1. alcsalád: Ugróegér-formák (Jaculinae)

FEJEZETEK

Ugróegér csontváza.

Az ugróegér-formák testalkata szoros összefüggésben van élet- és mozgásmódjukkal. Az alkalmazkodás elvének kitünő példáját szolgáltatják, amennyiben ennek az alcsaládnak különböző nemei az ugró mozgáshoz alkalmazkodott rágcsálók különböző lépcsőfokait képviselik.

Már az Alactaga nembe tartozó állatok is kitünő ugrók. Ezeknél az úgynevezett lófejű egereknél a hátsó láb belső és külső ujja elcsökevényesedett, helyváltoztatásnál a földet egyáltalán nem érinti és csakis ásás, mégpedig a mellső végtagokkal fölvájt földnek hátratolása esetén szerepelnek. Csak a korcsujjak vannak külön lábközépcsontjaik; a három főujj lábközépcsontjai egy hengeres csöves csonttá teljesen összeforrtak, amelynek alsó végén három ízfej van. Olyan jelenség ez, amely egyébként csak a madaraknál fordul elő. A lábak csaknem négyszer oly hosszúak, mint a karok, úgyhogy ezek csak akkor érintik könnyedén a földet, ha az állat – esetleg eleségkeresés közben – teljesen talpára ereszkedik. A lófejű egerek, különösen ami farkukat és nyakukat illeti, minden egyébben teljesen megegyeznek a legszűkebb értelemben vett ugróegerekkel, és végül még az a határ is elmosódik, amelyet a láb alkotása jelent a két nem között, amennyiben a négyujjú lófejű egérnek (A. tetradactylus Lcht.) [Más néven: Scarturus.] már csak egy korcsujja van, a külső, míg a másikból, legalább külsőleg, semmi sem látszik.

A négyujjú lófejű egér átvezet a Jaculus (Dipus) nemhez, a tulajdonképpeni ugró-egerekhez. Ezek tipikus ugró állatok, amelyek a rágcsáló-szervezetnek elgondolható legtökéletesebb alkalmazkodását mutatják, mégpedig szorosan megszabott, igen nehéz életkörülményekhez. Egyrészt a végtagok sajátságos kialakulása, másrészt az érzékszervek nagyfokú tökéletessége lehetővé teszi az ugró-egereknek, hogy a sivatagban olyan helyeken élhessenek, amelyek alig látszanak az élethez lehetőséget nyujtani, és ahol nagy területeken valóban csak tengeti életét. Lábaikon, amelyek csaknem hatszor hosszabbak, mit karjaik, korcs ujjakból már mitsem láthatunk; a kifejlődött állat egyetlen megmaradt lábközépcsontja, valamint testük hátulsó felének összes csöves csontjai velő nélkül szűkölködnek, tehát igen könnyűek s amellett merevek és kemények, mint a madárcsontok, úgyhogy az ugró-egér lábközépcsontját első tekintetre könnyen valamely madár megfelelő csontjának vehetjük. Egyebekben a széles medencétől kezdve a hátsóvégtag-váz minden csontjáig kifejezetten azokat a sajátságokat mutatja, amelyek az erős izom- és ínfejlődéssel járnak együtt: nevezetesen a combcsontok, erősen kiemelkedő éleikkel, mély barázdáikkal, és a sarokcsont, amelyen az ugróizmok inai számára hosszú emelő-nyujtvány fejlődött, viszont a lábtő erősen elkorcsosodott. Míg tehát a láb felső része kiváló módon alkalmas az aktív ugráshoz, addig az ujjak felszerelésükkel hasonlókép alkalmasak a passzív mellékműködésekhez. Először is az ujjak igen rövidek, többnyire csak két ízből állanak és – felülről lefelé – csak kevéssé mozgathatók, a karmok pedig merőlegesen felfelé állanak, úgyhogy az ugrást sohasem akadályozzák. A karmos-perc többszörös, ruganyos, duzzadt párnával van ellátva, amely az ugrás után az esés erejét csökkenti. Ugyanez a rendeltetése az ujjakon levő hosszú, kefeszerűen lefelé álló szőrözetnek is, mert ez egyúttal az ugrás alkalmával a laza homokban való elcsúszást megakadályozza.

Mint minden ugró állatnak, úgy az ugró-egereknek is, mozgásuk közben lényeges segédeszközük a farkuk, mert valósággal rugóként és a test harmadik támaszaként működik. A farok azonban csak tövén nagyon izmos, és csak itt találunk a csigolyákon villás tövisnyujtványokat, valamint erős harántnyujtványokat. Mindezek azonban még a farok közepe táján az elsorvadt izomzattal kapcsolatban elcsökevényesednek. Ennek az eltérő alkatnak megfelelően az ugró-egerek egész máskép tartják és máskép használják farkukat, mint a kenguru. Nevezetesen farkukat lapos, felfelé hajló ívben tartják, amely egyáltalán nem, vagy csak kevéssé emelkedik a farktövén átmenő vízszintes vonal fölé. Csupán a farok vége, körülbelül az utolsó negyede fekszik laposan a földre, és merev, kétsoros szőrözetének valószínűen ugyanaz a hatása, mint a hátsó lábak ujjain a kefeszőrözetnek. Végül meg kell még említenünk a rövid és kevéssé mozgékony nyakat, mint a sajátságos mozgásmódhoz való tökéletes alkalmazkodás jelentőségteljes bélyegét. Csak az első és második nyakcsigolya érintkező felülete szabad, míg a többi csigolya mind összenőtt egymással, úgyhogy a fej jóformán minden izomerő-kifejtés nélkül szilárdan ül a törzsön.

Egy védtelen kis emlősállatnak, amely sivár homokon akar megélni, ahol táplálék és búvóhely alig akad, feltétlenül szüksége van a mozgás gyorsaságán kívül rendkívül fejlett érzékszervekre. És az ugró-egér fejváza csakugyan erre vall. Ugyanis a koponya és arcrész nagyságbeli aránya olyan, hogy az ismét a madarakra emlékeztet. Míg az arc-orr az állkapcsokkal csak a koponya jelentéktelen függelékének látszik, addig a koponya rendkívül elszélesedett, szélesebb, mint amily hosszú. Ezt a nagy szélességet az okozza, hogy a belső fület körülvevő dobcsontok hólyagszerűen kipúposodnak, továbbá, hogy a szemek rendkívül nagyok, amivel összefügg, hogy a járomcsontok és járomnyujtványok különösen fejlettek. A külső fül vékonyan hártyás és finoman szőrözött, mint az éleshallású denevéreknél, sőt úgy, mint ezek alváskor, legalább is bizonyos fokig, összehajtogatják. Hogy tapintásuk is nagyon fejlett, azt az óriási bajusz-sörték bizonyítják, amelyek közül a középsők tényleg hosszabbak, mint maga a törzs. (Heck.)

Az ugró-egerek bundája lágy, selymes; a háton a szőrök töve kékesszürke, közepe homokszínű, hegye pedig fekete vagy sötétbarna; a hasoldal mindig fehér. A fogazat 16 vagy 18 fogból áll, mivel a felső állkapocsban vagy 3, vagy 4, az alsó állkapocsban mindig 3 zápfog van; a metszőfogak símák, vagy barázdáltak. A zápfogakon különböző alakú zománcredők láthatók. Rendesen négy pár emlőbimbójuk van, mégpedig 2 pár a mellen, 1 pár a hason és 1 pár a lágyékon.