9. Erszényes rókák vagy kuzuk (Trichosurus Less.)

Az előbbiekkel e rokonnem tagjainak fogazata is hasonló a kuszkuszok fogazatához, de pupillájuk kerek, füleik nagyok, bundájuk símaszőrű, farkuk egészen szőrös, kivéve a végét. Ennek köszönhetik latin elnevezésüket, mely szőrös farkot jelent.

Fogazatuk alkotásában, különösen az előzápfogakéban, Thomas szerint ez a csoport a kenguruformájúak családjához (Macropodidae) közeledik, nevezetesen pedig a sajátságos erszényes pézsmapatkányhoz, amely bizonyos tekintetben e két család jellegeit egyesíti. Egyébként a gyűrűsfarkú falangerekkel (Pseudochirus) hasonlítja össze, amelyekkel egyébként a többi nagyobb kúszóerszényesek törzsfejlődése megindult, s azt látja, hogy noha az erszényes rókák koponya és fogazat tekintetében a gyűrűsfarkú falangerektől különböznek is, külső ismertetőjelek alapján mégsem könnyű őket azoktól elválasztani. Elülső lábuk azonban megőrizte normális alkatát: a hüvelykujjat, mely szembehelyezhető a többi ujjal, a mellett a farkuk a végén sűrűbben szőrös, s ezzel a sajátsággal részben már a Pseudochirus lemuroides is rendelkezik. Mindennek ellenére a kuzuknak határozottan kapaszkodó farkuk van. Végül pedig Thomas szerint bundájuk színének elváltozása, vagyis a szőrözet elszíntelenedése révén, ami egy sajátságos mirigy elváltozásával függ össze, a legtöbb esetben ennek a nemzetségnek tagjait könnyű felismerni. Ugyanis melltájékuk közepén van egy mirigyük, amellyel az erszényes hangyásznál és az erszényes patkánynál találkozunk, s amely az erszényes rókának is további jellemző sajátsága.

Az erszényes rókáknak, melyek aránylag sokkal gyakrabban kerülnek el hozzánk, csak két fajuk ismeretes, melyek közül az egyiknek eltérő színezetű válfaja is van. Az első a közönséges, sárgásszürke erszényes róka, (T. vulpecula var. typicus), amely Ausztráliában az északi Kap-York-sziget kivételével széltében-hosszában el van terjedve. Ennek van egy sötétebb umbrabarna vagy füstösszínű változata, a tazmániai erszényes róka (T. vulpecula var. fuliginosus). A második, amely mindkét említett színváltozatban fellép, a kutyafejű erszényes róka (T. caninus Og.), Queensland déli részéből az Új-Dél-Walesből, s ez már külsejében is, rövid, kerek füleivel is kitűnik, mely utóbbiak nem oly hosszúak, mint szélesek. Mindezek mellett érdekes jelenség, hogy a rövidfülű, kutyafejű erszényes róka szűkebb elterjedési körre szorítkozik, és eltérő előfordulási helye van. Thomas újabban de Vis-re hivatkozik, akinek adatai szerint az erszényes rókát Queenslandban a T. vulpecula-tól eltérő fajnak mondják, s hogy az csak a sűrű ligeteket (scrub) lakja, s hogy nyilt erdőségekben sohasem találták együtt a másik fajjal.

Az erszényes róka vagy kuzu (Trichosorus vulpecula Kerr)

Erszényes róka csontváza.

Erszényes róka csontváza.

Erszényes róka vagy kuzu (

Erszényes róka vagy kuzu (Trichosurus vulpecula Kerr).

Ez a faj, mely a rókára legfeljebb csak fejével, fülével és farkával emlékeztet némileg, körülbelül 60 cm hosszú és karcsú, nyaka rövid és vékony, feje megnyult, orra rövid és hegyes, felső ajka mélyen hasogatott. Azonkívül felfelé hegyezett, felálló középhosszú fülei, oldalt álló pupillával ellátott szemei, csupasz talpa, hátsó hüvelykének lapos körme, s többi ujjának erősen összenyomott, sarlóalakú karmai, a nősténynek tökéletlen, csaknem előreálló erszénye és sűrű, lágy, selymes gyapjúból és a mellett rövid, merev sörényszőrökből álló bundája jellemzi ezt a fajt legjobban. Háta barnásszürke fakóvörös árnyalattal, s ez a kolorit itt-ott erősen dominál. Hasoldala világos okkersárga, nyaka alatt és mellén rozsdavörös, háta, farka és bajusza fekete, belül csupasz, füleinek pereme feketés szőrökkel, kívül világos okkersárgák. Fiatal példányai világos hamuszürkék, kissé feketén tarkázva, alul azonban a színük, mint az öregeké. E mellett e fajnak sok változata is ismeretes, s vannak közöttük albinók is.

Az erszényes róka Ausztráliát és Tazmániát lakja, s egyike a leggyakoribb ausztráliai erszényeseknek, rokonaihoz hasonlóan kizárólag erdőségekben él fákon és határozottan éjjeli életmódot folytat, mert csak 1–2 órával naplemente után jön elő rejtekéből. Az erszényes rókák egyes vidékeken gyakoribbak, mint másutt és a víz közelségéhez vonzódnak. Ezeken a kedvenc tartózkodási helyükön mindig rátalálunk közülük egynéhányra, azonban gyakorlott szem kell ahhoz, hogy este árnyékban vagy holdfény mellett felfedezzük. S ilyenkor minden egyes ágat alaposan szemügyre kell vennünk, ha a hold fénye a háttérből jön; ilyenkor a róka felfelé hegyezett fülének silhouette-je elárulja jelenlétét, ha a mellett elnyújtózva fekszik az ágon vagy félig elrejtőzve valami résben. Amilyen nagyszerűen kúszik, s amilyen kíválóan alkalmas erre szervezete, éppoly lassúnak és lomhának bizonyul, összehasonlítva más hasonló termetű állatokkal, kiváltképpen a mókussal.

Lomhasága oly fokú, hogy minden különösebb nehézség nélkül megfoghatja valaki, aki egy kissé is járatos a kúszásban. Mihelyt a veszélyt megérzi, farkával valami ágra kapaszkodik s mereven csüng hosszabb ideig ebben a helyzetben, s ezáltal nem egyszer szem elől téveszti az, aki keresi. A földön állítólag még lomhább, mint a fákon. Tápláléka nagyobbára növényi, azonban nem veti meg a kisebb madarakat vagy más gyöngébb gerincest. Az ügyetlen rabló áldozatát először jó ideig kínozza, akárcsak a nyest. Elülső lábai között forgatja, szorongatja, míg végre kipróbálja rajta éles fogait, felnyitja velük koponyáját, s legelőször agyvelejét eszi meg. S akkor kerül a többi részekre a sor. Hogy hogyan támadja meg a szabadban az állatokat, azt nem figyelték meg. Párzás alkalmával, máskor ritkábban hangos, harsogó kiáltást hallat, amely az erdő csöndjében messzire elhallatszik. Évente csak egyszer szaporodik, s csak egyet kölykezik, igaz, hogy néha egy párt is találunk erszényében. Az ujszülöttek eleinte rőtbarnák.

A bennszülöttek szorgalmasan vadásszák az erszényes rókát, s húsát átható szaga dacára is kiváló csemegének tartják. Prémjét sokszorosan értékesítik.

Lágy, gyapjas szőrméjüket Európában is megbecsülik. Ezek ausztráliai oposszum néven kerülnek a kereskedelembe; a 60-as években nem kevesebb, mint 30.000 darabot adtak el évente, jelenleg pedig, Brasz számítása szerint kerek 3 milliót. A szürke rókaprém ára nagyság, szépség és szín szerint 0.5–3 pengő között változik, a fekete példányok gereznájáért pedig, amellyel Oroszországban és Svédországban a hódprémet pótolják, – férfi felöltők gallérjait díszítik ezzel – Brasz szerint 1907-ben 12 márkát is fizettek. Ebből azonban, tekintettel annak szűk elterjedésére – hiszen csak Tazmániában fordul elő – évente csak egynéhány ezer példány kerül forgalomba, A fekete prémeket már Gould idejében is többre becsülték. Brasz Új-Dél-Wales Sydney-prémjei között a príma kék színűeket különbözteti meg, az úgynevezett red headseket, s ezek tarkójukon és fejükön vörösesen csillognak. A Melbourneből származó prémek, melyek kisebbek az előbbieknél, inkább ezüstös szürkék, míg az Adelaideből valók finom kék árnylatúak, melybe gyakran vegyülnek egyes, hosszabb, kiálló fekete szőrök. Szőrözetük rövidebb és itt is előfordulnak másodrendű vörösfejűek, végül a queenslandi és a nyugatausztráliai szőrmék vörösesszürkék, rövidre nyírottak, kevesebbet érnek a többinél.

A tazmániai erszényes róka (Trichosurus vulpecula fuliginosus Og.)

Ezt a fajt Gould fia atyjához intézett levelében nagyon szemléltetően, humorosan jellemzi: „Itt pihentem, rám mosolygott a hold, s néztem a csillagokat, hazámra gondoltam és álmatlanul hallottam a tűzbe dobott rőzse ropogását. S ebben a pillanatban a magasból jövő röfögés és ördögi locsogásra leszek figyelmessé és ekkor egy koromfekete oposszumot fedezek fel, amint éppen fönt ül az ágon, rám bámul és engem állandóan figyel. Hivogató hangjára a többiek is válaszolnak, s megkezdődik a hangverseny, amely megszakításokkal egész éjjel tart”. Gould aztán az ausztráliai és a tazmániai oposszum különbségeire terjeszkedik ki és a mellett hangsúlyozza, hogy az utóbbi is lehet szürke, mint az előbbi, s hogy a tazmániai oposszum bundája sűrűbb és gyapjasabb, úgyhogy a belőle készült hálóköntös háromszor annyit ér.