajkiról.
Recs! a galambducz! Én, vesd el magad’,
Nem kelle űzni, úgy futottam. – Ah,
Ennek tizenegy éve. Akkor állt
Magába’ már, sőt úgy ödöngve járt is,
Minden körül; és az előtti nap
Zúzá be a fejét. S szegény uram
– Nyugossza ég, tréfás ember vala –
Fölkapta a földről. „Ejnye no,” aszongya,
„Hát arcra estél! Majd esel te még
Hanyatt is,” úgymond, „ majd ha több eszed lesz,
Úgy-é, Julácska?” S a szent szűzre mondom,
Elhagyt’ a sírást, s azt mondá: „Igen.”
No lám, a tréfa szó hogy bételik!
Ha ezer évet élek, sem fogom
Soha feledni: „Úgy-e, kis Julácska?”
S a kis bohó szepegve szólt: „Igen.”

CAPULETNÉ.
Elég, öreg! kérlek, fogd bé a szádat!

DAJKA.
Jól van, nagysága. De nem állhatom,
Hogy ne nevessek, ha eszembe jut,
Pedig abba hagyt’ a sirást s szólt: „Igen.”
Pedig biz’ Isten, a kis homloka
Föl volt dagadva, mint egy tyúktojás,
Oly csunya volt, sírt is keservesen.
„Hát arczra estél?” mind az én uram.
„Ha majd nagyobb lészsz, majd esel hanyatt,
Ugy-é, Julám?” S csitt lett, s mondá: „Igen!”

JULIA.
Csitt hát te is, dadácska, csitt, ha mondom.

DAJKA.
Nem mukkanok már. Megvan. Áldjon Isten.
Sohsem szoptattam gyönyörűbb babát,
S csak azt megérjem, hogy férjhez mehess,
Mást nem kivánok.

CAPULETNÉ.
        Épen a felől
Kivántam szólni. Hát, kis Juliám,
Mit szólsz: nem volna férjhez menni kedved?

JULIA.
Ily tisztességről nem is álmodám még.

DAJKA.
Biz az! Tisztesség! Csak dajkád ne volnék,
Azt mondanám: bölcseséget szopál.

CAPULETNÉ.
Most gondolnod kell arra. Ifiabb
Főrangú hölgyek Veronában itt
Anyák levének; én ha nem csalódom,
Anyád valék e korban, melyben im
Te még leány vagy. Egy szóval tehát,
A büszke Páris kéri kezedet.

DAJKA.
Ez férfi már! S mily férfi! a világon
Sincsen különb! Oly szép, mint egy viasz báb!

CAPULETNÉ.
Verona nem nyitott még szebb virágot.

DAJKA.
Virág! valóban a legszebb virág!

CAPULETNÉ.
Mit szólsz? Szeretnéd-é ez ifiút?
Ma, estélyünkön meglátandod őt.
Olvass gyönyört arczának könyviből,
Mit abba a szépség keze ira föl.
Figyelj meg rajta minden kis vonást,
S lásd, mint emeli fényben egy a mást.
Mi rajta tán homályos lenne még:
Világos lesz, csak nézd meg szép szemét.
A szerelem e könyve még kötetlen;
Szebbé leend, hozzá illő kötetben,
Mert úgy illik, mint vízbe a halak:
A szép belsőhöz a szép kül-alak:
A könyv is úgy szép: arany foglalatját
Ha szép arany kötésben tartogatják.
Úgy tartsd te is, mi rajta, benne szép:
Azzal kisebbé nem lészsz semmikép!

DAJKA.
Kisebb! dehogy! sőt inkább vastagabb.
Rossz férj, ki mellett nő sovány marad!

CAPULETNÉ.
Csak mondd ki: tetszik-é Páris neked?

JULIA.
Igyekszem, hogy tessék, a mint lehet.
Szemem nyilát mélyebbre sem lövellem,
Csak mint tanácslod, csakhogy kedved’ leljem.
Szolga jő.

SZOLGA.
Asszonyom, a vendégek itt vannak; a vacsora föl van tálalva; nagysádat is hivták, a kisasszonyt keresik, a dajkát szidják a konyhán; csupa zavar mindenütt. Én futok, fölszolgálni. Kérem, jőjenek azonnal!        (El.)

CAPULETNÉ.
Menj csak; megyünk. Lányom, gondolj a grófra!

DAJKA.
Menj, angyalom, szép éjt várj szép napodra!                (Mind el.)

IV. SZÍN.

Utcza.

Romeo, Mercutio, Benvolio, négy vagy öt álarczos, fáklyavivők s mások jönnek.

ROMEO.
Szóljunk-e mentségünkre valamit,
Vagy így, ürügy nélkül lépjünk be csak?

BENVOLIO.
Szót szaporitni már ma nem divat.
Nem kell nekünk se békötött szemű
Ámor, kezébe hölgyijesztgető
Festett tatárnyilakkal; betanult
Mondóka sem, melyet súgó után
Remegve elhebegénk. Tartsanak,
Minek akarnak, majd kitartjuk ott
A tánczot, jó tartással, s az elég.

ROMEO.
Fáklyát nekem, biz én nem tánczolok.
Setét vagyok, világot tartok inkább.

MERCUTIO.
Nem’ Romeom! Neked tánczolni kell.

ROMEO.
Azt nem teszem. Tinektek könnyü talpú
Kis táncz-czipőtök van; nekem nehéz
Ón súly a lelkemen, mely földre húz.

MERCUTIO.
Szerelmes! az vagy! kérd kölcsön tehát
Az Ámor szárnyát, és lebegj azon!

ROMEO.
A nyila súlyosabban szegze át,
Semhogy lebegni tudnék könnyü szárnyán!
Az könnyű, ámde súlyos a könyű,
Mely rá fagy s szárnyát ólmossá teszi.
S nem hagy röpülnöm, rá nehezülök!

MERCUTIO.
A szerelemre nehezülsz? Vigyázz,
Kissé nehéz vagy oly gyöngédke lénynek!

ROMEO.
Gyöngédke lény, a szerelem?! Sőt inkább
Zord, érdes is, s úgy szúr, mint a tövis.

MERCUTIO.
Hozzád ha zord, légy zord hozzá te is.
Szúrd, hogyha szúr, így ő kerül alúl.
– Hejh, adjatok képemnek egy tokot,
Fintort, e fintor arczra!
(Álarczot köt.)        Mit nekem,
Ha rútnak is vél a kiváncsiság:
Piruljon álarczom helyettem el!

BENVOLIO.
Jertek, kopogjunk. És ha benn vagyunk:
Hasznát vegye lábának mindenik.

ROMEO.
Fáklyát nekem. Kinek könnyű szive,
Hadd verje talpát a padlóhoz az.
Egy régi mondás jelszavam nekem.
A gyertyatartó dolga nézni csak.
Itt nézni van mit, részt nincs venni kedvem.

MERCUTIO.
A medve is azt mondja: semmi kedve;
De tánczra rántják, s bárha késlekedve,
Ugrál biz ő: én is téged berántlak.
Fáklyád gúnyára ég a napvilágnak!

ROMEO.
Hogyan?

MERCUTIO.
        Csak úgy, hogy a szó már elég,
S mint gyertya, a mely fényes déllel ég,
Szót vesztegetni szintoly hasztalan.

ROMEO.
Ne vesztegesd hát; úgyis oktalan,
A mit teszünk.

MERCUTIO.
S miért?

ROMEO.
        Megálmodám.

MERCUTIO.
Álmodtam én is, úgy éjfél után.

ROMEO.
S mit álmodál?

MERCUTIO.
        Hogy álmodók hazudnak.

ROMEO.
Az meglehet; de álmuk, az való.

MERCUTIO.
Már látom, Mab királyné volt tenálad;
A tündérek bábája, s oly picziny
Alakba’ jár, mint a gyűrű agátja,
Mit egy tanács-úr az ujján visel.
Porszem fogatján, alvó emberek
Orrán keresztűl hajtat; hintaja
Kerék-küllői pók lábszárai,
Ernyője annak kisded szöcskeszárny,
A hámistrángja vékony pókszövet,
Gyeplője nyirkos holdsugár; tücsökczomb
Ostornyele, fa rost a kötele.
Egy szürke mentés szúnyog a kocsis,
Félannyi, mint egy jó kövér kukacz,
Mely lusta piszkos lány ujjába’ terem.
Kivájt mogyoró-haj a kocsi, melyet
Vén szú fürészelt, mókus úr faragcsált,
Tündér-bognárok, m’óta a világ áll.
Így vágtat, éjrűl éjre, szeretők
Agyán keresztűl, s álmuk szerelem;
Udvaroncz térdén, s bókról álmodik;
Ügyvédnek ujján, s álma illetékek;
Szép asszony ajkán, s álma csókolózás;
De pörsenéssel is bosszantja gyakran,
Boszús Mab, hogyha édesség miatt
A szájok íze elromolt…
Nem egyszer udvaroncz orrára hajt,
S az megszagolja, hol van kérni való;
Máskor meg dézmasüldő fark hegyével
Csiklándja alvó kis-pap orrlikát,
S mindjárt zsiros papságrúl álmodik;
Majd katonának vágtat át nyakán,
És álma mindjárt nyakvágás, roham
Ostrom-cselek, spanyol tőr, öt öles
Bor-nyakalás; egyszer a fülébe
Dobszó rialma, melyre felszökik,
Egy-két könyörgést elkáromkodik,
S elaszik újra. Épen e Mab az,
Ki lósörényt éjente összekóczol,
S úgy megcsepűzi az emberek haját,
Hogy bár kibontják, vészt s halált hozó.
Ő a lidércz, mely a hanyatt feküdt lányt
Megnyomva, rászoktatja, hogy utóbb
Elbirja a férjet is; ő az, a ki…

ROMEO.
Mercutio, csitt, sok semmit beszélsz,
Csitt!

MERCUTIO.
Álmokról beszélek, az igaz,
A henye agy szülöttiről, miket
A semmi, vagy csak képzelet fogant!
Híg-testüebbek, mint a levegő,
És csélcsapabbak szélnél, mely imént
Éjszak fagyos keblén édelge még,
S egyszerre felbosszantva, elrohan
S az olvatag délt lengi már körül.

BENVOLIO.
E szél, miről szólsz, elfú minket is:
Ben vacsoráltak már, későn jövünk.

ROMEO.
Félek, korán is! Szivem valami
Balvégzetet sejt, mely a csillagok
Között lebegve még, ma sújt le tán,
S ez éjt iszonynyal jelzi, s únt napom
Silány futását egy bűnös merénynyel
A kora vég felé sietteti.
De ő, ki éltem kormányát viszi.
Vezesse lobogóm’! Föl, víg urak.

BENVOLIO.
Dobszót reá!        (Mind el.)

V. SZÍN.

Csarnok Capulet házában.

Zenészek várnak. Szolgák.

1. SZOLGA.
Hol van Rántási? hogy nem segít tányért váltani? Mit? ő váltana? Inkább kinyalja.

2. SZOLGA.
Ha itt a finomabb munkára csak egy-két kéz van s az is piszkos, az már disznóság!

1. SZOLGA.
Félrébb ezekkel a lóczákkal; tolják arrább a pohárszéket; vigyázzatok az ezüstneműre. Czimbora, tégy félre nekem egy kis marczipánt; s ha szeretsz, mondd meg a portásnak, hogy bocsássa be Fenkő Zsuzsit meg Nellit. Hé, Antal, Rántási!

TÖBBEN.
No, mi kell?

1. SZOLGA.
Oda ben keresnek, hínak, kiáltanak és szidnak a nagy teremben.

3. SZOLGA.
Nem lehet az ember itt is, ott is.

2. SZOLGA.
Csak vígan, fiúk! egy kis kitartás! úgy is a mienk a mulatság vége.        (Bemennek.)
Capulet, Vendégek, Álarczosok jönnek.

CAPULET.
Isten hozott, urak! Sok drága hölgy,
Kit nem kínoz tyúkszem, víg tánczra vár.
Ah, hölgyeim, egy tánczra melyitek
Ad kosarat? Ki még húzódozik:
Mernék fogadni, nincs tyúkszem hiján.
No, eltaláltam? – Csak tessék, urak! –
Volt ám idő, mikor még magam is
Álarcz alól szép szókat suttogék
Szépek fülébe, s tetszett is nekik.
A szép idő! örökre oda van!
– Isten hozott, urak! – Húzd rá, zenész!
– Helyet, helyet! – Most, lányka, tánczra perdülj!
        (Zene, tánczolnak.)
Hé, több világot! – El az asztalokkal!
Oltsátok a tüzet ki, nagy meleg van.
E rögtönzött mulatság mily dicső!
– Csak ülj le, bátya! kérlek, csak maradj.
Tőlünk a táncz már úgyis elmaradt.
Ugyan mikor volt, a mikor te s én
Álarczba’ voltunk?

ÖREG CAPULET.
Harmincz éve, szentem!

CAPULET.
Dehogy! Ne mondd! Nincs még, nincs annyi még!
Lucentio násza óta, bár mikép
Siet a pünkösd, csak huszonöt év telt.
S álarczba’ voltunk ott!

ÖREG CAPULET.
        De több, de több!
A fia is vénebb, harmincz évbe’ jár!

CAPULET.
Ugyan ne mondd! Alig két éve, hogy
Gyámság alatt állt még.

ROMEO.
(egy szolgához).
Ki az a hölgy,
Ki amaz ifjú karját ékiti?

SZOLGA.
Nem ismerem.

ROMEO.
        Ah, úgy ragyogni tőle
Tanúl a fáklyák szép világa tán!
Úgy függ az éj sötét arczúlatán,
Mint drága ékszer a néger fülén
Viselni nem való, nem földi fény!
Fehér galamb így száll varjú seregben,
Mint társi közt e hölgy, ha tova lebben.
Ha végzi tánczát, meglesem, hol ül,
Hadd üdvözüljek érintésitűl!
Szerettem én már? Esküdd el, szemem!
Mert szépet eddig nem láttam, so’sem!

TYBÁLT.
A hang után itélve: Montague ez.
A kardomat, fiú! E nyomorult
Még ide jönni mer, s álarcz alatt,
Gúnyolni s meggyalázni ünnepünket?
Ősim nevére, a nagy ég előtt,
Bűnnek se tartanám megölni őt!

CAPULET.
Öcsém uram, mit dúl fúl, mit dühöng?

TYBÁLT.
Bátyám, az egy Montague, ellenünk!
A nyomorult bosszúnkra jött ide,
Gúnyt szórni ünnepélyünk képibe!

CAPULET.
Az ifjú Romeo?

TYBÁLT.
        Ő, a czudar!

CAPULET.
Csak csöndesedj’, öcsém; hagyd békin őt,
Derék nemesnek látszik; s izgat
Megvallva, városszerte úgy dicsérik,
Mint jó erkölcsű s tisztes ifiat.
A város minden kincseért se venném
Magamra, hogy nálam bántsák meg őt;
Tűrd hát el, és ne is figyelj reá.
Ez akaratom. Azt ha tiszteled,
Nézz nyájasan, simítsd el e redőt,
Mert ünnepünkhöz rosszúl illenék ez!

TYBÁLT.
De annál jobban ily czudar vendéghez.
Nem tűröm őt!

CAPULET.
        De meg kell tűrnöd őt!
Mit, ifj’uram? kell, ha mondom! – Nézze meg
Az ember! Ki az úr itt: te, vagy én?
Nem tűröd őt? Uram bocsá! talán
Vérengzést zúdítsz vendégeim közt?
Legény vagy a csárdában! Gyönyörű!

TYBÁLT.
De, bátya, ez gyalázat!

CAPULET.
        Csitt legyen,
Konok kölyök! Megállj, torkodra forr
E vakmerőség! Azt mondom, vigyázz
Magadra. – Jól van, rajta, kedvesim!
Berzenkedő kakaska, még te mersz?
Egy szót se, vagy… Hejh, több gyertyát ide!
Gyalázat! várj csak! megtanítlak én!
Vígan, barátim!

TYBÁLT.
Erőszakolt türelem, s féktelen düh…
Egész testem remeg e küzdelemtül.
Inkább megyek! – De majd e vakmerőség
Epévé fordítandja édelgését!        (El.)

ROMEO.
(Megfogja Julia kezét).
Ha megfertőzi tán e durva kéz
E drága oltárt: bűnömnek bocsánat!
Két ajkam, e két piruló zarándok,
Az érintést csókkal lemosni kész.

JULIA.
Kegyes kezedet nagyon is megbántod:
Hisz az csak ájtatot mutatni kész.
A szentnek is van keze, jó zarándok,
S zarándok és szent csókja: kézbe kéz.

ROMEO.
Szentnek s zarándoknak nincs ajka szinte?

JULIA.
Van, ámde annak imádság a tiszte.

ROMEO.
Hagyd, drága szent, az ajknak, mit a kéz tesz:
Add meg, mit esd, ne hajtsd hitét kétséghez.

JULIA.
A szent nem mozdul, bár kérést megadhat.

ROMEO.
Ne mozdulj hát, míg elveszem az adottat.

        (Megcsókolja.)
Ajkam megtisztult bűntől, ajkad által.

JULIA.
Így hát a bűn ajkamra szálla által.

ROMEO.
Ajkamról, bűn? – Új, édes bűnre késztesz,
Add vissza hát!

JULIA.
        A csókhoz, látom, értesz.

DAJKA.
Kisasszony, édes anyja szólitá.

ROMEO.
És ki az anyja?

DAJKA.
Ejnye, ifju úr,
Még azt se tudja? Hát a házi asszony;
Jó s bölcs s erényes asszonyság pedig;
Dajkája meg épen magam valék;
És mondhatom, ki birni fogja őt,
Nem lesz szegény.

ROMEO.
        Ah! ő hát Capulet!
Így éltem zálog ellenkézbe’ lett!

BENVOLIO.
Jerünk, öcsém! a játék sokra megy.

ROMEO.
Az úgy van! árát szivem adja meg.

CAPULET.
(a vendégekhez).
Ne még, ura, ne készülődjetek.
Még hátra van tán némi frissitő.
Hát, csak…? Köszönöm, édes uraim,
A sziveségteket! Jó éjszakát!
Fáklyákat, hejh! – Jerünk feküdni hát!
Lelkemre, csakugyan késő idő van.
Megyek feküdni én is.
        (Mind el, Julián és a Dajkán kívül.)

JULIA.
Jer csak, dadám. Ki az a fiatal?

DAJKA.
A vén Tiberio egyetlen fia.

JULIA.
Hát az, ki ott megy, az ajtóban ép?

DAJKA.
Úgy vélem, az ifjú Petrucchio.

JULIA.
Hát az a másik, az, a ki nem tánczolt?

DAJKA.
Nem ismerem.

JULIA.
        Tudd meg nevét! Ha tán
        (A Dajka távozik.)
Nős már: Sírom lesz nász-ágyam csupán.

DAJKA.
(visszatér).
Egy Montague, a neve Romeo,
Nagy ellenségtek egyetlen fia.

JULIA.
Szerelmem sarja hát egy gyűlölt névnek?
Korán láttam, s ah későn ismerém meg!
Oh, csuda-szerelem a gyűlöletben,
Hogy épen ellenségem’ kell szeretnem!

DAJKA.
Mi az, mi az?

JULIA.
        Egy kis dalt tanulék
Egy tánczosomtól.
        (Ben Julia nevét kiáltják.)

DAJKA.
        No, jerünk, kicsim!
Mind távozott a vendég, senki sincs!
        (Elmennek.)

KAR.
A régi vágy kihalt, nyomába lépni
Sietve támad im új szerelem;
S ki még előbb oly szép volt, az iménti,
Most Juliához mérve fénytelen.
Most Romeo szeret s szeretve van,
Egymást a kölcsönláng lebűvölé.
Vélt ellenéhez sóhajt újtalan,
S vágygyal kap az édes maszlag felé.
Ellennek tartva, zárt ajtókra lel,
Nincs alkalom szerelmet vallani;
Eped a lány is, s hogy mondhassa el,
Hogy őt is megbűvölte valami?
        De szenvedélyök falnak s zárnak nyitja,
        S a kínt kéjjé cserélni megtanítja!

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Szabad tér, Capulet kertje mellett.

Romeo jő.

ROMEO.
Mehetek-é tovább, ha itt szivem?
Fordúlj setét föld! és keresd napod’!
        (Átmászik a falon s a kertbe beugrik.)
Benvolio és Mercutio jönnek.

BENVOLIO.
Hejh, Romeo! Öcsém! hejh!

MERCUTIO.
        Volt esze,
Haza szökött s azóta ágyba bújt.

BENVOLIO.
De erre jött s megmászta e falat.
Szólítsd, Mercutio.

MERCUTIO.
        Sőt felidézem.
Hé, Romeo! Bolond! Szerelmes! Őrült!
Jelenj meg egy sóhajtás képiben,
Mondj egy rímet csak s megelégszem azzal.
Sóhajts egy Ah-t, vagy Mondd: „szív – hív,” s elég.
Vénus komám-asszonynak adj egy jó szót,
Szólj enyelegve vak fattyával, a
Gonosz Kupidóval, ki oly jól talált,
Mikor Kophetua király a czigánylányt
Szerette meg. – Hijába! mit se hall.
Se mozdul, meg se mukkan. Oda van
Szegény majom! – Már jobban kell idéznem.
Idézlek Róza szép szeme nevében!
Nagy homloka, kis eperajkai,
Piczinyke lába, módos csípeje,
Darázs-dereka, rezgő czombjai
S annak melléki nevében! Jere,
Ten-alakodban jöszte és jelenj meg!

BENVOLIO.
Ha hallaná, boszakodnék nagyon.

MERCUTIO.
Miért? Az, elhiszem, boszantaná,
Ha kedvese ölébe idegent
Támasztanánk, s az ott merően állna,
Míg csak le nem bűvölné a leány.
Ez már bosszúság volna. Ám az én
Idézetem szép és becsületes,
Magát akarva feltámasztani
Imádottja nevében.

BENVOLIO.
        Ejh, jerünk.
E fák mögé rejté magát, a hol
A nedves éjszakával társalog.
Szerelme vak, azért keres sötétet.

MERCUTIO.
Ha a szerelem vak, czélt úgy sohsem érhet.
Mert noszpolyafa árnyékában ül,
S kivánja, hogy szép hölgye lenne bár
Ért noszpolya s ölébe hullana.
No, Romeo! jó éjt; én már megyek
Dunyhám alá. A szabad ég alatt
Igen hideg van, nem tudnék aludni.
Jösz-é? Jerünk!

BENVOLIO.
        Jerünk! úgy is hijába
Keresni azt ki elrejtőzni vágy.        (El mindketten.)

II. SZÍN.

Capulet kertje.

Romeo jő.

ROMEO.
Sebhelyt gúnyol, kinek nem volt sebe!
        Julia fen egy ablakban megjelen.
De csitt, mi fény tör át az ablakon?
Nap kelte az és napja Julia.
Kelj, drága nap, s az irígy holdat öld meg,
Mely már is halvány és bútól beteg,
Hogy szebb vagy nála, szolganője, te.
Ne szolgáld őt, ha ő irígy reád,
Hisz szűz-ruhája halvány s színtelen,
Balgák viselhetik csak: dobd el azt!
Ő, hölgyem az! Oh, lángszerelmem ő,
S oh vajha, tudná csak, hogy az!
Szól. Mit se hallok. Oh, de mit tesz az:
Szeme beszél, hadd felelek reá!
Én vakmerő! hisz nem nekem beszél!
A kerek ég két legszebb csillaga
– Dolguk levén – fölkérte két szemét,
Fényljék helyettök, míg ők oda járnak.
S ha két szemével helyt cserélne a
Két csillag: arcza fénye azokat
Megszégyenítné, mint mécsest a nap;
S szeme az égben oly fényt hintne szét,
Hogy dalra kelne a madársereg,
Hivén, hogy nincs is éj s föltünt a reg.
Ni, hogy bocsátja arczát kis kezére.
Oh, bár lehetnék kesztyű e kezen,
Hogy arczit érinthetném.

JULIA.
        Ah!

ROMEO.
        Beszél!
Oh szólj még, fényes angyal! Mert az éj
Sötétiben, mely sátoroz fölöttem,
Úgy tűnsz föl, mint az ég szárnyas követje
Szegény halandók égre forditott
Szemének, a kik hátra esnek, őt
Bámulni, míg a lassan átvonúló
Felhőn lebeg s a lég árján evez.

JULIA.
Oh Romeo! mért vagy te Romeo?
Tagad meg atyádat, és lökd el neved’.
S ha nem akarnád: esküdjél hivemmé,
S én nem leendek Capulet tovább!

ROMEO.
Várjak-é még, vagy szóljak erre már?

JULIA.
Neved csak ellenségem, csak neved.
Te csak te vagy, ha Montague nem vagy is.
Mi Montague? Nem kéz, se láb, se kar,
Sem arcz, sem ember semmi része nem.
Végy más nevet föl. Oh de mi a név?
Mit rózsának hivunk, nevezzük azt
Akárhogy: olyan illatos marad.
Így Romeo, ne hivnák Romeonak,
Megtartaná dicső tökélyeit
E név ne’kűl is. Oh vesd el neved’,
S helyette, a mi úgyse lényeged,
Fogadd el lényemet!

ROMEO.
(előlép).
Szavadon foglak:
Nevezz tiednek, s kikeresztelkedem.
És nem leendek Romeo tovább.

JULIA.
Ki vagy te, ki az éjtől födve, így
Titkom’ kilested?

ROMEO.
        Névvel, nem tudom,
Mikép nevezzem meg neked magam’.
Nevem gyűlölt magamnak, drága szent,
Mivel tenéked ellenséged az.
Ha írva volna: széttépném legott.

JULIA.
Fülem nem itta még be száz szavát
Nyelvednek, ámde hangját ismerem.
Nem vagy te Romeo? nem Montague?

ROMEO.
Egyik se, hogyha nem tetszők neked.

JULIA.
Mikép jövél, mondd meg, s miért ide?
Magas a kertfal, azt megmászni nehéz!
S halál a hely, tekintve, hogy ki vagy,
Ha valamely rokonom itt talál.

ROMEO.
Szerelem szárnyán röpültem át a falt,
Szerelmet nem zárnak ki kő falak.
Szerelem, mit tehet: merészli is;
S így rokonid sem állnak gátomul.

JULIA.
Ha észre vesznek, megölnek legott.

ROMEO.
Ah, több veszélyt rejt ellenem szemed,
Mint kardvasok. Nézz édesem te rám,
S ám jőjenek: szivem’ nem járja vas.

JULIA.
Nem! a világért meg ne lássanak!

ROMEO.
Az éj palástja elföd engemet.
S ha nem szeretsz: hadd lássanak meg ők.
Végezze inkább éltemet dühök,
Mintsem szerelmed nélkül élni még!

JULIA.
Mikép leléd föl mégis e helyet?

ROMEO.
A szerelem keresni sürgetett;
Tanácsot ő, én néki szemet adtam.
Én nem vagyok hajós; de távolabb
Ha volnál a legtávolabbi tenger
Locsolta partnál, elszánnám magam’
A vészes útra, ilyen áruért!

JULIA.
Tudod, hogy arczom’ sűrű éj födi,
Máskép szemérempir futná el azt
Azért, a mit ma tőlem ellesél.
Szemérmet játszanám, el is tagadnám,
A mit kiejték: – félre, illedelem!
Szeretsz-e? mondd! Azt mondod rá: igen,
S hiszem szavad’. De hogyha esküszöl,
Eskűszegő lehetnél, s szeretők
Eskűszegésén istenek nevetnek.
Oh drága Romeo! ha csakugyan
Szeretsz: oh mondd ki nyiltan. És ha tán
Azt gondolod, hogy könnyen engedék,
Daczos leszek, s makranczos, és nemet
Mondok, édes Montague, nagyon
Nyájas vagyok, s azért könnyelmünek
Tartasz talán. De, ifjú, higyj nekem,
Hívebb leszek, mint a ki vonakodni
Jobban tud. Vonakodtam volna is,
Megvallom, ámde már kihallgatád,
Míg észrevettem, hő szerelmemet.
Azért bocsásd meg s ne tulajdonítsd
Könnyelműségnek vallomásomat,
Mit a setét éj így elárula!

ROMEO.
Oh hölgyem, a szent holdra esküszöm, mely
Ezüstbe vonja fáid sudarát…

JULIA.
Az állhatatlan holdra, oh, ne esküdj’,
Mely hónaponkint mindig változik:
Oly változó lesz úgy szerelmed is!

ROMEO.
Mire esküdjem?

JULIA.
        Ne esküdj’ semmire!
Vagy szép magadra esküdj’, már ha eskel,
Bálványozásom istenére: és
Mindent hiszek.

ROMEO.
        Ha valaha szerelmem…

JULIA.
Jól van! ne esküdj’. Bár szeretlek is,
Ez éji frigyet mégse szeretem.
Oly hirtelen, rögtönzött, fontolatlan;
Olyan, mint a villám, mely megszünik, míg
Kimondanók: villámlott! – Oh szivem,
Jó éjszakát! – Szerelmünk bimbaja
Talán a nyárnak érlelő lehétől
Bájló virágra nyíl, míg újonnan
Találkozunk. – Jó éjt! – Oly szeliden
S oly édesen pihenj, mint itt szivem!

ROMEO.
Hát elbocsátsz, ily üres kézzel im?

JULIA.
Mit vársz, szerelmünk első éjjelin?

ROMEO.
Szerelmi esküd’, enyimért cserébe!

JULIA.
Hisz azt megadtam, mielőtt kivántad.
S megint szeretném: volna birtokomban!

ROMEO.
Szeretnéd visszavenni? S mért, szivem?

JULIA.
Hogy birjam s újra adhassam neked!
S olyat kivánok, a mi már meg is van:
Jóságom, mint tenger, határtalan,
S szerelmem oly mély: mennél többet ad
Neked, magamnak annál több marad!
Oly végtelen mindkettő.
        A Dajka ben, Juliát szólítja.
Zajt hallok ott ben. – Áldjon ég, szivem!
– Megyek, dadám! – Jó Montague, légy hivem.
Várj egy kicsit, azonnal kijövök        (El.)

ROMEO.
Oh drága, drága éj! Mint reszketek,
Hogy, éj levén, mindez talán csak álom.
Édesb s hizelgőbb, mint való lehetne!
        Julia fen, visszatér.

JULIA.
Három szót, drága Romeo, s avval
Jó éjszakát! Ha szándokod komoly,
Szilárd szerelmed, s házasság a czélod,
Izend meg attól, majd reggel, kit én
Küldök tehozzád, hol s mikor kivánod
A szent szertartást végrehajtani?
Én lábaidhoz teszem mindenem’,
S mint uramat, követlek bárhová!

DAJKA.
(ben).
Kisasszony!

JULIA.
Megyek, megyek! De hogyha szándokod
Nem tiszta, kérlek…

DAJKA.
(ben).
Kisasszony!

JULIA.
        Jól van, jól! megyek.
…Hagyd abba, jobb; s hagyj búmnak engemet!
Majd holnap küldök…

ROMEO.
        Isten úgy segéljen…

JULIA.
Jó éjt, ezerszer édes éjszakát!        (El.)

ROMEO.
Ezerszer bús, elvesztve csillagát!
A hű, hívéhez, oly vigan siet,
Mint iskolás fiú, könyvétül el!
De hív’ hivétől, ah, alig mehet,
Mint iskolába az, ha menni kell.
        (Indul. Julia fen, visszatér.)

JULIA.
Pszt! Romeo! A solymár füttyivel
Szeretném visszahívni sólymomat;
Ki rab, rekedt, nem szólhat hangosan.
Máskép a viszhang bérczodvát betörném
S rekedtebbé kiáltanám vele
Légajkát, mint enyim most, Romeo
Édes nevének ismétlésivel!

ROMEO.
Szerelem az, ki szólítá nevem’.
Oh mily ezüst hang a kedves szava
Az éji csöndben, mint bűvös zene
A vágyó fülnek.

JULIA.
        Romeo!

ROMEO.
        Szivem!

DAJKA.
(ben).
Kisasszony!

JULIA.
        Hánykor küldhetek tehozzád?

ROMEO.
Kilenczkor.

JULIA.
        Nem mulasztom el. Ah!
Húsz év van addig! – Mért is hivtalak
Még vissza! Lásd, mér elfeledtem!

ROMEO.
        Oh
Hadd álljak itt, a míg eszedbe jut.

JULIA.
Még jobban elfelejtem, csak maradj!
S csak kedves ittlétedre gondolok.

ROMEO.
S én maradok, csak hogy feledd magad’,
S felejtem én is, hogy más otthonom van.

JULIA.
Mindjárt virad: szeretném már, ha mennél,
De nem tovább, mint lányka madara,
Melyet kezéről kissé elbocsát
(Mint kurta lánczra vert szegény fogoly!)
S kis czérnaszálon újra visszarántja,
Szabadságára is féltékenyen.

ROMEO.
Bár madarad lehetnék!

JULIA.
        Bár lehetnél!
Kényeztetésem ám megölne tán!
Jó éjt, jó éjt! Oly édes gyötrelem
Az elválás! Szeretnék szűntelen
Jó éjszakát kivánni – reggelig!        (El.)

ROMEO.
Pihenjen álom, szemeid szelid
Pilláin, édes puha kebleden bék’!
Ha én, ily ágyon, álom s bék’ lehetnék!
El a baráthoz! üdvöm drága kéjét
Közölni véle s kérni jó segélyét!        (El.)

III. SZÍN.

Lőrincz barát czellája

Lőrincz jő kosárral.

LŐRINCZ.
Kékszemű reg mosolyg a barna éjre,
Fény-csíktól tarkul a felhők szegélye.
Mint részeg, tántorog a foltos setét,
Kerülve a nap fénylő kerekét.
Most, míg a nap áthevitné a tájt
S fölinná az éj nedves harmatát:
Addig e házi kosarunkat meg kell
Szednem gyógyító, balzsamos füvekkel.
Tenyészet anyja, sírja is a föld:
Mindent benyel, mikép szülé előbb.
S szülötte, sarja ezerféle im,
Zsendülve, csüggve gazdag emlein.
Soknak milyen sokféle haszna van,
Különböző mind, egy se hasztalan.
Oh mennyi kincs, milyen titkos bűbáj van
Elrejtve mélyen, kőben, fűben, fában!
Mi csak a földön él, a legsilányabb,
Valami hasznot ad a földanyának;
S viszont a legjobb, a leghasznosabb,
Kárt tesz, ha félre, tiltott útra csap.
Erény is bűn lesz, rosszúl alkalmazva,
S helyén a bűnnek is van néha haszna.
E kis virágcsa zsenge levele
Ölő mérget rejt, s balzsamot vele:
Szagold, s gyönyör hat minden ízet ált’;
Izeld, s szived verése is megállt.
Két ellenhatalom így táboroz
Emberbe’, mint fűben: a jó s a rossz.
S ha jó fölött a rossz túlsúlylyal áll:
Az örlő féreg ott van – a halál!
Romeo jő.

ROMEO.
Jó reggelt, atyám!

LŐRINCZ.
        Benedicite!
Mely kora nyelv vidám üdvözlete?
Fiam, fiam, rendetlen vért mutat,
Ilyen korán elhagyni ágyadat.
Aggok szemében fenviraszt a gond,
S hol gond tanyáz: álom hogy lelne hont?
Hol ép ifjúság fekszik gondtalan,
Arany álomnak ott uralma van.
Korán kelésed így hát arra jel,
Hogy megzavart kedélyed kelte fel.
Ha nem: fogadnék, Romeo tehát
Ágyon kívül tölté az éjszakát.

ROMEO.
Találtad! Annál édesben pihentem.

LŐRINCZ.
Uram bocsá! Tán Róza volt öledben?

ROMEO.
Nem! Róza, szent atyám, feledve van;
E név s keserve már temetve van!

LŐRINCZ.
Ez jó, fiam! – de hol voltál? beszélj.

ROMEO.
Elmondom, míg másodszor kérdenél.
Az ellenségnél voltam víg estélyen,
Hol szivemen váratlan sebze mélyen,
Kit én viszont sebzék. Bajunkra, lásd,
Kezedtől kérünk szent irt s gyógyulást.
Nézd, gyűlölet sincs szivem rejtekin,
Irt ellenségemnek is kérek im!

LŐRINCZ.
Légy nyilt fiam, s nyugodtabban beszélj.
Gyónásod oly burkolt: rá felelet
Csak szintoly burkolt föloldás lehet.

ROMEO.
Hát nyiltan szólok. Szivem hő szerelme
Capulet lányát tartja átölelve.
S mint őt enyém, úgy engem az övé.
Frigyet köténk; de köss te együvé
A szent áldással. Hol, mikor, miként
Találkozánk, szeretkezénk, köténk
Frigyet: mentünkbe’ mindezt elbeszélem;
Csak arra kérlek: add ma össze vélem.

LŐRINCZ.
Oh szent Ferencz! Hát szived ily ledér?
És Róza, kit oly forrón szeretél,
Feledve már? Ifjak szerelme nem
Szivökbe’ van, csak szemök fényiben.
Oh Jézus Mária! E Róza végett
A sós vizek mily árja mosta képed’!
Szerelmedet, e gazdag öntözéssel
Nagygyá növelted: s most ízlelni késel!
Sohajfelhődtől ködös még a nap,
Még panaszid fülemben zsonganak,
Nézd, hosszan látom itt, orczádon át
Vonulni régi könyed friss nyomát;
Ha te valál az s tied volt e bánat:
Te s bánatid, mind Rózáért valának.
Megváltozál? Ám! hogy ne volna lenge
A nő, mikor a férfi szív ily gyenge

ROMEO.
Mindig szidál, hogy Rózát szeretém.

LŐRINCZ.
Csak, mert imádtad, feddettelek én.

ROMEO.
S mondád, temessem el szerelmemet.

LŐRINCZ.
Nem úgy, hogy mást támaszsz föl a helyett.

ROMEO.
Kérlek, ne szidj: kit most szeret szivem,
Szerelmemért szerelmet ad hiven.
Amaz nem tette.

LŐRINCZ.
        Oh, mert jól tudá,
Hogy üres hang volt, mely nem tart soká.
De jöszte, ifjú szélpál, jer velem;
Rábír egy ok, hogy ügyed’ fölvegyem:
Tán így szerelemre fordíthatjuk át
Családotok megrögzött haragát.

ROMEO.
Jerünk hamar, a föld ég talpam alatt.

LŐRINCZ.
Lassan siess; megbotlik, a ki szalad!
        (Mindketten el.)

IV. SZÍN.

Utcza.

Benvolio, Mercutio jönnek.

BENVOLIO.
Hol a pokolba’ lehet ez a Romeo?
Haza se jött az éjjel?

BENVOLIO.
Nem az apja házához. Szolgájával beszéltem.

MERCUTIO.
S e Rozalin, e halvány, szintelen báb
Kínozza így. Még őrültté teszi!

BENVOLIO.
Tybált, a Capuletház rokona,
Levelet írt s a házhoz küldte azt.

MERCUTIO.
Fejem’ teszem rá: kihivás.

BENVOLIO.
Majd megfelel rá Romeo.

MERCUTIO.
Ki írni tud, levélre megfelelhet.

BENVOLIO.
Nem úgy; az írónak felel meg, áll elébe.

MERCUTIO.
Jaj, szegény Romeo! már meg van ölve: egy fehér leányka fekete szeme szúrta át; fülébe lőttek egy szerelmi dallal, s szivének kellő közepét a nyilas istenke nyilvesszője szegezte át. Hogy tudna a Tybáltnak megfelelni?

BENVOLIO.
No, mi az a Tybált!

MERCUTIO.
Nem valami vékonypénzű hős, arról biztosítlak! Illem- és becsületkérdésekben valódi fejedelem. Úgy vív, mint ti kottából énekeltek: tempót, mértéket tart, ütemre dolgozik, kitartja a fél hangszünetet; egy, kettő, három! már a melledben van, a selyem gombocskád kellő közepén. Pompás verekedő. Első rangú tekintély a párbajokban, az első és másod-fokú sérelmek s párbaj-okok megitélésében. Hát még a kivitelben mily művész! Azok a hátra- és kiugrások! kettős cselvágások! Ezek a…

BENVOLIO.
Micsodák?

MERCUTIO.
Ezek a pokolba való suttogó, selypegő, fölfújt, nyegle vasgyúrók! kik nyelvökkel csattogtatnak: „Isten ugyse! milyen pompás penge! milyen megtermett ficzkó! milyen csinos kis czafra!” Oh nagyapám! nem szörnyűség, hogy így bosszantanak ezek a szemtelen legyek, e divatmajmok, a pardonmoszjék, kiknek hijába mondjuk: „hátrább az agarakkal!” mindig előre dugják az orrukat!
Romeo jő.

BENVOLIO.
Itt jő Romeo, itt jő Romeo.

MERCUTIO.
Az, romja csak! Mintha kivették volna az ikráját, mint a besózott heringnek. Hús, hús, be hallá váltál! Most már szerelmi dalokban ömleng, Petrárka módjára. Laura az ő szépéhez képest konyhaszolgáló, pedig, Isten ugyse, jobban megállta imádója kadencziáit. Didó valóságos duda, Cleopatra czigányasszony, Hero és Heléna hetérák és helótanők; Thisbe, hogy szürkeszemű, az nem tartozik a dologra. – Signor Romeo, bon jour! Franczia üdvözlet, franczia bugyogódnak. Az éjjel ugyan szépen a fa képnél hagytál!

ROMEO.
Jó reggelt, barátim! Micsoda fa képről beszélsz?

MERCUTIO.
No, hogy megszöktél, szó nélkül.

ROMEO.
Bocsáss meg, jó Mercutio, sietős dolgom volt, s olyankor nem gondolunk az udvariassággal.

MERCUTIO.
Hanem bemászunk az idegen udvarba, nemde?

ROMEO.
Hogy érted azt?

MERCUTIO.
No hát, udvarolni egy idegen szépnek.

ROMEO.
Udvariatlan gyanusítás.

MERCUTIO.
Semmi gyanítás. Bizonyosan tudom, hogy csókolóztál.

ROMEO.
Hagyd el!

MERCUTIO.
Czipő-csokrodra, hogy csókolóztál!

ROMEO.
Kopjék el czipőm talpa, ha csokra csókot csak látott is!

MERCUTIO.
Azt meghiszem, hogy nem látta. De azért mezitláb maradnál, ha átkod betelnék.

ROMEO.
Mezitláb, búcsúra mennék egy madonnához.

MERCUTIO.
Számíthatsz bocsánatára.

ROMEO.
Hát arra, hogy te elbocsátasz? Sietek.

MERCUTIO.
Jer, Benvolio, segítségemre. Kifogytam az élczből: jer, tartóztassuk Romeot.

ROMEO.
Tatarozd, a miben megfogyatkoztál. Én szaladok.

MERCUTIO.
Vigyázz, szalagod kiódzott.

ROMEO.
Inkább megkötöm, mintsem kereket kössek itt. Bocsássatok.

BENVOLIO.
Maradj csak.

ROMEO.
Épen jókor. Nézd csak!
A dajka, Péter jönnek.

MERCUTIO.
Vitorla, vitorla!

BENVOLIO.
Még pedig párosával, kabát meg szoknya.

DAJKA.
Péter!

PÉTER.
Tessék!

DAJKA.
A legyezőmet, Péter!

MERCUTIO.
Jó Péter, add oda, hadd tartsa a képe elé, mert szebb kép van a legyezőjén.

DAJKA.
Szép jó reggelt, szép úrfiak!

MERCUTIO.
Szép jó estét önnek is, szép hölgyecske.

DAJKA.
Miért jó estét?

MERCUTIO.
Mert a kegyed czifferblattján estére áll a mutató.

DAJKA.
Mily goromba ember! Tán gombát evett?

MERCUTIO.
Hja, asszonyom, minden gomba jó gomba, csak az ember goromba.

DAJKA.
(Romeo felé).Nem tudnák megmondani uraim, hogy találhatám a fiatal Romeot?

ROMEO.
Megmondani én megmondhatám. De mire megtalálja, a fiatal Romeo öregebb lesz, mint a mikor keresésre indult. Én vagyok e néven a legfiatalabb, rosszabb hiányában.

DAJKA.
Helyesen, uram.

MERCUTIO.
Úgy? Helyesen, hogy ő a legrosszabb.
Igaza van! Bölcsen, bölcsen!

DAJKA.
Ha ön az, uram, négy szem közt óhajtanék önnel szólani.

BENVOLIO.
Egy kis négy szem közti vacsorára hivja, fogadom.

MERCUTIO.
Kerítő, kerítő! Kerítsd be! Halló, ha!

ROMEO.
Mit hajtasz, Mercutio?

MERCUTIO.
Nyúlat, öcsém, nyúl van a csapáson.
        „Vén szürke nyúl, vén szürke nyúl,
        Jó bőjti eledel!
        Piff-paff reá! a fűbe húll:
        Jó ízűn költsed el!”
Nem jősz haza, Romeo? Hozzátok megyünk ebédre.

ROMEO.
Menjetek csak. Mindjárt követlek.

MERCUTIO.
Isten veled, deli hölgy. Deli, deli, deli hölgy!
        (Mercutio és Benvolio el.)

DAJKA.
Vigyen az ördög! Kérem uram, ki ez a hetyke kamasz, hogy úgy tele van a szája sárral meg epével?

ROMEO.
Úri ember az, dajka; csakhogy gyönyörködik a maga hangjában, s többet beszél egy óra alatt, mint a mennyinek egy hónap alatt ura birna lenni.

DAJKA.
No, csak ellenem szóljon valamit, majd lecsepülöm, ha még húszszorta úribb ember volna is. S ha nem birnék vele, majd akad nekem, a ki segítsen. Gyalázatos mocskos szájuja! velem ne komázzék, se ne szúrkálódjék, én nem vagyok az ő perepúttyából való. Te is csak itt állsz s szájtátva nézed, hogy minden kamasz nekem essék!

PÉTER.
Nem vettem észre, hogy valaki magára esett volna. Csak a kellene még! én is kirántanám a vaskómat, legyen meggyőződve. Én is kész vagyok rántani, mint bárki más, ha látom, hogy birok vele s az igazság is részemen van!

DAJKA.
Biz Isten, úgy boszankodom, hogy minden porczikám bizserg. Czudar csúfszájuja! kérem uram, egy szóra. A mint mondtam, kisasszonyom megbizott, hogy fölkeressem önt. Mit izent, azt magamban tartom; de azt mindenek előtt, hogyha jégre vinné őt, mint mondani szokás, az csúnyaság volna öntől: mert lássa, kisasszonyom gyöngécske még; annál fogva, ha rászedné őt, az bizony nem illenék, és igen hitvány cselekedet volna öntől.

ROMEO.
Dajka, ajánlj kisasszonyod kegyeibe. Esküszöm.

DAJKA.
Édes szivem! megmondom, mind egy szóig elmondom. Oh hogy örül majd a kicsikém!

ROMEO.
Mit mondasz neki? hisz nem is hallgatsz rám.

DAJKA.
Megmondom neki, uram, hogy ön kész megesküdni, a mi magában is férfias ajánlat.

ROMEO.
Mondd csak: hogy ejtse módját valahogy,
Gyónásra menjen el, ma délután.
Lőrincz barát czellájában, ha meggyónt,
Megesküszünk. Fogd, fáradságodért.

DAJKA.
Nem uram. Oh nem! egy fillért se! nem!

ROMEO.
Eredj, eredj csak! El kell venned. Így.

DAJKA.
Ma délután hát? Ott leszünk, uram.

ROMEO.
Jó dajka, várj az apátság mögött;
Azonnal ott leend egy emberem,
Ki jó erős kötélhágcsót ad át,
Mely üdvöm árboczára engemet
Az éj-homályban bizton fölsegítsen.
Isten veled. Légy hű s meglesz jutalmad.
Isten veled. Ajánlj úrnőd kegyébe!

DAJKA.
Az Isten áldja meg nagysádat! De, úrfi…

ROMEO.
No, mit kivánsz még, édes dajka? szólj.

DAJKA.
Szolgája biztos? Tudja ön pedig:
Kettő titkát ne tudja harmadik.

ROMEO.
Felelek érte. Biztos, mint a zár.

DAJKA.
No jó. Oh úrfi, kisasszonyom a legédesb leányka. Istenem teremtőm, csak most volt még olyan kis locska-fecske. Oh, van itt a városban egy gazdag úr, valami Páris, az is szivesen bele harapna. De ő, drága lélek, épen úgy szereti, mint a kecske a kést. Néha boszantom, s aszondom neki, hogy Páris csinosabb legény; de becsületemre mondom, arra olyan fehér lesz, mint a fal. – Nem egy betűvel kezdődik-e rózsa és Romeo?

ROMEO.
De, R-betűvel. Hát asztán?

DAJKA.
No lássa. R-rel. bizony. Dehogy! valami más betűvel. De olyan szép versecskéket tud önről és a rózsáról! Örülne a szive, ha hallaná.

ROMEO.
Ajánlj kisasszonyodnak! (El.)

DAJKA.
Ezerszer, ezerszer. – Péter!

PÉTER.
Tessék.

DAJKA.
Péter, fogd a legyezőmet. Előre, frisen.
        (Elmennek.)

V. SZÍN.

Capuleték kertje.

Julia jő.

JULIA.
Pontban kilenczkor küldtem a dadát;
Fél óra alatt, azt mondta, visszatér.
Tán nem találta. Az még sem lehet.
De sánta! – Oh, csak gondolat lehet.
A szeretők hirnökje, tízszer oly
Gyors illanó, mint könnyü napsugár,
Ha árnyat űz setétes halmokon.
Azért húzzák szárnyas galambok az
Ámor kocsiját, Kupidónak is
Azért vannak bizonynyal szárnyai!
Legfőbb csúcsára ért föl már a nap
Mai útjának; három óra van
Kilencztől délig: ő még sincs sehol.
Ha szive volna és hő ifju vére:
Gyorsan röpülne, mint a könnyü labda,
Szavam röpitné kedvesemhez őt,
Azé meg hozzám vissza;
De vén tag olyan, mintha halva vón’,
Rest, lassú, súlyos, halvány, mint az ón!
A Dajka és Péter jönnek.
Oh ég! im itt jő. Édes dajka, szólj!
Találtad-é? Küldd el legényedet.

DAJKA.
Péter, te lódulj. Várhatsz oda ki.
        (Péter el.)

JULIA.
Szólj, drága dajka. – Oh nagy ég, mi bús vagy!
Rossz hírt ha hozsz is, mondd csak vígan el.
Ha jót: ne csúfold e savanyú arczczal
A hírbe’ rejlő mézédes zenét!

DAJKA.
Fáradt vagyok, hadd fújom csak magam’ ki.
Jaj, hogy futottam! Fáj a csontom is.

JULIA.
Bár vón’ enyém híred, s csontom tiéd!
Kérlek, hamar! Szólj, aranyos dadám.

DAJKA.
Jézus, milyen mohó! Tűrtesd magad’.
Nem látod-é, hogy nincs lélekzetem?

JULIA.
Már hogy ne volna, hogy ha arra van,
Hogy azt kimondhasd: „Nincs lélekzetem.”
Mentséged, arra, hogy mért nem beszélsz,
Több, mint a mit beszélned kellene.
Jó hírt hozál-é vagy rosszat? felelj.
Ezt mondd meg, aztán várok szivesen.
Nyugtass meg erről: jó vagy rossz a hír?

DAJKA.
No, te ugyan egyyügyüen választottál! Tudsz te választani! Romeo! Ugyancsak! Noha arcza szebb, mint a milyet valaha is láttam; és lábszára gömbölyűbb, mint akárkié; a mi kezeit, lábait és termetét illeti, ámbár nem sok van mit mondani rólok, mindazáltal hasonlíthatatlanok! Nem épen példánya az udvariasságnak, de fejemet teszem rá, oly szelid, mint a bárány. Csak rajta, galambom, s Isten segítsen többre is. Hé, tán már megebédeltetek?

JULIA.
Nem, nem! De mindezt tudtam eddig is:
Arról beszélj, mit szólt az esküvőről?

DAJKA.
Jaj, a fejem ég! Be rossz fejem van!
Úgy lüktet, mintha szét akarna esni.
S a hátam, itt ni! Oh a hátam is.
Lelkedre vedd, ha addig küldözöl,
Míg megszakajt ez a sok futkosás!

JULIA.
Megrémitesz valóban, hogy bajod van.
De édes, édes, édes dajka, szólj,
Mit mond szerelmem?

DAJKA.
        Hát, szerelmed úgy
Felelt, mint illik egy becsületes,
Lovagias, szép, nyájas férfihoz,
Ki még erényes is. – Hol az anyád?

JULIA.
Hol az anyád? Hát ben, hol volna másutt?
Mily összevissza válaszolsz. „Szerelmed
Úgy szólt, mint illik egy becsületes
Szép férfihoz;” s aztán: „Hol az anyád?”

DAJKA.
Én Istenem, te! hogy vagy oly mohó?
No, jőszte csak, várj. Ez a köszönet.
Hogy összetörtem minden csontom’ érte!
Máskor, ha vágysz izenni, menj magad!

JULIA.
Oh mily zavar! Szólj, mit mond Romeo?

DAJKA.
Eresztenek ma gyónni, kis cziczám?

JULIA.
Igen.

DAJKA.
        No hát, siess Lőrincz barát
Lakába: ott egy férfi vár reád, hogy
Nővé tegyen. No, most már a hamis vér
Arczodba fut s a hírre mind bibort ölt!
Siess te gyónni. Én meg másfelé,
Hágcsó után, melyen szerelmesed
Ma este egy madárfészekbe hág.
A gyönyöröd terhét, baját im én
Hordom. Neked az éjjel jut ki majd!
Még valamit falok. Te gyónni menj.

JULIA.
Isten veled! – Oh édes földi menny!
        (Mindketten el.)

VI. SZÍN.

Lőrincz barát czellája.

Lőrincz barát, Romeo jönnek.

LŐRINCZ.
E szent kötésre úgy mosolygjon ég,
Hogy bánattal ne sújtson majd utóbb!

ROMEO.
Amen, amen! De jőjön bármi bú,
Nem éri az föl a gyönyört, a mit
Egy kurta percz ad, míg őt láthatom.
Csak kösd kezünket áldásoddal össze,
S hadd jőjön a szerelm-oldó halál:
Elég, hogy őt enyémnek mondhatám.

LŐRINCZ.
Szilaj gyönyörláng szilaj véget ér.
Ha győze: vége, mint lőpor s a tűz;
Csókjok haláluk. A legédesebb méz
Túlságos édjivel csömört okoz,
S izlelve, étvágyukat fojtja el.
Szeress mértékkel, tartósb lesz szerelmed;
Mohó sietség czélt szintúgy nem ér,
Mint túnya lassuság!
        Julia jő.
        Itt jő a lány!
Ily könnyű láb sohsem koptatja el
A követ, melyen jár. Oh, a szerető
A nyári légben úszó pelyhen is
Eljárhat ám: megbirja még az is
Hivságait!

JULIA.
Jó estét, szent atyám!

LŐRINCZ.
Romeo köszönjön mindkettőnk helyett.

JULIA.
Hát neki is: máskép ingyen köszön.

ROMEO.
Oh Juliám! Üdvöd mértéke ha
Szintoly teli, de képesb vagy talán
Hirdetni azt: leheddel édesítsd meg
Körül a léget, s nyelved dús zenéje
Hadd fesse azt a mondhatlan gyönyört,
A melyben összeforrnak sziveink.

JULIA.
Az érzelem mely tartalomba dúsabb
Mint szókba’, nem fényt, lényeget keres.
Koldus, ki kincsét megszámlálni birja.
Szerelmem oly mérhetlen nagyra nőtt:
Felét se bírom én fölmérni már!

LŐRINCZ.
Jerünk, jerünk! Végezzük el hamar;
Mert nem hagyhatlak magatokra együtt.
Míg áldásom kettőből egybe nem köt!        (Mind el.)

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Köztér.

Mercutio, Benvolio, Apród, Szolgák jönnek.

BENVOLIO.
Mercutio, kérlek, jerünk haza.
Forró a nap, Capuleték az utczán:
Ha összejönnénk, készen a viszály.
Ily hő napon hevesbre forr a vér is.

MERCUTIO.
Olyan vagy, mint az a ficzkó, ki a kocsmába lépve, kardjával az asztalra üt, s felkiált: „Adja Isten, hogy ne legyen szükségem reád;” de már a második pohárnál a pinczérre is kardot ránt, mikor arra épen nincs szükség.

BENVOLIO.
Én is ilyen ficzkó volnék?

MERCUTIO.
Eredj, eredj! te is oly heves vérű vagy, mint bármely más olasz: szintoly könnyelműen lobbanó s fellobbanva szintoly könnyelmű.

BENVOLIO.
Hát még mi?

MERCUTIO.
Ha két ily emberünk volna, mihamar egyse maradna, mert megölnék egymást. Te? te kész volnál megverekedni valakivel, mért van egy szállal több vagy kevesebb a szakálában, mint neked. Kész volnál megverekedni valakivel, ha diót tör, csupán azért, mert neked is dió-színű szemed van. Ilyen tárgyat a veszekedésre másforma szemű ember nem is tudna találni. Fejed úgy tele van patvarkodással, mint a tojás a sárgájával: ámbár annyiszor betörted már a fejedet miatta, mint egy piros tojást. Nem te tűztél-e össze valakivel, a mért az utczán köhögött, mikor a kutyád elaludt volt a napon? Nem kaptál-e hajba egy szabóval, hogy merte fölvenni az új mellényét húsvét előtt? s a másikkal: mért viselte új czipőjét ócska szalaggal? Mégis te akarsz engem óvni a verekedéstől?

BENVOLIO.
Ha én oly kész volnék a verekedésre, mint te, akárkinek oda adnám az életemet öt fertály órai biztositásért!

MERCUTIO.
Ki adna, tökfejedért, valamit?

BENVOLIO.
Fejemre, itt jönnek Capuleték!
        Tybált, kisérettel jő.

MERCUTIO.
Sarkamra, én nem gondolok velök!

TYBÁLT.
Nyomomba’ légyetek. Megszólitom.
Jó napot, urak! Egy szóm van egyitekkel.

MERCUTIO.
Csak egyikünkkel? s egy szód? Toldd meg valamivel, hadd legyen egy szó meg egy ütés.

TYBÁLT.
Arra is késznek találsz, uram, ha alkalmat adsz reá.

MERCUTIO.
Nem vennél magad, ha nem adnék?

TYBÁLT.
Mercutio, te is egy húron pendülsz Romeoval.

MERCUTIO.
Egy húron? Hát muzsikusoknak tartasz? Ha muzsikusoknak vélsz: légy készen rá, hogy rossz hangot adunk. Itt a vonóm, ez majd megtánczoltat. Mit! egy húron pendülök?

BENVOLIO.
Itt nyilt utczán vagyunk: vonuljatok
Magánosb helyre, vagy vitátokat
Higgadtan intézzétek, vagy külön
Távozzatok! Itt minden szem reánk néz.

MERCUTIO.
Hadd nézzen! a szem másra nem való.
Én senki kedveért nem tágitok.
        Romeo jő.

TYBÁLT.
Most már maradhatsz. Itt az én legényem.

MERCUTIO.
Legényed? Hát egyenruhádba’ jár?
De menj elől, s nyomon követ, tudom,
S nagysádnak kész szolgálatára áll!

TYBÁLT.
A mint szeretlek, Romeo, e szó
Fejezi azt ki csak: hitvány, czudar vagy!

ROMEO.
Tybált, okom van, hogy szeresselek:
Mentségem ez, hogy dühbe nem jövök
Ily üdvözletre. Hitvány nem vagyok.
Isten veled hát: látom, hogy nem ismersz.

TYBÁLT.
De bántalmidra nem mentség, kölyök,
Miket velem től. Állj meg s vond ki kardod’.

ROMEO.
Lelkemre, én sohsem bántottalak.
Szeretlek is, jobban, mint sejtheted,
Míg az okát nem érted meg; de most,
Jó Capulet – s e név kedvesb nekem, mint
A magamé – elégedjél meg ezzel.

MERCUTIO.
Oh gyáva, becstelen, hitvány alázat!
Ily játszva győz le, hogy már megszaladsz?
Tybált, patkányfogó, jösz-é velem?

TYBÁLT.
Hová s miért?

MERCUTIO.
Csak, hogy egyik életedet elvegyem, kedves cziczám, hiszen marad még neked nyolcz. Rántsd ki vaskódat, bőr ködmönéből, fülénél fogva; de siess, nehogy füled körül járjon az enyém, mielőtt kirántanád.

TYBÁLT.
Szolgálatodra állok.        (Kardot ránt.)

ROMEO.
Édes Mercutio, dugd be kardodat!

MERCUTIO.
Ide, uram! hadd lám, milyen művész vagy!        (Vívnak.)

ROMEO.
Benvolio, föl, csapd le kardjaikat!
Urak, gyalázat, szégyen! szűnjetek!
Tybált, Mercutio, a fejdelem
Megtilta minden összeütközést
Verona utczáin! Tybált, megállj!
Édes Mercutio!        (Tybált, kiséretével el.)

MERCUTIO.
Talált? Ördög vigye
Mindkét családot! No, nekem megadták!
S sértetlen állt odább?

BENVOLIO.
        Mit? Sebzve vagy?

MERCUTIO.
Karczolva csak. De, átkozott! elég az.
Hol az apródom? Fuss te, hozz sebészt.

ROMEO.
Csak bátorság! A seb nem nagy lehet.

MERCUTIO.
Nem, nem oly mély, mint egy kút, sem oly széles, mint egy templomajtó, de épen elég nekem. Látogass meg holnap, igen hallgatag emberre fogsz találni bennem. Azt hiszem, elég jól ki van csávázva a bőröm. Az Isten nyila üssön bele mind a két házba! Ördögbe! egy eb, egy patkány, egy macska, egy egér, képes így halálra karmolni az embert! A szájhős, a kérkedő, a cselszövő, hogy vív, mintha könyvből számítaná ki! Mi az ördög hozott téged is kettőnk közé? A karod alatt szúrt keresztűl.

ROMEO.
Én jót akartam.

MERCUTIO.
Segíts egy házba bé, Benvolio;
Elájulok. Oh átkozott, a két ház!
Ők adtak a férgek fogára, ők!
Nekem megadták, oh, tökéletesen!

        (Mercutio, Benvolio-val el.)

ROMEO.
Im a nemes, a herczeg rokona,
Legjobb barátom, holtra van sebezve,
Miattam! A nevem gyalázva van,
Tybált szavától, s ki sógorom
Egy óra óta! Oh, szép Juliám!
Bájad pulyává tőn s meglágyitá
E férfi-szívben az aczél erélyt!

        Benvolio jő.

BENVOLIO.
Oh Romeo, Mercutiónk oda!
Szép lelke megveté a földet, és
Idő előtt az égbe szálla föl!

ROMEO.
Ez egy nap gyásza sok napot beföd;
Ez még a kezdet, majd jön erre több.
        Tybált jő.

BENVOLIO.
A bősz Tybált im újra visszatér.

ROMEO.
Él s diadalt ül, míg Mercutio
Megölve! Félre most, szelid kimélet!
Te légy vezérem, lángszemű harag!
Most vissz’adom, Tybált, ne, a czudart,
Mit rám kenél. Mercutio szelleme
Közel lebeg még itt fejünk fölött:
Rád vár csupán, hogy útjában kisérd.
Vagy te, vagy én, vagy mindketten kisérjük.

TYBÁLT.
Te, rossz kölyök, ki itt kisérted őt,
Kisérd tovább is.

ROMEO.
        Azt ez döntse el.
        (Kardot ránt. Vívnak. Tybált elesik.)

BENVOLIO.
El, Romeo! Fuss! Talpon vannak a
Polgárok, és Tybáltot megöléd.
Mit állasz oly bambán? A fejdelem
Halálra ítél, hogyha kézre jutsz.
El, gyorsan el!

ROMEO.
        Bolonddá tart a sors,
S játszik velem!

BENVOLIO.
        Mit állasz mégis itt?

        (Romeo el. Polgárok jönnek.)

1. POLGÁR.
Hová lőn a Mercutio gyilkosa?
Tybált, a gyilkos, merre szabadult?

BENVOLIO.
Tybált, az itt fekszik.

1. POLGÁR.
        Állj föl s kövess
A fejdelem nevében: jőjj velem!
A Fejedelem kisérettel, Montague, Capulet, nejeikkel, s többen jönnek.

FEJDELEM.
Hol vannak e harcz vétkes inditói?

BENVOLIO.
Fenséges úr, én elbeszélhetem
E gyásztörténet kezdetét, lefolytát.
Itt fekszik im, kit Romeo megölt,
S ki véredet, Mercutiot Megölte.

CAPULETNÉ.
Tybált, öcsém, oh, testvérem fia!
Felség! öcsém! Férjem! Így kell folynia
Öcsém nemes vérének! oh, e vérér’,
Ha van igazság, folyjon Montague-vér!
Öcsém, öcsém!

FEJDELEM.
Benvolio, ki kezdte e vitát? szólj!

BENVOLIO.
Tybált maga, kit Romeo megölt.
Hijába kérte szépen Romeo,
Gondolja meg, mily semmiség fölött
Versengenek; s fenséged haraga
Mint sújtaná majd. Mindezt szeliden,
Nyugodtan, esdve, kérve mondta bár:
Nem csillapíthatá le bősz dühét
A bék iránt siket Tybáltnak. Ez
Vassal rohant nemes Mercutióra.
Ki, szinte tűzben, kardéllel felel,
S míg egy kezével bátran csapja félre
A rá szegett halált, másikkal azt
Tybáltra küldi, a ki ügyesen
Mellőzi ismét. Romeo kiált:
„Megálljatok, barátim, szűnjetek!”
És karja, gyorsabb nyelvinél, a két
Gyilkos vasat leöntve, közibök
Rohan. De karja alatt, a nekibőszült
Tybált szúrása hős Mercutiót
Halálra sebzi. Megszalad Tybált;
De csakhamar Romeohoz visszatér,
Ki ezalatt boszúra gyuladott;
És összecsapnak, mint villám; s míg én
Kardot vonék, hogy elválaszszam, az
Erős Tybált már elbukott, mire
Megfordult és menekvék Romeo.
S haljak meg itt, ha mindez nem való!

CAPULETNÉ.
A Montaguekkel ő rokon: neki
Kedvezni vágyva, nyilván hazudik.
Közűlök húszan vívtak legalább,
Míg ezt az egyet itt meggyilkolák.
Igazságot kell tenned, fejdelem,
Tybált halálaért, követelem:
Haljon meg a gyilkos, s az Romeo.

FEJDELEM.
Őt Romeo, de ő Mercutiót
Ölé meg: ennek drága véreért
Most ki felel?

MONTAGUE.
Nem Romeo, uram:
Fiam Mercutió barátja volt,
S csak azt tevé, mit a törvény szabálya
Tett volna meg, halált mérvén Tybáltra.

FEJDELEM.
Jogomba vágott, s e merény miatt
Száműzöm őt. Mert im rám is kihat
Mérges viszálytok, vérem’ is vevén:
Oly bűnhödést mérek most érte én
Mindnyájatokra, hogy lesz bőven ok
Vérem kiontását megbánnotok.
Siket leszek mentségnek, kérelemnek,
Köny, szó hijában, szigorom nem enged.
Egy szót se! – Fusson Romeo, ha tud,
Máskép halál fia, ha kézre jut.
A testet el! Parancsom áll s marad.
Gyilkos, ki gyilkosnak kegyelmet ad.

        (Mind el.)

II. SZÍN.

Szoba Cauplet házában.

Julia jő.

JULIA.
Nyargaljatok, tűzlábú paripák,
Phoebus hálótermébe! Phaëton
Ha vón’ kocsistok: hogy kergetne ő
Nyugat felé s siettetné az éjt.
Vond függönyöd’ be, szerelemszövő éj,
Kösd bé a kószálok szemét, nehogy
Meglássa s elbeszélje valaki,
Hogy Romeo tárt karjainkba fut.
A szerető, szerelme fényinél,
Lát eleget; s ha vak a szerelem:
Az éjszakával úgyis összefér jól.
Jőj, tisztes, éj, te fekete ruhás
Aggnő! taníts meg a játékra, min
Két szűz kebel nyer és veszt egyaránt.
Takarj be köpenyeddel, úgy csitítod
Az arczomat vadulva verdeső vért,
Míg bátorulva, az odaengedő
Szerelmet szűz erénynek érezi.
Jer, éj, jer, Romeo, éjem napja, jer!
Az éj szárnyán fehérebben lebegsz,
Mint barna holló tollán tiszta hó.
Jer, édes éj szelid, setétszemű éj.
Hozd Romeomat; s majd ha meghalok,
Bird őt te, oszd ki csillagokra fel,
S az ég arczát oly fénylővé teendi,
Hogy az éjszakába szeret a világ,
S nem hódol a kevély nap fényinek.
Házat vevék, de üdvöm hajlokát
Még nem birom; megvettek engem is,
S nem élveztek még. Oly lassú e nap,
Mint ünnep előtti éj a nyugtalan
Gyermeknek, mikor új ruhát kapott,
S ég, hogy felöltse. Ah, itt jő dadám.
        A Dajka jő.
Hírt hoz talán. A nyelv, mely Romeo
Nevét kiejti, égi dalt lehel.
Dajkám, mi újság? Mit hozál? talán
A hágcsót küldi Romeo?

DAJKA.
        Az ám        (Ledobja.)

JULIA.
Oh jaj, mi lelt? mért tördeled kezed’?

DAJKA.
Jaj, oda van, oda van, oda van!
Oh jaj nekünk, kisasszony, jaj nekünk!
Oh gyász! Megölték, meghalt, vége van!

JULIA.
Lehet az ég ilyen gonosz?

DAJKA.
        Az ég,
Az nem talán, de Romeo lehet.
Oh Romeo, Romeo, ki hihette volna,
Hogy Romeo…

JULIA.
        Mily ördög vagy, hogy így
Gyötörsz? hasonló kín csak a pokol
Mélyén sziszeg! Magát gyilkolta-e
Meg Romeo? Csak ints igent: szemed
Intése gyilkosb lesz a baziliszk
Mérges szeminél; ez intés engemet
Némán megöl. S ha ő már néma lett
S szeme lehunyt, csak némán ints szemeddel;
Ha nem: ne! Éltem azzal add vagy vedd el!

DAJKA.
Magam, szememmel láttam a sebet,
Őrizze ég! itt, melle közepén.
Szörnyű halott, véres szörnyű halott,
Mint a ham’, oly sápadt, vérrel borítva.
Aludt vérrel. Csak úgy elájulék!

JULIA.
Oh szív, szakadj meg! megbukott szegény szív!
Börtönbe, szem! ne láss több napvilágot!
Szállj porba, por! öljön meg a fájdalom.
S feküdj’ te s Romeod egy ravatalon!

DAJKA.
Oh Tybált, Tybált! legjobb pártfogóm,
Nagylelkű Tybált! bőkezű lovag!
Hogy kell érnem siralmas végedet!

JULIA.
Mely ellentét dühöngő vésze ez?
Megölve Romeo? s Tybált halott?
Legdrágább rokonom s drágább uram?
Szólj hát te, vég ítélet trombitája,
Ki élne még, ha e kettő halott?

DAJKA.
Tybált halott, száműzve Romeo,
Romeo, ki őt megölte, számüzött.

JULIA.
Nagy ég! Tybáltot Romeo ölte meg?

DAJKA.
Ő épen ő! Oh jaj, hogy úgy van! Ő!

JULIA.
Oh kígyó-szív virágos arcz alatt!
Lakott-e sárkány ily szép oduban?
Szép vérszopó, angyal formájú sátán,
Ragadozó bárány! galambszárnyu ölyv,
Menybéli képbe bújt alávaló lény,
Rút ellentéte égi látszatodnak!
Elkárhozott szent, tisztes képü gaz!
Oh természet, mi dolgod a pokolban,
Ha ördöglelket ily szép test halandó
Paradicsomába szállásolhatál!
Oh hol van ily silány tartalmu könyv
Ily szép kötésben? Oh a csalfaság,
Hogy lakhatik ily fénylő palotában!

DAJKA.
Nincs férfiban hit, hűség, becsület!
Mind ámító, kétszínű, gaz, csalárd!
Jaj, hol a szolgám? Egy kis papramorgót!
Megvénit e bú, e baj és keserv!
Gyalázat Romeora!

JULIA.
        Rút fekély
Nyelvedre, ily kivánatért! Gyalázat
Nem éri Romeot; szép homlokán
A szégyen ülni szégyel, mert a trón
A szent becsűleté, hogy rajta a
Kerek világ urává koronázzák.
Gyalázat rám, hogy őt gyalázhatám!

DAJKA.
Magasztalod bátyádnak gyilkosát?

JULIA.
Szabadna-é gyaláznom férjemet?
Oh jó uram, ki kedvezend nevednek,
Ha, három óra óta nőd, magam
Marczangolom meg? Oh gonosztevő
Mégis, miért ölted meg rokonom’?
Gonosz rokon, te ölted volna meg
Férjem’ különben! – Vissza, balga köny!
A búnak tartozol adózni csak,
S vétségbűl ím az örömet köszöntöd!
A férjem él, kit majd megölt Tybált;
S Tybált, ki majd megölte férjemet,
Halott! Mind ez szerencse: mért sirok hát?
Egy szó, gonoszb Tybált halálhirénél,
Sújtott le így? Szeretném elfeledni,
De emlékembe véste már magát,
Mint a bűnösnek undok bűntudat.
Tybáld halott, s száműzve Romeo.
Száműzve, oh ez egy szó, e „száműzve”
Ezer Tybáltot ölt meg a szivemben.
Tybált halála gyásznak mér elég
Magába’; vagy ha baj magába’ nem jár,
S a bú magának bútársat keres:
E hírt: Tybált halott! mért nem követte
E más: apád, anyád, vagy mind a kettő,
Keservem’ új jajokra költeni?
De holt Tybáltra ilyen tartalék:
„Száműzve Romeo!” E szó apám’,
Anyám’, Tybáltot, Romeot, Juliát,
Megölte mind! Száműzve Romeo!
Nincs vég, határ, mérték e gyilkos szóban,
Nincs szó, kitenni értelmét valóban!
– Apám s anyám, szólj, dajka, merre vannak?

DAJKA.
Tybált fölött kesergnek és jajongnak.
Vezesselek, hogy együtt sírj velök?

JULIA.
Sebeit mossák könyeikkel ők!
Ha majd azok forrása kiapad:
Én siratom száműzött uramat.
Vidd e kötélhágcsót! Szegény bohó,
Meg megcsalódtunk: oda Romeo!
Ágyamhoz útnak szánt ő tégedet,
S engem szüzen hagy itt, mint özvegyet.
Jer, dajka, hágcsó, a nászágyba vágyom…
Nem Romeo, halál vár a nászágyon.

DAJKA.
Menj csak szobádba. Én majd elhivom,
Ki megvigasztal, Romeot. Tudom,
Hol rejtezik: Lőrincz barát rejté el.
De fogadom, hogy nálad lesz az éjjel.

JULIA.
Keresd fel őt, menj fuss, e gyűrüvel!
Mondd néki, vég búcsúra jőjjön el.        (Elmennek.)

III. SZÍN.

Lőrincz barát czellája.

Lőrincz barát, Romeo jönnek.

LŐRINCZ.
Jer, Romeo, te bánat embere.
A bú szerelmes lett beléd, szegény,
A gyötrelmek eljegyzettje vagy.

ROMEO.
Mi hír, atyám? A fejedelem mit ítélt?
Mi új keserv, mit még nem ismerek,
Jár most nyomomban?

LŐRINCZ.
        Ily bús társasággal
Eléggé meghitt vagy te már, fiam!
A fejdelem itéletét hozom.

ROMEO.
A vég ítélet, nemde, az reám?

LŐRINCZ.
Kegyelmesebben szól itélete:
halál helyett csupán száműzetés.

ROMEO.
Hah! száműzetés! Kimélj s mondd, hogy halál!
A száműzés szörnyebb képpel mered rám,
Mint a halál! Ne mondd, hogy számüzés.

LŐRINCZ.
Hisz Veronából vagy száműzve csak
Tűrd békivel: széles s nagy a világ!

ROMEO.
Veróna falain kül nincs világ,
Csak tisztitó tűz, kínhely, sőt pokol!
Száműzve innen: az egész világból
Vagyok kiűzve; az pedig halál!
A száműzés halálnak álneve.
Számüzetésnek mondva a halált,
Arany bárddal csapod le a nyakam’,
S mosolygasz a csapáson, mely megöl.

LŐRINCZ.
Oh szörnyű bűn, hálátlan dacz! Bünödre
Halált szab a törvény; a fejdelem
Azt félrelökte érted, s a halál
Szörnyű szavát számüzetésre váltja:
Az drága kegy, s te mégse látod át!

ROMEO.
Kegy? Oh nem az! de kínpad! ott a menny,
Hol Julia él! Itt minden macska s eb
S a kis egér s minden silány teremtés
Az égben él itt, nézhetvén reá!
Csak Romeo nem! Többre érdemes,
Jobb helyzetű, kedvét találni képesb
Akármi légy: mint Romeo! Hisz az
A Julia szép hó kezére szállhat
S halhatlan üdvöt lophat ajkiról,
Mik szűz szeméremmel folyvást pirulnak,
Azt vélve, bűn, hogy egymást csókolák.
Csak Romeo nem! Ő száműzve van!
Légy teheti; s reám: „száműzve légy!”
Áll az ítélet. Én rab, ő szabad!
S te mégis azt mondod, hogy nem halál
A száműzés? Nem volt-e valamely
Gyors mérged, élre köszörült vasad,
Vagy más, silány, de hirtelen ölő
Szered, hogy ölj, csak a száműzetés?
Oh szent atyám, a kárhozat szava
Pokolba ez, mit üvöltés kisér.
S volt-é szived, szent ember, gyóntató,
Bűnoldozó létedre, s mint barátom,
Hogy összezúzz e szóval: számüzés!?

LŐRINCZ.
Kedves bolond! hagyj egy szót szólanom.

ROMEO.
Száműzetésről fogsz-e szólni még?

LŐRINCZ.
Pánczélt adok, hogy eltűrhesd e szót:
A balsors balzsamát, a bölcseséget,
Mely megvigasztal, légy bár számüzött.

ROMEO.
Csak számüzött, hát! Süsd meg bölcseséged’!
Ha nem tud Juliát teremteni,
Áttenni várost, felforgatni egy
Fejdelmi ítéletet: semmit sem ér,
Haszontalan, ne is beszéljünk róla!

LŐRINCZ.
Már látom, őrjöngőknek nincs fülök.

ROMEO.
Hogy volna, hisz lám bölcseknek szemök nincs.

LŐRINCZ.
Hadd szóljak helyzetedről okosan.

ROMEO.
A mit értesz, arról nem beszélhetsz!
Volnál csak ifjú, Julia tiéd,
Egy óra óta nős, Tybált megölve,
Égnél, mikép én, s volnál számüzött:
Úgy szólanál, hajad’ tépnéd s magad’
A földre vetnéd, mint im én, kimérni
Saját, megásatlan sírod helyét!        (Kopogás.)

LŐRINCZ.
Kelj föl: kopognak. Menj, rejtsd el magad’.

ROMEO.
Nem én! ha csak bús sóhajim lehe,
Mint sűrű köd, nem rejt el szem elől.        (Kopogás.)

LŐRINCZ.
Halld, mint kopognak. – Ki asz? – Romeo,
Keresnek: állj föl! – Várjon! – Állj föl, ifjú,
Iró szobámba fuss! – Mindjárt! – Nagy ég,
Minő botorság ez! (Kopognak.) Megyek, megyek.

DAJKA.
(kün).
Bocsássanak be; elmondom legott
Úrnőm küld, Julia.

LŐRINCZ.
        Úgy Isten hozott!

DAJKA.
Oh szent atyám, oh mondd meg, szent atyám,
Hol a kisasszony férje, Romeo?

LŐRINCZ.
Amott a földön, könytől ittasan!

DAJKA.
Oh! épen úgy van, mint Kisasszony.
Oh, épen úgy! Oh, szomorú rokonszenv,
Gyászos hasonlat! Ő is így hever,
Így zokog és sír, így sír és zokog.
Keljen föl, keljen föl, ha férifú!
Keljen föl, Juliáért! Álljon hát föl!
Mért hever így? Na, keljen fel!

ROMEO.
        Te dajka…

DAJKA.
Uram, hisz egy halállal tartozunk!

ROMEO.
Te Juliáról szóltál? Hogy van ő?
Nem tart-e megrögzött gyilkosnak engem,
Hogy boldogságunk hajnalát közel
Rokona vérével fertőztetém?
Szólj, hol van, hogy van ő? Mit szól ez új
Gátjához eddig is gátolt frigyünknek?

DAJKA.
Egy szót se szól ő, csak sír és zokog,
Ágyára ráborul, meg fölriad.
„Tybált!” kiált, s meg újra: „Romeo!”
S megint lerogy.

ROMEO.
        Oh mintha az a név,
Halálos ágyú torkából kilőve,
Gyilkolta volna meg! ez átkozott
Név karja gyilkolá meg rokonát!
Szólj, szent atyám, mondd, testem mely silány
Részébe bújt nevem: hadd rombolom szét
Gyűlölt lakását!        (Kardot ránt.)

LŐRINCZ.
        Őrjöngő, megállj!
Hát férfi vagy? Alakod azt mutatná,
De könyeid nőt, ádáz tetteid meg
Eszetlen őrjöngő vadállatot.
Te, képtelen nő, férfi képiben.
S zord képű vad, mindkettő képiben.
Zavarba hoztál; szent rendemre mondom,
Rendesb véralkatúnak hittelek.
Te ölted meg Tybáltot? S most magad’
S nődet, ki benned él, akarod-e
Megölni, míg magad ellen dühöngsz?
Mit átkozod magad’? s földet s eget?
Holott te, s ég s föld, mint a három egyben
Van egyesülve, életedbe’, mit
Dühös kezekkel most rombolni törsz.
Gyalázat! im gyalázod alakod’,
Eszed’, szerelmed’, s mint egy uzsorás,
Mindenbe’ bővelkedve, semmivel nem
Tudsz élni úgy, mint élni kellene,
Szép alakod-, szerelmed és eszeddel!
Szép alakod csupán viasz alak,
Ha férfi-voltából kivetkezik;
Szerelmed léha, csalfa esküszó,
Ha megölöd, kit boldogítni eskvél;
S eszed, a szerelem s test csillaga,
Lidércz, mi csak tévútra visz, s mikép
Lőpor, tudatlan újoncz tarsolyában,
Szikrát kap, s tenhibádból lobban el
S szétvet, minek megvédni kellene!
Föl, ifjú! Juliád él, a kiért
Im holtra váltál. Lásd, mi nagy szerencséd!
Tybált akart megölni tégedet,
S te ölted őt meg: nem szerencse ez?
A törvény rád halált szab, s megelégszik
Száműzetéssel: nem szerencse ez?
Válladra szinte árral hull az áldás,
Az üdv díszöltönyében udvarol
Neked, s te, mint egy szívtelen kaczér,
Üdvöt, szerencsét durczásan fogadsz.
Vigyázz! ki így tesz, mind rossz véget ér.
Menj kedvesedhez, mint egyeztetek,
Eredj lakába, vígasztald meg őt;
De meg ne várd, a míg föltart az őr,
Mert Mantuába akkor nem mehetsz,
Hol addig élned kell, míg alkalom lesz
Közhírré adni házasságodat,
Barátidat kiengesztelni és
A fejdelem kegyét kieszközölni,
Hogy visszahívjon, húszezerszeres
Örömre, mint keservvel távozál.
Te dajka, menj elől. Kisasszonyod’,
Mondd, tisztelem; sürgesse a családot
Feküdni, úgy is súlyos bánatuk
Nyugtot kiván. Mondd: Romeoja jő.

DAJKA.
Én Istenem, itt állnék reggelig,
Csakhogy hallgassam e sok jó tanácsot!
Ez ám a bölcseség! Uram, futok,
Tudatni úrnőmmel, hogy oda jősz.

ROMEO.
Eredj, legyen kész jól megszidni engem.

DAJKA.
Itt a gyűrűje, melyet küld neked.
Most csak siess: nagyon későre jár!        (El.)

ROMEO.
Mint lábra tett e kis jobb fordulat!

LŐRINCZ.
Jó éjszakát. Menj. Tartsd eszedbe’ jól:
Vagy fuss előbb még, mint az őr kiáll,
Vagy álruhában, hajnal keltekor.
Menj Mantuába. Szolgád által én
Majd napról napra hírt adok neked
Mindarról, a mi itt javadra fordul.
Most add kezed’. Késő van. Ég vezessen!

ROMEO.
Ha üdvök üdve most nem várna rám:
E kurta búcsút mind sajnálanám!
Isten veled!        (Mindketten el.)

IV. SZÍN.

Szoba Capulet házában.

Capulet, Capuletné, Paris jönnek.

CAPULET.
Oly gyászos fordulat jött ránk, uram,
Hogy gyermekünkkel nem beszélheténk még.
Bátyját, Tybáltot úgy szerette ő,
S én is; de mindegy, köz sors a halál!
Késő idő van, már ma nem jövend le.
Hidd el, csupán csak társaságodért,
Hogy rég le nem feküdtem.

PARIS.
        Szent igaz,
Ily gyásznap nem jó násznap. Asszonyom,
Ajálj leányodnak. Jó éjszakát.

CAPULETNÉ.
Reggel beszélek mindjárt vele. Most
A bú kalitkájába zárkozott.

CAPULET.
Gróf úr, kezeskedem leányomért
S szerelmeért; remélem, apai
Szavamra hajt; sőt arról felelek.
Nőm, menj be hozzá lefekvés előtt,
Tudasd vele Paris fiunk szerelmét,
S mondd meg, figyelj rám, hogy szerdán… Megállj,
Mi van ma?

PARIS.
Hétfő, jó uram.

CAPULET.
        Igen,
Hétfő! No, szerda egy kissé hamar;
Legyen csütörtök. Úgy, csütörtökön
Fog a nemes gróf nője lenni, mondd meg.
Készen leszesz? helyesled e napot?
Nagy dolgot nem csapunk: egy-két barát
S rokon: mivel, lásd, most halt meg Tybált,
S azt mondanák, nem gondolunk vele,
Bár rokonunk, ha nagy vigalmat adnánk.
Egy féltuczat jó ismerőst hivunk,
S megvan. Mit szólasz, jó lesz-e csütörtök?

PARIS.
Bár csak csütörtök holnap volna már.

CAPULET.
Jól van, jerünk. Csütörtök, áll tehát.
Te Juliával szólj fekvés előtt
S készítsd elő a nász napjára, nőm.
Isten veled, gróf! Hé, gyertyát nekem!
Előre vidd. Oly késő óra van,
Már majdnem azt mondhatjuk, hogy kora!
Jó éjszakát!        (Mind el.)

V. SZÍN.

Julia szobája.

Romeo és Julia.

JULIA.
Már menni készülsz? Még nem is virrad?
Nem a pacsirta volt, ha’ fülmile,
Félénk füled mitől megrezzene.
A gránát-almafán szól minden éjjel.
Hidd el, szerelmem, csak a fülmile.

ROMEO.
Pacsirta volt, a reggel hírnöke,
Nem fülmile. Nézd, már irígy sugár
Szegélyzi a felhők nyíló kárpitát
Kelet felől. Az éj lámpái már
Leégtek, a vidám nap lábhegyen
Áll a ködös hegyormokon. Szivem!
Mennem kell, hogyha élni akarok,
Avagy maradnom és meghalnom itt!

JULIA.
Az nem a hajnal fénye, ismerem,
Csak meteor, a nap párázata,
Mely fáklyahordód lesz ma éjszaka,
S világít Mantuáig utadon.
Maradj tehát, nincs ok sietni még.

ROMEO.
Ám fogjanak meg, vigyenek halálra:
Mit bánom én, mihelyt te akarod!
Azt mondom, az nem a hajnal szeme,
A szürke holdfény bágyadt árnya csak;
Az sem pacsirta, melynek dallama
Fejünk felett a mennyet verdesé.
Maradni vágyam több, mint menni kedvem.
Jer hát, halál, míg Juliám ölemben!
Szivem, beszélgessünk hát, nem virad.

JULIA.
Virad, virad! siess hamar, szaladj.
Pacsirta volt, mely oly erőtetett,
Öszhangja vesztett hangon énekelt.
Pacsirta, mondják, gyönyörűn dalol;
Nekünk ugyan most gyötrelem dala.
Pacsirta s béka, azt tartják sokan,
Szemet cseréltek. Oh, bár hangot inkább,
Ha im egymás karjából fölriaszt,
S elűzni téged, föllármázza azt
A gyors napot. Oh menj, menj, édesem!
Világosabb, világosabb lesz egyre?

ROMEO.
Világosabb? Sőt búnk vál’ setétebbre!
        A Dajka jő.

DAJKA.
Úrnőm…

JULIA.
        No, dajka!

DAJKA.
        A nagyságos asszony
Azonnal itt lesz. Kün már virad is.
Vigyázzatok.        (El.)

JULIA.
        Nyílj hát meg, ablakom:
Bocsásd be a fényt és ki éltemet!

ROMEO.
Isten veled! Egy csókot még: megyek!
        (Leszáll.)

JULIA.
Hát elhagyál, uram, férjem, szivem!
Adj hírt magadról minden óra minden
Napján (egy perczben is sok nap telik)!
S ily számítással, ah, megvénülök,
Míg Romeomat meglátom megint.

ROMEO.
Isten veled, jóm! Minden alkalom
Hoz hírt tehozzád, tőlem, angyalom!

JULIA.
Oh hiszed-é, hogy még meglátjuk egymást!

ROMEO.
Nem kétkedem; s mostani búnk lesz, meglásd,
Beszélgetéseink édes fűszere.

JULIA.
Oh ég, mi gyászosak sejtelmeim!
Úgy rémlik, úgy tűnik föl ott alant,
Mint egy halott mély sírja fenekén.
Vagy csal szemem, vagy sápadt vagy nagyon.

ROMEO.
Szemembe’, hidd el, szintolyan szined!
Bú szívja el vérünk’! Isten veled!        (El.)

JULIA.
Szerencse, változónak mondanak.
Ha változó vagy, mi közöd vele,
Ki maga a hűség? Vagy légy változó:
Mert úgy, remélem, nem tartod soká
Magadnak őt meg, visszaküldöd ismét.

CAPULETNÉ.
(ben).
Fen vagy, leányom?

JULIA.
        Ha, ki szólt? Anyám?
Még nem feküdt le? vagy fölkelt-e már?
Szokatlanúl mi hozza most ide?
        Capuletné jő.

CAPULETNÉ.
Hogy vagy, leányom?

JULIA.
        Nem jól, asszony’ám.

CAPULETNÉ.
Bátyád halálán sírsz-e szűntelen!
Kimoshatod könyeddel őt a sírból?
S ha még ki is: föl nem támaszthatod.
Hagyd abba! – Mérsékelt bú jó szivet,
De túlon-túli bú kis észt mutat.

JULIA.
Hagyj sírnom ily érzékeny veszteségen.

CAPULETNÉ.
A veszteség nem, csak szived érzékeny.

JULIA.
Ha veszteségét érzi hát szivem:
Mindig siratja, a kit elveszíte.

CAPULETNÉ.
Nem is halálát siratod talán,
De hogy, ki őt megölte, él a gaz!

JULIA.
Miféle gaz, anyám?

CAPULETNÉ.
        Gaz Romeo.

JULIA.
Ő, és gaz! Ég a földtől távolabb nincs.
Isten bocsáss’ meg néki, mint szivem!
Pedig szivem’ nem sebzé senki úgy meg!

CAPULETNÉ.
Azért, úgy-é, mert a gaz gyilkos él?

JULIA.
Azért, hogy őt kezem nem éri el.
Bár állhatnék bátyámért én bosszút csak,
Nem más!

CAPULETNÉ.
Ne félj! Bosszúnk eléri őt.
Azért ne sírj: majd küldök Mantuába,
Hová a gyilkos száműzött szökék,
S adatok ott olyan kortyot neki,
Mitől Tybált után megyen hamar!
Akkor szived talán majd bételik.

JULIA.
Szivem sohsem telik be Romeoval,
Míg meg nem látom; holtra válva, ég
Szegény szivem, hidd el, rokonfeléért.
Oh asszonyom, ha lelnél valakit,
Ki elvigye, oly mérget vegyítenék,
Hogy Romeo, ha bévenné, legott
Békén alunnék. Fáj, ha csak nevét
Hallom, mikor hozzá nem juthatok,
Tybált iránti egész szerelmemet
Hadd önteném ki rajta, gyilkosán!

CAPULETNÉ.
Készítsd a szert; embert találok én.
De most, leány, jó hírt mondok neked.

JULIA.
Jó hír, mi jókor jő, ily rossz időben!
S mi az a jó hír, édes asszony’ám!

CAPULETNÉ.
Jó s szerető apád van, gyermekem,
Ki, hogy feloldjon a bú terhitől,
Örömnapot szerez neked, minőt
Nem álmodál, én sem remélheték.

JULIA.
Nos, asszony’ám, minő örömnap az?

CAPULETNÉ.
No, gyermekem, jövő csütörtökön
Az ifjú, gazdag, szép s lovagias
Gróf Paris, a Szent Péter templomában
Boldog menyasszonynyá tesz!

JULIA.
        Esküszöm
Szent Péter templomára, sőt magára
Péterre, nem boldog menyasszonyává!
Mért e sietség? hogy lennék ara,
Míg kérni se jött jövendőbelim?
Kérlek, jelentsd uram atyámnak ezt:
Nem akarok még férjhez menni; és
Ha mék is, inkább lennék, esküszöm,
A Romeoé, kit gyűlölök, tudod,
Mint Parisé! – Ez ugyan szép örömhír!

CAPULETNÉ.
Itt jő apád: mondd ezt magad neki.
Capulet, a Dajka jönnek.

CAPULET.
A nap ha száll, a föld csak harmatot szűr:
Öcsém napjának szállatával im
Ugyancsak zápor omlik. Víz csatorna
Lettél-e, lány? folyvást könyekben ülsz.
Folyvást esik? Kicsinke testbe’, te,
Tengert, hajót s vihart jelképezel.
Szemed, melyet tengernek mondhatok,
Könyek dagály- s apályait mutatja;
Hajó magad, e sós vízben lubiczkolsz;
Sohajod a szél, küzdve könyeiddel,
S ezek vele, míg, hogyha hirtelen
Szünet nem áll be, szétzúzzák vihar
Kergette sajkád’! Nos, nőm, mire mentél?
Megmondtad-é határzatunk’ neki?

CAPULETNÉ.
Meg, uram; de nem kell néki: köszöni.
Bár csak jegyezné sír el a bohót!

CAPULET.
Világosan szólj, hogy megértselek.
Nem kell neki? Mit? Nem köszöni meg?
Nem büszke rá? nem érzi-é magát
Boldognak, érdemetlen létire,
Hogy ily derék úr kéri meg kezét?

JULIA.
Nem büszke, nem; de hálás, az vagyok.
Mert büszke arra, a mit gyűlölök,
Hogyan lehetnék? Ám hálás, azért
Bármily gyűlölt, mit szeretet ajánlt.

CAPULET.
Ej ej, mi szőrszálhasgatás! Hogy is volt?
Nem büszke? s köszöni, s nem köszöni?
Most már, babácskám, azt mondom neked,
Hogy se köszöngess, se büszkén ne pöffegj,
Csakhogy csütörtök reggel készen állj,
Szent Péter templomába menni, vagy
Hevederen hurczoltatunk oda!
Te, sárgaság-kisasszony, gyertya-bél,
Te aszú-szilva!

CAPULETNÉ.
Férjem, sokra mészsz!

JULIA.
Oh jó apám itt kérlek térdemen,
Csak egy két szót hallgass ki türelemmel.

CAPULET.
Pokolba véled, lázadó, makacs!
Megmondom, ott légy ám csütörtökön, vagy
Pusztúlj örökre a szemem elől.
Egy szót se, egy hangot se, meg se mukkanj.
Az ujjam viszket. Látd-e, feleség,
Kevésnek is tartók az isten-áldást,
Hogy im ez egynél nincs több gyermekünk;
Most látom én, ez egy is épen egygyel
Több kelleténél, s átok a fejükön.
Ki, czandra!

DAJKA.
Jaj! az Isten védje őt!
Uram, hogy így szidd, azt nem jól teszed.

CAPULET.
S mért nem, te bölcs Sibylla? Fogd be szád’!
No lám! A konyhán nyelveskedj’, te vén…

DAJKA.
’Sz nem szóltam semmi rosszat.

CAPULET.
        Szót se hát!

DAJKA.
Hát szólni sem szabad?

CAPULET.
        Csitt, vén bolond!
Tartsd bölcseségedet komasszonyidnak!
Itt semmi szükség rá.

CAPULETNÉ.
        Nagyon heves vagy.

CAPULET.
Az égre, dühbe hoznak. Nappal, éjjel,
Hon, úton, munka s mulatság között,
Magamba’, társaságba’, szűntelen
Csak egy gondom volt: férjhez adni őt;
S most, hogy jeles, főrangú, fiatal,
Lovagias, jól termett vőlegényt
Találok, oly előnyöst, mint kevés,
Mint a világon csak kivánni kell:
Im a sületlen, balgatag teremtés,
E vinnyogó báb, a kinálkozó
Magas szerencsét, hogy fogadja! „Én
Még nem megyek férjhez” – „még nem tudok
Szeretni” – „ én még fiatal vagyok” –
„ Kérlek, bocsáss meg!” Jó, ha nem akarsz,
Én megbocsátok, ám legelj, a hol tudsz,
Házamba’ nincs helyed! Vedd fontolóra,
Gondold meg ezt! Tréfálni nem szokásom.
Csütörtök itt van. Tedd kezed’ szivedre,
S te lásd. Ha lányom vagy: rendelkezem
Kezeddel; és ha nem: menj, merre látsz,
Koldulj, vagy éhen veszsz az utczasarkon.
Lelkemre, el nem ismerlek soha,
S a mim van, abból sohse részesülsz.
Fontold meg ezt; én megtartom szavam’.        (El.)

JULIA.
Nincs irgalom, fen a felhők megett,
Mely nyomorom mélyébe látna hát!
Anyám! te csak nem űzsz el? Oh halaszd
E házasságot, bár egy hónapig,
Egy hétig! és ha nem: menyasszony-ágyam’
A sírba vettesd, hol Tybált bátyám van!

CAPULETNÉ.
Nekem ne szólj; én nem is felelek.
Tégy, mit akarsz; én végeztem veled.        (El.)

JULIA.
Nagy ég! Oh dajka, mondj mentő utat.
Férjem a földön, esküm az égbe szállt:
Hogy térhet esküm földre vissza hozzám,
Ha csak az égből vissza azt nekem
Nem küldi férjem? Adj vigaszt, tanácsolj!
Oh, hogy az ég ily gyenge, védtelen
Lény ellen intéz ily nagy ostromot!
Mit szólsz te? nincsen egy vigasz-szavad!
Oh dajka!

DAJKA.
De bizony van! Romeo
Száműzve; s százat egyre, haza jönni
Nem is mer ő, hogy visszaköveteljen;
S ha merne is, csak lopva teheti.
A dolgok így állván, azt gondolom,
legjobb, ha Paris grófnak nője lészsz.
Oh, ő igen derék úr! Romeo
Mellette váz! Sasnak, kisasszonyom,
Sincs olyan éles, tiszta, zöld szeme,
Mint Paris úrnak. Átkozott legyek,
Ha sokkal boldogabb nem lészsz vele.
Sokkal különb is! Vagy ha nem, de hát
Amaz halott, vagy annyi minth’ a volna:
Mert bárha él, te véle mégse élhetsz.

JULIA.
Szived szerint szólsz?

DAJKA.
        És lelkem szerint
Vagy mind a kettő átkozott legyen!

JULIA.
Az légyen

DAJKA.
Mi?

JULIA.
Bizony, csodás vigaszt
Nyújtál nekem. Menj s mondd anyámnak ezt:
Mivel nagyon megbántám jó atyámat,
Lőrincz baráthoz mentem gyónni és
Föloldozásért.

DAJKA.
        Jól teszed! Futok! (El.)

JULIA.
Oh régi ördög, csábító kígyó!
Melyik nagyobb bűn: arra készteni,
Hogy szegjek esküt? vagy férjemre ép
A nyelvvel, mely százszor magasztalá
Az égig őt, gonoszt kiáltni most?
Eredj, gonosz tanácsadó! szivem
Mostantól fogva tőled elszakadt.
El, a baráthoz! Segítsen, ha tud.
Ha nem: a sírba nyitva áll az út!        (El.)

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Lőrinc barát czellája.

Lőrincz barát és Paris jönnek.

LŐRINCZ.
Csütörtökön, gróf? Egy kissé hamar.

PARIS.
Apósom, Capulet akarta úgy,
S siettetését én se lassitám.

LŐRINCZ.
Hogy érez a lány, mondád, nem tudod.
Ez görbe út; én nem helyeslem azt.

PARIS.
Tybált halálán sír szünetlen, és
Szerelmünkről alig beszélheték.
Könyek lakában Vénus nem mosolyg.
Az atyja rossznak tartja, hogy a búnak
Ily nagy uralmat engedett magán,
S a nászt azért bölcsen sietteti:
Hogy gát legyen könyűi árvizének,
Mely őt, magában, majd elönti már.
Ha társa lesz, az elfordítja tán.
Most már tudod sietségünk okát.

LŐRINCZ.
(félre).
Ne tudnám bár a halasztás okát is!
(Fenn.) Nézd, gróf úr, épen itt jön a leány.
Julia jő.

PARIS.
Minő szerencse, hölgyem, drága nőm.

JULIA.
Az volna tán, ha nőül birna ön.

PARIS.
Fogom, kell birnom, már csütörtökön.

JULIA.
Ha kell, meg is lesz.

LŐRINCZ.
        Csalhatatlan áll.

PARIS.
E szent atyához, gyónni jő talán?

JULIA.
Önnek gyónnám, ha azt megmondanám.

PARIS.
Oh gyónja meg neki, hogy szeret engem.

JULIA.
Meggyónon önnek, hogy szeretem őt.

PARIS.
Meg fogja azt is, hogy engem szeret.

JULIA.
Annál becsesb lesz, hogyha megteszem,
Mert hát mögött s nem szembe mondom el.

PARIS.
Szemét a könyek hogy megcsúfolák!

JULIA.
Diadaluk nem fölötte nagy,
Mert azelőtt se volt valami szép.

PARIS.
Méltatlanabb e szó, mint a könyűk.

JULIA.
Igazmondás, uram, nem rágalom.
S a mit mondok, magam szemébe mondom.

PARIS.
Szemed enyim: sajátomat gyalázod.

JULIA.
Lehet, hogy az, mert nem a magamé.
Van-é időd jelenleg, szent atyám?
Vagy tán vecsernye tájt jőjek megint?

LŐRINCZ.
Most ép időm van, ájtatos leányom;
Gróf úr szives lesz és magunkra hagy.

PARIS.
Hogy ájtatuk’ zavarjam: mentsen ég!
Csütörtökön korán felköltöm önt,
Szép Juliám. Most Isten önnel. Addig
Fogadja szüzies kézcsókomat.        (El.)

JULIA.
Oh zárd be ajtód’, és ha megtevéd,
Jer, sírj velem: nincs üdv, remény, segély.

LŐRINCZ.
Oh Julia, tudom már bánatod’,
De túlmegy az eszem határain.
Hallom – s halasztás már alig lehet –
A grófhoz kell menned csütörtökön.

JULIA.
Ne mondd, atyám, hogy hallottad, ha csak
Nem mondasz útat menekülnöm is!
Ha bölcseséged nem talál segélyt,
Hagy helybe’ legalább határzatom’,
S e tőrrel én véget vetek legott!
Szivünket Romeoval a nagy ég,
Kezünk’ te kötted össze; s mintsem e kéz,
Mit Romeonak elpecsételél,
Egy új kötés pecsétje lenne és
E hű szív álnokul fordulna máshoz:
Inkább e tőr mindkettőt szegje át.
Azért sok évi bölcs tapasztalásod
Adjon tanácsot; vagy ha nem: legyen
Bíró közöttem s balsorsom között
E vas, s itélje azt el véresen,
Mit bölcseséged minden ereje
Becsületes s jó végre vinni nem birt.
Ne késs’ felelni: Nékem a halál
Üdvöz, segélyt ha elméd nem talál!

LŐRINCZ.
Megállj, leányom! Csillan egy remény, bár
Kivitele szintoly kétségbeesett,
Mint a veszély, mit elhárítanunk kell.
Ha, mintse Paris grófnak nője légy,
Magad’ megölni van elég erőd:
Tán kész vagy a halál hasonlatát is
Eltűrni, csakhogy elkerüld a szégyent,
Miért megvívni kész vagy a halált!
Ha ezt mered: tudok módot reá.

JULIA.
Kivánod: – Csak tőle ments meg! – hogy magas
Torony-tetőről ugorjam le. Küldj
Rablók közé, vagy sziszegő kigyók
Odvába; lánczolj bősz medvével össze;
Zárj éjszakára mély kriptába be,
Hol zörgő embercsont halommal áll,
Bűzhödt gerinczek, sárga koponyák;
Vagy mondd, hogy újon ásott sírba szálljak,
Tekerj a halottal egy lepelbe ott:
Mind oly dolog, mit hallva is remegtem:
S most megteszem, kétely s aggály ne’kül,
Csak tiszta s hű maradhassak hivemhez.

LŐRINCZ.
Jó. Menj haza; légy víg; egyezz belé,
Hogy Parisé lészsz. Holnap szerda van.
Holnap, mikor lefekszel, légy magad,
Dajkád’ se hagyd szobádba’ hálni ben.
Fogd ez üvegcsét, s ágyba’ fekve már,
Im e lepárolt nedvet idd ki mind.
Egyszerre álmos, hideg borzadály
Fut át ereiden; egy se tartja meg
Természetes forgását, mind eláll;
Hőség, lehellet nem mutatja, hogy élsz;
Az ajk s az arcz rózsái hamuszínre
Sápadnak; a szem ablakát becsukja,
Mint mikor a halál kizárja onnan
Az élet napvilágát; a tagok
Tehetlenűl, meredten állanak,
Elhalva mind. S e látszatában a
Dermedt halálnak két egész napig lészsz:
Akkor, mint édes álomból, fölébredsz.
Ha reggel eljő majd a vőlegény,
Felkölteni téged: halva fog találni.
Majd, mint szokás, felöltöztetve legszebb
Ruhádba, nyilt koporsóban, födetlen
Tesznek le a családi boltba, hol
A Capulet-elődök alszanak.
A közbe’ Romeonak hírt adok
Tervünk felől, s még mielőtt te ébredsz,
Ő ide jő, meglessük ébredésed’,
S még azon éjjel Mantuába visz.
Ez a menekvés útja, a jelen
Szégyentül im, ha ingatag szeszély
Vagy női félelem le nem veri
A kivitelben bátorságodat.

JULIA.
Add, add! Ne említs félelmet nekem!

LŐRINCZ.
Fogd. S most eredj. Erős légy, és szerencsés
Lészsz szándokodban. Én egy szerzetest
Küldök sietve Mantuába el,
levéllel Romeohoz.

JULIA.
        Szerelem,
Te adj erőt! Erő sikert terem!
Isten veled most, szent atyám!        (Mindketten el.)

II. SZÍN.

Szoba Capulet házában.

Capulet, Capuletné, a Dajka, Szolgák jönnek.

CAPULET.
Hivd meg, kik itt föl vannak írva, mind.
        (Első Szolga el.)
Ficzkó, fogadj meg húsz ügyes szakácsot.

2. SZOLGA.
Ügyetlent nem is fogadok uram: majd kipróbálom, megnyalják-e az ujjokat?

CAPULET.
Miféle próba az?

2. SZOLGA.
No hát, uram, mind rossz szakács az, a ki a maga főztje után meg nem nyalja az ujját. Olyan szakács nekem nem kell, a ki az ujját sem tudja megnyalni.

CAPULET.
Jó; eredj csak.        (Második Szolga el.)
Időnk rövid s még tenger a teendő!
Lőrincz baráthoz ment az a leány?

DAJKA.
Oda.

CAPULET.
Jól van, talán majd észre tériti.
Hitvány, szeszélyes, önfejű teremtés!
Julia jő.

DAJKA.
Nézd, mily vígan jő, a gyónás után.

CAPULET.
No hát, nyakaska, merre kóboroltál?

JULIA.
Hol megtanultam jobbra térni és
Megbánni engedetlenségemet,
A melylyel ellened s parancsaid
Ellen szegültem. Gyóntató atyám
Meghagyta lábadhoz borulva kérnem
Bocsánatod’. Bocsáss meg hát, atyám.
Mán kezdve intésed parancs nekem.

CAPULET.
El hát a grófhoz, adjuk hírül ezt.
Holnap tehát megkötjük a frigyet.

JULIA.
Találkozám a gróffal a barátnál,
S mint illett, nyájasan szóltam vele,
A szűz szemérem korlátain belül.

CAPULET.
Azon örülök; így kellett.No kelj föl.
A gróffal is szólnom kell: menjetek
S hívjátok őt azonnal. Hallod-é te?
No, istenemre, e kegyes barátnak
Még városunk is sokkal tartozik.

JULIA.
Jó dajka, jössz te kis szobámba most:
Segíts ekőkeresnem azt, a mit
Holnapra, mint legszebbet, fölvegyek.

CAPULETNÉ.
Ne, holnapig; van még elég idő.

CAPULET.
Menj véle, dajka! Holnap nászt ülünk.
(Julia és dajka el.)

CAPULETNÉ.
Aligha el tudunk készülni jól:
Már este van.

CAPULET.
Ne félj, utána állok.
S mondom neked, hogy minden jól menend.
Menj Juliához és segíts neki
A készülődésben. Nem fekszem le ma.
Bízd rám, a gazdasszony ma én leszek.
– Hé, senki sincs? – Mindnyája szétszaladt,
Jól van, magam megyek Parishoz, őt
Előkészíteni. - Mint megkönnyülék,
E balga lány hogy így eszére tért!        (Mind el.)

III. SZÍN

Julia szobája.

Julia, a dajka jönnek.

JULIA.
Legjobb lesz e ruha. De, jó dadám,
Kérlek magamra hagyj ez éjszaka:
Oh mert sokat kell ám könyörgenem,
Hogy nyájasan tekintsen rám az ég:
Tudod, mi visszás s bűnös helyzetem.

Capuletné jő

CAPULETNÉ.
Hát sörgölődtök? Nincs szükség reám?

JULIA.
Nincs, asszony’ám: mind összeszedtük azt,
Mi holnap a szent alkalomra kell.
Kérlek tehát, most hagyjatok magam’;
Dajkámat is magadnál tartsd az éjjel:
Mert jól tudom, mind két kezed tele
A sok dologgal ennyi baj között.

CAPULETNÉ.
Jó éjt. Feküdj’ le, és pihenj ki jól:
Most arra van szükséged.

JULIA.
        Jó ’jszakát!
(Capuletné, a dajka el.)
Ég tudja csak, mikor találkozunk!
Jégborzalom fut ereimen át,
Majd megfagy attól vérem melege.
Tán visszahívom, hadd bíztassanak.
Dadám! De mért! mi dolga volna itt?
Magamnak kell e gyászos jelenést
Lejátszanom. Jer, kis üvegcse, jer!
De hátha nem hat majd e keverék:
Hát holnap akkor a grófé leszek?
Nem, nem, ez a mentő szer! El veled!
        (Tőrt tesz le.)
De hátha méreg? melyet a barát
Azért adott, csalárdul, hogy megöljön,
Mert meggyalázná házasságom őt,
Ki Romeoval összeesketett.
Félek, hogy az. De még se! nem lehet!
Hisz oly kipróbált hű s szent ember ő.
De hátha majd a sírba tesznek, és
Fölérzenék előbb, mint Romeo
Megszabadítni jönne! Borzadok.
Nem fojt-e meg a bűzhödt kripta, melynek
Torkába nem jár tiszta fuvalom,
S megfuladok, míg eljő Romeo . . ?
Vagy bár nem is, de hátha ott, az éj
S halál iszonytató képzelmei,
A rémletes hely borzadályival,
Sírbolt-fenéken, régi csont-tanyán,
Hol század-évek óta őseim
Porrésze mind halomra hordva van,
Hol még Tybált, vadonnat-véresen
Halott lepelbe’ fekszik, hol a rémek
Éjféli órán zörögve kelnek: oh,
Jaj, jaj! ha tán korán találok ott
Ébredni! majd a fojtó döglelet
S rémes sikoj, minőt földből felásott
bódító nadragulya gyöke hallatt,
Hogy a ki hallja, megbódul legott:
Ha majd e rémes, szörnyű környezetben
Fölébredek: nem bomlik-é agyam meg?
S őrjülve játszom ősim csontival,
Kivonszolom véres leplébül a
Megölt Tybáltot, és dühömben egy
Csonttal talán szétlocscsantom velőm’!
Ha! Nem a bátyám lelke az? Romeot
Keresi tán, ki tőr hegyére szúrá
Testét! Ne bántsd! Tybált, megállj!
Oh Romeo, Romeo, rád köszöntöm ezt!
        (Kiissza az üvegcsét s az ágyra veti magát.)

IV. SZÍN

Csarnok Capulet házában.

Capuletné, a dajka jönnek.

CAPULETNÉ.
Ne, itt a kulcsok, adj fűszert ki még.

DAJKA.
Datolya s birs kell még a pástétomba.

        Capulet jő.

CAPULET.
Frisen, frisen! kétszer szólt a kakas.
Húzzák a hajnalt, három óra már.
A süteményre nézz, Angélika,
Semmit se kímélj.

DAJKA.
        Vén katuska, menjen
Feküdni már. Holnap megfekszi majd
Ez éjszakázást.

CAPULET.
        Attól mit se tarts.
Kisebb okért is éjszakáztam én már,
De mégse haltam ám bele.

CAPULETNÉ.
        Magad
Korába’ jó egér-leső valál;
De most megóvlak, hogy lesen ne állj!

        (Capuletné, a dajka el.)

CAPULET.
Hát féltékenykedünk? – No, ficzkó, mit hozsz?
        (Szolgák nyársakat, kosarakat, fát hoznak.)

1. SZOLGA.
Szakács uramnak holmit, azt se t’om, mit.

CAPULET.
Frisen, frisen!
        (Első szolga el.)
        Hé, ficzkó, szárazabb fát!
Megmondja Péter, hol van: tőle kérdd!

2. SZOLGA.
Magam fejével is csak rátalálok.
Kár vón’ a tuskót Péternél keresni.

CAPULET.
Biz Isten, áll! No, nyalka kurafi,
Fejed tuskóhoz ért, légy hát te a
Tuskó-nagy! Egek! már virad, s a gróf
Mindjárt jön a zenével, azt igérte.
        (kívül zene.)
Már hallom is. Hé, dajka, feleség!
Hé, dajka, dajka!
        A dajka jő..
        Menj, keltsd Juliát,
És csipd hamar pompába. Csak siess,
Siess hamar. Már itt a vőlegény!
Mondom, siess!

        (Mind el.)

V. SZÍN.

Julia szobája.

Julia az ágyon. A Dajka jő.

DAJKA.
Úrnőm! kisasszony! Julia! hogy alszik!
Bárányom, édes! – Ejnye, kis güzű!
Ej no, szivem, szerelmem, kis menyasszonyom?
Mit? meg se mocczzan? No, csak vedd ki hát
A részedet egy hétre! A jövő
Éjjel, tudom, Parisnak gondja lesz rá,
Hogy egy csöpp pihenésed se legyen.
Isten bocsá! már kénytelen vagyok
– Mi mélyen alszik! – csak felkölteni.
Úrnőm, hejh, úrnőm! asszonyom! kisasszony!
No várj, ha Paris ágyadban talál:
Majd fölriadsz, tudom! Hát mégse kelsz?
Hogyan? ruhástul, le se vetkezett,
Csak úgy feküdt le! – Fel kell költenem.
Kisasszony, Julia!… Jaj, jaj, szivem!
Jaj, jaj, segítség! Meghalt! Jaj nekem!
Mért is születtem! Adjatok csak egy
Kis papramorgót! Asszonyom! uram!
Capuletné jő.

CAPULETNÉ.
Mi az? mi történt?

DAJKA.
        Nézze, nézze! Oh jaj!

CAPULETNÉ.
Jaj, jaj nekem! leányom, életem!
Nyisd föl szemed’! kelj, vagy veled halok!
Segélyt, hamar, segélyt!
Capulet jő.

CAPULET.
Hát még se kész a lány? Itt már a férj.

DAJKA.
Meghalt! Halott! oda van! Oh keserv!

CAPULETNÉ.
Oh gyász s keserv! Nézd: halva, halva, halva.

CAPULET.
Hadd látom. – Ah! Jaj már egészen.
A vér megállt és dermedt minden in.
Ez ajk s az élet is rég váltak el már!
Úgy lepte meg a halál, mint kora fagy
A rét legszebb virágát.

DAJKA.
        Jaj nekem!

CAPULETNÉ.
Oh gyászidő!

CAPULET.
        Im a halálá, mely őt
Elvette, hogy panaszra nyissa a szám’,
Megkötte nyelvem’ s nem hagy szólanom.
Lőrincz barát, Paris, Zenészek jönnek.

LŐRINCZ.
Kész a menyasszony már templomba menni?

CAPULET.
Ah, menni kész; de úgy, hogy vissza sem jő.
Fiam, a nász előtti éjjelen
Aráddal a halál hált! Itt van im,
Nézd, a virág, haláltól törve le!
Halál az én vőm és örökösöm,
Ő vette nőül lányom’. Meghalok,
Reá hagyok mindent: élet, vagyon,
Mind a halálé! mind reá marad!

PARIS.
Mint vártam, ah, e reggel földerültét;
S hogy föderült: ily látmányt nyújt nekem?

CAPULETNÉ.
Boldogtalan, siralmas átkozott nap!
Gyász-óra, melynél szörnyebbet soha
Örök futásán az idő nem ért!
Egyetlen-egy, egyecske magzatom,
Egy, a kiben vigaszt s gyönyört lelék,
S a bősz halál megfoszt im attól is!

DAJKA.
Oh gyászos, oh mi gyászos, jaj-nap ez!
Oh szörnyü nap, jaj, gyászos, szörnyü nap!
Utálatos nap, oh fekete nap!
Soha se volt ily rút, fekete nap!

PARIS.
Megcsalt, kijátszott, meglopott, megölt!
Undok halál, megcsaltál iszonyún!
Kegyetlenűl megöltél, összezúztál!
Szerelemem, éltem! – Oh, nem életem,
Már csak szerelmem, az, meghalva is!

CAPULET.
Így megcsúfolt, csalt, gyötre, szétzuzott!
Oh gyászidő, épen ma törsz reánk
S elrontod, összetéped örömünket!
Oh gyermekem! Szivem, nem gyermekem,
Hát halva vagy! jaj, halva gyermekem
És eltemetve véle örömim!

LŐRINCZ.
Csitt, szűnjetek! A jajgatás nem ir
A jajra. Csitt! E szép gyermekben itt
Nektek s az égnek egykép része volt.
Mert őt az ég vevé egészen el,
S rá nézve annál jobb. A magatok
Részét ti nem tudátok a haláltól
Megóvni; most az ég megóvja őt
Egészen, mindörökre. Vágyatok
Volt boldogítni őt, előre-mente
Volt mennyetek; s most sirtok-é, hogy im
Magasra ment, fel a felhők fölé
Az ég szinéig. Ez a szeretet
Rossz szeretet a kedves lány iránt:
Örjöngni, mert ő boldog helyre szállt.
Nem a ki házasságban hosszan él,
Jól férjhez ment: korán ki égbe kél.
Szűnjék siralmatok; tűzzétek a
Gyász-rozmarint e szép halottra fel,
S szokás szerint legszebb ruháiban
Vigyétek a templomba őt.
A balga természet bár sírni készt:
A balga könyet neveti az ész!

CAPULET.
Mit a víg ünnepélyre rendelénk,
Gyász-ünnepélyre fordul mindaz át:
Víg hangszerek helyt bús halottharang,
Nász-lakománkból gyász halotti tor,
Üdv-énekink siralmas sírdalok,
A nász füzér halotti koszorú.
Ellenkezőre fordult minden itt!

LŐRINCZ.
Menj bé, uram! kisérd be, asszonyom.
Te is, gróf Paris és készüljetek
A sírba vinni szép halottatok’,
Az ég boszús valamiért reátok:
Ne ingerelje többre még sirámtok!
(Capulet, Capuletné, Paris, Lőrincz el.)

1. ZENÉSZ.
Úgy látom, eldughatjuk sípjainkat s elhordhatjuk magunkat.

DAJKA.
Becsületes jó emberek, dugjátok el, dugjátok. Oh, oh, oh, bomlott állapot!        (El.)

1. ZENÉSZ.
Ej, azt hiszi, hogy megbomlottunk?
Péter jő.

PÉTER.
Muzsikusok, muzsikusok! Fújjátok azt, hogy: „Víg a szivem!” Fújjátok, kérlek, ha szerettek.

1. ZENÉSZ.
S miért, hogy: „Víg a szivem”?

PÉTER.
Csak azért, lelkem, mert a szivem maga azt fújja, hogy: „Fáj a szivem!” Csak fújjatok valami víg halotti éneket, a mi megvigasztaljon.

2. ZENÉSZ.
Azt se mi: nincs most muzsikálni való idő.

PÉTER.
Hát nem játsztok?

2. ZENÉSZ.
Nem ám.

PÉTER.
No, akkor kifizetlek.

1. ZENÉSZ.
Mivel?

PÉTER.
Elhiheted, hogy nem pénzzel. Hanem fügével: így ni!

1. ZENÉSZ.
Azt tartsd magadnak.

PÉTER.
No, hát ha a fügére nincs gusztusod, hát kifizetlek elmésséggel. Vigyázzatok, egyenkint ütlek agyon elmésségem dorongjával, nyársallak föl elmésségem tőrével. Feleljetek, mint férfiakhoz illik:
„Ha szívbe metsző bú nyilal,
S mély gyásztól nyomva a kebel:
A zene, ezüst hangival…”
Mért ezüst hang? Mért: „a zene, ezüst hangival”?
No, mit gondolsz, Bélhúr Simon?

1. ZENÉSZ.
Hát, uram, csak, hogy az ezüstnek szép hangja van.

PÉTER.
Haszontalanság! Mit szólsz hozzá, Fagót Jancsi?

2. ZENÉSZ.
Azt mondom: „ezüst hang,” mert mi muzsikusok ezüstért muzsikálunk.

PÉTER.
Lári-fári! Hát te mit szólsz hozzá, Soprán Jakab?

3. ZENÉSZ.
Lelkemre, én már nem is tudom, mit szóljak!

PÉTER.
Ezer bocsánat, elfeledtem, hogy te csak énekelni tudsz. Hát megmondom én helyetted. Azért „ezüst hang,” mert biz a muzsikát ritkán fizetik aranynyal.
„A zene, ezüst hangival,
Bút, gyászt gyorsan csitítja el. (Dalolva el.)

1. ZENÉSZ.
Átkozott kópé!

2. ZENÉSZ.
Akaszszák fel! Menjünk be s várjuk el a gyászmenetet, tán kapunk a torban valami falni valót! (Mind el.)

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Mantua. Utcza.

Romeo jő.

ROMEO.
Ha szép álom hizelgő képletében
Bíznom lehet: örömhírt jósol álmom.
Szivembe’ büszkén trónol a szerelem,
S egész nap egy szokatlan örömérzet
Emel vidáman a földön felül.
Álmomba’ hölgyem eljött s halva lelt
(Csodás egy álom, melyben a halott
Megtartja öntudatját!) s csókjai
Oly életet lehelltek ajkaimra,
Hogy ébredék s nagy fejdelem valék.
Oh mily dicső a szerelem maga,
Ha árnya is már ennyi üdvöt ad!
(Boldizsár jő.)
Hír, Veronából! Boldizsár, mi hír?
Nem hozsz-e a baráttól levelet?
Hölgyem hogyan van? Jól van-é atyám?
Szép Juliám hogy van? kérdem megint.
Mert ő ha jól van, rosszúl semmi sincs!

BOLDIZSÁR.
Ő jól van, és így rosszúl semmi sincs.
A teste a Capulet-sírban alszik,
Halhatlan része angyalokkal él.
Látám, mikor letették ősei
Sírjába, s vágtaték hírt hozni rögtön.
Oh megbocsáss, hogy ily gyászhírt hozok,
De meghagyád, hogy hírnököd legyek.

ROMEO.
Való-e? Megtagadlak, csillagok!
Tudod lakásom’. Hozz tintát, papirt,
S rendelj lovat: ma éjjel utazom.

BOLDIZSÁR.
Uram, könyörgök, légy türelmesebb.
Tekinteted zilált s vad: rettegek,
Gonoszt jelent.

ROMEO.
        Csalódol. Semmi. Csitt.
S eredj, s akkép tégy, mint parancsolám.
Nem hozsz-e a baráttól levelet?
Nem, jó uram.

ROMEO.
        Se baj. Csak menj s fogadj
Gyors Lovakat. Én is mindjárt megyek.
        (Boldizsár el.)
Jó! Juliám! együtt fekszünk az éjjel!
Hogy kezdjem el? Ha! Balvégzet, mi gyors
Utat találsz kétségbesett szivekbe.
Egy gyógyszerészre emlékszem, ki itt
E tájt lakik; szemembe tűnt minap,
Setét tekintetével, rongyosan,
Gyógyfüveket szemelve; rémitő
Sovány, nyomortól csontig megaszalva;
Boltjába’ teknős-béka lóga s egy
Kitömött alligátor, meg nehány
Szörnyképű hal-váz; s egy csomó üres
Hitvány doboz, állványa polczain;
Zöld mázú bögrék, hólyagok, dohos mag,
Sok rossz zsinegvég, poshadt rózsa-mez,
Szétrakva, hogy mutasson valamit.
S én, látva e nyomort, mondám magamban:
Ha olykinek most méreg kéne, mit
Árulni fejvesztés alatt tilos,
Im itt egy éhen-kórász, a ki ád!
Csak enszükségem előpostája volt
Eszmém: s im, e szükség sanyarta ember
Segíthet rajtam. Hogyha jól alajtom:
A ház ez. Ünnep van; a nyomorult
Bezárta boltját. Hé, te! gyógyszerész!
Gyógyszerész jő.

GYÓGYSZERÉSZ.
Ki szólít?

ROMEO.
        Jöszte csak. Látom, szegény vagy.
Fogd: húsz arany. Adj nékem egy adag
Mérget, valami oly gyorsan hatót,
Mely minden érbe rögtön szétszalad,
S az élet-únt, ha bévevé, halott,
Belőle a lélekzet oly rohammal
Szakad ki, mint kilobbant lőpor a bősz
Ágyú-torokból.

GYÓGYSZERÉSZ.
Ily mérgem van is!
De azt eladni fejvesztés alatt
Van tiltva Mantuában

ROMEO.
        Ily szegény
És nyomorult létedre halni félsz?
Éhség vigyorg pofádon, szemeidből
Inség mered, rongy koldus-czondra lóg
A hátadon. Mit néked Mantua,
S törvénye? Nem barátod egyik is:
Nincs Mantuának oly törvénye, mely
Dússá tehetne. Szegd meg hát a törvényt,
Ne légy szegény, s fogadd el tőlem ezt.

GYÓGYSZERÉSZ.
Szükség viszen rá, nem akaratom.

ROMEO.
Szükségedet, nem akaratodat
Veszem meg ezzel.

GYÓGYSZERÉSZ.
Töltsd ezt bárminő
Folyadékba s idd ki. És ha húsz embernyi
Erőd van is: lesújt egy percz alatt.

ROMEO.
Fogd ez aranyt: a léleknek gonoszb
Méreg s több gyilkosság szerző oka,
Mint e szegény vegy, mit tilos eladnod.
Én adtam mérget néked, nem te nékem.
Isten veled! Végy kenyeret s üdülj!
        (A Gyógyszerész el.)
Jer – enyhital, nem méreg! – Juliám
Sírjába: ott vár tőled üdv reám!        (El.)

II. SZÍN.

Lőrincz barát czellája.

János barát jő.

JÁNOS.
Hej, tisztelendő testvér Szent-Ferenczben!
Lőrincz barát jő.

LŐRINCZ.
János barát hangjára ismerek.
Légy üdvöz Mantuából. Hogy van Romeo?
Vagy tán, ha írt, add át a levelét.

JÁNOS.
Egy rendünkbéli társat keresék,
Hogy elkisérjen, a ki épen a
Városbeli beteg szegényeket
Látogatá. Meg is találtam őt,
De a kirendelt őrök, azt hivén,
Hogy mind a ketten oly házban valánk, hol
Ragály uralg, reánk pecsételék
Az ajtót és letartóztattak ott.

LŐRINCZ.
Hát levelem’ ki vitte Romeohoz?

JÁNOS.
Nem küldhetém el; itt van; azt se kaptam,
Ki visszahozná azt neked megint;
Mindenki úgy félt a ragálytól.

LŐRINCZ.
Mily baleset! Rendünkre! a levél
Nem volt csekélység, ám fontos s nehéz
Hírrel tele; s hogy kézbe nem jutott:
Nagy bajt okozhat. Menj, János barát,
Szerezz nekem egy faltörő vasat s hozd
Czellámba.

JÁNOS.
Mindjárt itt leszek vele.        (El.)

LŐRINCZ.
Magamba’ kell most a sírboltba mennem.
Két-három óra, s Julia föleszmél.
Átkozni fog szegény, hogy Romeot
Nem értesítém a dolog felől.
De újra írok Mantuába, s őt
Czellámba rejtem, a míg Romeo
Megérkezik. Szegény élő halott,
Hogy vagy bezárva a holtakkal ott!        (El.)

III. SZÍN.

Temető a Capuletek sírboltjával.

Paris, Apród fáklyával, virágokat hoznak.

PARIS.
Add ezt a fáklyát, gyermek, s állj odább.
De mégis, oltsd ki, meg ne lássanak.
Feküdj’ le ott az ében-fák alá,
S tartsd a siket földhöz füled’, nehogy
Valaki jőjön, észrevétlen, az
Ásó puhítta, fölvájkált rögön,
Hogy lépte meg ne halljék. És ha lépést
Hallasz: jelül, füttyents egyet nekem.
Add e virágokat. Menj, s tégy, a mint
parancsolám.

APRÓD.
Bár félek egyedül
A temetőbe’, mégis megkisértem.        (El.)

PARIS.
Édes, virág, virággal hintem im
Nászágyadat! Ah, mennyezetje kő
S fekhelye por! Édes harmattal azt
Megöntözöm majd minden éjjel, és
Keserv facsarta könynyel, víz helyett.
Éjjel jövök tisztelni sírodat,
Rá hintve könyeket s virágokat!
        (A fiú füttyent.)
A fiú jelt adott: valaki jő.
Mely átkozott láb háborítja meg
Az éjt s a hű szerelem áldozatját?
S fáklyája van? – Egy kissé rejts el, éj!
(Félre vonul.)
Romeo, Boldizsár, fáklyával, feszítő vassal stb. jönnek.

ROMEO.
Add azt a csákányt s faltörő vasat.
Fogd e levélt: reggel korán vigyed
És add atyám kezébe. Add id’ a
Fáklyát. Ha kedves élted, bármit is
Látsz, hallasz: meg se mocczanj, távol állj,
S engem ne gátolj, bármit is teszek.
Leszállok a sírboltba: egy’ azért,
Hogy hölgyem arczát még meglássam egyszer;
Főleg pedig, hogy ujjáról levonjak
Egy drága gyűrűt, melyre fontos ügyben
Leend szükségem. Állj tehát odább;
De hogyha visszatérsz, kiváncsian
Kilesni, mit csinálok: Istenemre,
Dirib-darabra téplek s tagjaiddal
Behintem ezt az éhes temetőt!
Mert szándokom szilaj, vad, mint az éj;
Bőszebb az és kérlelhetetlenebb,
Mint szomjú tigris s zúgó tengerár!

BOLDIZSÁR.
Megyek, uram, s nem háborítalak.

ROMEO.
Megköszönöm, ha nem. Fogadd el ezt.
Élj boldogul, s ég áldjon, jó fiú!

BOLDIZSÁR.
De messze nem mék, itt rejtőzöm el:
Nem jót igér, zavart nézésivel!        (Elvonul.)

ROMEO.
Undok torok! halálnak gyomra te!
Mely földön a legdrágábbat nyeléd el,
Fölszaggatom rozsdás állkapcsaid’,
(Fölfeszíti s sírbolt ajtaját.)
S azért is több étket tömök beléd.

PARIS.
Ez a kevély, száműzött Montague,
Ki szép arám bátyját meggyilkolá,
– Mondják, buvában halt utána ő –
S most undokul tán meggyalázni jő
Holttestöket. Hah, el kell csípnem őt.        (Előre lép.)
Hagyj föl szentségtörő munkáddal itt,
Gaz Montague. Hát, a síron túl is
Űzhetni bosszút? Átkozott, czudar!
Foglyom vagy. Jöszte; meg kell halnod.

ROMEO.
Valóba’, meg! Azért jövék ide.
Jó ifjú, menj, hagyj el; ne ingerelj
Kétségbesettet. E halottak képe
Rémítsen el! Esengek, ifju, ne
Tetézz fejemre újabb bűnt avval,
Hogy dühre ingerelsz. Menj, kérlek, el!
Az égre, jobb szeretlek enmagamnál:
Hisz magam ellen fegyverkezve jöttem.
Menj, meg se állj! S a míg élsz, arra gondolj,
Hogy futni hagy egy őrült, irgalomból.

PARIS.
Irgalmad nem kell, megvetem dühöd’.
Elfoglak itt, felségsértés miatt.

ROMEO.
Hát ingerelsz? – No, védd megad’, fiú!
        (Vívnak.)

APRÓD.
Vívnak, nagy ég! Futok s az őrt hivom.
        (El.)

PARIS.
Oda vagyok! (Elesik.) Ha még irgalmat ismersz,
Oh nyisd meg e sírt s fektess Juliához.        (Meghal.)

ROMEO.
Hitemre! megteszem. Hadd lássam arczod’.
Gróf Paris, a Mercutio rokona!
Mit is beszélt szolgám út közbe’, míg
Bódult agyam nem is figyelt reá?
Aligha nem, hogy Paris akará
Elvenni Juliát. Mondotta? vagy
Csak álmodám? Vagy tébolyúlt vagyok,
S hogy Juliát említi: abbul ezt
Formáltam? Add kezed’: együtt valánk
Beírva az ádáz sors könyvébe mi!
Dicső a sír, hová temetlek im.
Sír? Nem. Fénycsarnok az, megölt fiú:
Mert Julia fekszik itt, és ragyogó
Szépségitől fényárban úsz e bolt.
Nyugodj’, halott: halott, ki eltemet
(Parist a sírboltba teszi.)
Gyakran, halál révén, fölvídul a
Szegény haldokló; ápolói mondják:
Az élet vég fölvillanása ez.
Hogy mondjam én fölvillanásnak ezt?
Oh nőm? szerelemem! A hálál, a mely
Lehed mézét ajkadról fölszivá,
Nem árthatott bájidnak; tégedet
Nem győze meg; a szépség zászlaja
Piroslik ajkadon, orczáidon,
Nem tűzheté ki sárga zászlaját
Reájok a halál. – Szegény Tybált,
Véres lepelben itt fekszel te is?
Nem adhatok jobb kárpótlást neked,
Mint, hogy e kézzel, ifjúságodat
Mely elmetszé, megöljem gyilkosod’.
Rokon, bocsáss meg! – Drága Juliám!
Miért vagy oly szép most is? Oh talán
Szerelmes lett a váz halál beléd,
S a rettegett szörny itt rejtekbe’ tart,
Hogy szeretője légy! Féltékenyen,
Nem tágítok mellőled, e setét
Éjféli lakból el nem távozom
Többé soha! Itt maradok, a férgek,
Komornáid közt. Itt ütöm fel én
Mozdíthatatlan örök sátramat,
S a baljós csillagok jármát lerázom
Ez életúnt testről. Szem, nézd meg őt még
Egyszer! karok, a vég ölelkezést!
Ti ajkak, a lehellet ajtai,
Pecsételjétek még a jogszerű
Csókkal meg a halál – ez uzsorás –
Nevére átírt örök-adományom’!
Jer, szörnyű kalauz, zord vezetőm!
S kétségbesett hajós, te, zúzd a bősz
Szirt oldalához rozzant csolnakod’!
– Érted, szerelmem!        (Kiisza az üveget.)
        Oh, hű gyógyszerész!
Szered mi gyors! Csókkal haljak meg, így!
        (Meghal.)
A sírkert másik végén Lőrincz barát, lámpával, feszítő vassal s ásóval jő.

LŐRINCZ.
Oh Szent Ferencz, segíts! Agg lábaim
Hány sírba’ megbotlottak! Ki van ott?

BOLDIZSÁR.
Egy jó barátod s régi ösmerősöd.

LŐRINCZ.
Áldjon meg ég. Mondd meg csak, jó barátom,
Mi fáklya ég ott? Férgeknek s kivájt
Szemű koponyáknak mit világit ott?
Ha jól irányzom, a Capuleték
Boltjában ég.

BOLDIZSÁR.
Ott, szent atyám; uram
Van ott, a kit te jól ismersz s szeretsz.

LŐRINCZ.
Ki?

BOLDIZSÁR.
        Romeo.

LŐRINCZ.
        S mióta vagytok itt?

BOLDIZSÁR.
Valami fél órája.

LŐRINCZ.
        Jer velem
Ama sírboltba.

BOLDIZSÁR.
Nem merek, uram.
Gazdám, hogy eltávoztam, azt hiszi,
S szörnyű halállal ijesztett, ha itt
Mernék maradni, hogy kilessem őt.

LŐRINCZ.
Várj hát, magam mé’k. Félelem fog el,
Valami nagy csapást allítok itt.

BOLDIZSÁR.
Míg ott alvám az ébenfák alatt,
Azt álmodám, uram valakivel
Vívott, s uram megölte.

LŐRINCZ.
(előbbre megy).
Romeo!
Nagy ég! mi vér fertőzi itt e sírbolt
Kő lépcsejét? Vaj, mit jelentnek e
Gazdátlan, vérbe mártott fegyverek
E bék honában? Romeo, halál-
Sápadtan! És ki még? Hah! Paris is!
És vérben ázva! Oh mi gyászos óra
Okozta mind e szörnyű végzetet?
Ah, Julia mozdul.

JULIA.
(fölébred).
Szólj, szelid barát,
Hol férjem? Emlékszem, hol kelle lennem,
S im itt vagyok. De hol van Romeo?
        (Kün zaj.)

LŐRINCZ.
Zajt hallok. Asszonyom, jer e halál
S ragály lakából. Rossz alvó hely ez!
Főbb hatalom, mintsem versengenünk
Lehetne véle, meghiúsitá
Szándékainkat. Oh, jer innen el!
Im kebleden meghalva csüng urad;
Itt Paris is. Jer, elhelyezlek egy
Zárdába, szent testvéri körbe. Csak
Ne kérdezősködj’; Mindjárt jő az őr.
Jer, Julia jer.        (Kün zaj.)
        Én nem maradhatok.        (El.)

JULIA.
Eredj te csak. De én nem távozom.
Mi ez? Üvegcse, kedvesem kezében.
Hát méreg ölte meg, idő előtt!
Te rossz! kiinni mind, egy jóltevő
Cseppet se hagyni, mely hozzád segítsen!
Hadd csókolom meg ajkad’: rajta még
Egy-két csöpecske függ tán: általok
Halálra üdülök!        (Megcsókolja.)
        Ajkad meleg!

ŐRTISZT.
(kün).
Vezess, fiú. Mely tájon?

JULIA.
        Ha! mi zaj?
De gyors leszek. Ah, drága tőr, jövel!
Itt hüvelyed.        (Romeo tőrét kiragadja s magába üti.)
        Itt fogjon rozsda! Hagyj
Meghalnom. – Oh!        (Meghal.)
Őrtiszt, Őrők Paris apródjával jönnek.

APRÓD.
Itt, ez a hely, a hol a fáklya ég!

ŐRTISZT.
Vér mindenütt. Kutassátok föl a
Sírkertet, és fogjátok össze mind,
Kit csak találtok!        (Nehány őr el.)
        Szörnyű látomány!
A gróf megölve! vérbe Julia!
De még meleg, csak most halt meg, pedig
Két napja már temetve fekszik itt.
Jelentsd a herczegnek: Capuletékhez
Adj hírt; szaladj, verd föl a Montaguekat.
Kutassanak nehányan szerteszét.
        (Minden parancsra egy-egy őr el.)
A gyász helyét megleltük; ám okát
E szörnyű eseménynek megtalálni
Csak gondosabb vizsgálattal lehet
        Két őr Boldizsárral visszajő.

1. ŐR.
Ez Romeo szolgája, itt találtuk
A temetőben.

ŐRTISZT.
Csak tartsátok itt,
A míg a herczeg előjő.
Őrök, Lőrincz baráttal, jönnek.

2. ŐR.
        Egy barát
Van itt, ki jajgat, reszket, sír, sohajt;
E vast s ez ásót vettük tőle el,
A mint amarról erre sunnyogott.

ŐRTISZ.
Nagyon gyanús. Tartsátok őt is itt.
A Fejdelem, kisérettel jő.

FEJDELEM.
Mi balszerencse ébred ily korán,
S zavarja hajnalálmunkat nekünk is?
Capulet, Capuletné, többen jönnek.

CAPULET.
Mi lárma-zaj van úton, útfelen?

CAPULETNÉ.
Az utcza népe Romeot kiált,
Más része Juliát; Parist sokan;
S kiáltva tódul sírboltunk felé mind.

ŐRTISZT.
Felség, itt fekszik Paris gróf megölve;
Itt halva Romeo; s itt Julia,
Ki halva volt már, s mégis im meleg:
Még vérzik a seb, mely megölte őt.

FEJDELEM.
Kutassatok! Föl kell derítenünk,
E rémes gyilkolás mikép esett.

ŐRTISZT.
Itt egy barát s a megölt Romeo
Szolgája, nálok im e sírtörő
Szerszámok.

CAPULET.
Oh ég! Oh nőm, nézd, mint vérzik leányunk!
S e tőr, hogy eltévedt: a hüvelye
Üresen áll e Montague oldalán,
S lányunk szivébe fúródott vasa!

CAPULETNÉ.
Oh, e tekintet a lélekharang,
Mely agg korommal a halálra int.
Montague és mások jönnek.

FEJDELEM.
Jer, Montague: elég korán kelél föl,
Hogy még korább’ elesni lásd fiad’.

MONTAGUE.
Ah, fejdelem! nőm is meghalt az éjjel
Fia száműzetése ölte meg.
Mi új keserv vár agg koromra még?

FEJDELEM.
Tekints körül, s lásd!

MONTAGUE.
        Oh, te rossz fiú,
Hát illik ez: a sírba tolakodnod
Apád előtt?

FEJDELEM.
Szűnjél feddőzni még,
Míg mind e rejtélyt fölfedjük, s a gyász
Forrásait, keletkeztét, lefolytát
Tisztába hozzuk. Akkor én leszek
Vezértek a keservben, sőt, ha kell,
halálban is! Most szűnjetek, s a jajt
Fékezze türelem. – Hozzátok a
Gyanúsokat előmbe.

LŐRINCZ.
        Én vagyok
A leggyanúsb, bár ily bűnökre ép
A legkevésbbé képes, a ki ellen
Idő, körülmény mind tanúskodik.
Itt állok im: okolni s menteni,
Vádolni, védni, egyszersmind magam’.

FEJDELEM.
Mit tudsz az ügyről, gyorsan add elő.

LŐRINCZ.
Rövid leszek; úgy is lélekzetem
Kurtább egy untató előadásnál.
A meghalt Romeo Julia férje volt,
S ez, halva szintén, Romeo hű neje.
Én adtam őket egybe, titkosan,
Azon nap ép, hogy elesett Tybált,
Kinek halála az új vőlegényt
Száműzte városunkból: e miatt,
És nem Tybált után, sírt Julia.
Ti, hogy a bútól megmentsétek őt,
Jegyzétek el, s erővel akarátok
Parishoz adni. Ő hozzám jöve,
S dúlt képpel esdekelt, mentsem meg őt
Valamikép ez új nász vétkitől,
Máskép czellámban öngyilkos leend.
Én tudományom által képesítve,
Álom-italt adék, mely úgy hatott,
Mint számítám, és tetszhalált hozott rá.
A közben írtam Romeonak is,
Hogy ép ma éjre itt legyen, nejét
A kölcsönzött sírból vegyük föl, ekkor
Szűnvén meg altatóm hatása is.
De a levél-vivőm, János barát,
Gátolva lőn esetleg, és az este
Töretlen adta vissza levelem’.
Akkor, magam, jól tudva, mikor ébred,
Eljöttem őt fölvenni ősei
Sírjábul, és czellámba rejteni,
Míg Romeonak bizton írhatok;
De a mikor megérkezém (alig
Pár perczczel a fölébredés előtt!)
Már Paris, a hű Romeoval, itt
Feküdtek halva. Ő is ébredett.
Kértem, kövessen, s tűrje nyugalommal,
Mit im az égi végzés mért reá.
A sírtul engem zaj riaszta el;
Ő kétségbesve nem akart követni,
S erőszakot tőn, úgy látszik, magán.
E mind, a mit tudok. Dajkája is
Tudott a házasságról. Én nekem,
Ha mindezekben van bűnöm: legyen
Agg éltem, a kimért idő előtt
Bár csak nehány órával, áldozat
A törvény szigorának.

FEJDELEM.
        Tégedet
Szent férfiúnak ismerünk. – De hol
A Romeo szolgája, s mit tud ebben?

BOLDIZSÁR.
Uramnak én vivém a Julia
Halál-hírét; ő rögtön, gyors lovon
Jött Mantuából, egyenest ide
A sírhoz. Im e levelet, hagyá,
Hogy atyjához vigyem reggel korán,
S belépve a sírboltba, megöléssel
Fenyegetett, ha el nem távozom
S magára nem hagyom.

FEJDELEM.
        Add a levélt,
Hadd nézem. – Hát a gróf apródja hol,
Ki az őrt hivá? No, ficzkó, hát urad
Mit keresett e helyt?

APRÓD.
        Virágokat
Jött hölgye sírhalmára hinteni.
Azt mondta, álljak félre; s félre álltam.
Valaki akkor fáklyával jöve,
A sírt kinyitni. Szórul szóra mentek,
Majd kard-ki kard. Én akkor elfuték,
S az őrt hivám.

FEJDELEM.
A Romeo levele
Mind igazolja a barát szavát:
Szerelmöket s a hölgy halálhirét.
Azt írja itt: egy hitvány gyógyszerésztől
Vett mérget, azzal e sírhoz jöve
Meghalni s itt fekünni Juliával.
Hol vagytok, oh ti rögzött ellenek:
Capulet, Montague! Nézzétek, oh,
Mily átok sújtja gyűlölségteket:
Hogy lelt az ég utat, örömitek’
Szerelem által ölni meg! Magam,
Hogy elnézem viszálytok’: két rokont
Veszítek im. Mindnyájan bűnhödénk!

CAPULET.
Montague, bátyám! kérlek, adj kezet.
Ez lányom aradíja: többet én
Nem kérhetek.

MONTAGUE.
De többet adok én:
Arany szobrot állíttatok neki:
Hogy míg Verona áll, és neve él,
Ily drága szobra senkinek sem álland,
Mint a hűséges, tiszta Juliának!

CAPULET.
S én Romeonak szintolyat mellette.
Hah, mindkettőt viszályunk eltemette!

FEJDELEM.
Bús békülést hoz így e gyászos reggel,
Bújában a nap még ki sem tekint.
El most, e gyászról többet fedni még fel:
S akkép adunk kegyet, vagy büntetünk.
Mert sohse fordúlt sors ilyen gyászosra,
Mint Romeo és Juliája sorsa!        (Mind el.)

Nyitóoldal